30. A bátrak útja

30. fejezet

Ne feledd: mindig hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka. /Demi Lovato/

Mikor kislány voltam, édesanyám számtalan alkalommal vitt el magával, a külváros legnagyobb, gyermeki szemlélettel végtelennek tűnő templomába. Freskók, mesés festmények angyalokról, arany és dicsfény lengte körbe a hűvös, magasztos helyet, ahova bár ki nem állhattam járni, az ott töltött, számomra meglehetősen unalmas idő, mégis szokatlanul mély nyomott hagyott bennem. Édesanyám mély barna szemeinek csillogása, széles, meleg szívéből áradó mosolya még most is élesen ötlik fel elmémben; azt mondta, hogyha hiszünk, Isten csodává teszi az álmainkat, igazságot szolgáltat és megsegít minden hozzá hű halandót, s engem buzdítva, fohászait hosszú imákba foglalta. Úgy vélte, ha megtalálom az utam, Isten vezetni fog, és én tudni fogom, hogy az ösvény, még ha kitaposatlan is, az én utam lesz, s arról nem térhetek le. Csak most látom igazán, hogy a valóságban mindezt kegyetlen fájdalom szegélyezi, ködös halálszag járja át, s büdös ingovány borítja. Hitem felfalja a sötétség..., könnyeim perzselte arcomat a reménytelenség mardossa, s átkozva az emberi élet minden percét, elnyűtt létem sötét árnyak tépik szét, ahogy testemben ordító lelkemből, az enyészetté mállik minden fény…

- Már két órája behoztuk, ideigazoltam a holttest beszállítását – tisztul ki hallásom, amint éppen megérkező főnököm figyelmét, Yoongi szavai vonják el. – Nem tudtam, hogy Hyerin és ő… - fordul a szőke, tőle sosem látott sajnálattal felém, melyet még üvegesen előrebambuló szemeim sarkából is tisztán észlelek.

- Köszönöm, innen átveszem, menj haza – utasítja Jimin feszülten, a vele szinte egy magas szőke fiút. Hangja megnyugtat, de az önsajnálat útvesztőjében elkeveredett énem, hiába kapálózik, élettelenül szorítja még közelebb magához térdeit, egy félre eső székből szemlélve a bonctermet, mely talán sosem éreztette ennyire hideg valóját, s a veszteség minden fájdalmát. 

Jimin lomha léptekkel kerüli meg kihűlt, szürkés fólia fedte barátnőm élettelenül heverő testét; lop egy kósza pillantást, mire egyenesen hozzám lép, s végül elém guggol.

- Jimin, én… - kezdem, de torkom kaparása megrekeszti kiáramló mondatom.

- Hyerin – szólít meg, ám bátortalanul szemeihez emelt tekintetem pontosan érzékeli: nem tudja, mit mondhatna, nem találja a megfelelő szavakat, így kezem ragadja meg, s megszorítja azt.

- Nem kérte… Nem kérte a segítségemet – hebegem, el nem fogyni vágyó könnyeimet nyelve. – Jimin, miért…? Miért? – halkulok el, arcom saját térdeim biztonságába temetve.

- A jelentés szerint nagy sebességgel hajtott a híd felé, nem vett észre egy gyalogost, félrerántotta a kormányt… - kezdi taglalni, ám elharapva a tényeket, egy mély levegővel ellenőrzi át vonásaim.

- Akiket szeretek, veszélyben vannak – motyogom éppen csak magamnak. - Miattam!

- Ebben tévedsz – egyenesedik ki fejét higgadtan megcsóválva.

- Biztos? – mászik fel tekintetem a fiú nem túl magas, most mégis egészen távolinak tűnő szemeihez. - A tények nem ezt igazolják – dünnyögöm könnyes arcom kardigánom ujjával megtörölve, egyre csak a következő lépésre felkészítve létem. - Elég ebből, ha újra akarom élni a napot, hogy megmentsem Yujin-t, nem ülhetek itt az önmarcangolásban fulladozva – nyújtom ki elzsibbadt végtagjaim, s vontatottan mihaszna lábaimra ereszkedve, megigazítom ruháimat.

- Mire készülsz? – szól aggódóan, a kijárat irányába tébláboló mivoltom után.

- Négy másik hullaház van Szöulban, éjfélig csak lesz olyan elvetemült halott, aki a segítségemért folyamodik – dörmögöm el, majd a küszöböt elérve, Jimin felé fordulok. -– Végül mi lett a lakástűz áldozataival?

- A Tongil utcaiba épületbe vitték őket – jegyzi meg, s újra nekem intézve együtt érzőnek ható tekintetét, ismét szóra kerekedik. – Hyerin…

- Nem fogom őt elveszíteni – szorul ökölbe kezem, elszánt, kitisztulni látszó pillantásomat mélyen a fiú íriszeibe fúrva.

- Elviszlek – indul meg irányomba, de azonnal közbevágok, s leintem.

- Ez az én felelősségem, kérlek, ne engedd, hogy a szülei megtudják. Csak… - halkul el felbátorodott hangom. - Egy kis idő kell – nyelek egyet, amint elkapva főnököm arcára tapasztott szemeimet, feszülten kilépve a folyosó járólapjaira, hátrahagyva sanyarú lábnyomaimat, eltűnök Jimin aggódó tekintete elől. Mozgásom ingatag, gondolataim örvénylenek zsibongó agyamban, s most, hogy itt állok körvonalazódó célom előtt, távolibbnak tűnik, mint valaha. A bátrak útján, elhullik a gyenge, és én nem leszek erőtlen, sem gyáva…

A nap lemenőben..., a kopott házak között már csupán utolsó, végső leheletével küzd, de létjogosultsága már nincs…, sugarait az éj sötétsége, mint egy nehéz horgony, úgy húz magával a mélybe. Bánhatja ő? Hiszen holnap friss reggel virrad, új álmok kelnek útra, s újfent remény önti el minden ember szívét. Ez az ő szimbiózisuk, ettől kerek az egész: a nappalt az éjszaka váltja, a bánatot öröm, s akik elnehezedett szívvel eltévedtek a végcélhoz vezető úton, azok újra segítő kézre lelnek egy apró fénysugár által. Ez adja az élet esszenciáját...

- Mit mondott, ki maga? – pillant fel ismét, immáron sokadszorra aktái közül a Tongil utca közepén fekvő kettes számú halottasház recepciósa. 

- Jeon Hyerin vagyok – tolom közelebb igazolványomat a nőhöz. – A mai lakástűz…

- Ki küldte? – vág szavamba, meg sem várva valós szándékom tálalását.

- Dr. Park Jimin – felelem sebesen, tűréshatárom széléhez közelítve.

- Az alaksori hűtőknél vannak már – jegyzi meg. - Egy pillanat és ellenőrzöm az azonosítóját – hunyorog kártyám számaira, amint végletekig elnyújtott lassúsággal pötyögni kezdi azokat, a pult alatt megbúvó számítógépbe. Fesztelen dobogok, számat harapdálom, majd hajam borzolom meg, ahogy feszülten hátat fordítva a félig alvó hölgynek, mély lélegzetvételekkel igyekszek némileg megnyugtatni magam; látszólag kevés sikerrel. Fejem tekergetem; az idő csaknem telik, a nő pedig a bolondját járatja szemlátomást velem, s egy újabb sóhajjal egyhangúan konstatálom: ez az épület is rémisztően hasonlít a jól megszokott Gonam hullaház falaira. Vágni lehet a csendet, csak a pult mögött gépelő, kattintgató hölgy zaja járja át az étert, majd egy óvatlan pillantást véve a nem túl távol eső, pár lépcsőfok elválasztotta nyíló kapuról, a semmiből elém táruló látványtól, még a vér is egyszerre fagy belém. Az általam jól ismert alak belép, ábrázata csakolyan meglepett, mint az én arcomon ragadt döbbenet, mire ösztönösen hátrább csúszó lábaimra vezetve tekintetét, vonásai rögvest elkomolyodnak.

