Felhőkarcolók - 2. év 3. Az utolsó este?

2. év

3. fejezet

Furcsa, hogy azok a dolgok, amikért úgy érezzük, hogy igazán érdemes élni, ugyanazok, amik megölhetnek. Ugyanez igaz az emberi kapcsolatokra is. Akiket a legjobban szeretünk, azok képesek leginkább megbántani. /Mindörökké c. film/

- Hoseok nem mondott sokat – egészíti ki gondolatmenetét Taehyung. - Gyanítom, ő sem tud többet, csak a ténnyel találta szemben magát, amint…

- Min Yoongi tájföldi prostik heroin gőzében adja át magát a sokat emlegetett lidérceknek – szűri fogai között könyörtelen őszinteséggel Jimin, fogait helyenként hallhatóan megcsikorgatva. - Veszélyes játék lenne azt gondolni, hogy, akár egy apró foszlány is az lenne belőle, mint, aki, egykor volt, amikor elváltatok. Akkor, ott, a reptéren – vágja arcomba kíméletlenül, mintha megelégelve hitetlenkedő viselkedésem, egy pofonnal késztetne józanságra.

Megfeszülve tapad apró könnycseppek csillogtatta pillantásom az előttem gyökeret eresztett, a gyenge, puha esőn kissé már elázott, engem vizsgáló egyénekre. Elmémet érdes réteg fogja át, megtagad mindent, ami az elmúlt alig fél órában történt; látásom homályos, fülem pedig zúg, s megsüketít szívem lázas, heves, szorongó dobogása. Érzékelem megszólításomat, észlelem szájuk felváltott, enyhén körvonalazható mozgását, amint mondatokat formálva próbálják belém erőszakolni, az általuk tisztán szemlélhető, számomra mégis mocskos foltok cincálta valóságot. Mi van, ha mindez ténylegesen az igazság, mi van akkor, ha Min Yoongi valóban eltaszított minden emberi érzelmet, ha az árnyak veremének széléről, végül az utolsó utáni pillanatban magával rántotta a sötétség? Elfeledte azt, akivé lehetett volna, elfelejtett engem, feladta a küzdelmet, és azzá lett, amit a legjobban gyűlölt egész életében... Hogy történhetett mindez?

- Már érted miért nem mondtuk el? – sóhajtja bizakodóan íriszeim fénye után kutatva Kim Taehyung. – Törtettél volna, hogy megtudd az igazságot, amiről még nekünk sincs fogalmunk…

A szemerkélő eső alábbhagyni látszik, ahogy az udvar magasból ránk telepedő fényei alatt szakadatlanul ácsorogva bámuljuk el egymást…, vagyis inkább ők engem, mintsem én őket. Tekintetem megtépázottan ragad a vizes betonon, a fiúk ecsetelő, megnyugvásomra felenyhült szavait hallgatva, s bár szívem még küzd, tagadja szavaikat, lelkem mégis hinni kezd, és annak, amit nem sokkal ezelőtt, odabent elnyelt kínok között átélt.

- Szóval ennyi? – teszem fel nagyot nyelve lehiggadt kérdésem. Talán már látom a titkok szegélyezte alagutat a fény végén, megeshet, hogy már beléphetek a kérdések küszöbén… - Hoseok sem tudja miért ment el? – érdeklődöm, mintha okom lenne megbízni társaim válaszaiban.

- Állítása szerint nem – húzza el száját Taehyung, és bár mindig is meggyőződésem volt, hogy képtelen elrejteni, ha hazugságra vetemedik, most mégsem látok felelete mögé.

- Ki fogom deríteni mi történt tíz hónappal ezelőtt – komolyodik el elhűlt, kissé még könnyes, meg-meg rezzenő tekintetem, mire kijelentésem szemlátomást igencsak meglepi az előttem álló három személyt. Hogy várhatnák el, hogy vállat vonva lépjek tovább, mintha misem történt volna?!

- Mint barátod mondom, hogy ne sodord magad bele – hunyja le szemeit egy mély lélegzetvétellel Jimin. – Min Yoongi, percek alatt visszakerül a kollégiumok élére, mi pedig elsőszámú célpontok leszünk, ezt most borítékolom – fintorodik el a maga kíméletlenül őszinte, racionális hozzá állásával. Hiába nyelek újra és újra, torkom kapar, fáj, mintha a puszta létezés egy könyörtelen pofonnal válna jelen valóságom legnehezebb feladatává. A barátaim hazug módon megvezettek, a szerelmem egy más ember képében tér vissza, és bár tehetném, bár hazarohanhatnék, bárcsak… Semmi sem az, ami régen volt, minden úgy vált idegenné körülöttem, hogy esélyem sem volt felnyitni tágra zárt szemeim.

- Azt hiszem – köszörülöm meg torkom. – Vissza kellene mennünk – folytatom halkan, és bár minden félelmem jelenleg a Hwanam kollégiumban összpontosul, egyrészről semmi értelme nem lenne meghunyászkodnom, másrészről való igaz: piszkosul hideg van idekint. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, ez a beszélgetés közel sem juttatott semmiféle döntésre, viszont egy biztos: bármit hozzon is a holnap, a jövő hét, a következő hónap, bárhogy is alakuljon sorsunk…, nem hagyhatja nyomát rajtunk.

A srácok bólintanak, valamit beszélnek elénk sétálva, és a mellém szegődő, bánatos együttérző pillantásokkal dobálózó is valamit sutyorog, de elmém örvényében csupán egyetlen egy név, s egyetlen egy arc ragad meg sátrat verve odabenn: Min Yoongi… Mindig is így volt, a kezdetektől fogva…, akárhogy is küzdöttem ellene, minél jobban igyekeztem elkerülni, annál inkább szőtte át minden józan gondolatomat, tettemet és döntésemet. Mint egy kórság, ami átjárja az ember minden porcikáját, a zsigereibe ég, elgyengíti, és végül mindenestől bekebelezi…

Vontatottan, lábam magam után rángatásával érem az oly sokszor összetapicskolt üvegű forgóajtót, amin hanyag tempóban keresztülgyalogolva, a lassan ocsmány részegséggel vonagló diáktömeg tárul elénk. Irigylem borgőzös illumináltságukat, ünnepélyes fennköltségüket, ám úgy érzem, most egy korty alkoholt sem tudnék a számhoz emelni, nem, hogy még le is nyelni. Remegek a puszta tudattól is, hogy Min Yoongi bármelyik pillanatban, mindenféle különösebb ok nélkül a látóterem zűrzavarába kerülhet; félek attól, hogy keresztül néz rajtam, s attól is, ha, akár csak egy lopott másodpercig is, pillantása rajtam pihen meg.

- Ezt nem hiszem el – rikkant fülembe Nari kizökkentve mélázásom, éppen szemünk elől veszítve a Jimin, Taehyung párost, s meg sem várva, míg felocsúdok elégedetlen felszólalása okozta értetlenségemből, kihúzva vállait, felemelt fejjel folytatja a kiabálást. – Úgy látszik, a szél minden szemetet összefúj ma este – hőzöngi fennhangon, a nem sokkal távolabb eső Kim Namjoon és néhány csoporttársa alkotta jól körülhatárolható kör irányába, mire a fő érintett egy cefet grimasszal végigméri a mellettem tettetett bátorsággal állót, majd belekortyolva borába szinte fittyet hány az őt ért sértésre.

