A hívás - 40. Vezeklés

40. fejezet

    Taehyung

Reggelről reggelre, estéről estére görgetem végig elmémen, mint valamiféle megoldásra váró nehezéket, azt, amiről magam sem tudom, hogy valódi-e…, hogy valaha igaz lehet. Képes vagyok felidézni, szinte még zsigereimben motoszkál a megvető, irigy gyűlölet, melyen át Jeon Hyerin-t figyeltem akkoriban, csupán hónapokkal első találkozásunk előtt. Bája elragadta figyelmem, ügyetlen téblábolása, mosolya, szinte beleégették magukat agyam legtávolabbi szegleteibe, hogy aztán tudtomon kívül rejtőzzenek el, türelemmel várva a percet, mikor végleg megtörök. Érdekelt mit rejt a lány bensője, mitől vált kihűlt lelkem titkolt mentsvárává, s most, hogy itt állok, szemben utálkozó, fancsali tekintetével, újfent elém húzódik a kérdés: mikor engedtem ennyire közel? Mikor feledkeztem meg, s hagytam elvakítani magam egy káprázat szülte délibábtól…? Úgy érzem, mintha félrevezetnének, akárha minden gyanúmat kútba vágva tévesztene meg egy látszólagos, mesterkélt érzelem. Ez lenne az, amit az emberek szerelemnek csúfolnak? Hideg futkos a hátamon a szó ismereten hangzásától, ahogy minden egyes közénk ékelődő pillanatban, egyszerűen csak érinteni vágyom őt…

- Fel nem tudom fogni, hogy volt egyetlen egy perc is, amikor azt hittem, tehetsz valamit, hogy a tegnap történtek elvezetik a nyomozást általad a tetteshez – csóválja meg hitetlen kilátástalansággal fejét az előttem karnyújtásnyira toporgó kócos alak. -  A rendszer, a minisztérium, és saját téveszméid bábja vagy, és ezt te is pontosan tudod – vágja arcomban a tömény valóságot irodám közepéről, majd ellöki magát a megannyi értelmetlen, lezárt ügy dokumentumait rejtő szekrény sivár borításától, mire az egy magas polc szélére rejtett képkeret zuhanását előidézve inog meg. Megrökönyödve bámulja el, ahogy a tárgy minden apró szeglete szilánkjaira törik pusztán centikre lábaitól, majd ösztönszerűen az okozott kár romjai után kap.

- S- Sajnálom – hebegi félve, amint térdre rogy.

- Hagyd – utasítom hidegen háta mögé lépve. Semmi szükség erre a közjátékra, ugyanúgy ahogy jelenlétére sem tarthatok igényt, nem kívánja józan eszem egyetlen sarka sem…, nem kellett volna hagynom, hogy kövessen idáig, mégis mit gondoltam? Visz, egyszerűen csak magával ránt igyekezeteim ellenére, naivitásomtól megszégyenülve, balgaságomtól megrészegülve. Mozdulatait bámulom meredten…, mit tudott ő adni nekem, mit láttam meg benne, amiért szembe mentem a paranccsal, amitől lépten-nyomon ellenálltam az utasításoknak, egykor tudat alatt, mára már…

- Áú! – hördül fel egy töredék vágta sebtől, bosszúság csillapította, ijedt arcával minden kétséget kizáróan, saját ügyetlenségén morfondírozva. Már csak ez kellett…

- Mondtam, hogy hagyd ott! – förmedek rá mérgemben, s remegő karja után nyúlva, megrántva azt, könnyed mozdulattal állítom talpra őt, és azt a temérdek súlyú szerencsétlenséget, melyet vállán cipel. Nem gondolkozok, ha így lenne, talán megszabadulhatnék bűnös, meglehetősen perverz szexualitással átitatott cselekedeteimtől, és megeshet, hogy sérülés csúfította ujját sem venném ajkaim közé, oly hévvel mintha életem múlna rajta. Próbálja elkapni kezét, de erősen szorítom, s a vér acélos ízét megszívva, nyelvemmel fonom körbe fájó, dermedt porcikáját.  

