33. Vigyázz, mit beszélsz!

33. fejezet

Vannak helyzetek, amikből nagyon könnyen ki lehet jönni egy őszinte válasszal. /Kálmán Olga/

- Hyerin –

A belváros, a hazavezető út, s a megannyi tülekedő dél-koreai ember talán sosem tűnt még ennyire idegennek, ilyen (…) távolinak, mint most, ahogy kisöcsém oldalán, a kelleténél is feszesebb tempóban közeledünk az otthonunknak csúfolt kopott társasházhoz. Elüvegesedett tekintettel pásztázom a külvilágot lógó fejemmel; Jungkook nem kérdez, meglehet, hogy ebben az állapotomban, alig kilépve a kórház ápolást nyújtó közegéből, még nem akar a történtekről faggatni, vagy a biztonsági felvételeken látott, magyarázatért sikító eseményekkel zavarni. Aggódott… Látom rajta, még, ha küzd is ellene, számomra elrejthetetlenek kétkedő vonásai, amint ujjával a kormányon dobol, valahol tizenkét óra irányában megtámaszkodva a bőrözött borításon, mely a lépten-nyomon beköszönő, mégis szennyes felhők takarta nyár eleji fényártól alighanem kellemes meleg. A nap fáradtan koslat a horizont felé, a magasabb épületek mögött már el-el tűnik, s újra öcsémre emelve tekintetem, ő megérezvén pillantásom tapintását, egy értetlen vigyorral fordul felém, az útra, majd újra irányomba. Elmosolyodok, ahogy hiábavalón somolygásom okát próbálja megtudakolni, hisz nem felelek; fejem megrázom, s újra a lomhán lassuló utakon pihentetem meg szemeim. Képtelen vagyok szabadulni, szinte belefulladok saját elmémben motoszkáló álmom örvényébe, mely oly valósághűen járja át minden porcikámat, mintha Kim Taehyung valóban nálam járt volna az éjjel. Ködös ugyan, mégis szinte ajkaimon érzékelem erőszakos csókjának gyógyszer keserítette ízét, homlokának súlyát vállaimon, s a kettőnk közé fektetett csend, az apró szavak szúrós aggályának nyitva felejtett jelentéseit… Magamon érzem.

- Hahó, megjöttünk! – lökdös vissza merengésemből Jungkook, éppen behúzva autójának kézifékét. Felszusszanva vizsgálom át a környéket, majd kicsatolva övemet, egy mély levegő társaságában vágom be az ezer éves audi ajtaját. – Hé! Durvábban nem ment? – förmed rám kisöcsém. – Lelke van, óvatosan bánj vele – sandít hol felém, hol a szerelmének keresztelt rozsdás tragacsra.

- Nekem is jó lenne már egy – dünnyögöm orrom alatt, megvárva míg Jungkook a nyomomba ér. – Mármint egy autó, nem egy ilyen kotla – nevetem, mire az engem kielőző rám csapva a lépcsőház kapuját, egyértelműen jelzi, hogy közel sem voltam olyan poénos, mint ő, ezzel a gyerekkort idéző cselekedettel. Röhög, hallom, hogy zeng tőle a panelház, és ez jó… Megnyugtat.

Akkoriban, fiatal kisgyerekként meg tudtam volna fojtani egy kanál tejeskávéban; mindig én voltam a nagytestvér, akinek kutya kötelessége kivakarni a retekből a kisöccsét…, most mégis az otthon biztonsága fülleszt, tudván, hogy legyen bármekkora szélhámos, legyek bármilyen flegmatikus, ő, akkor is itt lesz mellettem, s tudom: a legváratlanabb bajban lesz, az egyetlen igaz támaszom. Soha, egy percig sem engedte, de mindig tudtam, hogy anya halála, apa távozása, kettőnk közül, benne hagyott tetemesebb törést, s ezzel egy időben, valami igazán különleges kötelék szövődött köztünk, hisz számomra egyetlenné lett, s neki egyedülivé váltam.

Megtette, amit a haza megkövetelt: hazahozta szegény, esetlen nővérét a kórházból, s már színét se látni, mint, aki valahova siet, úgy robog fel a lépcsőkön, talán kiált is felém valamit, de csak a hang ér el, a szó már nem.

- Jimin? – nyomom felrezzenő telefonomat izgatottan fülemhez.

- Hazaértél? Jungkook hazavitt? – fújtatja főnököm a vártnál is jobban elhatalmasodott aggodalommal hangjában.

- Igen volt olyan rendes – felelem kedvesen, a postaládákhoz slattyogva.

- Pihenj, a héten ne gyere be a hullaházba – javasolja.

- Nem tűnt fel, hogy az utóbbi időben semmit sem dolgoztam? Holnap már számíthatsz rám.

- Én? – neveti el magát, tőle meglehetősen szokatlan jókedvvel. - Nem inkább egy megszenvedett holttest számíthat rád?

- Ne is mondd - vakarom meg halántékom.

- Jut is eszembe – kezd mondandójába. - Mint már reggel említettem, zárlat okozta a tüzet, és nem fogod elhinni ki volt a testvérpár, akiket viszonylag könnyen sikerült is távol tartanom az épülettől.

- Ne csigázz Jimin! – sürgetem meg.

- Choi Yujin unokatestvérei apai ágról. Mind a kettő.

- Tessék? – rendülök meg. - Ezek szerint…

- Yujin ezért nem kért a halála után segítséget, mert a lelke azt akarta, hogy őket mentsd meg helyette – ecseteli egyszerűen főnököm. Letaglóz….

- Ez megtörténhet? – hitetlenkedek tovább.

- Már nem tudjuk mi lehetséges, és mi nem… - húzza el szavait Jimin. – Viszont most leteszlek, mert az esedékes pszichológia tesztemre indulok, és Yoongi-t készülöm itt hagyni egy friss hullával.

- Köszönöm, hogy hívtál – szelídülnek meg vonásaim, amint farzsebembe tolva mobilom, felnyitom a vékony lemez anyagú ládát.

Egy sóhajjal konstatálom a postaládából kiemelt fehér, nevemre szóló boríték mindenféle befizetésre ösztönző számlától való mentességét, így érdeklődően feltépve azt kezdem kielemezni sorait, s bár ne tettem volna… Mérhetetlen keserűség, egyfajta indulat keverte bánat jelenik meg eltorzult, fehérré sápadt arcomon, amint a korlát felé fordulok, ám alig megérintve azt, egy lecaflató alak könnyűszerrel löki félre kezem.

- Nem látsz? – szid meg a földszintre érő alak, látványosan magára vonva figyelmem, még fel sem lépve az első lépcsőfokra.

- Sajnos látlak – dünnyögöm a leérkező Kim Taehyung tekintélyt parancsoló egyenruhájára úsztatva futólag pillantásom.

- Na, szevasz – int, ahogy könnyedén faképnél hagyva veszi léptei vonalát a nagykapu felé.

- Várj – szólok utána, mellyel nem csak a megtorpanó egyént, de saját magam is meglepem. – T- Tudnál nekem segíteni? – visznek lábaim egészen meggondolatlanul a fiú nyomába, aki egész testével felém fordulva, értetlenül pásztáz át.

- Jól hallottam? – dönti gúnyosan oldalra fejét, mindkét szemöldökét szembetűnőn megemelve. – Segítség? – neveti el magát lekicsinylően. – Miféle segítség…? – lép sejtelmesen közelebb.

- Az apámról lenne szó – nyúlok bátortalanul egy mély levegőhöz, ignorálva a fiú minden cinizmusát.

- Az apádról? – húzza ki magát kissé zavartan.

- Ez egy hosszú… - szorítom össze a kezemben markolászott borítékot. – Ez egy hosszú történet, és… Te rendőr vagy!

- Ezt miből találtad ki? – néz végig saját egyenruháján egy teátrális grimasszal, majd újfent egyre frusztráltabb tekintetemnél telepedik meg.

- Megakarom találni az apámat, de…

- Felejtsd el, nem segíthetek – húzza el száját, amint sarkon fordulva nemes egyszerűséggel kitárja maga előtt a társasház rozoga, egykoron szürke festékkel borított kapuját.

- Taehyung – szólítom meg a kisétáló alakot, és mintha észre sem venném ösztönszerű tettem, oly ártatlansággal késztetem megállásra. Meghökken…, pont annyira, amennyire én is. Fekete ingjének szélét, valahol a csípője felett érem el, ám hiába lassul le egy pillanatra mozgása, játszva hagy figyelmen kívül, s tovább szedi lépteit a parkoló autók irányába. – Taehyung!

- Hagyj békén, nem vagyok nyomozó – kiabál vissza, felém se nézve, hatalmas lábnyomait egyre gyorsabban maga mögé szórva, egészen egy közelben ácsorgó rendőrautóig. Mit is gondoltam, komolyan ettől az embertől akartam bármiféle segítségért kuncsorogni? Teljesen elment az eszem a baleset következtében?

- Csak hallgass meg! – csapom mindkét kezem az orrom előtt bevágott ajtór, mire felbőszülve a fiú teljes érdektelenségén, eszelős ostobákat megszégyenítően kerülöm meg a járművet, magamat egy gördülékeny mozdulattal az anyósülésre ültetve.

- Mondd, neked tényleg elmentek otthonról? – képed el a sofőrülésen, a valami rádiót állítgató illető. – Ez egy céges autó, nem egy taxi, szállj ki! – utasít némileg higgadtabban.