- Kisasszony, hé! – hallom meg a nyomaim után sivalkodó nőt, de lábaim visznek, egyre csak menekülnek, míg egy nyitott lift ajtaján belibbenve, ujjam a záródó gombra nem fekszenek, s talán csak centiknek köszönhetem, hogy Kim Taehyung utánam loholó mivolta, ne ragadhasson meg. Az ajtók bezáródnak, szemem lehunyom, cikáznak az események, légzésem szapora, s torkomban dobogó szívemmel karöltve, túlnőtt vakmerőséggel taposunk a következő, meggondolatlan pillanat futóhomokos szőnyegébe, ahogy az alaksorra érkezve, óvatosan kilépek liftből. Vigyázva nézek szét a pislákoló neonfény borzasztotta folyosón, minden igyekezetem ellenére is remegő kezemmel megtámaszkodva egy közeli fal sima felületén. Megnyugvásként ér, hogy Taehyung megjelenését talán csupán a felfokozott idegállapotom szülte, hiszen bőrére eresztett másodpercekkel később is, mindössze a kietlen magány úsztatja át az alaksor csempéit. Tegyük a hullákat őrző hűtőket a pincébe és szegélyezzük fel-fel villanó neoncsövekkel a hozzájuk vezető ösvényt, hát hogy a viharba ne! A hideg futkos a hátamon, ahogy újabb, és újabb vasajtó mellett elbicegve, fejemet paranoiásokat megszégyenítően minden egyes furcsa zaj irányába kapom. Nem vagyok normális, milyen ép elméjű ember tér önszántából egy ilyen…

- Hűtők – zökkent ki rémült gondolatmenetemből egy kétszárnyú ajtó felett éktelenkedő, jól olvasható írásjelesből összeverődött felirat. Újra körül nézek, de nyomát sem látom semmilyen létformának, és a korábban utánam kiabáló hölgy sem üti fel fejét a folyosón. Furcsállóan, szemöldökömet feszülten ráncolva tárom ki magam előtt az ajtót, melynek utórengése rideg fuvallattal borzolja át libabőrössé vált bőröm. A villanykapcsoló után fordulok a félhomály hideg helységében, s érzem, hideg vérem megőrzése sosem látott kihívást jelent jelen állapotomban. Szédülök…

- Lassabban nem megy? – csapja tarkón a szürkeségben tapogatózó alakomat egy, a váratlanabbnál is hirtelenebb hang, mire elordítva magam, a kapcsolóra ugrok, s hátamat elhűlve a fénnyel átjárt terem jéghideg falának nyomom.

- K- Kim Taehyung – hebegem hüledezve, a fémes tárolónak támaszkodó egyenruhás fiút hitetlenül végigmérve. Nem térek magamhoz…

- Komolyan azt hitted hagyom, hogy megtedd? – sandít rám, fölényesen felemelve állát, egy halovány, mégis gúny itatta mosolyt felém intézve.

- Fogalmad sincs… - kezdem, levegőt alig kiengedő torkommal bajlódva.

- Yujin meghalt. Ott voltam – vág szavamba egyszerű ridegséggel. – Kiszámítható vagy, mint mindig – csóválja meg fejét, ellökve magát az egymáson sorakozó tároló szekrények adta támaszból.

- Nem én vagyok az ellenséged! – oson ki a teljes váratlanságból egy, az eddigieknél is meggondolatlanabb mondat, mely csakolyan elképedést szül bennem, mint amennyire az előttem nem sokkal megálló arcára értetlenkedést fest.

- Ezt fejtsd ki – mosolyodik el.

- Tudod mit? – eresztek ki, idétlen grimaszra nyílt számon egy adag benn tartott levegőt. – Fogd meg magad – lépek közelebb hunyorogva Taehyung-hoz. – És takarodj el innen – szűröm át fogaim között, s durva szavaimtól összeszorult öklömet, hogy ne lássa reszketésem, combom mellé nyomom.

- Fáj, hogy ezt mondod – emeli rám teátrális sugallatú tekintetét.

- Itt fogsz állni, és éjfélig feltartóztatsz? – kuncogom el magam lesajnálóan, torkom gombócát egy hatalmas nyeléssel megsemmisítve.

- Az erősítés nemsokára itt van, hogy bevigyenek az Örsre – vázolja hűvös önelégültséggel. – A recepciós hölgy már egy ideje hívta a rendőrséget, minden bizonnyal már itt is vannak.

- Értem – nyújtom el pimaszul bólogató szavam. – Szóval egyedül kevés… - nyitom újra szóra számat, ám Taehyung nemes egyszerűséggel ragadja meg kezem, s mire felocsúdhatnék meghökkenésemből, már csak a könnyedén csuklóm köré font bilincs kattanását csípem el. - Hé! – hördülök fel mihasznán, amint ösztönös rángatózásba kezdek, csak, hogy szabaduljak a fiú önkényuralma alól.

- Állj le! – förmed rám. – Miért kell újra és újra eljátszanunk? – ránt meg vállaimnál fogva, s erőnek erejével a kijáratnak irányítja tuszkolásomat. 

- Meg fogom menteni Yujin-t, kerül, amibe kerül – kiabálom, ám hiába lendítem lábam támadóan az engem rángató ellen; halk morajlás csap keresztül a termen, mely mindkettőnk figyelmét magára vonja, s érzem, a szédület nem csak engem kerít hatalmába. 

- Segíts – ér egy tiszta, mégis halk suttogás fülembe. – SEGÍTS – fúrja át ismét dobhártyám az egyetlen, várva várt szó, s, mint, aki víz alól kapálózik a felszínre levegőért, úgy pattannak ki elmerevedett, a felettem fekvő plafonnak szegezett szemeim.  Újrakezdődik…

Mint egy őrült, ki letépte láncait szabadulok a takaró forgásából, ám elérve a napsütés körbelengte szoba mahagóni ajtaját, a felismerés, hogy ez a Kim Taehyung lakásában kezdődő reggel, mint egy vaskos hólapát, úgy csap tarkón. Késlekedést nem tűrve robbanok ki a folyosóra, ahogy hátra sem pillantva, eszelős tempóban érek a lépcsőházba, ahol az éppen felfele tartó öcsém, s annak nyomában lépdelő, meglepett arcú barátnőm látványa rég nem érzett örömmel ölelik át zakatoló szívem. Fekete, hideg árnyként érzékelem a lakás bérlőjét, ki hátamhoz vontatottan közeledve, hangos nyelésre készteti kissé még zaklatott testem.

- Noona – szólít meg bambán Jungkook, mire kielőzve elképedt alakját, magam után szedve mezítelen lábaim, a csupán pár lépcsőfokra megálló Yujin nyakába vetem magam. – Én is örülök neked, nővérkém – pufogja fentebb kisöcsém, csomagját nehézkesen a nyitott lakás ajtajáig vonszolva.

- Hyerin, minden rendben? – tol távolabb egy kedves mosollyal barátnőm, s talán csak az általa okozott csoda segíti meg könnyeim kordában tartását.  

- Csak… - hebegem. – Örülök, hogy hazaértetek – viszonzom szelíd vonását.
- Hát még én, ne tudd meg milyen éjszakánk volt - ecseteli fáradtan, ám tekintete hamar a testemet mindösszesen borító fehér ingre téved, ezzel némi furcsaságot kölcsönözve arcának.
- Ne szólalj meg – csitítom el éppen kitörő kérdését.

- Akkor segíts felvinni ezt – nyomja vidáman kezemben hátizsákját, melynek súlya jobban letaglóz, mint a fiúk lakásának ajtófélfájának dőlő, kifejezéstelen arccal engem fürkésző Kim Taehyung látványa. Jungkook szó nélkül pásztáz át, hümmög valami sértőt felém, majd somolyogva eltűnik; Yujin köszönésre nyitja száját, mihelyst lábnyomait letaposva, lesütött szemekkel veszem saját emeletünk felé az irányt.