- Most őszintén – ráncolom a kissé dühös lányra homlokom. – Ez mire volt jó – vonom fel egyik szemöldököm, ami a rám sandító arcából ítélve, csak fokozza mérgét.

- Figyelemfelkeltés? – dohogja egy mély sóhajjal eltávolodva az asztalok irányába.

- Nem vagy valami hatásos – helyeselek az eset sikertelensége mellett. – Ha engem kérdezel, nem ez a legjobb módszer arra, hogy újra egy pár lehessetek.

- Egy pár? Vele? – csattan fel egy székre huppanva. – Namjoon egy kizárt, lehetetlen történet.

- Úristen, de átlátszó vagy – forgatom meg szemeim undok őszinteséggel. – Ilyen pocsékul hazudsz, mégis milyen remekül titkolóztál előttem – szúrok oda, ahova már igazán ildomos volt, majd megtámaszkodva az asztal szélén, egy bárgyú vigyorral telepszek meg barátnőm tekintetében.

- Jó, ezt most megérdemeltem – csüggeszti le a bűntudat szája szélét. – Mondtam már, hogy sajnálom, nem akartam hazudni, és hidd el, ha bármit tudnánk még, elmondanánk!

- Hagyjuk – húzom el megfáradtan ajkaimat. – Remélem, még az előtt mocsár részegre ihatom magam, hogy összetalálkozok vele megint – zsörtölődök egy sóhajjal. Közel sem állok készen ezek után arra, hogy a szükségesnél egy grammal is több levegőt szívjak vele egy légtérben.

- Tegyük oda magunkat ma éjjel – kacag fel, mire magam is némelyest felvidulni látszok barátnőm felvillanyozott viselkedésétől, s széles mosolyától. Őt is bántja Namjoon ittléte, mégis nevet, én sem inoghatok meg a sokk okozta bélyeg súlya alatt!

- Maradj itt, lehozom a rozékat – intek, ahogy a szemével még mindig volt barátjának távol eső hátát vájkálót hátrahagyva, figyelmesen megkerülve a lármában úszkáló fiatalok összeverbuvált csapatát, kezeimet magam mellé lógatva sétálok fel a kollégium lépcsőházának első lépcsőfokához. Elvétve lézeng az épület e szegletében néhány, az aula felé caflató egyén; szinte kizárólag én vagyok, a gondolataim és magam megerőszakolása azzal, hogy, ha nem tudom szavakba foglalni a zűrzavart, ami körülhálózott, hát öntsem pohárba… Sikítani szeretnek, úgy, hogy még torkom is legalább annyira sajduljon bele, mint, amennyire szívem szorítja minden egyes, nehéz lépésemet.

Veszett hanyagsággal mászok fel az első emeletre, ám hiába reménykedtem indulásomkor megnyugvó béke után, a folyosó végéről három alak, oly sivító viháncolással telepszik meg az út teljes szélességében, hogy jobbnak ítélem meg csendben várni a forduló kitárt ajtajánál. A közelgő hangok ismerős csengése, egy férfi mély tónusú rekedtes érdektelenségben hánykódó szavai egyre feszélyezettebben furakodnak be elmém felismerésébe, de alig szembesülve közelgő vesztemmel, már hiába keresnék gyermeteg búvóhelyet, a három alak vehemensen lép ki a folyosó félhomályából.

- Eunbyul – szökik sebtében a magasabb, hosszú hajú, Minah névre hallgató leányzó arcára egy pöffeszkedő vigyor, amihez a fiú másik oldalán megálló Ella is bőszen csatlakozik. Félresütött szemeimmel próbálom tudtukra bocsájtani, hogy nem kívánok fegyvertelenekkel szellemi harcot vívni, de a rajtam jóízűt röhécselő egyének sekélyes elméje, nyilvánvalóan kizárólag fölényüket képes értésükre adni. Pontosan az a kép áll előttem, ami egy éve ilyenkor; a hideg ráz ki…, az undor fog el…

- Menjetek előre – utasítja Yoongi a két megvető tekintetű, kéjenc vigyorú, feltűnően hosszú combú lányt, akik nagyot csócsálva szájukban megforgatott rágójukon, két oldalról, engem, cseppet sem leplezetten meglökve indulnak a ricsaj melegágya felé. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Még nem, egyszerűen még nem…, nem vagyok képes a szemébe nézni; miért kényszerít erre?

- Hova-hova? – vágja ki karját, ócska hittel alakját megkerülve elsomfordálni készülő testem előtt.

- A szobámba – kezdem halkan, számat félő kétségbeeséssel elharapva, szemeimmel még véletlenül sem a mellettem túlontúl közel időző fiúra engedve. – Ha a továbbiaknak nincs mit mondanod… - erősítem meg hangzásom magabiztosságát.

- Oh, sajnálom, ha zavartalak – mosolyodik el kevély gúnnyal, tenyerét lassan elemelve a faltól. Megfeszített torkommal, nehézkesen előre induló lábaimmal hagyom el árnyékát, anélkül, hogy… - Sűrű az estéd?

- Tessék? – pördülök meg tengelyem körül saját aggodalmas gondolatmenetemet megszakítva, pillantásommal minden tervemet kivágva, sötét szemeinél érve célt.

- Bár sem a Jeon gyereket, sem az öcsémet nem láttam erre, csak találsz kedvedre való férfit – emeli egekbe szemöldökeit, halványan közelebb lépve megrökönyödött mivoltomhoz.

- Nem értem – ráncolom össze homlokom, szemeimet résnyire hunyorítva. Most meg mi a francról beszél? Nem hiszem, hogy részeg lenne, szemei ugyan füsttől vörösek, de józannak tűnik.

- Áh, igaz is, ők minden bizonnyal nem a fizető, tehetősebb vendégkörből valóak – csóválja meg lesajnálón fejét.

- Befejeznéd ezt? Semmi értelme annak, amiket összehordasz – rivallok rá. Elment volna az esze, vagy valami vacak játékot játszik önmaga szórakoztatására? Esetleg mindkettő? Semmit sem értek… – Jobb lesz, ha ennek a beszélgetésnek itt és most véget vetünk!

- Pedig még el sem árultad milyen árakban mozogsz mostanában – nevet fel, amint reflexszerűen, szinte elé vetődik megfeszült testem.

- Elég! – szűröm át fogaim között, ám hiába lendíteném szívem mélyéről feltörő indulattal, egy irdatlan pofonra tenyerem, egy körbejáró érzés, valamiféle sajnálat keverte szánalom dermeszti meg ökölbe szorult kezem. – Hogy merészelsz holmi pénzéhes kurvának elhordani? Hogy mersz elém állni… - folytatom, mire válaszul felengedett kényelemmel, gőgösen húzza egy pokolba kívánt mosolyra szája szélét. Megvetés, mérhetetlen undor tükröződik tekintetében és bár elmém még dacol az elém tárult kész tények befogadásával, lelkem egyre gyengébb, és szívem sem áll már ellen a földbe tiport eszmék eleresztésének. – Azt hiszed, megbánthatsz? Nem lenne egyszerűbb némán elválni, ha már nem szeretsz?

- Amíg a terveim között szerepelsz, addig a némaság legfeljebb a kollégiumból való távozásodat jellemezheti.