- Tartozol nekem! – csattanok fel, hisztérikus kislányokat megszégyenítő hangerővel.

- Tényleg meghibbantál… - csóválja meg egy ócska fél mosollyal fejét. - Mivel tartoznék én neked?

- A tegnap esti csók a kórházban – ejtem el kijelentésemet, melybe a vártnál is jobban belepirulok, s arcomat menten az ablak irányába fordítom. Istenem, hogy mondhattam ezt…?

- Mi van vele? – mered rám megszokott nyugalmával.

- Huh? – pattannak ki szemeim. – N- Nem álmodtam? – morgom el számat alig kinyitva, szinte csak saját magamnak, ennek ellenére jól tudom: az engem bosszúsan figyelő fiú mindent tökéletesen hall.

- Ha álomnak hitted, miért hoztad fel? – teszi fel logikusnak ható kérdését, mire legszívesebben az ülésemmel válnék eggyé. – Megakartál róla győződni, hogy megtörtént-e? – mosolyodik el kaján kicsinyességgel, amint egy ölébe vett kék mappát kezdi önelégülten lapozgatni. – Talán nem tetszett?

- Ha nem lennék bajban, elküldenélek a jó büdös picsába! – szűröm át fogaim között, egyre felpaprikázottabban. 

- Elég csúnyán beszélsz, nem? – ül meg ismét egy kelletlen mosoly profilján.

- Vigyen be biztos úr! – grimaszolom, némi hibbantsággal meghintve gesztusom.

- Szállj ki, éjszakai szolgálatba megyek – kapcsol be egy megyei feliratú rádiót, amiből rögvest különböző járőrök, a központnak intézett jelentései hallatszódnak ki. – És még dolgom van előtte.

- Ezt ma kaptam – veszem ölembe a megcsócsált, rongyossá gyűrt borítékot. – A központi temetkezési vállalattól jött.

- Mondd te süket vagy?– rikkant rám, ingerülten a hátsó ülésre vágva mappáját.

- Anyám urnájának helyéért nem fizettünk és most egy tetemes tartozást varrtak a nyakamba – halkulok el, velem együtt pedig a mellettem ülő is bosszúsan ugyan, mégis némán kezd figyelni. - Úgy tudtam apa fizet, de valamikor a nevemre íratta a belegyezésem nélkül, aztán eltűnt.  Semmit sem tudok róla…

- Beakarod hajtani a tartozást rajta, ha megtalálod, vagy mi?

- Nem, egyszerűen csak… Úgy érzem, találkoznom kell vele, és… - folytatom, de hangom elcsuklik, s csak, hogy ne érzékelje kitörni vágyó bánatom könnyeit, ölembe szegezett tekintetemre támaszkodva, elnevetem magam. – Igazad lehet, tényleg nem vagyok normális – röhögöm zavartan, visszanyelve sóvárgó keserűségem könnycseppjeit. Nem adom meg magam a melankolikus letargiának, nem teszem magam még ennél is kiszolgáltatottabbá…

- Kösd be magad – utasít, s meg sem várva reakcióm, a gázra lép, mire megzabolázott, magamutogató tempójától mindkét kezemmel ott kapaszkodok meg, ahol éppen érem az autó karosszériáját. – Csak tudnám, minek mondod el ezeket nekem - pufogja, noha kérdésére tulajdonképpen saját magam sem tudom a választ, hisz egyértelműen a tudtomra adta: nem segít.

- Hova… - nyögöm, de köhögős érdeklődésemet rögvest belém rekeszti a legközelebbi kereszteződésnél tövig fékre lépő alak.

- Csak maradj kussban – rendeli el visszafogott higgadóságtól bűzlő, megszokott fölényes viselkedéssel. Eleget teszek óhajának, s gyanútlanul, mintha okom lennem megbízni a kormányt tekerő emberben; elhelyezkedek a kocsi kényelmében, mialatt minden fel-fel morajló, gyér zaj forrása, csupán a rendőrségi rádió. Nem kívánom, szemeim mégis ellentmondást nem tűrve makacsolják meg magukat, amint lopva néhány kósza pillantást a fiúról, fürkésző bámulatom, végül leplezve ugyan, mégis talán túl nyíltan telepedik meg arcának vonásain. Élére vasalt fekete ingje, vállapja, szigorú erélyességről árulkodik, s megfeledkezve magamról, valamint eszem minden mértékadó, fegyelmezett gondolatáról, egészen egyszerűen bódulok bele parfümjének citrusosan aromás, rozmaring és koriander fűszerezte, asszertív, csábításra hivatott illatába. Eleinte félve, mulyán, mostanra azonban szinte indokolatlanul mély lélegzetekkel szipolyozom magamba, ahogy mintha már a cédrus és a levendula elegye is orromba mászna, úgy tébolyít meg, zaklat fel, s gyengít a végletekig el…

- A központi temető? – kapok észbe, áttanulmányozva az ismerős, szürkületbe burkolózó kőkerítést, s a megannyi borús emléket idéző vaskaput. Miért hozott ide, mikor keveredtünk erre?

- Mondtam, hogy dolgom van – morogja orra alatt az autóból kiszálló, mire engedelmesen követve példáját, kilépve a zimankóssá hűlt külvilágba, kétkedve figyelem végig Taehyung mozdulatsorát, amint a csomagtartóból, egy sötétbíbor rózsákból kötött csokrot emel ki, s figyelmen kívül hagyva toporgó mivoltom, a bejárat irányába ballag. Derekamon pihentetett pulóverembe bújtatom magam, s fehér edzőcipőmmel átlibbenve egy pocsolyán, leplezhetetlenül iparkodok a zárórában előrenyomuló fiú után, kinek szemlátomást épp oly teher vagyok, mint, amennyire magam sem kívánom társaságát. Régen jártam itt, talán túlságosan is rég, és ez bánt… Az előttem baktató némelyest lassulni kezd elérve a rendezett, katonás sorokba állított sírkövek tömegét, majd egy sávon befordulva, lábai valahol középtájon eresztenek gyökeret. Lomhul járásom, mihelyst vontatottan megközelítem a rózsát helyére egyengető fiút, s mintha csak létjogosultságom kérdése járná át ráérősen piszmogó végtagjaimat, úgy állok meg némán a szürke, írásjelek tarkította kövek előtt.

- Nem ismerem – nyilatkoztatja ki halkan Taehyung, egy lépéssel kihátrálva a sír elől ezzel karnyújtásnyira mellém érve.

- Idegeneknek hozol virágot? – ráncolom össze egy grimasszal szemöldököm.

- Születésemkor halt meg – konstatálja elnyűtt higgadtsággal, s jobban áttanulmányozva a feliratokat, egy fiatalon elhunyt nő neve rajzolódik ki a vésetekből. Tapintatlanságból dicséretet érdemelnék…

- S- Sajnálom – hőkölök menten vissza, mire tekintetem óvatlanul is a szokatlanul közelebb fekvő, szomszédos sírboltra téved. – Kim… Kim Jungwoo – olvasom szaggatottan, éppen csak úgy, hogy környezetem ne hallja.

- Az apám – vágja nekem érdektelen sivársággal, a nem sokkal mellettem kelletlenül zsebre hányt kezű illető.

- Huh? – tágulnak szélesebbre szemeim, amint számat résnyire eltátva, a hallottak után kapom figyelmemmel együtt lelassult gondolkodásomat is. Mindketten elhunytak volna….?

- Miattam halt meg…, ő is – ereszti ki meglepő könnyedséggel szavát, miként újfent a fiúra tapasztom megrökönyödött pillantásom. – Menjünk – hunyja le szemeit, s a kőtömbök között hagyva ledöbbent, feltűnően megrémült mivoltomat, könnyűszerrel andalog el a homályos sötétség köpenyébe burkolózó temető szűk ösvényéről. Miatta haltak meg? Mire céloz ezzel…?

- Ez nem volt vicces – döföm hátba, a kavicsos útnál utolért fiút, ki a halovány, kissé pislákoló köztéri lámpa fényében, még magasabbnak tűnik, mint rendszerint. – Furcsa humorod van – dörmögöm lassan mellé araszolva. Nem mondhatta komolyan…

- Nem látogatod meg anyád? – kérdi, mintha ügyet sem venne az imént elhangzottakról.

- A sekrestye mögötti urnatemetőben van – dünnyögöm. – Bár a levél alapján már az is lehet, hogy elvitték – morfondírozok egyre lejjebb biggyesztett szájjal. - Nem mellesleg nem akarom, hogy itt hagyj.

- Jogos – tolja ki orra előtt a vaskaput, éppen csak annyira, hogy azon én már véletlenül se férjek ki, így szinte rám vágva a kijáratot, fázós léptekkel veszi az irányt a parkolóban egyedül árválkodó rendőrségi autóhoz. – Jössz vagy mi lesz? – kiabál hátra, amint felettébb lassan vánszorgó, durcás járással követni kezdem léptei piszkos nyomát a kietlen betontéren. - Nem is értem mi a rossebbért jöttél velem – folytatja bosszús szitkozódását a motorháztetőnek dőlve, karba font kezekkel végigmérve megérkező, grimaszos arcom csúfította alakom. – Mintha jóban lennénk, vagy…

- Emlékeztetnélek, hogy önszántadból jöttél be hozzám, a kórházba – szakítom félbe, számat szarkasztikusan elhúzva. – Mintha aggódtál volna – somolygok a nyakát nyűgösen kitornáztató fiúhoz közelebb lépve. – És elmondásod szerint, ismét neked köszönhetem az életem – viszem tovább gondolatmenetem sejtelmes bátorsággal, éppen elkapva az ócskán vigyorgó egyenruhás tekintetének vonalát. – A csókról már nem is szólva… - hánytorgatom megfékezhetetlenül dübörgő felvetéseimet.