- Mi a jó francot csinálsz? – sikít fel hisztérikusan, ám nem törődve riadtan engem vájkáló pillantásaival, lehunyva szemeimet, hagyom, hogy újfent elborzasszon vérének vasas, kesernyés aromája, mely már az első percben sem volt kedvemre. Lassú, kimért mozdulatokkal vezetem kezem farzsebemhez, ahonnan egy kissé már gyűrött papírzsebkendőt kiemelve, a lány mutatóujja köré csavarom. Meglepi, tisztán érzékelem, hogy nehezen mászik elméjébe a jelenetek valóságtartalma…, keresi a szavakat, egyszerűen csak bámul hol meredten maga elé, hol futólag rám. Egy kósza momentum csupán az egész, mégis mintha órákra megállna a köztünk lappangó, feszült hőt árasztó levegő.

- Még csak az kellene, hogy összevérezd a szőnyegem – orrolom meg gúnyosan.

- Ez…, ez marha undorító volt – ráncolja rám rémület átjárta, grimaszos arcán éktelenkedő szemöldökét, mint, aki még mindig a történtek hatása alatt áll. A pillanat tört része alatt rohan keresztül agyamon egy kéjenc kép, mintha egyre nehézkesebb volna önmegtartóztatásom, mintha minden, ami férfivá tesz, csak az előttem esetlenül ácsorgó lány után sóvárogna. Őrület…

- Igen, minden bizonnyal valami kórság terjeng a nyálamban – hajolok a földön heverő fényképért. – Jobb lesz, ha vigyázol, az első tünet a heves szívdobogás – egyenesedek ki, majd a fotót felmarkolva, asztalom legalsó fiókjában lelek újbóli menedéket húgom képének. – A második a szavak elakadása, nehézlégzés, forróság – folytatom önelégülten a teljes váratlanságból felötlött gyermeteg játékom, s elnézve Jeon Hyerin bambán pislogó mivoltát, szavaim zökkenőmentesen érnek célt.

- Aztán legyűrhetetlen sóvárgás, megmagyarázhatatlan vonzalom kerít hatalmába – lépek közelebb, résnyire eltátott szájára engedve tekintetem vonalát, mire egy megfékezhetetlen mosoly merészkedik képemre. Lehajtom fejem asztalomnak dőlve, kezem karba fonom, s puszta lélegzetvételére is büszkén áhítozó füleimre hagyatkozok a nesztelen tér közepén.

- Ha a megérzéseim nem csalnak, az én vérem is hordoz némi nyavalyát hasonló tünet együttessel – száll be epés humoromba, mely tagadhatatlanul kizökkent, ám, hogy ne lássa meglepettségem, egy felfestett vigyorral csóválom meg fejem, annyira, mennyire lesajnáló kicsinyességem csak engedi. - Remélem el is visz a kór! - pufogja kezét nézegetve. - Ki ő? – teszi fel kérdését pár elnyújtott másodperccel később, pillantásával körözve aurám körül, alakomat gondosan kikerülve.

- Valaki, aki fontos nekem – vonom meg vállaimat hűvösen. - Nem hiszem, hogy erre akarod vesztegetni az időd – sóhajtom ellépve asztalom támaszából.

- Igazad van – emeli fel állát, alapos figyelemmel kihúzva minden testrészét, majd tengelye körül megpördülve, ügyelve magabiztos lépteire, ráfekszik a kilincsre, s a folyosóra lép. Hangos morajjal csapja be háta mögött az üvegezett ajtót, noha feltételezéseim szerint terveiben nem szerepelt ilyen erélyes távozás. Ismét megmosolyogtat a gondolat, a kép, ahogy elszégyellve magát, felpaprikázott sebességgel távozik az épület falai közül, gyanítom főnöke segítségéért igyekezve, ahhoz az emberhez, akire mindig minden körülmény között számíthatott…, akinél mindig békés megnyugvásra lelt, akivel megoszthatta titkának terhét. A hős segítőt megformáló szerepért, a díj nyertese ebben a filmben Park Jimin lenne? A belem fordul ki…

Halk, undorban ázott, megfontolt vigyor tapad meg mihaszna képemen, ahogy székemre hányt, mobilomat rejtő dzsekim felé lépdelek, melynek csörgése kelletlenül hasítja át újra és újra a szoba ürességét.

- Mama? – szólok furcsálló érdeklődéssel sebtében fülemhez nyomott telefonomba.