- M- Mégis miről beszélsz – akad el még lélegzetvételem is kemény, kimért szavai hallatán. – Yoongi, nem tudom mi történt tél óta, de, ha van valami… - enyhül fel hangom árnyalata, de félbeszakított mondatom, ismét falakba ütközik.

- Öntsem ki a szívem neked? – nevet fel becsmérlően. – Kicsi Byul szinte már…, egészen sajnállak téged, a gyermeteg ábrándjaiddal együtt.

- Az érzés kölcsönös – döntöm karakánul kissé oldalra fejem, fel sem ismerve, tulajdonképpen milyen kijelentések is hagyjál el mindkettőnk száját. – Sajnállak, hogy Isten tudja mi okból ugyanaz a… - kelek harcra, ám meghunyászkodva, végül magamba fojtom mondandóm. Én ezt nem akarom, én ezt egyáltalán nem akarom…, miért történik ez velünk?

- Élvezd ki a ma estét – szegezi ismét íriszeimbe pillantását. – Talán ez lesz az utolsó.

- Miért, elteszel láb alól? Hagyj fel a magyarázat nélküli fenyegetéseiddel - sziszegem.

- Ha helytelen döntést hozol, a saját sírod ásod meg – folytatja önmagának talán összefüggéssekkel és értelemmel megáldott szónoklatát, bennem ezzel egyre fokozottabb frusztrált feszélyezettséget ébresztve.

- Miféle döntés? – puhatolózok tovább.

- Dönthetsz úgy, hogy holnap estig önként hagyod el a Hwanam kollégiumot és vele együtt az egyetemet – kezdi megformálni kíméletlen feleletét, marcona merevséggel egy félkörben megkerülve kővé dermedt, zaklatott szorongás rémítette alakom. – Vagy határozhatsz úgy is, hogy maradsz, amíg bírod, de figyelmeztetlek…, a vége ugyanaz, csupán az út lesz más.

- Tudod, hogy mennyire fontos nekem az egyetem, bármilyen indokot is adtam arra, hogy meggyűlölj, nem tennél ilyet, nem mennél ilyen messzire! – fordulok a fiú rémisztő árnyékot vető, ismeretlen veszély övezte aurája felé, minden bátorságomat segítségemre hívva.

- Akinek már nincs miért élnie, az hidd el, bármire képes – tesz pontot a silány, megrozzant lelkemet áttörő beszélgetés végére, amint helyben hagyva a sivár folyosó ködös sötétségében, már egyetlen egy hang sem kérdőjelezi meg az elhangzottak valóságtartalmát. Rezzenéstelenül bámulom el a kietlen, talán még sosem élt zordsággal átölelt ajtók közötti nesztelen elhagyatottságot, egyre csak a miérteken rágódva; azon, hogy mit tehettem ellene, min mehetett keresztül, hogy aztán egy élő holt élettelen tekintetével tiporja a valaha élt minden belé vetett reményemet a földdel egyenlővé. Gyomromhoz csúsztatom kezem. Fáj…, mintha egy hatalmas ütés vágódott volna a hasamba maga után hagyva megannyi kérdést, melyek apránként felfalva eleven húsom, egész létem bekebelezésére válnak hivatottá.

Kapaszkodunk a fájdalomba, belekarmolunk, minden maradék izomszálunkkal tartjuk magunkat…, hiszen már csak az maradt nekünk, a fájdalom…, ám még ha most lehetetlennek is tűnik, ott leszünk a legerősebbek, ahol egykor a legkönyörtelenebb kínok között eltörtünk, ott merítünk majd erőt, ahol nem várják, és utolsó lélegzetvételünkkel, ha utunk is állják, harcolunk, míg csak szívünk fel nem adja, s el nem vérzik. Akkor, ott, tudni fogják: hősként estünk el a csatában.

Felhőkarcolók - 2. év 2. Viszont látás

2. év

2. fejezet

Veszélyes dolog kilépni az ajtón (...). Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová. /John Ronald Reuel Tolkien/

- Már miért… Hé! – rimánkodik fel Nari, amint erőszakkal megkörnyékezve hátráló alakját, ellentmondást nem tűrve tépem ki zsebéből a készüléket, minek számkódja feltehetően az egyetem első évének, legelső napjától ugyanaz. Nem szól rám, mintha csak félig próbálná meg elkerülni az elkövetkező másodperceket, s végül fejét lehajtva hagyja, hogy Kim Taehyung-tól érkező utolsó üzenetét alaposan szemügyre vegyem.

„Visszajött, korábban, mint, ahogy Hoseok mondta. Semmiképp se engedd le ide Byult!”

A légkör egy csapásra dermed meg. Szívem dobbanna, de mintha légzésemmel együtt hagyna ki egy ütemet. Nem értem… Megkövült merevséggel olvasom el újra, és újra a pusztán pár szóból álló, rövid üzenetet, melynek tartalma oly zavart kelt bennem, hogy szinte reflexszerűen tépem fel a folyosóra vezető ajtót. Megtorpanok. Érzem, hogy torkom kapar, s légzésem is nyugtalan, amint Nari irányába fordulok, ám sajnálat átitatta aggodalmas tekintete nem marasztal, inkább elűz. Utánam nyúl, érzékelem szólongatását, de hasztalan…, lábaim visznek, a kollégium zsibong, a zaj elenyészik, én pedig, mintha a teljes ismeretlenségbe futnék, úgy hasítom keresztül az épület robajos folyosóit.

A beköszöntő március nehezen, féltve távozott a tél jéghideg öleléséből, s hozott rügyező melegséggel közénk osonó, friss tavaszt. Több, mint három hónap telt el, ám hiába kelt új nap, hiába tett akkor, ott ígéretet…, Min Yoongi egyetlen egyszer sem adott életjelet magáról; nem keresett sem engem, sem mást. A közelgő nyár tudatával aggodalmam fokozódott, amint felgyülemlő kérdéseimre kerestem választ; törtettem, kutattam, de csupán egyetlen tény tárult mindannyiunk elé: a nyugati flotta nem fogadott koreai gyakornokot, nem ismerték, nem tudták ki Min Yoongi, s lassan bennünk is feledésbe merült az az ember, aki egyszer talán köztünk volt…, vagy aki lehetett volna. Hazudott…

Min YoonHo nem fogadta szívesen próbálkozásaimat, érzékenyen érintette akárhányszor felkerestem, s bár az érettségit követően sikerrel lépett bátyja nyomdokaiba az egyetemen, végig tudtam…, a jéghideg álarc, ami mögé elejtőzött, csupán egy szavakba nem önthető fájdalom védőfalai voltak. Yoongi távozását követően, szinte csak napokkal a Seollal ünnep előtt vesztették el nagyszüleiket a Min testvérek, a fiatalabbik azokban az időkben kezdte el érzelmi erődjét saját elnyűtt lelke köré építeni. Megváltozott ő is, mint ahogy mindnyájan…, csalódott, félt és imbolygott a lét ingoványán. A remény, amibe titkon mindenki hőn kapaszkodott a nyáron, még távolabbra sodródott a párás szél szárnyain, és magam sem találtam értelmet a kétségek között vesztegelni a köd hűvös, sárguló avarjában.