- Azt csókolok meg, akit akarok, ott és, amikor én akarom – dohogja. – Mégis mikor lettél ilyen vakmerően felvágott nyelvű velem szemben?

- Okom lenne tisztelni egy ilyen embert? – vonok vállat szemeimet megforgatva, ám tervemet meghiúsítva, talpaim nem visznek messzebb, hisz alkaromat erős kéz ragadja meg, mely maga felé pördít, tarkómra fog, s tulajdonosa felkavaróan tapasztja ajkait számra. 

Meglep nem várt cselekedete, de időt sem adva a felocsúdásra, elnyújtott másodpercekkel később, önként szakad el megnedvesített párnáim pillanatnyi ízlelgetéséből. Levegő után kapkodok, szívem felhevült zakatolása végletekig megsüketít, és hiába lendíteném kezem büntetően, hiába nyitnám szidalmazásra számat, minden, amire testem képes, az egy halakat megszégyenítő néma tátogás, néhány megedzett pislogás kíséretébe, amin szemlátomást kellemeset mosolyog állapotom okozója. Dühít…, sért…

- Tanulj meg inkább lakatot tenni a szádra, a szócsaták helyett – közli arcomhoz hajolva, egy meglehetősen önelégült, narcisztikus vigyorral karöltve. – Kitudja, mihez támad legközelebb kedvem – nyalja meg szája szélét, ahogy tökéletesen érzékelhetően végig mászatva szemeit testemen, befejezésül, elsötétedni látszó íriszeimen állapodnak meg pillái.

- Tudod… - haladok el pár jól kivehető lépést magam mögé. – Az a legnagyobb baj veled…, hogy lelketlen, szívtelen ember vagy – csóválom meg egy lesajnáló képet felfestve, újfent megsértett jellemem képére. A hideg ráz tőle…

- Azért követtél idáig, hogy ezt közöld? – vonja fel megfáradtan egyik szemöldökét. – Úgy csinálsz, mintha nem magadnak okoztad volna ezt, hát vállald a következményeket!

- Könnyű játékszer vagyok nemde? – tárom szét kezeim, még egy lépést eltávolodva a jármű fényszóróitól, holott minden suttogás a fejemben, kristálytisztán a tudtomra adja: igaza van. Miért vonz ennyire, miért akarok többet tudni róla, hogy érdekelhet ennyire valaki, aki egy fikarcnyit sem érdemli meg a figyelmem?

- Hagyd ezt abba… Már mondtam! – egyenesedik ki válla, egyre komorabb megjelenését teljesen szembeállítva velem.

- Miért, nincs itt senki más! Erősebb vagy, ezt te is tudod, kisujjból dönthetsz a sorsom felett - vigyorgom hisztérikusan, mint, akit még mindig a kéretlen csók hamis valója zaklat. Miket beszélek, honnan jönnek ezek a bődületes ostobaságok, miért viselkedek így…?

- Ennyire megviselt az agyrázkódás, hogy már semmi logika nincs benned? Szádba kell rágnom, hogy a csók a kussoltatásodra volt hivatott? – ingerlődik tovább, ám hiába próbálok gátat szabni vagdalkozásomnak, érzelmileg közönyös habitusa, félvállról vett cselekedetei, nem várt haragot, bosszúért kiáltó tüzet szítanak az elérhetetlenért epekedő szívemben.

- Azt mondtam korábban, hogy szívtelen? – hőzöngöm. – Szánalmasra gondoltam - hunyorgok felhevült akaratossággal, s mintha több se kellene, Kim Taehyung jobb kezével lazít végiggombolt ingjén, míg megszaporázott, hatalmas lépteivel, időt sem engedve számomrabárminemű menekülésre, mintha zsákmányra vadászna, úgy vesz célba. Riadtan rezzenek össze, ám hiába húzom össze magam, már késő: fájdalmasan rántja meg alkarom, s bevágva a hátsó ülésre, sosem látott indulattal ékel ijesztő, rideg rémületet közénk, ahogy erővel félre túrva hasztalan mivoltom, beszáll mellém, s lezárja az autó minden ajtaját. Mit tettem…? Elmém egy távol eső, apró szeglete fennhangon egyre csak azt szajkózza, hogy ez mind egy mélyről jövő, bűnös vágyak szította provokáció volt, a bennem élő, eddig talán ismeretlen, mélyen szunnyadó szajha fohásza, most mégis… Mit tett velem, mikor, és miként váltam közelségének a rabjává? Hogy lehettem ennyire könnyelmű, miért hagytam magam megvezetni, mikor lettem a mocskos, feltörekvő szenvedélyek foglya? Mit nem vettem észre…?

32. Az utolsó dobás

32. fejezet

Nem áltatlak, valószínűleg jobbat érdemelnél nálam, de önző vagyok, és nem akarlak elengedni. Beléd estem, és azt akarom, hogy te is belém essél, hátha akkor elfelejted, hogy nem vagyok hozzád való. /Samantha Young/ 

- Taehyung -

Régebben gyakran gyötörtem magam a kérdéssel, hogy mégis mikor tévedtem el, mikor kebelezte be lelkem a sötét félelem, ez a közönyös gyűlölet…, ám hamar, talán még a kelleténél is korábban tárult elém a válaszul szolgáló kép, amiről azt gondoltam már annak idején kitörölődött elmémből. Akartam az emlékezést, anyám pótolhatatlan űrjének a fájdalmát, apám kárhozatra ítélt gyilkosságát, akartam az érzést, amikor húgom szemét eltakarva a valóság gyötrelme elől, elvezettem a véres küszöbön túlra. Fiatal voltam, túl fiatal, és immáron nem merítek erőt a kínból, csupán fullaszt, s feledném…

Az előttem, öntudatlanul, meglehetősen sebezhetően fekvő lányt már jóval több ideje figyelem, mint, ahogy ő azt egy percig is hinné; ahogy, akárcsak egy idomított vadállat, úgy vártam a megfelelő alkalomra, hogy gazdám akaratának eleget téve megsebesítsem a zsákmányt, s, ha úgy adódna könyörtelenül, mindenestől faljam fel. Soha, egy kósza percig nem hittem volna, hogy később, a potenciális elpusztítandó célpont lesz az, aki megtépázott, ócska létem mögé lopózva, észrevétlenül csempész majd valamiféle jónak csúfolt eszményt, valamit, ami talán sosem lehet az enyém, holott önző módon kóstolgat, s megbolondít. Zavar minden, amit tesz, és az is, amit én tennék vele, tikkaszt, ha közel van, s még jobban, ha nem…, mikor váltam hasztalan érzelmeim rabjává? Újra ez a szükségtelen, erőnek erejével rám telepedő, egykor megvető undor, most gyengéd kíváncsiság keverte, elmezavarodott elegy sulykolja vállaim…

A kórház ablakán beszűrődő, tompa esti fények nyugalommal hintik be a kórterem légterét, amint még hátrább dőlve székemen, újfent a lány alvó, most kissé talán mozgolódó arcába merengek. Különös aura fogja körbe, egy olyan energia burok, ami létezésénél fogva, makacsul áll szembe a rosszal, a bűnnel, a sötétséggel…, velem.

Ismét mocorog, pillái ficeregnek, mire közelebb hajolva tanulmányozom át, szemlátomást ébredező, kába mivoltát. Vállaival fészkelődik, s lassan felnyitva pilledt szemeit, elsőként a plafont fürkészi át, fejébe minden bizonnyal megannyi, megsokasodott kérdéssel. Lehunyja szemeit, éppen csak egy homlokráncolás erejéig, majd megérezve jelenlétem, tekintete ezúttal rajtam ér célt.

Nem érti…, sem saját helyzetét, sem pedig itt létem okát, ám utóbbi alighanem nagyobb aggodalomra, még több fenntartásra, és a végletekig való elbizonytalanodásra ösztönzi őt. Nem szól, néhányat pislog ide-oda, majd elúszik egészen elkifejezéstelenedett pillantásomban, így végül egy erőtlen sóhajt követve, én nyitom szóra számat:

- Ha korábban ostobának is neveztelek, mára ezt a jelzőt magasan túlszárnyaltad.

- M- Miért vagyok itt – nyúl sajgó fejéhez, s felengedve összeszorított szemhéjait, megint engem vizsgál át. – Te miért vagy itt? – kérdi szédülten.

- Egy enyhe agyrázkódást szenvedtél – húzom el számat, hátrább helyezkedve a cseppet sem kényelmes, kórházi ülőalkalmatosságon. – Egy villanyoszlopnak csapódtatok.

- Yujin – leheli maga elé, mint, aki ismételten nem hallja meg, amit mondok. – Yujin! – pattannak ki kérlelően rám futó íriszei.

- Jól van – felelem egyszerűen, mire apránként elenged egy megnyugvó, mély lélegzetet. – Pár karcolás, de rendben van.

- Nem értem – dörzsöli meg józanítóan homlokát, vontatottan felülve ágyán. – Te miért vagy itt?