- Tae – szipogja. – Borzasztó dolog történt kisfiam, a húgod…

- Miről beszélsz, mi van vele? – csapok tenyeremmel asztalom karcos borítására, minden felgyülemlett félelmemet kiélesítve szemeim előtt.

- Elvitték, egyszerűen fogták és elvitték – motyogja nagyanyám el-el akadó lélegzetvételével, könnyeit tehetetlenül nyelve.

- A jó büdös kurva életbe – tör utat trágárságom legalja. – Tudtam, tudtam…

- Tae – leheli alig hallhatóan.

- Láttad kik voltak?

- Két sötét ruhás alak, ellökött…, azt mondták az egyetlen esély az internet legsötétebb bugyrának… - csuklik el hangja.

- Hogy micsoda? Folytasd!

- Az internet legsötétebb bugyrának feltárása.

- Mi a francot jelent ez – dühöngöm tovább kabátomat szorongatva.

- Hozd vissza a kis unokámat, meg kell mentened őt! Ígérd meg!

- Az életem árán is megfizet az, aki ezt tette – csikorgatom meg fogaimat, s izmom megfeszítve, minden indulatomat elnyomva tárcsázom fel So Jisub-ot, akivel pusztán pár napja kaptuk kézhez a jelenleg is folyó ügyet. Nagymama tudja jól, hogy közöm lehet az eltűnéshez, hogy nem hiábavalón intettem korábban óva őket…, tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, nem volt kibúvó. Kavarog elmém minden épkézláb gondolata, amint Jisub a fejleményeket ecseteli, ennek dacára hiába kérdezem a korábban hallott szavakról, számára is éppoly homály fedi azok mögöttes tartalmát, mint, ahogy talán nekem sem mondanak semmit. Tisztában vagyok vele, hogy Jeon Dongwoo állhat húgom elrablásának hátterében, eszem mégis óhatatlanul kreál összefüggéseket az elmúlt gyilkosságok körülményeivel, s talán, ha a központiak segítségével fény derül az elhangzottakra, nem pusztán egy sorozatgyilkos kerül kézre ezúttal.

Őrjöngve szelem keresztül a rendőrségi parkolót Jisub-tól kapott helyszínhez loholva, mely úgy néz ki pontosan az a hely, ahol a legutóbbi áldozat holttestét megtalálták. Jártunk már ott, mit akarhatnak a szövetségiek, minden forró nyom kihűlt még ebben a kora nyári hőségben is…, vagy én hordok szemellenzőt, és valóban megrekedtem egy egyszerű járőr szintjén, minden érzékemet elveszítve a túlságosan is bőrére felejtett hónapok alatt? Ki kell derítenem mi történt a húgommal, az idő a nyakamnál fogva rángat, egy percet sem vesztegethetek.
- Taehyung – hallatszik a vonal túloldaláról, a pokol legmélyére kívánt embernek gúnyolt lény üdvözlése, amint nevemet rágja szét apró darabkákra.

- Hol van a testvérem – szűröm fogaimon keresztül, ingerülten átcsavarva a kormányt egy járhatóbbnak vélt sávra.

- Jól hallom vezetsz? – kérdi tenyérbe mászó higgadtsággal. – Nem kellene a volán mögül telefonálnod.

- Hagyja a kurva körítést – vicsorgom, mint egy támadásra kész kutya, feleletet hiába várva.

- A munkádat kellett volna tejesítened fiam, nem beleszeretni az ellenségedbe – taglalja hideg közönnyel. - Viseld a következményeit.

- Hova vitték – kerekedek újfent ostromlásra, hirtelen lépve a fékre a kereszteződés mélyvörös, vibráló fénye előtt.

- Nem mocskolom be a kezem, legyen elég annyi, hogy van, aki örül az ilyen csinos, fiatal lányoknak, és örömmel…, hogy is mondjam – köszörüli meg halkan eleresztett somolygásától torkát, arcán ülő vigyorát, szinte két szemem előtt érzékelve. – Átveszi az árut, és nem kérdez feleslegesen – sóhajtja, mintha érdek fűzné, s én csak némán hallgatom, minden pillanattal újabb hurkot tekerve saját nyakam köré. - Tudod Taehyung, hűséges katonám voltál, megbízható, kötelességtudó. Felkaroltalak, mert tudtad mi az a gyűlölet, tudtad mire szánt a sors, elfogadtad a halált, az elmúlást vezeklés nélkül. Azt gondoltam tökéletes utódom lehetsz, hogy elvégzel minden kirótt munkát, hogy együtt megteremthetjük az egyensúlyt. Mi lett belőled fiam?