- Eunbyul – ragad alkaron egy indulatos egyén, a lépcsőház fordulójából éppen kilépve. – Figyelj rám – fordítja maga elé meglepődött, s meglehetősen zavarodott mivoltomat Park Jimin, ki kissé zihálva veszi levegőjét, mintha végig öntudatlanul előrerohanó alakomat követte volna.

- Mi folyik itt, én… - rántom ki kezem szorításából. – Semmit sem értek – rázom meg fejem szemöldököm fesztelen ráncolásával. Félek…

- Byul – sóhajtja nevem a lépcsősor alján megálló, fejét egy szusszanásnyira lehajtva. – Hallgass ide – emeli rám elkomolyodott, halvány aggály fakította tekintetét. – Mindent elmagyarázok, csak kérlek – lép közelebb. – Ne menj ki azon az ajtón – bök fejével a lépcsőházat a kollégium aulájával összekötő átjáróra. Nem értem…

- Mégis miért? – kelek birokra a fiú nyugodt, kérlelő szavaival, szemeimet hol rá, hol pedig az egyre több zajt kiszorító kijáratra futtatva.

- Byul – hangzik nevem egy lassan, félőn megérkező lánytól is, de mindaz, amit pillantásából képes vagyok kiszűrni, csupán a tömény, bántóan rám meredő bűnbánat.

- A te érdekedben… - nyúl felém óvatosan Jimin, ám közeledését rögvest hárítom. 

- Fogalmam sincs, mi a franc van veletek – emelem fel idegesen hangom, amint kétkedően megrázva fejem kitolom az elém kerülő ajtót, ezzel az örvénylő alkoholszag és fülsüketítő zene bódító gőzébe lépve, ám hiába tekintetem végtelen, megfeszített cikázása, pusztán a megszokott diákok, s néhány külsős fiatal fogad. – Tényleg srácok, mi ez az egész? – pördülök a mellém érkező barátaim felé a megsokasodott, egyre ittasabb tömeg szélén, miből egy tébláboló félig fellökve, kezembe nyom egy félig már megivott sörösüveget. 

- Gyanúm szerint rövidesen úgy is minden… – emeli kezét tarkójához Jimin, azzal elhúzva száját, elkerülve tekintetem, megadóan dugja műbőrdzsekiének zsebeibe kezeit. – Minden elénk tárul – fejezi be mondandóját, ahogy semmitmondó közöny átjárta pillantása az aula forgóajtójánál pihen meg. Taehyung gyalogol keresztül, jobb kezével feldúltan belökve maga előtt a bejárat üvegét, s óramű pontossággal, már messziről kiszúrva tanácstalanul ácsorgó mivoltunkat, félreszáműzve szemeit, irányunkba szeli át az iszogató, tébláboló népséget. Hunyorgok, egyre csak tekintetem szűkítem, ám sem Nari, sem Jimin, de még a feszélyezetten elénk érő viselkedéséből sem tudok semmiféle választ nyerni.

- Taehyung – szólítom fel az előttünk megálló fiút. – Egy perced van megmagyarázni az üzenetet, és ennek a két hülyének a viselkedését – hajítom odébb a markomban tartogatott, állott sort, ám alig szóra nyitva száját, figyelmünket a némileg elhalkult zene, s az összesugdolózó diáktömeg vonja el. - Mit mondott Hoseok? Miért írtad ezt? Egyáltalán mióta beszélsz vele…? – zargatom tovább a környezetébe meredőt, aki mélyet szippantva a légtér vodkaszagú levegőjéből, határozottan lép aurámba.

- Figyelj rám – vájja pillantását megszeppent íriszeimbe. Mintha csak Jimin-t hallanám...

- Figyelek, már húsz perce csak figyelek, de senki sem mondd semmit!

- Visszajött – jelenti ki meglepő egyszerűséggel Taehyung, mély barna szemei szorításából egy percre sem engedve.

- M- Mármint kiről is beszélünk? – hebegem el kérdésem, egy bárgyú vigyorral elmenekülve a szemben álló fiú, kissé megviselt ábrázatától. Kit is áltatok..., pontosan tudtam, abban a percben, ahogy az üzenetet elolvastam, tudtam jól...

- Tudod jól, kiről beszélünk – konstatálja Jimin, s, mintha egy fagyos fuvallat áramolna végig a tágas aula esőcseppek szennyezte ablakai között, úgy hűl el saját, tüdőmben rekedt lélegzetem is. Mereven bámulom el a lábaink alatt heverő járólapokat, csend költözik elmémbe…, már nem hallom a mindent kíméletlenül átvágó zenét, nem érzem az orromat sanyargató alkohol szagát, az emberek pusztán elmosódott körvonalakként jelennek meg megkövült szemeim sarkában, s hiába szólítja szívem mozgásra testemet, lelkem pille könnyen, sebezhetően fékezi meg végtagjaimat. Nari kezét érzem meg vállamon, és bár átvert csalódottság az egyetlen érzelem, ami ő hozzá, vagy a két fiúhoz kötne, mégis hagyom…

- Min Yoongi? – nyílalja át egy nem túl távol eső társaság hangja, a nesztelennek hitt, valójában mégis irdatlan mozgolódás körbevett étert. – Ő az.

- Min Yoongi – duruzsolják újra és újra, mire lassan felemelve fejem, a csődület tekintetének vonalát követve, a hűvös huzatot közénk sodró forgóajtónál ér célt arcom. – Mit keres itt?  - hangzik fel ismét a tömeg értetlen, meghökkent moraja.

A látvány, amire szívem mélyén az elmúlt tíz hónapban a legjobban vártam, oly annyira, hogy szinte minden ép gondolatomat, minden a való világhoz kötött boldogságomat felőrölte, most úgy köpi, sőt okádja képen féltve őrzött eszmémet, hogy gyomrom egy villanás alatt fordul fel. Az összes momentum, ami ebben a minutumban elém tárul, erőnek erejével vág mellbe, és hiába sétál ócska érdektelenséggel, minden lépéssel egyre közelebb hozzám, ami valaha hozzá kötött, minden egyes apró fonal, amiben valaha hittem, irgalmatlanul távolodik el rozoga, rongyos lelkem pislákoló fényétől. Hosszú, felkavart másodpercekig rángat magához egy gondolat, egy olyan felvetés, mely rácáfol látásom agyamba küldött ingereire, hisz még ott egy halovány remény, érzem..., de nem érem el, bárhogy ácsingózok is...

Nari vállaimon pihentetett kezeinek hirtelen markolása ráz vissza a nyüzsgő aula utópikus, illuminált közegébe, amint hitetlen tekintetem, egy pillanatra sem ereszti el Min Yoongi lagymatag vonaglását, ahogy utat zúzva a sutyorgó népségben, Hoseok-kal oldalán célozza meg értetlenül álldogáló alakunkat. Nem vagyok benne biztos, hogy engem néz…, szemei vörösek, s füst járja körbe auráját, amint ismét szájához emelve bagóját, csupán karnyújtásnyira telepedik meg előttünk. Végigméri mozdulatlan, meg-meg rezzenő testem, s mélyet szippantva cigarettájából, a füstöt vállaim felett, egyenesen Park Jimin arcába fújja. Nem értem… Torkomban rekedő gombócomtól, szinte nyelni is képtelen vagyok, mit kellene tennem, ki ez az ember? Egy szürreális álom az egész, mi más lehetne...?