- Nem fog sikerülni – ér utol Taehyung halk, visszafojtott ingerültségtől rekedtes hangja, éppen ellépve küszöbük elől, mire feszülten összeráncolva homlokom, arca felé fordulok. - Nem fogsz tudni mindenkit megmenteni – vájja sosem látott sötétségben úszó íriszeit összerezzent tekintetembe, s szemei oly elutasító érzéketlenséggel sújtják kővé dermedt pillantásom, mintha lelkem minden maradék erejét lenne hivatott kiszipolyozni testemből. Arca sötét, vonásait arrogáns komolyság birtokolja, amint szabadulni vágyó megrökönyödött mivoltomat magához láncolva, egy perce sem ereszti, s a fájdalom, mely auráját szennyezi, mintha az én szívemen is sáros foltokat hagyna. Valami megmagyarázhatatlan, elérhetetlen reked közénk…, valami bűnös, óvatos figyelem, melyet pusztán hőn vágyott barátnőm ismétlődő szólongatása képes csak kizökkenteni. Szaggatottan megpördülve sarkamon, görcsbe rándult gyomromtól fulladozva, saját lakásunk biztonsága felé kóválygok szeretett barátnőm után; a lépcsők szélét védő korlátban lelve kótyagos mozgásom egyetlen támaszát. Nem hagyom magam manipulálni, nem fogok elesni, utolsó lélegzetvételemmel is harcolni fogok azért, amiben hiszek, mert tudom: hitem még nem vált az enyészet homályos martalékává…
 

29. A csend beszél tovább

29. fejezet

Sokféleképpen segíthetünk egy barátnak. Néha az a legjobb, ha békén hagyjuk. /Star Trek c. film/

- Nem tesz semmit, nem egyszer húztál ki a bajból – legyint Namjoon, s fellapozva előttünk egy öreg jegyzetet, az asztal szélén keres támaszt magának. – Mint azt már tudjátok a Moriák, vagyis a sors istenségei felügyelték a végzet fonalát a görög mitológiában. Klóthó szőtte az emberi élet fonalát, Lakheszisz kimérte a hosszúságát, és Atroposz ollójával elmetszette azt. Feljegyzések szerint Lakheszisz megszegte az isteni törvényeket; szerelembe esett, és visszaadta egy ember életét. Ekkor testvére, Atroposz megkérte apjukat, Zeuszt, hogy büntesse meg Lakheszisz-t tettéért, és állítsa helyre a sors összekuszálódott fonalát, hiszen ez eredeti értelmezésben, nem szólhattak bele a végzet vezetésébe, ők csupán a rendet tartották fenn; ám itt jön képbe ez – mutat az ereklyeszámba menő papírra. – Van egy mítosz, mely szerint Klóthó irányítást nyert, s uralma alá hajtotta a sors fonalához elengedhetetlen szöszt, ezzel saját bosszúvágya és hataloméhsége szerint fonva azt. Istenek felett álló hatalomhoz jutott, mely elvakította, s csak Atroposz és Lakheszisz együttes ereje volt képes legyőzni, és helyrehozni a végzet megsebzett fonalát. – tesz pontot velős mondandója végére, mire a hallottak súlya levakarhatatlan pecsétet nyom arcom minden vonására, s szabadulni tőle, szinte képtelennek bizonyulok. 

- Van még valami? – érdeklődik határozottan Jimin.

- Csak szösszenetek, apróbb töredékek, ezeket lemásoltattam nektek. Ne mutogassátok, itt ez tilos lenne – tol elém egy dossziét Kim Namjoon.

Szavai újfent mondatokká egyesülnek elmémben, kombinálva a valóságot, mire újra és újra mögöttes tartalmak lehetőségei keringik körbe agyam. Nem vagyok benne biztos; közel sem konstans egy következtetés sem, de, ha van bármi, a valóságra reflektált igazság ebben, és van ennek az egésznek bármiféle jelentősége, akkor... Akkor tulajdonképpen nem Kim Taehyung az ellenség, hanem egy rejtélyes harmadik személy? Mi az ördög folyik itt...

Elhalványulnak a földi léttel való szilárd összeköttetéseim, Jimin kezet ráz a jól öltözött, fiatal történésszel, bólintok, talán még szó is elhagyja szám, de, mintha robbanás süketítene el, úgy zúg még mindig fejem. Nem tudok figyelni, a kicsivel előttem sétáló megeshet, hogy beszél hozzám, nevemen szólít, de egyre csak magam elé bambulok, megkövült, fájón kiszáradó szemeimmel csupán néha-néha pislogva.

Lépteim erőtlenül lassúak, ahogy Jimin mögött kullogva, felkarolva minden talán sosem kívánt tudásomat, szótlanul elhagyjuk a kutatóintézet rideg kapuját. Mintha csak sárban csúszkálnának lábaim, oly ingatagnak és elnyűttnek érzem minden előrevonagló mozdulatom…

- Orra fogsz esni – szól rám, az előttem megtorpanó, mire felemelve földhöz ragadt tekintetem, számat még lejjebb biggyesztem.

- Jimin – nyúlok egy mély levegő után. – Szerinted mennyire támaszkodhatunk erre? – lépdelek kelletlenül le a hosszú, széles lépcsősoron. – Úgy értem, van ennek bármi értelme!? Azonosulva a mítosszal, kárhozatra vagyok ítélve a bűnöm miatt?

- Meglehet – dörzsöli meg kétkedően tarkóját. – Illetve úgy gondolom mindenképp érdemes szem előtt tartani, hogy nem te és Kim Taehyung vagytok az egyedüli játékosok a pályán.

- Még azt a felállást sem lehetett megszokni – sóhajtom.

- Sietsz vissza? – pillant hátra a parkoló autók irányába sétálva.

- Nem – fordulok gyanakvóan felé.

- El kellene mennem az éves pszichológiai tesztemre – dünnyögi.

- Pszichológiai teszt? – ugrok le az útpadkáról a kocsi mellé.

- Hogy alkalmas vagyok-e a munkámra – konstatálja egyhangúan. - Most esedékes.

- Na, várj – ráncolom a járművet megkerülő fiúra furcsálló szemöldökeim. - Yoongi, hogy a fenében szokott átmenni? – kérdem, lassan kinyitva a jármű ajtaját.

- Na, látod, ez az, amit nem tud senki – rázza meg fejét egy idétlen grimasszal, mire nevetésben kitörve, mindketten behuppanunk a napon felforrósodott autó üléseibe.

Elmém fejfájásig zsibong, gondolataim örvénylően zubognak keresztül agyam minden szegletén, mire elnehezedett halántékomat az ablak üvegének támasztva, elkedvetlenedetten pásztázom végig az elszaladó, elmosott főutcát, és annak minden, valahova siető emberét, s azok minden láthatatlan terhét. Jimin telefonál, magas higgadt hangja úsztatja körbe az autó légterét, s szemem sarkából lopva egy futó pillantást a szokottnál is szebbnek ható vonásairól, egy apró, arcomra tévedt mosollyal bámulok ki újfent a napsütés csillogtatta ablakon. Fogalmam sincs, mi lenne velem nélküle, vagy egyáltalán lenne-e olyan, hogy én, hiszen kitudja nem-e fulladtam volna már réges régen a kilátástalan önsajnálatom folyójába…

- Elutazott a megszokott orvosom, de nem hiszem, hogy sokáig tartana – húzza be a kéziféket Jimin, s összeszedve minden holmiját, kitessékelve az autóból, egy gigantikus irodaház felé irányítja lépteit; mire jobb híján nyomába eredve, végig csattogok a parkoló autók között. – Ne vessz el, sietek – villantja rám ritkán előtűnő fogait, ahogy engedelmesen bólintok, s átlépve az épület fotocellás ajtaját, pillanatok alatt tűnik el tekintetem látóteréből. Mint egy hátrahagyott kislány lépek el a ki és beáramló tömeg útjából, s megtámaszkodva egy oszlop érdes felületén, telefonommal kezdek babrálni.

Percek telnek el, de mintha órák peregnének el mellettem fel-fel pillantva az öltönyös figurákra, s már éppen feladva óhatatlan keresgélésem, egy ismerős alak rántja magához pillantásom. Sietősen libben el mellettem, amint sebes lépteinek fuvallata szinte megborzolja arcom, s a magas, széles vállú, jól öltözött egyén után pördülve, kitágult pilláim, a látványt egy másodpercre sem eresztik el. Ösztönösen nyúlok utána, amint lábaim reflexszerűen lábnyomát kezdik taposni, ám hiába nyitom szóra szám, egy hang sem távozik torkomból, és ajkaim hiába formálják némán újra és újra: Apa…

- Nocsak, kit fújt erre a szél – döf hátba egy felettébb cinikus hang. – Követsz? – folytatja, mire egy ingerült sóhajjal irányába fordulok.