- Ezt már kérdezted – hunyom le bosszúsan szemeim.

- Nem válaszoltál – vág rögvest vissza, arcára kiülő utálatos, kissé még bódult grimaszával kézen fogva.

- Erre jártam – köhögöm válasz gyanánt. – A nem kívánt alakok a látogatási időn túl merészkednek erre.

- Mióta vagyok bent? – bámulja el a fátyolos sötétbe öltözött, ablakon túli égboltot, s figyelme egy időre az üvegen meg is pihen.

- Egy napja – konstatálom, mintha hivatásom lenne eleget tennem kérdéseinek.

- Nem értem – szajkózza újra, tekintetét kicsit beljebb, valahova a szemközti üres ágyra ültetve. – Percre pontosan értünk oda, láttam a gyalogost, már az átkelőn volt, Yujin pedig nem figyelt…

- Mi nem világos, azon kívül, hogy…

- A szemből jövő teherautó - szakít félbe, gondolatmenetét folytatva. - Hol volt akkor? Akivel karambolozott első nap?

- Nyilván lerobbant – vonok vállat kirúgva magam alól a széket, ami mintha feszültségemből fakadón, zajt csapva borul fel. Szótlanság ékelődik közünk, s míg az én pillantásom egy utcai lámpa pislákoló fényében talál menedékre, addig a lány szemei, tisztán érezhetően állapodnak meg arcomon. – Mit bámulsz – morgom rá sem nézve.

- Te intézted úgy, hogy a híd felé menjünk, tudtad, hogy én is meghalhatok…

- Ez meglep téged? – találkozik tekintetünk, mely a vártnál is komolyabb frusztrációval jár.

- Mégis megmentettél – folytatja makacsul.

- Honnan gondolod? – vonom fel egyik szemöldököm, de gúnyom látszólag egyáltalán nem érinti meg az ágyon ülőt.

- Ne nézz ostobának! – csattan fel.

- Legyen… - sóhajtom, lassú, kimért tempóval megkerülve ágyát. -  Vedd ezt amolyan halál közeli leckének. Az utolsó figyelmeztetésnek – lépek nem sokkal az ablak elé, karba tett kezeimmel fölényesen a lány felé irányítva testem.

- Figyelmeztetés, huh – ismétli el cinikus megvetéssel mondatom, egy elnyűtt félmosollyal maga elé meredve, majd fejét csóválja meg. – Menj el – fordul látványosan a másik oldalra, mellyel a maga módján kívánja a tudtomra adni, hogy a búbánatba kíván, vagy még annál is messzebb, csak éppen szebb szavakkal illet.

- Még maradnék – caflatok közelebb, karjaimat magam mellé hullajtva. – Még az is lehet, hogy a sors akarta így, hogy miután minden barátod egész nap itt volt, nálam ébredj fel.

- Nővért hívok – vágja nekem elmérgesedett pillantását, majd feje fölé kapálózva a támla mellé lelógó távirányító gombja után nyújtózkodik.

- És mit mondasz? – fogom le a kelleténél is erősebben csukóját, megakadályozva tervét. - Zaklat egy, az ügyben eljáró rendőr? – somolygok a dühtől fortyogó lányra, amint elhelyezkedve ágya szélén, lassan eleresztem kezét.

- Válaszolnál egy egyszerű kérdésre? – nyugtatja meg magát egy mély lélegzetvétellel, majd csukott szemei fölé simít. – Miért csinálod ezt? – kérdi, immáron egészen más vonások simította arcát, meghunyászkodva enyém felé fordítva, mire nemes egyszerűséggel pusztán elvigyorodok. – Ha meg akartál volna már ölni, réges régen hagytad volna, hogy az első autó elüssön, vagy akár saját kezeddel…

- Fejezd be – utasítom, hisz szavai közel sincsenek ínyemre.

- Én hagyjam abba? – rivall rám kiegyenesítve hátát, lényegesen közelebb vágva mondandóját képembe.

- Emlékeztetnélek, hogy miattam nem vagy a hullaházban most – emelem fel hangom.

- Hálásnak kellene lennem? Minden a te hibád, a kezdetektől fogva – hajtogatja, vakmerően állva éles tekintetem, mint, akit már semmi sem érdekel, csak a lelkén kíván könnyíteni.

- Nem így értettem – emelem önkénytelenül kézfejem tarkómhoz, kihátrálva kitörni vágyó könnyei csillogtatta szemei elől. Megfutamít…

- Miért csinálod ezt, szórakoztat így látnod engem? Jöttél, hogy kárörvendj?

- A nagyanyád szerette volna, ha nem maradsz egyedül, és… - csitítom el-el csukló hangját.

- Micsoda? Találkoztál a nagymamámmal? – rökönyödik meg, s erőnek erejével visszafojtott szabadságért üvöltő könnyei, tágabbra tárt pillái alól, észrevétlenül osonnak ki.

- Egész délután itt volt veled – kezdem elhalkulva, mint, akin éppen ebben a pillanatban kerekednek felül.

- Miért te vagy, itt… - hajtja le fejét bőgve, összeszorított szemeit arcába hulló hajával eltakarva előlem. - Miért te…?

- Ezt be kellene venned – bökök némi nesztelenség után fejemmel az ágy mellett ácsorgó szekrényhez. – Az orvos azt mondta, ha este felkelnél, azt vedd be.

- Nem kell – mormogja vállait ölébe görnyesztve, szemlátomást egyaránt megküzdve fizikai és érzelmi kínjával.

- Fájdalomcsillapító – emelem el a tálkában lapuló fehér gyógyszert, de hiába nyújtom a könnyeivel küszködő lánynak, markom könnyedén löki el közeléből.

- Csak menj végre el – dünnyögi elgyengülten.

- Tényleg nem fogod bevenni ezt a vackot?

- Nem! – harsogja vissza makacsul, két szipogás között letörölve könnyeit pizsamája ujjával, ám mielőtt újra rám emelhetné kivörösödött tekintetét, valamiféle idegi indíttatásból számba veszem a pirulát; egy félig megtelt pohár tartalmát ráhörpintem, s megragadva a kócos lány tarkóját, ellentmondást nem tűrve tapasztom ajkaimat puha, sós könnyek ízesítette párnáira. Kapálózni kezd, mellkasomat nyomja, de túl masszívan tartom karmaim között, s utat törve magamnak szájába, addig munkálkodok, míg egy kellemetlen nyeléssel nem bizonyítja: a fájdalomcsillapító célt ért. Heveny köhögéssel távolodik el tőlem, mire felitatva vizes állát, levegő után zihálva, egy meglepő, mégis várt pofonnal jutalmazza meggondolatlan, hirtelen tettem.

- Érzéketlen – vágja nekem, amint idegességében, újfent ütésre emeli remegő végtagját. – Undorító! – hadarja, ám hiába próbálja megakadályozni ismételt közeledésem, könnyedén húzom magamhoz, homlokom ernyedt megviseltséggel, először még rángatózó, végül megenyhült vállára hajtva.

- Csak egy percet – lehelem füléhez. – Csak egy rövid percet kérek így.

- Zavarsz… - jegyzi meg halkan. – Összezavarsz.

- Ezt én érzem – felelem könnyelműen elengedve gondolatom.

- Nem értelek.

- Akkor már ketten vagyunk ezzel.

- Letelt az egy perc – sürget fel, de sem ő, sem pedig én nem mozdulunk.

- Még nem – válaszolom csendesen, ahogy végül mindössze légzésünk halk fuvallatának morajlása, szívünk ritmusos, eleinte felhevülten zakatoló, most mégis nyugodt tempót diktáló lüktetése járja át a szoba légterét. Hajtincsei állják el szabad levegőm útját, melynek émelyítő illata bódítóan bizserget át; erőtlenül maga mellett heverő kezének futólagos érintése pedig testem minden szegletét, a másodperc tört része alatt perzseli fel. A kelleténél is jobban feltüzel, ahogy férfiasságom egyre szembetűnőbb ágaskodása némi kívánni valót kezd maga után hagyni, s nem tudom, hogy a gyengéden karomba font illető arca forrósodott fel, vagy én izzok tetőtő talpig, mint egy serdülő kissrác, ám elmém mindezek ellenére megnyugszik. Úgy érzem, szavakra lenne szükség, ami körülírhatná azt a tömény, bizonytalan félelmet, ezt a sóvárgó vágyat…, de már nincsenek megfelelő betűk és bekezdések, csupán ez a nyugodt, elnyújtott perc, mely megannyi kérdést maga mögött hagyva, némán sétál el mellettünk. Teste nehezülni érződik, szuszogása hangosodik, mire ügyelve rá, hogy ne az összecsuklás áldozatává váljon, megtartva derekát, egy kósza mosollyal értékelem elpilledt, elszelídült vonásainak látványát. Hátára döntöm; helyezkedik, mocorgok, majd oldalára fordul, s párnájába fúrja fáradt, gyógyszer tompította fejét, benne megannyi zavarral, melynek önző okozójára, talán emlékezni sem fog mire felkel a nap. Miértek után kutakodva távozok a kihalt folyosó kövére, majd pár szót váltva az ügyeletes pult mögött sóhajtozó ápolónővel, fanyalgóan találok menedékre a lépcsőház egy üres szegletében, s annak hűvös falánál. Miért jöttel el, miért teszem mindezt.? Helytelen, amit csinálok…, habár magam sem tudom, hogy mi a tényleges fals e zűrzavarnyi kavalkádban.