- Nem látnak itt szívesen – dohogja Taehyung, az imént megalázott, szívének oly kedves fiút megfékezve meggondolatlan tettétől. - És megmondtam, hogy hagyd békén Byul-t – morogja halványan, a kizárólag egy leheletnyit előrébb lépő, mire meglepetten, komor arcára futtatom kétségbeesett szemeimet. Mi történik körülöttem, miért nem vagyok képes egyetlen egy szót sem kinyögni? Miről beszél Taehyung…?

Nari ismét vállamra szorít, mintha valami elől védeni próbálna, azzal, hogy oltalmazón maga mellé húz, s fogása, végül megszédült testem megtartására hivatott támaszt nyújtani.

- Eunbyul? – sandít rám Yoongi megannyi téboly ködösítette tekintetével, lekezelő gőggel megformálva nevem, s mintha abban a percben látna először, és tenne próbára; megérem-e pöffeszkedő közelségét, van-e létjogosultságom ahhoz, hogy pusztán egy levegőt szívjak vele. Megrémít, nem ismerem fel, s, mintha ő sem tenné… - Kedves, drága… Taehyung – mosolyodik el önhitt kevélységgel, majd megcsóválva fejét, félretúrva alakom útjából, határozottan lép a tőle néhány centivel ugyan magasabb, most mégis eltörpülő fiú elé. – Hozzád szóltam volna? – vonja fel szemöldökét, gúnyos mosolyával az orrát feljebb emelő, mégis csendben megálló barátomat fenyegetve. Hoseok némán áll…, hidegvérrel szemléli az eseményeket, a merev szemkontaktus szította feszült csendet; minket, ahogy a felengedett, mozgolódó, hol felénk leselkedő csőcselék szélén, a tények megemésztésével vívunk vérre menő harcot. Nem merek megszólalni, és, ami a legelkeserítőbb, hogy nem is akarok… Már nem. Bágyadtan szegezem megviselt arcom a föld felé, s magam mögött hagyva mindenkit, hányingeremet elnyelve viharzok ki az udvar szitáló eső mosta betonjára. Nem kapok levegőt, egyszerűen megfulladok! Mi volt ez az egész…, egy vacak poén, egy petyhüdt vicc?

- Byul – ér utol egy ziháló hang, mire ökölbe szorítva kezeimet, mérhetetlen dühvel fordulok a kiérkező lány felé.

- Byul, Byul, Byul – hadarom el sorozatos szólongatásom. – Figyeljek oda, maradjak nyugton? – nevetem el magam hitetlen cinizmussal. – Elárulnátok végre, mi ez az egész? – kapom pillantásom Taehyung-ra, amint Jimin-nel lassan lelépcsőznek Nari mögé. – Olcsó tréfát űztök velem?

- Menjünk be, rohadt hideg van, és egy szál pulóverben vagy – sóhajtja erőtlenül Tae.

- Válaszoljatok! – emelek újfent hangerőmön. – Nyilván valóan nyomós okotok volt hazudni nekem, titkolózni, és úgy tenni, mintha egy percig sem lepne meg rajtam kívül senkit az, hogy Min Yoongi – tudjátok, a fiú, akit szeretek-, tíz hónap után beállít! – fújtatom hőzöngő szavaim. - Egyáltalán megtörtént ez odabent? Nem térek magamhoz… - fakadok ki ismét, mire Nari, némi hezitálással bólint.

- Csak néhány hónapja tudtam meg – kapaszkodik meg Taehyung egy mély levegőben. – Yoongi Bankokban volt… Legalábbis abban az időben, amikor Hoseok utolérte, akkor ott volt.

- Tessék? – hunyorgok a fiúra. – Szóval értsem úgy, hogy ti… Mindannyian, tudtatok arról hol van, de nekem egy szót sem szóltatok?

- Hoseok elmondása szerint olyan önpusztításon ment keresztül, hogy… - kapja félre fejét egy frusztrált sóhajjal. – Egyszerűen csak kerüld el. A saját érdekedben – csóválja meg fejét tarkóját megdörzsölve, összefüggéstelen mondatait, könnyelműen elengedve.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan – kacagok fel egy silány fintorral. – Miért… - folytatom elcsukló hangon, s fogást találva megbicsaklott szónoklatomon, rögvest félbeszakítanak.

- Láttad! A saját szemeddel – érvényesíti óva intését barátnőm, gyenge szándékkal közelembe férkőzve. – Mondj le róla, Byul engedd el! – szajkózza, de fejem egyre csak rázom, és rázom, birokra kelve kitörni vágyakozó, makacs könnyeimmel. Nem lehet…

- Hoseok nem mondott sokat – egészíti ki gondolatmenetét Taehyung. - Gyanítom, ő sem tud többet, csak a ténnyel találta szemben magát, amint…

- Min Yoongi tájföldi prostik heroin gőzében adja át magát a sokat emlegetett lidérceknek – szűri fogai között könyörtelen őszinteséggel Jimin, fogait helyenként hallhatóan megcsikorgatva. - Veszélyes játék lenne azt gondolni, hogy, akár egy apró foszlány is az lenne belőle, mint, aki, egykor volt, amikor elváltatok. Akkor, ott, a reptéren – vágja arcomba kíméletlenül, mintha megelégelve hitetlenkedő viselkedésem, egy pofonnal késztetne józanságra.

Megfeszülve tapad apró könnycseppek csillogtatta pillantásom az előttem gyökeret eresztett, a gyenge, puha esőn kissé már elázott, engem vizsgáló egyénekre. Elmémet érdes réteg fogja át, megtagad mindent, ami az elmúlt alig fél órában történt; látásom homályos, fülem pedig zúg, s megsüketít szívem lázas, heves, szorongó dobogása. Érzékelem megszólításomat, észlelem szájuk felváltott, enyhén körvonalazható mozgását, amint mondatokat formálva próbálják belém erőszakolni, az általuk tisztán szemlélhető, számomra mégis mocskos foltok cincálta valóságot. Mi van, ha mindez ténylegesen az igazság, mi van akkor, ha Min Yoongi valóban eltaszított minden emberi érzelmet, ha az árnyak veremének széléről, végül az utolsó utáni pillanatban magával rántotta a sötétség? Elfeledte azt, akivé lehetett volna, elfelejtett engem, feladta a küzdelmet, és azzá lett, amit a legjobban gyűlölt egész életében... Hogy történhetett mindez?

- Nagyon fogsz hiányozni – borult ki belőlem érzelmes megállapításom, egészen váratlanul, bár reakcióját áttanulmányozva, úgy nézett ki, ezzel csak saját magamat leptem meg.

- Fordulj meg.

- Hm? – pislogtam rá.

- Csak fordulj meg – utasított újra, s beleegyezően elhelyezkedtem a másik irányba, mire egy ezüstös színekben csillogó láncot kapcsolt össze tarkómnál, hajamat kedvesen félretúrva.

- Egy hópehely? – tanulmányoztam át a medált, visszafordulva Yoongi felé.

- Egy év múlva, amikor leesik az első hó, ha még mindig vársz rám, újra találkozni fogunk – mosolygott rám, oly negédes kedvességgel, hogy szavaitól a szívemet azonnal fojtogatni kezte a keserűség szögesdrótja. Magam is meglepődve tapasztaltam e mondat, erőszakosan szívig hatoló erejét…

- Megfogadtam, hogy nem sírok – dünnyögtem szipogva, elszégyellően lehajtva fejemet. Szótlanul nyúlt hátamhoz, s magához húzva, elrejtőzve vívtam meg harcomat bánatom könnyeivel.