- Ezt én is kérdezhetném – hunyorgok Kim Taehyung tenyérbe mászó, megmagyarázhatatlan vonzerő birtokolta képébe, s szemem egy távoli szegletéből véve egy hosszúra nyúlt pillantást, fejem megrázásával konstatálom, hogy apám árnya minden bizonnyal a melegben felforrósodott agyvizem szüleménye. Már képzelődök is...?

- Szóval mit keresel itt – nyomatékosítja kérdését, meglepő érdeklődés hintette szokásos gúnnyal. Mi a fenét csinál itt, miért talál meg állandó jelleggel? Én követem őt…?

- Jimin-t várom, nem mintha közöd lenne hozzá – vonok vállat, és ellépve előle, vissza battyogok a korábbi oszlop adta árnyékba. Ennyire kicsi lenne Szöul, a véletlenek járatják a bolondját velem, vagy valami egészen más keresztezi folyton folyvást utunkat? Gyanakvóan sandítok hátra, alig elérve a tartófalat, mire kisebb szívinfarktus belém hasította ijedséggel hátsó felem meglehetősen keményen vágom az oszlop érdes felületének.

- Most meg mi… - hördülök fel, a kelleténél is közelebb hajoló Kim Taehyung mélybarna szemeivel bátortalanul farkasszemet nézve.

- Nem fejeztem be – húzza fel egy lekicsinylő grimasszal szemöldökét. – A ruháid – folytatja kiegyenesítve hátát, távolabb lépve tőlem. – Este átviszem őket.

- K- Köszönöm – bámulom el furcsállóan a fiút.

- Egy új pszichológus lány helyettesít most, nem hiszem, hogy egyhamar végez a pártfogód – dünnyögi zsebéből előhúzott telefonjára pillantva, a teljes érdektelenség érzetét életre keltve.

- Honnan… - kezdem, de füléhez nyomva készülékét fordul el, megiramozza lépteit a lépcsők felé, s hátra intve helyben hagyott mivoltomnak, másodpercek alatt szívódik fel az irodaház tömegében. Mr. Mindentudó ismét úgy felejtett magamra, és úgy oldott kereket, hogy legszívesebben utána loholnék, csak azért, csak is kizárólag azért, hogy végre az enyém lehessen az utolsó szó. Menten felrobbanok, szabályosan érzem, hogy belém áll a feszület… Még, hogy mi ketten valaha is egy oldalra álljunk, még poénnak sem vicces! Ahogy az sem, hogy a megjelenése óta ismét fullasztó légszomj gyötör szívem felgyorsult lüktetésétől…

Telefonom rezgése zökkent ki morgolódásomból, s fülemhez nyomva mobilomat, barátnőm furcsán halk, szinte suttogó hangja önt el gyanakvással:

- Hyerin, azt hiszem, szükségem van rád – piszmogja alig hallhatóan Yujin.

- Miért suttogsz? Baj van? – kérdem kissé aggódva.

- Baj az még nincs – motyog zavartan.

- Nem értelek – kerülöm meg homlokomat ráncolva az általam támasztott oszlopot. – Nem suliban vagy? – értetlenkedek tovább rébuszokba rejtett mondandóján. Mi a fenéről beszél…?

- Gyere a Lotte Mall második emeleti kávézójához! – adja szinte parancsba meglepésemre.

- Mi? Most rögtön? – hőkölök vissza, de válasz gyanánt csak a kinyomott vonal üressége érkezik, s szemrevételezve a kijelző elsötétedését, egy fáradt fintort engedek el. Hátralépdelek, fellesve az irodaház emeletein fénylő ablakokhoz, amint megvakarva hosszú loboncos hajam, bosszankodva egy rövidet, egy sóhajjal kísérve, végül főnököm zargatására indítok hívást.

Mint később kiderült, Jimin jócskán várt még a sorára, így két lábamon megindulva, eszeveszettül elkapva két vonalnyi villamost, a házsorokon túl, már egészen kivehetően körvonalazódik a Lotte Mall hatalmas, szinte gigantikus épülete. Vágtatok keresztül a forgalmon, a tébláboló tömegen, Yujin persze vagy rám nyomja a telefont, vagy tudomást sem vesz a hívásomról, ami az egyik pillanatban mélységes aggodalommal, másszor mérhetetlen bosszúsággal tölt el. Meg kell hagyni, sosem voltam egy sportember, és a fenekestől felfordult, felgyorsult életem szaladgálásai mellett is ugyanolyan puhány vagyok, mint, amilyen voltam, sőt, meglehet, hogy ez a sebtében felfutás a mozgólépcsőn, végérvényesen is kizsigerel. Kicseng…

- Itt vagy már? – sutyorog Yujin.

- Itt – nyúlok egy mély, higgadt levegőhöz. – Elindulok a kávézóhoz, hol vagy? – mérem fel a potenciális helyszínt.

- Látlak – konstatálja pusmogva.

- Mesés – húzom el számszélét. - Elárulnád végre, mi ez az egész? – pumpálódok fel, minden önmegtartóztatásom ellenére, de felelet már nem érkezik, csak valamiféle hibbant nőszemély, aki a csuklómnál fogva, alig elérve a kávézó nyitott teraszát, egy furcsa formára nyúlt tuja mögé ránt.

- Yujin – rivallok rá, mire rögvest számra tapasztja mindkét kezét. Ennyi, ennek a lánynak végleg elment az esze, én mondom… Lassan elemeli grimaszok hada borította arcomtól karjait, csendre int, majd ujjával a növényeken túl, a székek fele bök. Szemem lehunyva sóhajtok, majd engedelmesen követem útmutatását, és kilesek a tuják közül; ám hiába hunyorgok jobbra-balra, az egyetlen ismerős figura Jung Hoseok, aki egy nem túl távoli asztalnál, egy nem túl sokat takaró ruhában ücsörgő nővel diskurál, önfeledt jókedvvel.

- Nem értem – kúszik ki számon első gondolatom, amint barátnőm felé fordulok, követve példáját, kissé görnyedve, hátha kevésbé leszünk feltűnőek Szöul lakossága előtt.

- Amikor a motelben ragadtunk… - kezdi egy mély levegővel, kissé félénken. – Te is korán elmentél aludni, míg végül csak én és Hoseok maradtunk az udvaron.

- Azt ne mondd, hogy… - rikkantok rá, mire azonnal elcsitít.

- Nem feküdtünk le – vágja rá zabosan. – Csak majdnem… - süti félre tekintetét.

- Ácsi, ácsi, ácsi – lépek hátrább, s futólag kipillantva a zöld bokor mögül, szemeim újfent ideges barátnőm arcán telepednek meg. – Lássuk jól értem-e – ráncolom rá sandán homlokom. – Röviden tömören: megkedvelted és most utána kémkedsz?

- Még akkor este elmondta hol lakik, összeszedtem minden bátorságom, elmentem reggel hozzá, erre mit látok? – méltatlankodik, s immáron én utasítom csendre. – Egy nőcskével találkozott a ház előtt és egyenesen idejöttek.

- Na, jó, ez gyerekes, menjünk – legyintek Yujin felé, mire kiegyenesítve hátamat, elfordulva a barna faládák ölelte tujáktól, s, ha nem maga Kim Taehyung érkezne fel a mozgólépcsőkkel, és tekintetük ne találkozna egy hajszál híján, most minden bizonnyal rég az utcán masíroznék a munkahelyem felé. – Ilyen nincs – sziszegem alig hallhatóan, szinte csak saját magamnak, amint lakótársnőm vállain átdobott karjaim segítségével, mindkettőnket ismét a bokor irányába fordítom. – Ilyen nincs, ilyen nincs – hadarom, s lejjebb hajolva, a fiút kezdem követni pillantásommal, mely egyenesen Hoseok és a gyengéd öleléssel üdvözölt, csinos nőhöz vezet.

- És még én vagyok a gyerekes – dörmögi orra alatt cinikusan a mellettem álló.

- Csak semmi kedvem összefutni vele, ma már kaptam belőle eleget – dünnyögöm mentegetőzően.

- Jah, persze - vonja fel szemöldökét. - Tervet szőttem, de elvetted a kedvem – csüggeszti le szája szélét megjátszóan, kissé eltávolodva tőlem.

- Miféle tervet?