- Hallgatom – szűröm nem kívántan szavam, elsötétült arcom a koszos foltok borította járólapok felé fordítva, kezemben tartott telefonomat zsibbasztóan fülemhez emelve.

- Nem ebben állapodtunk meg – közli egyszerűen, hangjában megszokott fölényességével. A hideg futkos a hátamon…

- Nem állapodtunk meg semmiben – eresztek el egy lesajnáló, kicsinyes vigyort. – Utasításokat követek.

- Ez volt az utolsó esélyed, és ismét eljátszottad – folytatja, amint hangjának érzéketlensége még belőlem is a vizet veri ki. – Annyi lett volna a feladatod, hogy ha nem vagy képes félre állítani a lányomat, öld meg.

- Hibáztam – nyögöm alig hallhatóan.

- Hiba volt egykor esélyt hagynom neki, hiba volt ismét megmentened – taglalja vérfagyasztó közönnyel Jeon Dongwoo.

- Nem erről volt szó.

- A játékszabályok megváltoztak, miután bizonyossá vált, hogy nem fogja feladni. Megbíztalak, hogy öld meg, és te…

- Megmentettem – egészítem ki tettetett magabiztossággal, amint egy megfáradt, szenvedés átjárta levegőért sóhajtva, telefonomat egy pillanatra elemelem fülemtől.

- Nem kell mondanom, hogy mi történik veled és a húgoddal, ha nem végzel vele – köpi nekem hidegvérrel szavait. - Amíg ő ellened, s általad ellenem dolgozik, kizárja az álomkontroll teljes realizálását.

- A híres harmadik sorsőrző hatalomszomja – nevetem el magam, ám megvető gúnyolódásom cseppet sincs ínyére, s tudom: ezúttal sem riad vissza, kezét kutyái által, zord sivársággal bemocskolni.

- Ez az utolsó dobásod Taehyung – figyelmeztet, azzal érezhető felingerelt nyugtalansággal, tartva magát lélektelen ridegségéhez, megszakítja hívását. Fél mindattól, amit a lány hordoz..., attól a maradéknyi jóságtól, ami ebben a rongyos világban maradt. A kurva életbe…

Az évek alatt mindig azt éreztem, hogy kiirtva magamból minden felesleges érzelmet, egy sebezhetetlen hidegvégű emberré válhatok, ám rá kell, hogy ébredjek: tartok attól, amivé lennék. Mit is nyerhetnék, mit is érnék… Megtévesztve magam koldulnám a magányt, hátamon megannyi sebhellyel, mely hegek nem apám derékszíjából, inkább egy életből erednének, amit egy zsarnok bábjaként élnék le, s élem most is.

31. Kegyetlen őrület

31. fejezet

Lehetséges egyszerre igent és nemet mondani valamire? Úgy vágyni valamire, hogy közben rettegek tőle? S. J. Watson

Még a szokottnál is hosszabbnak tűnik a hullaházhoz vezető kanyargós út a kopottas villamos zajos világában, mely világ ablakán kitekintve, mintha egyre csak lassulna a minket korlátoló kozmosz, s mostanra már nem suhan, egészen egyszerűen csak vánszorog, hanyagul maga mögött hagyva néhány ócska percet. Már nem érzékelem az időt; a napok egybefolynak, mintha csupán a tegnapban élnék, abban a múltban, amit változtatni vagyok hivatott, ám a sorssal való küzdelem, a végzet felülírása az én lelkemet szipolyozza, s az én erőmet falja fel… A valóságra miért nincs orvosság, ami elfojtaná ezt a kegyetlen őrületet?

- Szívem – úszik fülembe egy érces hang, alig felérve a halottasház emeletére. – Szívem – ismétli meg immáron közelebb, mire irányába pördülve a fényes járólapokon, egy nekem rontó mellkas nyom homlokon. Pont, mint tegnap… Az átélt, életem talán legrosszabb napjának reggelén. – Hiányoztál – szorongat magához egyre közelebb Yoongi, s a felismerés, hogy hajdanán fehérben pompázó köpenyét friss vér borítja, egy méretes hólapát eszméjében vág mellbe, pontosan úgy, akárcsak először.

- Yoongi! – szólok rá, amint karmaiból némelyest szabadulni enged. – Viccelsz ugye? – bámulom el saját, vérfoltossá vált, induláskor még élénksárga kardigánom.

- Ah, bocsi, elvittek az érzelmek – vigyorog rám, de jól ismert vonásai, az összképet ijesztőbbé bénítják, mint valaha. Ő is velem volt…, akkor, ott. – Két napja egy nagyon durva balesethez hívtak, olyan jó lett volna, ha velem jössz – karolja át nyakam, ahogy maga mellé terelve, a bonctermek felé kezd sétálni. – Volt ott minden, ami szem szájnak ingere… Az egyik szerencsétlennek leszakadt a fél…

- Min Yoongi – horkantok rá, mire újfent elröhögi magát, s bugyuta vigyora engem is somolygásra késztet.

- Ugratlak nyugi – csap a vártnál is erősebben hátba, aminek hatására kis híján beesek az üvegajtón. – Mellesleg ritka pocsékul festesz – távolodik el tőlem egy kacsintással, egyenesen a mosdótálak felé, ahol bőven halmokban állnak a szinte sikító, véres szikék. Van, amit nem változtat meg egy új nap, például Min Yoongi lustaságát…

- Te viszont tündökölsz, mint mindig – gúnyolódok utána, de üres reakciójából ítélve, fülét már nem érik el cinikus szavaim, így tovább lépdelve a szürkés, fém asztalok között főnököm irodája felé, újra a biztonságos megnyugvás érzete ölel át, kellemes, mégis hűvös karjaival.

- Szia – szaporázom meg lépteimet, egy hangos beköszönéssel.

- Hyerin – ugrik csaknem fel székéből Jimin, mihelyt közelebb araszolok, a szokottnál is rendezetlenebb, rumlis iroda forgatagába. – Nem is szóltál, hogy bejössz, és meglehetősen korán is van – pillant karórájára, majd a falon lógó vekkerre, s végül rám. Egy esti műszakhoz valóban korán van még...

- Újraélt nap – jegyzem meg a tervezettnél is könnyelműbben. – Yujin autóbalesetet szenvedett – állok meg az asztal előtt, amit elképedésében rögvest megkerül Jimin.

- Choi Yujin? – kezdi finoman, mire bólintok. – Hogy…

- Valami őrültséget készült csinálni, amikor az autója átvágott a másik sávba, és egy szembejövő autóval karambolozott. Yoongi-val éppen egy tűzesethez mentünk, nem sokkal előttünk történhetett - halkulok el.

- Segítséget kért?

- I- Igen, még ott, akkor a helyszínen – tőr ki bődületes hazugságom, szinte reflexszerűen. Ismerem már Park Jimin-t, egyszerűen nem mondhatom el neki, hogy Yujin nem kért segítséget, hiszen csak újabb felesleges teóriákat szülne elméjében, amire most a legkevésbé sincs szükség.  – Mielőtt eljöttem szétvágtam mind a négy kereket, levertem a kipufogót és a visszapillantókat is az autóján – hadarom el.

- Gondolod, ez megakadályozza, hogy újból megtörténjen, ami tegnap? – ráncolja rám kérdőn szemöldökét a fiú.

- Szerinted nem? – lepődök meg, s szemem ide-oda mozgatásával gyors eszmefuttatásba kezdek. – De hát… Még a garázsból sem tudna így kiállni, nem, hogy balesetbe keveredni – nevetem el magam erőltetetten, elhessegetve pillanatnyi aggályom. – Rá megy az egész napja, hogy megjavíttassa – konstatálom, fel-fel törő kételyeimet elnyomva magamban. Látom, hogy főnököm nem igazán van megelégedve elsőre talán túlontúl gyerekesnek tűnő cselekedetemmel, s megeshet, hogy kicsit neheztel is rám, amiért nem telefonáltam az eset ügyén már reggel.

- Mi van a tűzesettel, ahova kiirányítottak titeket? – kérdi.

- A Younhwa kereszteződés emeletes házában volt délután… - gondolkodok el egy pillanatra. – Négy körül.

- Akkor menjünk – fordul az ajtó irányába eltökélten Jimin. – Kiderült mitől… – nyeli el szavát, amint nyomába eredve kollégánk közelébe érünk. - Yoongi – szól rá a ténykedő boncmesterre, az előttem siető. - Ne vágj fel semmit, és ne varrj össze semmit, amit nem kell – ecseteli fennhangon, az ártatlan ábrázatú, ijesztő összképet mutató szőkére. - Úgy is észreveszem – morogja, amint a másik elnevetve magát, egy kósza fintorral reagál. Ez a jelenet újra átélve, még mindig vicces.

- Van, ami nem változik – kuncogok fel jóízűen, sebtében a folyosó metlakijára csörtetve.

- Pár napja, majdnem kirúgták – ér mellém az ingje ujját könyökéig feltűrő fiú. - Tudnád, mit csinált…

- Azt hiszem, nem akarom tudni – rázom meg sebesen fejem. – Még mindig nem – folytatom.

- Ezek szerint ez a beszélgetés már lezajlott – mosolyodik el Jimin kinyitva előttem a folyosó lengőajtóját.

- Igen, amikor Kim Namjoon-hoz indultunk – sóhajtom lassan lelépcsőzve főnököm oldalán.