- Minden hónap első napján keresni foglak, rendben? – suttogta fülembe, a szabályok monotonságára támasztott kilátásait. Bólintottam, de arcomat, még mindig a fiú sötétkék puha kabátjába fúrtam egyre mélyebbre, ám hiába fohászkodtam csak még egy pillanatért, a percek könyörtelenül peregtek le.

Már nem nyitottuk szóra szánkat, már nem voltak megfelelő szavak, helyes vagy helytelen kérdések és válaszok, csak mi voltunk, a búcsúnk, s a boldogságunk, ami igazából sosem lehetett a miénk. Soha, ne mond, hogy soha, tartják az emberek, és belegondolva, az utolsó, mindent eldöntő próba még valóban hátra volt. És, hogy végül kiálljuk-e? Megeshet, hogy ez a történet ott, akkor, a repülőtér várótermében, még nem ért véget, lehetséges, hogy a sors tudatosan választ el embereket, hogy megtanuljanak egy újabb leckét.

Min Yoongi szeme mintha könnytől csillogott volna, de nem visszakozott a távozást illetően, és én is megértettem, hogy talán a lidércnyomás ellen, mely mindvégig markában tartotta, egy utolsó csatát készül megvívni. Távolodó alakjába merültem, majd követve barátaimat, a hatalmas, zsíros ujjlenyomatok borította ablakhoz, egyedül foglaltam helyet egy kietlen széken. Szívem nehéz volt, lelkem pedig, mintha egy befejezetlen ügy, gyötrelmes csalódottságával harcolt volna, a remény makulátlan kardjával. Mi lesz velünk jövőre, egy hét múlva, holnap, vagy ma este? Megannyi kérdés járta körbe elmém… Barátságok szakadhatnak szét, szerelmek futhatnak zátonyra, és ártatlan lelkek törhetnek össze. Már nem sírtam, de szívem hosszú percekig, órákig, s napokig vérzett, mintha sosem tévedhetett volna újra mosoly arcomra, és bár tudtam, ez csak pillanatnyi melankólia, akkor mégis elhatalmasodott rajtam az elhagyatottság érzete. A srácok intettek, hogy ideje mennünk, így kifújva minden keserű levegőmet, magam mögött hagytam a reptér gigantikus üvegablakát. Minden vigaszomat jelentő barátaim után szedtem elnyűtt lábaimat, s az épület elé érve, utoljára még egy eget átszelő repülőgépre pillantottam a ködfátyolon át. Egy év múlva, ha még mindig vágysz rám, újra találkozni fogunk… Sosem hittem volna, hogy a viszont látás zárja majd tágra szemeim, s hoz oly poklot, melynek minden percébe képes lennék belehalni.

Felhőkarcolók - 2. év 1. Tágra zárt szemek

2. év

1. fejezet

Amikor kinyitod a szemed, rájössz, hogy valójában a pokol legmélyebb bugyrában szenvedsz, miközben azt hitted, hogy az életed maga a mennyország. /Csernus Imre/

Számtalanszor tűnődtem el, hogy a minden nap meghozott, olykor talán jelentéktelennek tűnő döntéseink, milyen irányokba képesek sodorni bennünket…, s talán teszem most is, hisz ebben a percben is azon merengek: Vajon mit tehettem volna másképp, meddig vár az ember? Talán míg a szemükbe nem mondják, könyörtelenül, bele nem vágják a csúf igazságot? Hogy a remény egy kergetett téveszme, amibe a legmegsínylettebb időkben próbálunk kapaszkodni…? Akkoriban még hittem, mertem bízni, most viszont…, már magam sem tudom miért alakult minden úgy, ahogy..., ahogy sosem hittem volna. Várom, egyre csak várom, hogy végre eljöjjön a pillanat, mikor már nem a csúfos hazugságom mögé bújok, mely szerint semmi bajom, semmi sem zavar; hanem mindez valósággá válik, és már nem kutatom a miérteket, pusztán továbblépek, s elfelejtek mindent, ami valaha is hozzá kötött. Minden apró tettet, minden gondolatot, minden lopott sóhajt, s érintést...

A nyár, mint ócska, könnyelmű ecsetvonás, úgy vált egy kósza emlékké, és, ha hajdanán még számoltam, mára már nem vagyok az elmúlt napok, hetek, hónapok rabja, s a naptár aggódó bámulása is eltűnt az idegőrlő, már-már felesleges feladataim közül. Hirtelen szerettem volna felidézni ki, hol és pontosan mit csinát a nyári szünet alatt, de valahogy folyton folyvást Choi Nari szerelmi bánatát bekebelező vidám arca, és újabb parti után sóvárgó hangja dereng fel; vagy éppen Taehyung görcsös görnyedése, amint Busan-ban az egy hetes, napon érlelt kimbaptól a hotelszobát is képtelen elhagyni. Miről is beszélek, hiszen minden emlék, mint egy feltörő gejzír, úgy öntik el elmémet, azok minden boldog percével, s néma, nesztelen pillantásaival. Bármit tettem, akármit mondtam, bárhogy is alakultak az események, ők mélyen belül, minden egyes lélegzetvételükkel szántak engem… 

A szeptember feltűnően hideg levegővel, és csupán halványan előbukkanó napsütéssel köszöntötte az őszt, ahogy az új tanév kit lelkesen, kit pedig annál lelketlenebbül fogadott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy alig két héttel a szemeszter kezdetét követően, a rektori ülés nemes egyszerűséggel borítja fel az olajozottnak nem igazán mondható diáktanácsot. Cseppet sem csodálkozok: Namjoon és Nari viszályos szakítása; a képemen ragadt melankolikus, unott vigyor, és az egymástól elszakadni sem hajlandó Jimin, Taehyung duó egyáltalán nem könnyíti meg a HÖK gördülékenységét, és tulajdonképpen…, ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, miért erőltetjük ezt a csapatfelállást. Hoseok-nak színét se láttuk év eleje óta, sőt jóformán a létezése is egy eltévedt rejtély manapság; Jungkook szociális élete a szobájában zümmögő szúnyogban kimerül, én pedig csak lavírozok a társaság tagjai között, keresve azt a szempárt, melyben nem a kimondatlan sajnálat tükröződik vissza rám. Most már akaratlanul is képes vagyok meglátni olyan érzelmeket felém, amik meglehet, hogy ott sincsenek..., talán nem is ők azok, akik nem mondják ki a belém vetett sajnálatukat, és bár bánt, valójában én vagyok az egyetlen, aki igazán szánja magát. Időnként elfog az érzés..., mintha haragudnék a világra, ám mégis ki vagyok én, mi jogom van ahhoz, hogy megtehessem, csupán egy kicsiny porszem vagyok a gépezetben, s mindössze tennem kellene a dolgom, csakúgy mintha…, egy rendíthetetlen ólomkatona lennék a marcangoló szélviharban. 

- Van értelme megkérdeznem? – szólal fel mellőlem egy selymesen fülembe úszó fiú hangja, aki példámat követve, a kollégium előterében, felületesen pásztázza a faliújságot.

- Hm? – pillantok a hozzám szegődött alakhoz.