- Hogy kiderítsem ki az a lány – közli magabiztosan.

- Ennyire belehabarodtál? Mint egy kislány – nevetem el magam, de Yujin rosszalló pillantása menten belém rekeszti gúnyos kacajom.

- Nézd! Elmennek – húz közelebb magához. – Követnünk kell őket!

- Elment az eszed? Ez már így is rettentő kínos – torpanok meg.

- Akkor megyek egyedül – fonja karjait össze.

- Vissza kell mennem a hullaházba – jegyzem meg a valós tényállást. – Ne csinálj hülyeséget!

- Beülök a kocsiba és egyenesen a suliig hajtok, jó lesz így? – húzza el száját, és vele együtt arcát is tekintetem vonalából.

- Némi iróniát érzek – sandítok rá. – Yujin, csak arra kérlek – lépek a lány durcás ábrázata elé. – Egy fellángolás ne zökkentsen ki a józan gondolkodásodból!

Mély levegőt vesz, bólint, s legyint; majd magamra hagyva a nyüzsgő Lotte Mall második emeletén, eltűnik a tömeg népesítette horizonton. Bőrére eresztett másodpercekig állok, mint, akit karóvá vertek, s megrázva megsokasodott gondolatár körbemosta fejem, elnyűtten fordulok a mozgólépcsők irányába. Bűnösnek érzem magam, hisz jól tudom: Yujin egyáltalán nem vissza a főiskolára, de még csak nem is haza megy… Újfent megingatom fejem lelépve az utolsó lépcsőfokról. Hiba volt elengednem, Yujin és az ő bolond fellángolása, nem csak bajt, de katasztrófát fog végső soron, mind a kettőnk fejére hozni, és ez nem borúlátás, ez szín tiszta realizmus. Az évek meg a rutin…

- Yoongi? – kapom fülemhez eszmefuttatásomat félbeszakítva, zsebemben megrezzenő telefonomat, alig kilépve a forgóajtóval elválasztott külvilágba.

- Szívem, te sosem dolgozol?

- Úton vagyok – füllentem, pillantásommal óhatatlanul, s okafogyottan barátnőm után kémlelve a sürgő forgalom megállíthatatlan robogását. Már elment…

- Merre vagy? Egy lakástűz helyszínére indulok, el kéne a segítség – vázolja.

- A Lotte Mall előtt.

- Maradj ott, felveszlek – zárja rövidre, mire egy utolsó, Yujin-nak szánt óva intő üzenetet bepötyögve, farzsebem mélyére tuszkolva lemerülés szélén táncoló telefonomat, egy árnyékot nyújtó fa lombjai alá húzódok. Nyomasztó érzés kerít hatalmába, mely minden elsuhanó, hajamat megborzoló autó okozta apró örvénnyel, egyre magasabb fokokra tör, s számat itt-ott elharapva, feszülten merengek el az emberek sietős, a melegtől kissé homályosnak ható alakjain.

Talán pusztán ez..., a hétköznapok forgataga ébreszt rá minket, mikor egy pillanatra megállunk, és csak nesztelenül hallgatunk…, hogy milyen múlandó is minden, ami körülvesz mindannyiunkat. Az egész csak egy porhintés, egy ócska fuvallat, nem több, és nem is kevesebb; és míg az aggodalmak, a kételyek láncolnak a forró betonhoz, sosem leszünk igazán boldogok, sem teljesek. Félnék? Mindig is féltem… Az emberi kapcsolatoktól, a kötődéstől, a csalódástól. Sosem voltak barátaim, nem hittem bennük, Yujin mégsem hagyott magamra, soha, egy percre sem. Gyűlöltem a világot anya halála után, gyűlöltem apámat, amiért elhagyott bennünket, és szinte még most is látom: egy vékony, feketehajú, népszerű lány, aki felém nyúl, megragadja remegő kezem, és azóta sem ereszti el, legyen bármilyen borús vihar is felettünk. Mellkasom összeszorul, telefonomért nyúlok, ám hiába hívom szeleburdi barátnőmet, a vonal egyre csak kicseng…, nem érkezik válasz. Magam mellé lógatom kezem, úgy bámulom el az útpadka kopárságát, s csupán a hullaház sötétkék furgonja ránt vissza valóságba. Yoongi széles mosollyal üdvözöl, mire vaskos léptekkel megkerülve a járművet, sebesen huppanok be szőke munkatársam mellé.

- Mi történt? – pillantok az autók közé hajtó fiúhoz.

- Érted jöttem? – vonja fel futólag egyik szemöldökét.

- A lakástűzről beszélek – hagyja el ajkaim egy rövid kacaj.

- Egy testvérpár holttestét hozták ki a tűzoltók, nem tudták már megmenteni őket.

- Széndioxid mérgezés?

- Úgy fest, de kiderül, ha…

- Ha? – fordítom hunyorgó pillantása vonalába fejem.

- Remek – dünnyögi. – Valamiféle baleset történhetett – ágaskodik feljebb, hátha a furgon adta magasságnak köszönhetően átlátja az akadályozott autók tömegét. – A híd előtt, ha jól látom – konstatálja.

- Lezárták? – érdeklődök.

- Egy sávon döcögünk – pufogja, ahogy visszahelyezkedik az ülésbe. Bágyadtan támasztom meg könyököm az ajtón, s arcomat a környék felé fordítva, állam kezemen talál támaszt. Szirénázás csapja meg a fülem, amint a híd túloldaláról rohamosan, egyre több egység csatlakozik a forgalom eltereléséhez. Nagyobb lehet a baj, mint gondoltuk; állapítom meg, s kisvártatva elérve a hídfő széles, több sávból álló peremét, tekintetem menthetetlenül a kint zajló eseményekre tapad.

- Szerencsétlen – hümmögi a mellettem ülő, mihelyt a kíváncsiskodó, kezüket rémülten szájuk elé tartó nézelődőktől gondosan elhatárolt, fehér kisbusz, és egy hasonlóan világos autó roncsra tört maradványai mellé érünk.

- Állj meg! – rivallok fel, szinte a teljes váratlanságból. Lehetetlen...

- Mi? Miért? – hőköl vissza, de az autó nem lassul.

- Yoongi, állj meg! – üvöltöm, mire a mellettem ülő, rögvest a fékre tapos, s meg sem várva, míg a furgon teljesen megáll, kirobbanva az elém álló egyenruhások elzárta területre, torkom szakadtából üvöltöm el barátnőm nevét. Nem lehet...
Kegyetlenül vág mellbe a kárhozat melyre ítéltettem, melyet könnyelmű kétkedéssel fogadtam mindig, mondván a sors nem létezik, a végzetünket mi irányítjuk. Kim Namjoon szavai hömpölyögnek végig elmémben, ahogy Lakheszisz nevét formálja... Hát ez lenne a tömény valóság, a kíméletlen igazság? Az egyik percben még mosolyába, nevetséges grimaszaiba révedsz, a következő pillanatban pedig... Ennyi lenne egy ártatlan élet fonala?

Az emberek ócska, utolsó utáni pillanatokban eszmélnek rá, hogy mi is az igazi szeretet, hogy a veszteség pillanatában szeretted csak igazán, hogy minden, ami körülvesz ott akkor, nem több a hazug pokolnál. Amikor már csak a fájdalom üres zúgása fúrja át lelked széthullott darabkáit; amikor az élet kifoszt, és nincstelenül hagy helyben a kietlen ridegség, sivár valóságában. Nem tudod, mit mondj, kihez szólj, csak üvöltesz, de már magad sem hallod. Emlékek törnek fel, kapálózol…, kezek nyúlnak utánad, fognak, rángatózol, s végül erőd vesztve a földre rogysz. Ekkor még mindig nem hiszel a jelenben, s a koromfekete takaró fólia, a vér, a tettek…, mind csupán egy nevetséges rémálom, gúnyos maszkot viselő képkockájának látszatát kelti. Ismét a neveden szólongatnak, de oly távolian hatol zsibongó elmédbe, mintha már te sem tartoznál igazán saját nyüves testedbe. Hosszú percek telnek el… Nem szól, nem kér, s nem felel, míg végül nem marad semmi, csak a kietlen némaság, a vöröslő homály, a könny, és megannyi emlék egy barátságról, mely igazán sosem lehetett a tiéd. Szorítod, még mindig tartod kihűlni nem vágyó kezét, de csak a csend beszél tovább, és minden, amiben addig hittél, az ocsmány fekete enyészetté lesz. 