- Szóval még hozzá is elmentünk? – kérdi az egyértelműt. – Mit tudtunk meg?

- Nagyvonalakban annyit, hogy, ha hihetünk a mitológiai vonatkozásoknak, akkor létezik a harmadik sorsfigyelő, aki manipulálja a sorsot, és még mielőtt kiteljesedhetne ereje, a két másik őrzőnek, vagyis nekem és Kim Taehyung-nak együtt kell megállítania – taglalom, oly egyszerűen, mintha magam sem hinnék saját szavaim súlyának.

- Várj, ez most komoly? – hőköl vissza a kapu előtt nem sokkal Jimin, fürkésző pillantásaival karöltve lassan kitárva a kaput.

- Szeretném én is tudni – lépek egy mély, egész tüdőmet szmogos levegővel átitatott sóhajjal a délelőtti Szöul forgatagába, ahol a nap melegével együtt, egy kellemes nyarat hozó szél is a hajamba kap.

- Kérdésemre visszatérve, kiderült mi okozta a tüzet a Younhwa utcában? – kanyarodik vissza a lényeghez az autóját célba vevő, futólag rám néző fiú.

- Két testvér vesztette életét, de nem értünk oda, nem tudom mi okozhatta a tüzet – biggyesztem le aggódó keserűséggel számat. – Ki kell derítünk, egyáltalán kik lehettek az áldozatok – lépek az autó mellé, ám mielőtt beszállhatnék, halkan zsebemben rezegni kezdő telefonom fűzi magához figyelmemet.

- Jungkook? – lep meg kisöcsém hívása.

- Mond neked elment az eszed? – rivall rám, mire két pislogás között még a levegőm is megreked.

- Miről beszélsz? – folytatom a kérdések ide-da dobálását, megtámaszkodva a járómotorú autó oldalán.

- Yujin autóját megrongálták a garázsoknál, megkért, hogy amíg kerít valami szerelőt, nézzem meg a figyelőkamera felvételeit a társasház biztonsági cégénél – kezdi feldúltan, s érzem, mondandójából semmi jó sem fog kisülni rám nézve. – Mit látok, na, mit? – neveti el magát teátrálisan. - Hogy a drága nővérem egy konyhakéssel kaszabolja a legjobb barátnője autóját.

- Jungkook, figyelj – kezdem esetlenül, ahogy szemeimet lehunyva homlokomra simítok.

- Drogoztál, vagy mi a jó franc?

- Elmagyarázok mindent, csak kérlek, ne mondd el Yujinnak – kerekedek újabb próbálkozásra. – Később mindent elmondok neki én, esküszöm! – Legalábbis majdnem mindent… Éppen csak annyit, amennyivel tisztázhatom magam, valami nevetségesen ócska hazugság mögé bújva. Nem is értem mit gondoltam, lassan magamnak is nehezen fejtem ki, hogy nem vagyok pszichiátriai eset…

- Epekedve várom a meséd – morogja szarkasztikusan.

- Öcsi, valamit találj ki, könyörgök – szajkózom segélykérően, mire egy mély levegő hagyja el száját.

- Nem is értem, mi a francot gondoltál – folytatja immáron halkabban szidalmazásomat. – Bár a gondolkodás amúgy sem jellemző rád – konstatálja.

- Várj csak, azt mondtad, hogy szerelőt hívott? – pattannak ki a felismeréstől szemeim.

- Igen, mostanra már biztos kész is van – feleli. – Csodálkoztam is, hogy ilyen hamar szerzett valakit, aki kicseréli a kerekeket, és még a kipufogót is helyre teszi. Azt hiszem Taehyung ugrasztotta valami ismerősét.

- Ezt nem hiszem el – esik le állam, ám földet érésének ricsaja, valószínűleg csak az én fülembe furakodik be. Ezt nem vagyok köteles elhinni!

- Furcsább, vagy, mint általában, és engedelmeddel most elsimítom a hülyeségedet – dünnyögi, majd nemes egyszerűséggel rám nyomja a vonalat. 

Nevetségesen naivnak érzem magam, és azzal, hogy egyedül hagytam Yujin-t a tűzeset kiderítése miatt, még saját felelőtlenségemre is viszonylag hamar fény derült. Mit is képzeltem, komolyan elhittem, hogy mindent kézben tudok tartani; hogy ennyire egyszerű lesz, és Kim Taehyung még véletlenül sem szabotálja minden lépésem…?

- Hyerin, baj van? – szól ki az anyósülés letekert ablakán át Jimin, falfehérré vált, mégis egyre ingerültebb arcomat furcsállóan átpásztázva.

- Yujin autója újra életképes – szorítom ökölbe kezeim, hirtelen jött haragomat egy nagy levegővel visszanyelve.

- Menj – utasít egyszerűen a kormány elé visszahelyezkedő.

- Mi? – hajolok közelebb az autó felforrósodott borításához.

- Gondoskodj Yujin-ról – húzza egy magabiztos, kecsegtető mosolyra száját főnököm. - Addig utána nézek a lassan kigyulladó társasháznak – fejezi be groteszk mondatát, mire ösztönösen bólintok, s lábaimra parancsolva, lendületes léptekkel szelem át a zebrát, elcsípve az éppen megérkező villamost, annak minden gondterhelt utasával együtt. Sietősen tuszkolom be magam az ácsorgó tömegbe, és elkapva néhány rosszalló pillantást, egy kósza fintor ül ki arcomra. Telefonomért nyúlok, szinte alig utolérve megszaporázódott pulzusom lüktetését, majd tárcsázva Yujin számát, fesztelen dobogásba kezdek szám kelletlen harapdálásával.

- Szia – nyögi a készülékbe, egy kicsöngést követően, meglepően hamar.

- Yu…

- Hiszed vagy sem, éppen te jártál a fejemben – szakítja félbe mondandómat meglehetősen vidáman. – Valami degenerált szétszedte a kocsim – dünnyögi, ám hangneme még mindig légiesen könnyed, ez némi gyanakvást ébresztve bennem. – De már minden rendben, egy percig se parázz – jegyzi meg, mintha ezzel bármiféle nyugalmat is kelthetne.

- Találkozzunk – tartok egy árnyalatnyi hatásszünetet, felmérve, hogy barátnőm rám szegezi-e figyelmét.  – Lehetőleg most – folytatom, ám válasz nem érkezik. – Hahó, itt vagy? – kérdem, mire némi recsegés után, valamiféle suttogás szűrődik át a készüléken, és végül Yujin halk hangját sikerül kibogoznom.

- Ezt nem hiszem el – sutyorogja.

- Figyeltél te rám az előbb? – aggodalmasodok el.

- Ezt komolyan nem hiszem el...

- Mégis miről beszélsz?

- Hoseok valami nőcskével az oldalán tipeg éppen ki – zsörtölődik alig hallhatóan, mire rögvest a homlokomra csapok bosszúsan. Ilyen nincs…

- Hol vagy, ne menj sehova, odamegyek! – hadarom el feszült tempóban.

- Majd visszahívlak, és elmondok mindent, de sietnem kell - fogja rövidre mondandóját, egy szeletnyi figyelemre sem méltatva engem, s hiába szólongatom, válaszul csupán az üres, néma vonal érkezik. Viszkető érzés vándorol tenyerembe, mely mintha egyre csak arra ösztönözne, hogy egyszerűen fogjam meg ezt az őrült lányt, és kötözzem egy fához, valami jól látható helyen; vagy éppen egy erdő közepén, távol minden veszélyforrástól, autótól és forgalomtól…

Emberek jönnek, mennek az életben, megmutatva a létezés, a kapcsolatok különös rejtelmeit, színeit és megpróbáltatásait, s mindez rendkívüli fénnyel hinti be később az emlékezést. Aztán megtelepedsz. Lesznek ugyan meghatározó egyéniségek: az első szerelem, a szeleburdi barátnő, az, akit a mai napig nem értesz, vagy akinek a legtöbbet köszönheted, ám végül megállapodsz és elkötelezd magad..., olyanokhoz, akik előtt már nem szégyelled azt, aki vagy; akikért egy életen át felelősséget vállalsz; akikre majd mindig számíthatsz, és akiket minden egyes nap egyre jobban fogsz szeretni. Mert ők érted lesznek, te pedig ő értük, legyen bármilyen nehéz, idegesítő vagy boldog a sorsotok...

Jimin semmilyen furcsa, gyanús jelenséget nem tapasztal a potenciális helyszínen, a közeg csendes, semmilyen jel nem utal rá, hogy az elkövetkező órákban pusztító lakástűz törne ki, ami két ember életét is követelné. De hiszen milyen jele is lehetne…

- A lakók szerint a testvérpár ilyenkor nem szokott itthon lenni, az édesanyjuk lehet csak idehaza – morfondírozik Jimin a telefon túl oldaláról, s bár hangja elég érthetetlen a villamos zsúfolásig megtelt környezetében, erősen koncentrálok szavaira. – Felcsöngettem, de nem érkezett semmilyen válasz.

- Tartsd kérlek szemmel őket – sóhajtom megfáradtan. – Yujin ismét kicsúszik a kezemből, ha nem figyelek.

- Számíthatsz rám – feleli, s érzem egy számomra láthatatlan, támogató mosoly ül ki arca vonásaira.

- Tudom, és köszönöm – fogok meg egy újabb mély levegőt. – Nem tudom, mi lenne velem nélküled – simítok kissé zavartan tarkómra.