- Hogy jössz-e este – konstatálja egy kedves mosollyal Park Jimin. - Úgy értem a szemeszter köszöntő buliba.

- A tanév első nagy lerészegedése – nevetem el magam kissé cinikusan. – Ott a helyem – emelem tekintetem a lépcsőház irányába, s elhagyva a szórólapok tarkította falat, egy mély sóhajjal lógatom le combjaim mellé kezem. Jimin szótlanul ered lábaim nyomába, gondosan ügyelve, hogy se túl közel, se túl távol ne kövesse az első emeletre vezető utam, s azzal együtt ezt a megfáradt grimaszt, ami valahogy a tanév első napján felejtődött  az arcomon.

- Jimin – bököm meg szavammal a mellettem kullogót. – Szerinted megváltoztam? – meresztem rá bizonytalanul szemeim.

- Talán – köszörüli meg torkát egy pillanatnyi hezitálást követően. – Meglehet, hogy így van rendjén, hisz mindannyian változunk így vagy úgy – gondolkodik el, tekintetével a szűkös, félhomály belengte folyosót pásztázva. Úgy gondolom a filozófiai merengésben, ő benne mindig emberemre leltem, s talán az idő múlásával még inkább az intellektualitás mesterévé válik…, ez lehet az ő változása. És mi az enyém? – Érettebbé váltál - folytatja.

- Érettebbé? – hökkenek kissé visszább nem sokkal újdonsült kollégiumi szobám ajtaja előtt.

- Ez a tíz hónap – kezdi változatlan hangerővel, mintha egyáltalán nem tartana szavai súlyától. – Átértékelődött benned sok minden.

- Túl akartam lépni – hajtom le fejem, a kilincsen megtámaszkodva kezemmel. – De, akárhányszor azt gondolom, hogy el tudom engedni, és vidám időszak köszönt rám, valami mindig visszasodor.

- Zavaros ez az egész, a nagyszülei balesete, a távozása a tengerentúlra, és ez…

- Hagyjuk – fintorodok el. - Idő kérdése és már eszembe se fog jutni - húzom el számat is. – Nem láttad Nari-t? Reggel elment, és azóta nem láttam.

- Taehyung elé mentem a megállóba délelőtt, akkor láttam utoljára. Valahova nagyon sietett – indul lassan, a szomszéd szoba küszöbéhez, kimért, szeme sarkából engem figyelő mozgással. – Hé, fel a fejel – vigyorodik el irányomba pillantva. – Felkavaró lehet visszajönni ide, de…

- De majd minden jobb lesz, tudom – sóhajtom résnyire kinyitva az ajtót.

- Igazából azt akartam mondani, hogy este mocsár részegre isszuk magunkat, de a te verziód se rossz – neveti el magát, mire hangosan felkacagva bólintok, s a szoba biztonságot nyújtó zárt légterébe lépek. Utálom a hétfőket, a szeptember közepi hétfőket pedig még inkább, és ennek tiszteletére elmormolva magamba néhány szitokszót, ruhástól borulok ágyamra, fejemet tollpárnám öblítő illatának legmélyére fúrva. 

Sok minden történt mióta Min Yoongi elment…, megannyi víz lefolyt a Han folyón, s megannyi kérdés hömpölygött végig bennem tíz hónap alatt, amíg makacs hiábavalósággal vártam rá. És, hogy mindazok után, mialatt teljességgel eltűnt, mi a legbosszantóbb az egészben? A tehetetlen cselekvésképtelenség, ami végigkísért…

A július közepi napsütés a lehető legelviselhetetlenebbé tette a puszta létezést is számomra, ám tartva magam, jelét sem mutattam, hogy csaknem a hányinger kerülget minden nyáron történő kültéri attrakciótól. Vonakodtam elhagyni a nyugalmasnak nem mindig emlegethető otthoni légkört, de a busani meghívásunk Jungkooktól azt hiszem izgalmas emlékekhez juttatták a tavasszal kissé megkopott, helyenként megtört, s igencsak kifakult társaságunkat. Barátnőm valahol a tanév végi kocsmatúrán lépett félre, ezzel a hanyatló kapcsolata Kim Namjoon-nal végérvényesen is semmissé vált…, ami pedig Park Jimin-t, és szerelmét, az egész héten szalmonellával küzdő Kim Taehyungot illeti: idegesítően boldogok voltak együtt már hónapok óta. Jeon Jungkook frusztráltabbá vált, mint valaha…, a folyamatos atrocitások, amik a családja révén érték egy állandóan mosolygó, belül érzelmileg instabil depresszív embert szültek, ami ellen hiába üzentünk hadat, mind hiába valónak bizonyult. Segíteni akartam, mindannyian tenni akartunk érte, ám minél jobban őt akartuk menteni, annál jobban ismertem fel magamban is egy elveszett, szanaszét tépdelt lelkű lányt, aki elnyomva magában minden sérelmét szeretett volna nővé válni.

A párás, fülledt levegő és a mellé társuló kibírhatatlan hőmérsékletben, felforrt agyvizemmel karöltve égettem magam a napon már legalább két órája a Haeundae part forró homokjában, rendületlenül a többiekre várva. Valószínűleg Taehyung-ot ápolták - aki az érkezésünk napján nyelt be egy vírust -, de ehhez miért kell három ember? Nari és Jungkook igazán igyekezhettek volna, hisz nem csak megsülni készültem, hanem elsüllyedni is a finom, süppedős homokszemek sokaságában, melynek okozója egy feltűnően kellemes megjelenésű, világosbarnára festett hajú fiú volt. Percek óta bámult a vízimentő toronyból, hiába lépdeltem el a sétány másik oldalára, tekintete pimaszul követték minden mozdulatom, s mihelyt feladhattam volna menekülőre fogva, ismerős alakok vették célba feszengve ácsorgó mivoltom.

- Megmarad? – vetettem a megérkezőknek, mintha egy percig sem aggódtam volna a szállásunk egyik ágyát nyomó állapotáért.

- Remélhetőleg – vigyorodott el vidáman Nari, aki megkerülve izzadó testem, hatalmas léptekkel készült elfoglalni a tengerpart egyik kedvére való szegletét. Felhőtlenebb, és könnyedebb, már-már felelőtlenül hebrencs volt minden cselekedete, és akárhányszor az okok után kezdtem kutatni, hogy mikor tért le a kedvesség szegélyezte komfort zónáját körül határoló útról, mindannyiszor ütköztem falakba. Képtelen voltam már kiigazodni rajta, s akkor, ott jobbnak éreztem meg sem kérdezni, mégis mit akar a felénk leskelődő jóképű vízimentőtől, hisz akkor már bőszen el is indult felé, én pedig csak  biztató, helyeslő bólogatással fürkésztem lábnyomait. Nem volt kérdés, eltűnt minden kétség: az új, merész Nari volt az a lány, aki a megbántott, sértett, és megannyi bűn megbánásáért vezekelt régi énjének védelmére kelt, s végül a tervezettnél is tovább maradt a színpadon.

- Megint elbambultál – érintett egy jéghideg sörös dobozt vállamhoz Jungkook, mire egy kisebb sikollyal ugrottam le a kiterített törölközőről, egyenesen a forró, halványbarna homokba, mely újabb kellemetlenséggel fogadta libabőrös testem. – Ne aggódj Nariért, csak a határait feszegeti – hümmögte a napernyő árnyékában ücsörgő fiú, egy aprót kortyolva italából.