28. A végzet megsebzett fonala

28. fejezet

Az élet sokkal inkább hétfő reggel, mint szombat este. Godfried Bomans

- Hyerin -

Fakó némaság ereszkedik a lakás minden apró szegletére, csupán a halkan csepergő eső kósza kopogása óv meg a teljes kietlenségtől. Nedves hajtincseimet törölgetve, magamat egy méretes, hófehér lepedőbe tekerve osonok végig a szűk folyosó félhomályában, s óvatosan felkapcsolva a nappali küszöbétől pár lépésre heverő komód lámpáját, egy mély sóhajjal bámulok bele a felette lógó, maszatos tükörbe. Fintorgok, számat húzogatom; semmi sincs jól, semmi sincs a rendjén…

Zsibbadt nyakam tornáztatom jobbra, balra, amint futólag szemrevételezve a nappali közepén hangosan szuszogó Kim Taehyung alvó alakját, a térből nyíló konyhába lépek. Csak van itt valahol egy dunsztos gumi, vagy valami, amivel ezt a kócot a fejem tetején befonhatom…

Nesztelenül húzogatom a fiókokat sorban, ám kisvártatva feladva okafogyott próbálkozásaimat, az utcai világítás beszűrődő fényén át, újból a lakást kezdem fürkészni, pillantásomat óhatatlanul is a békésen, hátán fekvő fiúra eresztve. Kilenc múlott, az eső egyre erősödik, s akaratlanul összerezzenve egy hirtelen bőrömet kóstolgató hűvös fuvallattól, újabb, immáron szűkebb kört írok le a lakás otromba, meglehetősen bonyolult bérlője körül. Talán itt lenne a megfelelő alkalom, hogy minden mocskos titkára fényt derítve felforgassam a lakást, vagy szimplán egy párnába fojtsam? Vajon hiányozna valakinek? Ismét megborzol a libabőr, valamiféle kellemetlen gyomorgörccsel társulva, s észbe sem kapva, szinte karnyújtásnyira állok meg tőle. Még mindig nem látok a felszín alá, még mindig csupán az érdes, hideg borítást kaparászom, és ez bántóbban fojtogat, mint valaha …

- Ne – hördül fel váratlanul, száját csupán résnyire tárva, mire a rémülettől, szemeim ingerszerűen pattannak ki. – Bámulj – folytatja, s pilláit fel sem nyitva, feje alól kivett párnáját, egyenesen a képembe hajítja. – Hangos vagy – pufogja álmosan, majd hátat fordítva nekem a kanapé támlája felé fordul. Megrökönyödve reked belém minden szavam, mire félig meddig felocsúdva tettéből, minden józan gondolatomat eldobva, egy bosszús mozdulattal viszonzom gyerekes cselekedetét. Arcomat, fülem hegyéig önti el a pír, kezemet ökölbe szorítom, s mint egy zavarba hozott kislány, vehemens léptekkel irányítom lábaimat minél gyorsabban a hálószoba felé, ahova még be sem érve, hisztérikus, ám néma toporzékolásba kezdek. Rég égtem le ennyire, hát mennyire megalázó volt már ez? Hogy bambulhattam ennyire el, mégis hol az ördögben hagytam az eszem…? Mi a franc van velem...

Kezemet mellkasomhoz, valahova szívem fölé nyomom, s sajgón az ágyra vetődve, mély sóhajjal fúrom arcom a paplan redőibe. Talán percek telnek el a bosszankodásommal, mire magamat lesajnálón kinevetve, arcom pirospozsgás bőrét, végül apró, leheletnyi könnycseppem szántják fel. Szorít, egyre csak szorít, fullaszt, egyre csak fullaszt, görcsöl, egyszerűen csak görcsül, mintha egy kínzó eufória mérgezné testem minden porcikáját… Mi ez az egész, miért kalapál a szívem gyorsvonatokat megszégyenítően, mintha csak nem lenne holnap? Miért gyötrődik ennyire agyam, miért bénít meg Kim Taehyung puszta, elmémbe ötlő képzete?

Kelletlenül vergődve az ágy egyik végéből a másikba, hátamon megpihenve, a vékony függöny takarta ablak üvegén, egyre hangosabban kopogtató esőcseppek zajába merengek, s letörölve kába szemem sarkából, feleslegesen kiszökött könnyeim nyomát, a mihasznaság érzete bódítóan szédít meg.

Fogalmam sincs, hogy hány órát aludhattam, vagy, hogy aludtam-e egyáltalán, de egy biztos: a mennyezet minden görbületét, minden repedését, és göröngyét, legalább hatvanszor átszámoltam. Ha nem többször… A nevetséges az egészben nem csupán az, hogy kiszáradtak az egyre püffedtebb szemeim, de még az eredmények sem egyeztek meg, szinte soha. Nem kell, hogy tükörbe nézzek, tudom: életképtelenül borzalmasan festek…

Ajtónyikorgás, léptek zaja, csapódások sorozata csap fülön, mire bágyadtan tápászkodok fel, ám hiába keresgélem ruháimat, fejemet ide-oda tekergetve, az erősödő lármát kénytelen vagyok a combomat is alig takaró, férfiingben szemrevételezni.

- Noona – döbben le a nyitott bejárati ajtót maga mögött hagyó öcsém, alig meglátva kikandikáló pillantásom. – Megölelnélek, de az… - pásztáz át gyanakodva. – Azok nem hiszem, hogy a te ruháid – fintorodik el, s karba fonva kezeit, szúrós szemeivel rám meredve áll meg a fényár úsztatta folyosó közepén.

- Jungkook – hebegem el nevét, óvatosan kilépve a helyiségbe. – Minden rendben, mindenki egyben van? – sietek közelebb.
- Az Taehyung szobája - konstatálja szavaimra sem hederítve.

- Hyerin – tűnik fel nem sokkal kisöcsém mögött lakótársnőm is, ábrázatán egy aggodalmas, mégis megenyhült vigyorral.

- De jó látni titeket – szökik arcomra egy megnyugvó mosoly. – Mi történt? – kérdezősködök tovább, egyre türelmetlenebbül.

- Ez valami kitervelt szökés volt a részetekről? – sandít rám, egyre rosszallóbban Jungkook, még mindig mellőzve kérdéseim. – Leléptek, aztán szexeltek reggelig Taehyung-gal?

- Hogy micsoda? – hördülök fel. - Jungkook! - mordulok rá erélyesen.

- Hyerin, igaz ez? – siet beljebb Yujin. – Az egy férfiing rajtad? - mér végig tetőtől talpig.

- De még mennyire – ér fülemhez a lakás bérlőjének mély hangja, amint két ásítás között a folyosóra téved, s döbbenetemtől fulladozva, halakat megszégyenítően kezdek tátogni, hol Kim Taehyung-ra, hol a másik kettőre. – Viccelek – neveti el magát, mire, mint egy óvodás buta kislánynak, ujjaival kitágult szemeim közé pöcköl. – Én vagyok itt az áldozat, nem ez – mutat rám egy grimasszal. Ez…?

- Nem normális – dörmögöm, s kikerülve önelégülten vigyorgó alakját, lendületesen magam után rángatva barátnőmet, pufogva csattogok ki a lépcsőház kövére, kezemben már-már fájdalmasan szorongatva szerencsétlen telefonomat. – Kiborít ez az ember – folytatom morcosan, saját emeletünkre lépcsőzve. – Kulcs? - kiáltok a kelleténél is hangosabban, furcsán somolygó barátnőmre.

- Lefogadom, a táska legalján van – sóhajt Yujin, s összegörnyedve a küszöbünk elé érve, ingerült pakolászásba fordult turkálásba kezd.

- Ezek a mai fiatalok – dülöngél le komótosan egy emelettel feljebbről a már többször látott, kosztümös asszony, oldalán hasonló lenézéssel szemlélődő elvtársnőjével.

- Szégyenletes – szurkál meg tekintetével a másik.

- Semmi tartás nincs a mai lányokban - jegyzi meg kellő hangerővel, a felkontyolt hajú, ötvenes évei végét járó nő.