- Ember – lehelem, s pontot téve bűnös aljasság szennyezte kötelékünk végére, elvágva azt hosszú ideje bűnhődéssel fent késemmel, az autó legtávolabbi pontjára vágom telefonomat. Van egy másik rajtam és a Jeon lányon túl, aki már réges régen átvette a helyemet…, a harmadik sorsfigyelő. Jeon úr pontosan tudta mikor inogtam meg, mégis a végsőkig hagyta, hogy felőröljem saját magamat. Ha nem ma, ha nem is holnap, ha majd egyszer nem marad már semmim, és senkim, ha már minden porrá égett körülöttem, én leszek a következő áldozat, és soha, senki nem fogja megtudni, hogy a világ általam vált kevesebbé. Ez volt a terv, mindig is ez volt, amennyiben csorba esne elkötelezett hitemben, a hitben, mely felemésztett, s átvágva torkom hagyott elvérezni a vezeklés jéghideg kövén. Az én hibám volt minden…

A helyszín átlagos forgalmú, a tettes valószínűleg tettének eredményét megbánás nélküli közönnyel kezeli, az áldozatok közel anyaszült meztelenül, mint egy zsák szemét, úgy hevertek a rakpart kövén, szinte észrevehetetlenül a külső sávból. Órák választanak el bennünket egy újabb halott lánytól, és a folyamatot latolgatva, valószínűleg már nem él.

- Uraim, ő itt Kim Taehyung a társam – harangozza be érkezésemet Jisub, méterekre a tett helyszínétől. – Ők itt Han és Seong ügynök a központból – mutat előbb a magasabbra, majd a látszólag fiatalabb fickóra.

- Örvendek – hajolok meg a két férfi előtt, kik azonnal viszonozzák gesztusomat. – Hallottak már arról a kifejezésről, hogy az „internet legsötétebb bugyra”?

- Legsötétebb bugyra? – ismétli meg kérdésemet Seong, szemeit gyanakvón hunyorítva.

- Ezt honnan szedted? – súgja furcsállóan mellőlem társam. - A telefonban sem értettem miről beszélsz.

- Úgy gondolom, kapcsolódhat az ügyhöz – közlöm sivár nyugodtsággal, holott belül felfal a feszültség minden hátrahagyott másodperccel. – A nyomozás során találkoztam ezzel.

- Úgy hangzik, mint… - fordul az idősebb Seong felé, aki kiemelve mobilját farzsebéből, rövidesen füléhez emeli azt.

- A Japán prostitúció hullám idején fellelt hálózat? – morfondíroz Han ügynök társa felé, mintha legalább értenünk kellene kettejük diskurzusát, s Jisub-bal kényelmetlen tudatlansággal össze is nézünk, mire az szóra is nyitja száját.

- Tea, honnan ez? Mi van, ha félrevezető, téves nyom és csak az időnket vesztegetjük? Nem volt semmi ilyesmire utaló jel.

- Egy nyomozás kellős közepén járunk, biztos nyomokból igen szűkösen megpakolva az aktát – húzom el számszélét, mire társam rögvest beleegyezően elhallgat. Magam sem tudom miféle út ez, de pillanatnyilag ez az egyetlen, amin hajlandó vagyok elindulni, szövetségi nyomozás ide vagy oda.

- Eunkyung figyelj, kihangosítalak – hadarja telefonjába az egyik, majd maga elé nyújtva azt, mindannyiunk számára hallhatóvá teszi a vonalat. – Amikor 2008 tavaszán Japánban megindult a prostitúciós emberkereskedelem, használták a sötét internet kifejezést?

- Drágám, az internet egésze egy hatalmas sötétség – rikolt fel egy mézes hangú nő, mintha legalább csábításra lenne hivatott a hívó fél irányába. Minden bizonnyal szövetségi adatelemző a központi rendszerek kavalkádjából, ahol még azt is tudják holnap mit teszel, nem csak azt, hogy ma kivel mit beszéltél meg, és milyen honlapokat böngésztél. – Tudom, mire gondolsz…, igen használták, és sajnos használják a mai napig. Rejtett, amolyan fekete szerverekről olyan lélekfacsaró mocskot lehet elérni, amivel nem szívesen fut össze az ember. Szervkereskedelem, szexrabszolgák tömkelege.