- Mostanában elég sokszor van az az érzésem, hogy a szokottnál is jobban kezd kifordulni önmagából – biggyesztettem le számszélét kezeim közé fogva a citromos sört, szemeimet a felettünk megálló, kezét derekára helyező Jimin-re vezetve.

- Gyertek már – sürgetett meg bennünket, a szemlátomást vízbe vágyakozó illető. – A képetekre nézek, és elönt a halálvágy.

- Napi kedvesség Park Jimin jóvoltából – jegyezte mellé Jungkook, lassan feltápászkodó karját egy halvány vigyorba támasztva.

- Inkább napi őszinte bölcselet – folytatta a napon somolygó, s kezet nyújtva nekem, talpra állni segített. Eltávolodtak tőlem, hívogattak, noszogattak, de lábaim lassan vittek előre, amint egyre csak bámultam őket…, néztem csupasz hátukat; Jungkook magas alakját, Jimin izmos hátát, s elmerülve felém irányított, hirtelen jött mosolyukban, egyszerre érzetem magam mérhetetlen szerencsésnek, és bizakodóan boldognak. Mi értelme lett volna ott, akkor, abba a bánatos borúba ringatni magam, hogy a magány, a kétely, a hiányzó darabkák a szívemben..., hogy mindezek bármit is számítanak, hogy jogom van a múlton őrlődni, s minden nap feltépni az éppen begyógyuló sebemet. Csak a jelenben élhet az ember, és tudtam: ők, legyen bármilyenek, változzanak meg akármennyire, csak ők lesznek nekem, kizárólag ők kímélhetnek meg a valóság okozta pokoltól...

Akkor még nem tudtam…, sejteni sem mertem mindazt, amit az egyetem második éve tartogat számomra, a barátaim és a családom számára.

- Byul! – töri át szendergésem egy kissé aggódó hangú, éppen becsörtető egyén. – Eunbyul – ismétli el nevem, mihelyt szembesül az ágyon fetrengésem tényével szobatársnőm.

- Élek – hörgöm csukott szemmel.

- Új tanév, de a délutáni alvások a régiek – mosolyodik el, érezhető zavarral hangjában. – Ne haragudj, hogy csak úgy elrohantam reggel.

- Írtam, de nem szóltál vissza – motyogom két ásítás között hátamra feküdve.

- Oh, igen – kapja tekintetét ruhásszekrényéhez.

- Valami baj van? – helyezem súlyom könyökeimre, bambán a lány hosszú sötét hajára pislogva. Nem válaszol, egy bárgyú vigyorral fejet ráz nekem, majd újra a nadrágjai között kezd kutakodni. Sóhaj hagyja el számat apránként kikecmeregve ágyam meleget nyújtó öleléséből, s az erkély ajtóhoz vánszorogva, egyhangúan pásztázom át a kollégiumi udvar sötétszürke fényét, borongós egészét. – Nari, ugye tudod, hogy bármiféle gondod van, nekem elmondhatod - kezdem halkan, halványan visszatükröződő alakomba bámulva a maszatos ablakon. – Régen mindent megbeszéltünk, de mostanában, mintha…

- Semmi baj, tényleg! – siet közelebb, s hátamon csattanó tenyerével, vidáman fordít maga elé. Hazudik, és már nem firtatom… Itt van mellettem, minden egyes nap velem van, mégis oly észrevétlenül távolodott el tőlem, hogy már magamban kezdem keresni az okokat arra, hogy miért nem találok érzelmeire magyarázatot, miért nem látok már át tettein, s mitől vált ennyire…, mássá. Talán igaza van Jimin-nek, mindannyian megváltoztunk…, ki így, ki úgy.

- Nem fogod elhinni kivel futottam össze ma az udvaron - mosolyog telibe. - Tippelj!

- Lövésem sincs - viszonzom kedélyes hanglejtését.

- A busani vízimentő sráccal - kacagja el magát oly vígan, hogy kedvem támadna lehörpinteni egy felest.

- Messzire sodorta az áramlat - nyugtázom, amint óvatosan kikerülve az örvendező lányt, az előszoba hűtőjét veszem célba. 

- Felismert - nyújtja el önelégülten szavát. - Beköltözik a kollégiumba, most elsős a jogi karon - igyekszik utánam, majd karba fonva kezeit a fürdőszobaajtónak támaszkodva követi végig, ahogy a behűtött italok között szakértőket megszégyenítő elszántsággal kezdek válogatni. - Ott lesz ma este a szemeszternyitó partin.

- Van neve is ennek a jóképű életmentőnek? - vetem hátra kérdésem.

- Kim Jongin - szótagolja az áhítattal átitatott nevet, mire kizökkenve vágyálmas fantáziálásából, felrezzenő mobiljához siet, amit szinte kitépve töltőjéről, lázasan méregetni kezd. Vállat vonva fordulok vissza a hűtőhöz jég után kutakodva, amint kibányászva két üveg, kellemes lazac színű rozét, elégedetten tanulmányozom át az érintetlen nedűt. Azt mondják, amit nem tudunk szavakba önteni, töltsük hát pohárba…, milyen életigazság is ez…

- Nari jössz? – szólítom meg a szobában ácsorgót.

- H- Hova? – rikkant rám értetlenül felkapva fejét.

- Taehyung még délelőtt szólt, hogy hét körül menjünk át hozzájuk – ecsetelem. – Bár honnan is tudnád, ha nem olvasod el, amit írok neked. Bezzeg valaki nagyon fontos – sandítok a kezében tartott, lassan maga mögé rejtődő mobilra. Most meg miért dugdossa előlem, érdekel is engem kivel beszélget…

- Így akarsz átmenni? Gyűrött a ruhád, és meg sem fésülködtél – iramlik meg felém, egy villámcsapásként belé hasított feszülettel.

- Jó vagyok így, csak menjünk – nyomatékosítom tervem, két kezemmel a borok után nyúlva.

- Nekem még hajat is kell mosnom – köti tovább az ebet, valamiféle elkorhadt karóhoz, egyik kezével megakadályozva tettem, másikkal feltűnően elrejtve zsebébe telefonját.

- Gőzöm sincs, mi a fene van veled, de igyekezz, én átmegyek – ráncolom össze szemöldököm a keresztbebeszélő barátnőmre.

- Várj meg – rivall rám kérlelően. – Csak maradj itt, és várj meg – lép hátrább.

- De hiszen mindig azt mondod, menjek előre… - mérem át a zavartan mosolygó lányt. – Add ide a telefonod – komorodik el hangom, mihelyt gyanakvásom a tetőfogára hág. 

- Már miért… Hé! – rimánkodik fel, amint erőszakkal megkörnyékezve hátráló alakját, ellentmondást nem tűrve tépem ki zsebéből a készüléket, minek számkódja feltehetően az egyetem első évének, legelső napjától ugyanaz. Nem szól rám, mintha…, csak félig próbálná meg elkerülni az elkövetkező másodperceket, s végül fejét lehajtva hagyja, hogy Kim Taehyung-tól érkező utolsó üzenetét alaposan szemügyre vegyem.

„Visszajött, korábban, mint, ahogy Hoseok mondta. Semmiképp se engedd le ide Byult!”