-  Hé, vigyázzanak a… - szólalok fel, ám mielőtt közelebb léphetnék a sietősen lelépcsőző, meglepett egyénekhez, Yujin pattan fel elállva utamat.

- Elnézést, elnézést – hajlong a fejüket csóváló, hamar eltűnő alakok után, mire betuszkolva a zárba kulcsát, kitárva a bejáratot, engem kezd a lakás biztonságot nyújtó falai közé tuszkolni.

- Szégyenletes vagy nővérkém – harsogja a lépcsőházat bezengve öcsém, a fentebbi korlátról lelesve.

- Ne bosszants fel – kiáltok utána, s, hogy lehűtsem felpaprikázott mivoltomat, keresztül trappolva lakásunkon, a nappali közepén elhelyezkedő, puha szőnyegre vetődök. – Kora reggel van, és már kicsinálnak idegileg - morgolódok orrom alatt, egy mély, megfáradt lélegzetvétellel.

- Eléggé magadra vetted, talán tényleg történt valami az este köztetek? – incselkedik a lassan beballagó lány, eszét még mindig a fent elhangzottakon feledve.

- Igen, igaz. Olyan jól elvoltunk kettecskén – ülök fel egy újabb mély levegővel. – Miszerint komolyan elgondolkodtam, hogy belefojtom a párnájába azt az önelégült seggfejet.

- Egyelek meg a kipirosodott arcoddal együtt – kacagja el magát Yujin, s rámutatva lenge öltözékemre, rögvest a fürdőbe szedem csupasz lábaimat, mire amilyen gyorsan csak végtagjaim engedik, megszabadulva a fehér ingtől, a zuhany alá ugrok. Némán, ernyedten hunyom le szemeim, ahogy a kellemes meleg vizet nyakamba zúdítva a csempén keresek némi támaszt. Hétfő reggel van, én pedig pontosan olyan ramatyul érzem magam, és hiába ez a vacak érzés, nincs más választásom, csak összeszedni széthullott maradványaimat a padlóról, fogni némi pillanatragasztót, és várni, hogy a forma megkössön. Mindig is azt mondtam eddig, hogy mindenki más a szokatlan, élükön a legkülönösebbel, Kim Taehyung-gal, és kezdek ráébredni, hogy az igazi furcsaság egész végig, valójában én magam voltam, és vagyok…

- Minden rendben ment, igaz? – csoszogok szobám felé, kényszeres pótcselekvésbe torkollt mosdásomat követve, egy bézs lepelbe csavarva magam, mintha csak a klóros, város víz, bármilyen terhet, vagy oda nem illő érzést lemosna rólam...

- Igen elvileg megvannak a tettesek, valami tartozás miatt történt az egész, de nem avattak be bennünket igazából – feleli a teraszajtót maga után behúzva lakótársnőm.

- Még mindig hihetetlen – csóválom meg fejem. – Jin hazament?

- Hoseok hazavitte. Igencsak aggódott érted – görbíti le szája szélét közelebb ballagva, mire lejjebb sütve pillantásom, halványan bólintok. – És neked? – érdeklődik szobám felé fordult nyomomba settenkedve. – Kellemes estéd volt?

- Még mindig azt hiszed, hogy együtt szöktünk haza azzal a…

- Nem hiszem – vág szavamba. – Tudom! – neveti el magát. - Utálom, hogy nem mondasz el soha semmit, elég unalmas mindig a reakcióidból olvasni - zsörtölődik száját húzogatva. 

- Bolond vagy a fejedre – nyúlok utána, de mielőtt tarkón csaphatnám, viháncolva, egészen a szobájáig oldalazik egy sunyi vigyorral a képén. Meglehet, hogy én vagyok a furcsa, de az már egyszer biztos, hogy a körülöttem élők is mind, egytől egyik, így vagy úgy, de zakkantak… - A hullaházban leszek, ha keresnél! – kiáltok a lány után, aki válaszul csak valamit dünnyög, majd megvonva vállaimat, motivációs beszédeket mormolva saját magamnak, villámgyors öltözködésbe kezdek. 

Szennyes, sorakozó, elmosódott  felhők, egymást követő pocsolyák, sürgő-forgó nagyvárosi hangulat, foltokban feltűnő nap, és egy némileg jobb kedvre derült én. Hatalmas platánfák illata szegélyezte lendületes lépteim egyre virultabban követik egymást, s végigszántva a halottasház épületének lépcsőit, a kelleténél is erőszakosabban, egészen izgatottan tépem fel a bejárati kaput. A portás illedelmesen üdvözül, melyet egy vidám biccentéssel viszonzok, ami látszólag meglepi, hiszen ki jön be egy hullaházba, ekkora idétlen vigyorral kézen fogva… Pár napja csak, hogy utoljára itt jártam, mégis, mintha haza jönnék… Ez azért némileg groteszk, nem? Elvégre ki tekintene egy ködös, hideg hullaházra úgy, mint otthonára? Persze Park Jimin-en felül…

- Szívem – úszik fülembe egy érces tompa hang, alig felérve a potenciális szintre. – Szívem – ismétli meg immáron közelebb, mire irányába pördülve a fényes járólapokon, egy nekem rontó mellkas nyom homlokon. – Hiányoztál – szorongat magához egyre közelebb Yoongi, s a felismerés, hogy hajdanán fehérben pompázó köpenyét friss vér borítja, egy méretes hólapát eszméjében vág mellbe.

- Yoongi! – szólok rá, amint karmaiból némelyest szabadulni enged. – Viccelsz ugye? – bámulom el saját, vérfoltossá vált, induláskor még élénksárga kardigánom.

- Ah, bocsi, elvittek az érzelmek – vigyorog rám, de jól ismert vonásai, az összképet ijesztőbbé bénítják, mint valaha. – Két napja egy nagyon durva balesethez hívtak, olyan jó lett volna, ha velem jössz – karolja át nyakam, ahogy maga mellé terelve, a bonctermek felé kezd sétálni. – Volt ott minden, ami szem szájnak ingere… Az egyik szerencsétlennek leszakadt a fél…

- Min Yoongi – horkantok rá, mire újfent elröhögi magát.

- Ugratlak nyugi – csap a vártnál is erősebben hátba, ahogy kis híján beesek az üvegajtón. – Mellesleg ritka pocsékul festesz – távolodik el tőlem egy kacsintással, egyenesen a mosdótálak felé, ahol bőven halmokban állnak a szinte sikító, véres szikék.

- Te viszont tündökölsz, mint mindig – gúnyolódok, de üres reakciójából ítélve, fülét már nem érik el cinikus szavaim, majd tovább lépdelve a szürkés, fém asztalok között főnököm irodája felé, újra a biztonságos megnyugvás érzete ölel át, kellemes, mégis hűvös karjaival.

- Szia – nyújtom el nyájasan beköszönésem, az ajtófélfának dőlve.

- Hyerin – ugrik csaknem fel székéből Jimin, mihelyt közelebb araszolok, a szokottnál is rendezetlenebb, rumlis iroda forgatagába. – Nem is szóltál, hogy bejössz – csukja le idegesen laptopját, némi pakolászással egybekötve. – Sikerült mindent megoldani, jól vagy, ugye? – hadarja. - Jó hírem van - darálja tovább.

- Zene füleimnek – huppanok le az asztal mellett álldogáló székbe. – És igen, kezdek feltöltődni – mosolyodok el kedvesen. – Mi a jó hír? – sürgetem meg.

- A történész, akit említettem – kezdi lelassult kimértséggel, torkát megköszörülve.

- Talált valamit? – csapok heves izgatottsággal az asztalra, mire Jimin rögvest hátrább ugrik, szemüvegét meglepetten megigazgatva. – Ki vele! - vágom neki vaskalaposan.

- Ma ráér, elmehetünk…

- Induljunk! – szakítom félbe, amint tenyerem ismét a mahagóni íróasztal felületén csattan.

- M- Most? – ráncolja rám szemöldökét Jimin.

- Jimin, egy percet sem vesztegethetünk – komolyodik el fellobbant tekintetem, mire rögvest, ellentmondást nem tűrve, a kijárat felé kezdek robogni.