- Hallottam már erről régebben – jegyzi meg Jisub. – Hogy nem tudták ez idáig megakadályozni ezt?

- Ahogy a legegyszerűbb oldalakat sem képesek cenzúrázni – konstatálja Han. – Távoli szerverek elburjánzott tiltott hálózata.

-  Eunkyung vesd ki egész Szöulra a keresést, találd meg a két áldozat, és az eltűnt lány nyomát – szólítja fel a nőt újfent a fiatalbbik ügynök.

- Ha meg is találom őket a környéken fellelhető kiszolgálón át…,kevés az esélye annak, hogy megtaláljuk honnan erednek a feltöltött adatok, ezek nem holmi proxyszerverek – ecseteli hevesen.

- Az Államokban ezek virágkorukat élik, licitálnak az egyes nőkre, gyerekekre, a szállító pedig célba viszi az áldozatokat. Sorozatgyilkosok, gyűjtők… - kezdi tovább magyarázni Seong, dolgáról meggyőző bizonyosságot téve, mintha a vérében is a pszichopata elkövetők felkutatásának titkos összetevője csörgedezne. - Talán bonyolultabb az ügy, mint hittük.

- Valami még mindig nem áll össze – engedek utat elmélkedésemnek, egy mély levegővel elterelve húgom vészesen ketyegő órájáról figyelmem.

- Jóságos Istenkém! – sikolt fel a telefonból a nő, ijedtségével bennünk is némi riadalmat keltve.

- Mi az? – hőzöng fel Han ügynök.

- Átküldtem a fájlokat – szól ránk, mire rögvest a képernyő felett gyűlünk össze. – Az arcfelismerő szinte azonnal megtalálta egy kívül eső szerveren futtatott szoftveren a lányokat. Ha nem lennék szövetségi adatelemző, most biztosan egy sarokba bújnék sírni, látjátok azt, amit én?

- Ez egy – nyelem el felgyűlt nyálam az elém tárult látványba süllyedve. – Aukciós oldal?

- Az eltűnt lány – mutat hirtelen Jisub egy előkerülő fotóra, mely mellett pirossal egyértelműen jelzik: elkelt.

- Ez a két lány került fel nagyjából fél órája, az aukció tíz perce járt le – állapítja meg Seong, figyelmét az utolsó oldalon látott fotókra szegezve, velünk együtt.
- Mire árulhatják őket? - érdeklődik társam, némi undorral hangjában.
- Amire megveszik. A gyilkos profilja alapján, egy impotens, negyvenes éveiben járó férfi éli ki beteges hajlamait a lányokon, ám korántsem biztos, hogy a vevő ezúttal ugyanaz - magyarázza Seong. - Eunkyung minden képességedet vesd be, meg kell találnod a vevő hálózati azonosítóját – utasítja kimért indulattal a nőt, ki talán felel a férfi parancsára, azonban már nem hallom, hirtelen minden túl…, halkká válik körülöttem. 

- Ez nem lehet – bámulom el a két, felismerhetetlenségig eltorzult arcú, kába nő fényképét, észre sem véve, hogy szavak hagynák el megfáradt számat. – Nem lehet – ismétlem monoton, ám hiába szólít fel Jisub, csupán vállaim heves rázása térít észhez pillanatnyi szédületemből. Esetlegesen rosszul láttam, talán csak az őrület kerülget lidérces árnyakkal, és járatja a bolondját elmémmel...

- Tae, jól vagy? Ismered valamelyiket? – szólongat tovább társam, mire ösztönösen kúszik szemem a képernyő rémálom szülte képeire, amint megfeszítve, minden körülöttem álló pusztán válaszomra ácsingózik. Nincs visszaút, ez a tömény valóság, s a torkom köré font hurok sem volt tán ilyen kegyetlenül szoros ezelőtt soha, mondatom végül mégis utat tör.
-  Jeon Hyerin, alatta pedig a húgom, Kim Shinhye.