Talán egyszer meg tudom majd hálálni, mindazt, amit ennek a fiúnak köszönhetek, de addig is had álljak be a tömeg közepébe, és had ordítsam el magam, átkozva mindent és mindenkit, szidva még annak az anyját is, akit… Nyugodj meg Hyerin, mély levegő, számolj tízig! Vagy tovább...

Jóindulatomat valahol a hatodik megállónál felejtve, a hosszabbnál is terjedelmesebbnek ható utazást követően, meglehetősen feldúltan lépek a szerelvény mellett húzódó napon forrósodott peronra, ahova lökdösődve az utasok is sorban levergődnek. Nyakamat tornáztatva, a most kivételesen lassan vonagló emberek között ellavírozva érek a Lotte Mall elé, ahova bár fogalmam sincs tegnap Yujin pontosan mikor érkezett, most mégis korainak érzem, így lecövekelve magam a főbejárat előtt húzódó hosszú lépcsősor legtetején, feszélyezetten kezdem pásztázni az előttem elhúzódó horizont. Az időm fogy, vészesen pereg, már kettő is elmúlt, én pedig abban sem vagyok biztos, hogy a végzet nem keres más módszert, vagy lehetőséget arra, hogy elvarrja azt a szálat, amit egyszer már elmetszett… Kelletlen gondolatok zsongják körbe afejem, ahogy elsődleges célommá teszem barátnőm megmentését. Önzőnek érzem magam, idegesnek, hasztalannak, és ami a legfontosabb: leírhatatlanul kevésnek…

- Yujin! – ragadom már tekintetemmel is ki barátnőm meglepett alakját a forgatagból.

- Hyerin – ejti el visszahőkölve nevem. – Hogy…

- Micsoda véletlen – erőltetek magamra egy bárgyú vigyort. – Mit csinálsz itt? Nyugtalan voltál a telefonban – tettetek érdeklődést, mire szemlátomást elhessegetve felém intézett kételyeit, végül közelebb hajol, s halkan szóra nyitja száját.

- Tudod, amikor a motelben ragadtunk… - kezdi egy mély levegővel, kissé félénken. – Te is korán elmentél aludni, míg végül csak én és Hoseok maradtunk az udvaron.

- Azt ne mondd, hogy… - rikkantok rá, mint aki először hallja az esettörténetet.

 Nem feküdtünk le – vágja rá zabosan. – Csak majdnem… - süti félre tekintetét.

- Röviden tömören: megkedvelted és most utána kémkedsz?

- Még akkor este elmondta hol lakik, összeszedtem minden bátorságom, elmentem reggel hozzá, erre mit látok? – méltatlankodik, mire csendre intem, nem mintha körülöttünk bárki is figyelne minket. – Egy nőcskével találkozott a ház előtt és egyenesen idejöttek – suttogja feldúltan.

- Ezek szerint valóban követed – dohogom kelletlenül orrom alatt megállapításomat.

- Muszáj tudnom mi van köztük!

- Ez gyerekes – ecsetelem, ám figyelme intő szavamra azonnal ellenáll. – Kiderítem neked, egy perc alatt, de ne csináld ezt!

- Akkor nem kell, hogy velem tarts – von vállat ismét ügyet sem vetve rám. Menten felrobbanok…

- Nocsak, kiket fújt erre a szél? – csap hátba egy, a kelleténél is kellemetlenebbül érződő mély hang, kinek arcára oly gúny van éppen kiülőben, melyet látnom sem kell, hogy tudjam: ott van, s éppen hátam közepére kívánkozik.

- Taehyung – villanyozódik fel barátnőm egy széles mosollyal, amint lassan mellé lépve, a fiú felé fordulok. – Te, erre?

- Hoseok-kal találkozok – biccent fejével az épület felé, s végül a flegma utálattól eltorzult arcomon telepedik meg cinizmustól önelégült pillantása. – Csatlakozzatok – villantja ránk mindent kétséget kizáróan hidegrázóan bizsergető mosolyát, ám másodpercek alatt kijózanítva magam látványából, Yujin karját markolom meg, a tervezettnél is hevesebben.

- Nem érünk rá – jelentem ki.

- De ráérünk – rántja ki kezét fogásomból a lány, mire legszívesebben arcon vágnám.

- Yujin, bajban vagyok, segítened kell – szólok a lányra, aki végre valahára látszólag rám szegezi figyelmét. – Nem tudtam eddig elmondani, de… - hebegem. Most mégis mi a rossebet találjak ki, milyen hülyeség, hogy élj a mában, ne gondolj a jövőre..., terv nélkül, hogy juthatna előrébb az ember…?

- Hm? – dönti kérdőn oldalra fejét a lány, mire óvatosan közelebb húzódok hozzá.

- Nőgyógyászati problémák, nem akarok egyedül elmenni – sutyorgom fülébe, alig hallhatóan.

- De hiszen csak este héttől rendel Dr. Kim – csodálkozik el. – Neked is ő az orvosod, nem? Mindig este rendel. Fogamzásgátlót íratsz fel? – pillant a kezében tartott telefon kijelzőjére, szavait oly hangerővel megformálva, hogy a mellettünk álló, mindent tökéletes halló fiú már-már belefullad kitörni készülő nevetésébe. – Elkísérlek, még van időnk – mosolyodik el, és hagyva engem elsüllyedni a döbbenet mocsarában, mint egy élő holtat terel maga után, követve egy nyájas csevejjel Kim Taehyung rajtam somolygó alakját. Lemaradva kullogok mögöttük, olykor-olykor mobilomra lesve, de Jimin nem keres, én pedig csak remélni tudom, hogy nyitva tartja a szemét, hisz jelen állásom alapján, Yujin elviek szerinti megmentése, meglehet, hogy az utolsó pillanatokra tolódik. Nem vagyok humoromnál, semmi kedvem a megjátszott bájcsevejekhez, viszont ezt a hebrencs lányt már így is tovább hagytam magára a kelleténél. 

- Megbabrálni a barátnőd kocsiját? – lassulnak le Kim Taehyung léptei a mozgólépcsők elé érkezve. - Komolyat ennyire tellett? – lép aurámba, s pár méterre lemaradva Yujintól, minden akaratom ellenére mellettem ragad.

- Mondd csak, élvezed ezt? – nyelem le feszület gombolyította, torkomban rekedt gócomat, ahogy kevert, hol ingerült, hol riadt érzelmeimmel a fiúra emelem tekintetem.

- Mindegy mit mondok, úgy sem hiszel nekem – hunyja le szemeit, s lesajnálóan megcsóválja fejét. – Annyiszor figyelmeztettelek, miért ásod ennyire buzgón a saját sírodat? – kérdi, a lankadt neonok úsztatta épület fényében most még rejtélyesebb szépségű szemeit, egy pillanatra megdermedt íriszeimbe fúrva.

Figyelmeztető, a szokottnál is lekicsinylőbb, mégis megannyi titok, fájdalom és seb vérzik egyetlen tekintetből…, egy puszta pillantásból, s újra azon kapom magam, hogy lábaim akaratlanul vinnének előrébb…, közelebb és közelebb. Egyre csak közelebb…

Megingok a ritmusosan felfele kúszó gép szélének dőlve, nem felelek, amint kissé talán elpirult arcom a mélység irányába kapom, mire elérve az emeletet, ügyelve sétálok le a mozgólépcsőről, lassú léptekkel az előttem negédesen andalgó egyének után koslatva, meg sem állva a kávézóknál, ütemszerűen éppen helyet foglaló Jung Hoseok és bájos kísérője fekete vasasztaláig. Vidám mosollyal fogadnak minket, hisz Taehyung már minden bizonnyal közvetítette az eseményeket társának, bár arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez a szőkére festett hajú, karcsú megjelenésű, egyelőre még ismeretlen kilétű lány tudná minek a szélén is foglal helyet tulajdonképpen. Abszurdabb és kínosabb azt hiszem, már aligha lehetne a helyzet…

- Sziasztok! – köszön fennhangon Yujin az asztaltól illedelmesen felállókra, fekete szög egyenes haját látványosan háta mögé dobva.

- Yura, ő itt Choi Yujin – fordul Hoseok a zavaróan szélesen vigyorgó lányhoz. - Ő pedig Jeon Hyerin – mutat felém, mire magamra erőszakolva egy hanyag mosolyt, illedelmesen biccentek fejemmel.

- Park Yura vagyok – nyújt kezet a szőke, melyet éppen hogy érintek, s végül Yujin és Taehyung mellett találok szabad székre, ahogy az utóbbi hol egy komolyabb arckifejezéssel illeti a társaságot, hol pedig rajtam telepedig meg olykor roppantmód kifejezéstelen, piszkálódó ábrázata. - Kiskorunk óta ismerjük egymást a srácokkal – kuncog fel a szőke. – Együtt nőttünk fel – taglalja, ám figyelmem ezzel végérvényesen is felmondva a szolgálatot, egészen más vizekre evez rá-rá pillantva telefonom sötét, jellegtelen képernyőjére. Feltűnően máshol járnak gondolataim, amit Yujin időnként egy oldalba lökéssel, vagy lábon rúgással nyugtáz, és valószínűleg fogalma sincs róla, hogy egykedvű bosszús hangulatomnak igazából mi áll a hátterében, ahogy arról sem, hogy vészesen közelítek a betelt pohár állapothoz. Taehyung megjátszott jókedvvel ostromolja a társaságot, és persze barátnőmet, kinek szeme levakarhatatlanul tapadt oda Jung Hoseok bárgyún nevetgélő képén, amit legszívesebben kollégájával együtt az előttük ücsörgő kávéba nyomnék. Nem vagyunk itt jó helyen, egyáltalán nem, és mi sem erősíthetné meg jobban ezt az érzést, mint a felettünk kavargó sötét aura, ami egyre csak vállamra hull, súlyától hektikusan jutva az életet mentő levegőhöz. Hosszú, óráknak tűnő percek telnek el, s érdektelen, közömbös hangulatomból egy csapásra kizökkenve, Jimin nekem írt üzenetét mérem át; az eszeveszett mobilomért kapkodással némi meglepettséget keltve az előttem ülőkben. Állítja: minden rendben, bízzak benne.