- Yoongi – szól rá a ténykedő boncmesterre, a nyomomba siető. - Ne vágj fel semmit, és ne varrj össze semmit, amit nem kell – ecseteli fennhangon, az ártatlan ábrázatú, ijesztő összképet mutató szőkére. - Úgy is észreveszem – morogja, amint a másik elnevetve magát, egy kósza fintorral reagál.

- Van, ami nem változik – kuncogok fel jóízűen, sebtében a folyosó metlakijára csörtetve.

- Pár napja, majdnem kirúgták – ér mellém az ingje ujját könyökéig feltűrő fiú. - Tudnád, mit csinált…

- Azt hiszem, nem akarom tudni – rázom meg sebesen fejem, egy mamlasz vigyort vonásaimon felejtve. Van, ami valóban nem változik, és a megszokás biztonságérzete, az, ami igazán képes megmelengetni euforikus petyhüdtséggel ténfergő lelkem. Úgy érzem puszta valójuk okozta megnyugvásom, hálásabb lehet ennek a kettőnek, mint valaha...

- Hé, nem válaszoltál! – szó rám Jimin, a parkoló repedt aszfaltjára érve.

- Hm? – emelem rá kérdően tekintetem.

- Hogy megoldottad-e az ügyet, rendben vagy-e. Hívtalak párszor, de ki voltál kapcsolva, kezdtem aggódni.

- Oh, mondhatni minden oké – kapom szemeim, lassan koslató cipőim orrára.

- Mondhatni? – gyanakodik sajátos hanglejtésében, ezüstös csillogású kocsijához lépve, melyet megkerülve, érdeklődve fürkészi át vonakodó mivoltom.

- Nem tudom, hol kezdjem, vagy egyáltalán… - hebegem.

- Hyerin! - noszogat, amint lendületesen elfoglalja a sofőrülést.

- Odataláltam, tudod, a gyerekek nagyanyjának a házához, de aztán… Minden ismét kicsúszott a kezeim közül – sóhajtom, vontatottan elhelyezkedve, Jimin letisztult, makulátlan tiszta autójának, bőr anyósülésén. Jimin figyelmesen hallgat, nem kritizál, nem vonja kétségbe a döntéseimet, s Kim Taehyung nevének többszöri eldörmögésére is csupán futólag pillant rám; szemeiben pedig pusztán a tiszta aggodalom tükröződik, mélységes megnyugvásomra. Nem orrol meg, nem méltatlankodik, nesztelenül figyel, míg nem belém nem reked történetem pontos vázolása, valahol az első frusztráló Taehyung féle közeledésnél, s szívem akkorát dobban egy hangos nyelés társaságában, hogy hirtelen magam sem tudom eldönteni, hogy az elsuhanó szöuli utakról, vagy valóban belőlem ered a zaj…

- Megmentett – összegzi a mellettem ülő egyhangúan a hallottakat, mire zavartan bólintok. Minden kétséget kizáróan, megragadta a lényeget… - Ah, nézd! Itt vagyunk – hajol közelebb a kormányhoz, ahogy lassítva egy hatalmas, barokkhangulatot idéző, hatalmas oszlopok tartotta oromzat ékesítette épület elé parkol. – Rég jártam itt – jegyzi meg szimplán saját magának. Rég járt itt?  Most mondjam, hogy én és minden műveletlenségem, még csak hírből sem járt ehhez hasonló helyen…? Céltudatosan indul meg, megigazítva ingjét, s alaposan ügyelve, hogy le ne maradjak, oldalához egyengetem sebesen egymást követő jobb, és bal lábamat. 
Kellemes hűvös képel fel alig az előtérbe érve, amint Jimin hátra sem pillantva, határozottan jelzi a recepción, ki is ő, és mi járatban ezen a tudás vegyítette levegővel körbelengett épületben. – Gyere, ne maradj le, és lehetőleg ne tévedj el – somolyog, magabiztos lépteit, új irányba terelve.

- Nagyon vicces – dünnyögöm orrom alatt. – Érzed ezt? – szaglászok körbe az éterben, amint egy újabb sarkon fordulok Jimin után.

- Mit? – emeli rám szemöldökeit.

- Hát ezt… Tudás szag van – hunyorgok hol a falon csüngő ókort idéző festményekre, hol az elsuhanó vitrinek ereklyéire.

- Régen sokat jártam ide – mosolyodik el kedvesen, bár nem tudom, hogy rajtam vigyorog, vagy egy kellemes emléket idéz fel éppen mélyen belül.

- Park Jimin – szeli át a kihalt folyosót egy számomra teljességgel ismeretlen hang. – Jimin – ismétli, s megpördülve tengelyünk körül, egy magas, jól öltözött férfivel találjuk magunkat szembe, kinek megszaporázott léptei egyenesen bambán bámuló alakom elé vezetik őt.

- Namjoon – szólítja meg a mellettem álló, az elénk érkező, felnyírt hajú, széles mosolyú férfit. – Ő itt az asszisztensem, Jeon Hyerin – mutat rám Jimin.

- Örvendek – hajlongok megszeppenten. 
- Kim Namjoon - viszonozza udvariasan gesztusom. - Nem mondom, elég érdekes témával ötlöttél fel – sétál kissé elkomolyodottan főnököm mellé, ahogy mögöttük bicegve, elcsípve néhány félmondatot, utunk végül egy óriási könyvtárszerű teremben ér látszólag célt. – Foglaljatok helyet – invitál egy kellemes, beszökő napsütés hintette üvegasztalhoz, melynek már puszta megjelenése is a műveltség ókori tereire repít minket. Izgatottan, és egyre türelmetlenebbül huppanok le Jimin mellé, lábaimmal fesztelen dobogásba kezdve. – Mivel nyilván valóan a könyvtári iratokon túlmutató az érdeklődésetek, így végül is Varsóból kaptam egy ókori fordítás a terítéken lévő témáról.

- Hű – tátom el szám, mint egy elképedt kisiskolás, mire Jimin rögvest oldalba bök.

- Köszönjük a fáradozásaid – köszörüli meg torkát.

- Nem tesz semmit, nem egyszer húztál ki a bajból – legyint Namjoon, s fellapozva előttünk egy öreg jegyzetet, az asztal szélén keres támaszt magának. – Mint azt már tudjátok a Moriák, vagyis a sors istenségei felügyelték a végzet fonalát a görög mitológiában. Klóthó szőtte az emberi élet fonalát, Lakheszisz kimérte a hosszúságát, és Atroposz ollójával elmetszette azt. Feljegyzések szerint Lakheszisz megszegte az isteni törvényeket; szerelembe esett, és visszaadta egy ember életét. Ekkor testvére, Atroposz megkérte apjukat, Zeuszt, hogy büntesse meg Lakheszisz-t tettéért, és állítsa helyre a sors összekuszálódott fonalát, hiszen ez eredeti értelmezésben, nem szólhattak bele a végzet vezetésébe, ők csupán a rendet tartották fenn; ám itt jön képbe ez – mutat az ereklyeszámba menő papírra. – Van egy mítosz, mely szerint Klóthó irányítást nyert, s uralma alá hajtotta a sors fonalához elengedhetetlen szöszt, ezzel saját bosszúvágya és hataloméhsége szerint fonva azt. Istenek felett álló hatalomhoz jutott, mely elvakította, s csak Atroposz és Lakheszisz együttes ereje volt képes legyőzni, és helyrehozni a végzet megsebzett fonalát. – tesz pontot velős mondandója végére, mire a hallottak súlya levakarhatatlan pecsétet nyom arcom minden vonására, s szabadulni tőle, szinte képtelennek bizonyulok. 

- Van még valami? – érdeklődik határozottan Jimin.

- Csak szösszenetek, apróbb töredékek, ezeket lemásoltattam nektek. Ne mutogassátok, itt ez tilos lenne – tol elém egy dossziét Kim Namjoon.

Szavai újfent mondatokká egyesülnek elmémben, kombinálva a valóságot, mire újra és újra mögöttes tartalmak lehetőségei keringik körbe agyam. Nem vagyok benne biztos; közel sem konstans egy következtetés sem, de, ha van bármi, a valóságra reflektált igazság ebben, és van ennek az egésznek bármiféle jelentősége, akkor... Akkor tulajdonképpen nem Kim Taehyung az ellenség, hanem egy rejtélyes harmadik személy? Mi az ördög folyik itt...