- Hyerin, minden rendben? – szól felém barátnőm.

- Huh? – emelem fel pillantásom az ölemben melengetett készülék kijelzőjéről. – Persze – bólogatok hevesen.

- De nem válaszoltál az előbb – fordul közelebb hozzám, hátha eloszlathatja a hibbant jelzőt nevem körül. – Most meg idétlenül vigyorogsz – suttogja az ércesen barátai irányába vinnyogó szőke lány hangjától elmenekülve. Eddig is feltűnően irritáló volt, most viszont lehetetlen szintekre hág, és az amúgy is frusztrált mivoltom pohara most már végérvényesen is betelni látszik.

- Mi volt a kérdés? – dörzsölöm meg homlokom egy mély sóhaj kereteiben.

- Hogy velünk tartasz-e – húzza el száját, ám fókuszom szinte azonnal az asztaltól lassan felálló, telefonálni induló Kim Taehyung vonja el, mire a másodperc töredéke alatt mérlegelve vacak helyzetem, csuklón ragadva Choi Yujin-t, s annak minden értetlenségét, intve az asztalnál ülőknek, azt hiszem fizetés nélkül rángatom el a kávézó teraszáról. Nem érti, nevemen szólongat, valamit válaszolok, de zúg a fejem, hallásom tompa, s talán csak döcögő másodpercekkel később térek magamhoz meggondolatlan menekülésemből, ismételten barátnőm hangjára felocsúdva, amint újfent nevemet vágja hozzám.

- Mi a franc van veled? – förmed rám egy távoli üzlet sarkán kifújva levegőjét. – Úgy vonszoltál el, mint egy hibbant!

- Mennünk kell – ösztönzöm újra mozgásra, de riadtan rám meredve kihátrál.

- Fontos nekem ez, nem holmi fellángolás ez Hoseok iránt – tárja szabadkozva szét kezeit. – Nem tudom, mit akarsz ezzel, de több, mint aggasztó vagy!

- Figyelj ide – ragadom meg vállainál fogva, meglehetősen erőszakosan. – Már gőzöm sincs, mit tehetnék, nem lehetne, hogy most az egyszer megbízz bennem, csendben maradj, és velem gyere?

- Hyerin tudod milyen ijesztő vagy? Reggel óta! – hámozza le kezeimet karjairól.

- Nem érzem jól magam – köszörülöm meg torkom, a megugrott adrenalintól nehezen formálva meg felötlő hazugságomat.

- Fáj valamid? – hajol közelebb.

- A hasam, a fejem – kezdem egy kisebb szünet után. – Napok óta szédülök már…

- Beviszlek a kórházba!

- Nem kell, csak maradj velem, menjünk haza, jól leszek – ráncolom kérlelően rá szemöldököm.

- Rendben, de… - folytatná emelt hangszínén, ám elharapva mondandóját, elhalkul. - Miért nem ezzel kezdted, úgy viselkedtél, mint egy bunkó – dünnyögi orra alatt.

- Fokozd még – húzom szarkasztikus mosolyra számat, mire átdobva karját vállaim felett, megdörzsöli karom, s közelsége csak valahol a mélygarázsokhoz érve távolodik el tőlem. Már órákkal ezelőtt megléphettem volna ezt, mit gondoltam, hogy Taehyung megragad, vagy feltűnő cselekedettel megakadályozza, hogy magammal vigyem Yujin-t? Féltem...?

A lelkiismeret-furdalás, amiért újra hazudnom kellett, oly messziről kerül el, hogy még hírét se hallom, mely egészen megnevettet, ám visszafojtom jókedvem, hisz a beteg barátnő szerep hiteles alakításáért igencsak meg kell dolgoznom. Ismét elkap a röhögés, valószínűleg örömmel vegyül, hiszen Kim Taehyung ma meglepően érdektelen, Yujin pedig egyenesen haza visz, messziről elkerülve a Han folyó összes hídját, s annak minden baleseti forrásként szolgáló hídfőjét. Megnyugvás ülepedig meg lelkemben, amint betakarva puha leplével a sofőrülésen elhelyezkedő barátnőmre pillantok, kinek vidámsága szelíd mosolyra ösztönöz. Felzendülő telefonja után nyúl rumlis táskájában, alig beindítva az autót, ám beszélgetése meglehetősen rejtélyes, sőt, egyenesen semmit mondó, így inkább ügyelve, hogy egy kocsiban se tehessen kárt egy kézzel való ügyetlenkedése közben, bele-bele nyúlok a kormányba. Nekem kellene vezetnem…

- Yujin, itt nem jobbra kellett volna fordulnunk? – mutatok ki furcsállóan a sötétedő szöuli utcák forgatagába, ám barátnőm nem felel, így újfent gyanakodva bámulom el a szokatlan irányt. – Yujin, hova viszel? – emelem feljebb hangom.

- Kórházba – feleli egyszerűen.

- Micsoda? – zuhan egy emeletnyit mellkasom minden maradék levegője. – Állj meg! – ordítok rá, ami bár megijeszti, céltudatosan újra az útra mered.

- Taehyung mondta, hogy ezt fogod csinálni.

- Mi a francról beszélsz? – rivallok ismét rá.

- Elmondta, hogy már a kiránduláson is rosszul voltál, itthon is szédültél, lázad volt, és, hogy szerinte is komolyabb a gond, vigyelek el én a központi kórházba, mivel rá nem hallgattál! – vázolja kissé sietősen, s újfent elismételgetve szavait, még mindig a téboly szélén evickélve, hitetlenül emésztem meg az előbb elhangzottakat. Kim Taehyung, de hát… Kihallgatta volna a hazugságot, amivel elhívtam magammal Yujin-t? Kizárt, hiszen… - Elment az eszed? – kiabál rám, ellökve kezemet a kormánytól. – Balesetet akarsz okozni? Mi bajod van?

- Ezt nem értheted, ha nem állítod meg az autót most azonnal mindketten meghalunk! – kapom el ismét a kormánykerék puha bőr borítását, ám próbálkozásom rögvest kudarcba fullad, amint a szemből jövő sávból Yujin reflexszerűen rántja vissza az autót. Mit hittem…

- Nyugodj már meg – szajkózza, ám a következő kanyar iránya, a hídpillérek bronz szobrainak látványa, ahogy a lenyugvó nap különös csillogást kölcsönöz formájuknak, vérfagyasztóan ér tudatzavaros elmém szélére, fokozatosan beljebb hatolva hirtelen megbénult, ködös agyamba. Tökéletes az időzítés, mintha homokszemre pontosan kiszámolt haditerv ritmusára hunyna ki minden fény, s meglehet, hogy futólag, éppen csak érintőlegesen valamiféle bántó, önző kicsinyesség; egy irigy elismerés pördülne meg dermedt mivoltom körül. Azt mondják, hogy halálunk előtt megbánunk mindent, amit valaha nem tettünk meg, s mindent, amit mégis…, hogy elénk tárulnak a legkellemesebb képeink, hogy köntösként fonódik körénk szeretteink eszméje, a család meghittsége, a barátok kalandjai…, az élet minden jelentéktelen, apró momentuma egyszerre válik szédületessé, ám hiába nyújtózkodunk már érte, elérhetetlen, s a horizonton szépen lassan tűnik el, pontosan úgy, ahogy elnyűtt lelkünk válik a semmi martalékává. Én miért nem látok semmit...?

A sivár némaság, mely végtelennek tűnő percek óta birtokol mindent, ami valaha körülvett, zúgolódó nyüzsgéssé hevül, s az önkénytelen szorításból lassan felengedő, még kissé kótyagos pilláimat álmosan felnyitva, a valóság zűrzavara tárul elém, minden megmagyarázhatatlan vonásával, színével és zajával. Kín láncolta nyakamat vontatottan felemelve, némi füst szag csap meg, s aggódó, engem szólongató, ismeretlen emberek fogadnak. Nem értem..., valószínűleg a homlokomról lecsorgó meleg, vöröses folyadék forrása lehet illumináltságom okozója, ám az engem oldalról lökdöső hosszú fekete hajú illető, rémült tekintete egyre jobban taszít a józanság, egyelőre rögösnek vélt útjára. Habitusából ítélve aggódik, még mindig taszigál, amint hunyorgó szemeimmel próbál kontaktot teremteni, de hiába kapálózik feljebb törni egy kellemes, összeszedett megnyugvás tudatom mélyéről, ismét szédülni kezdek, s a koromfekete mélység megragadva ócska, rongyos végtagjaimat, a kietlen távolba ránt. Mi történt...?