49. A boldogság, ami talán sosem lehet a miénk [ VÉGE ]

49. fejezet

 Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak. /Paulo Coelho/

- Mennyire szeretsz engem? – telepedik meg tekintete pillantásomban.

- Ezt, hogy érted? – ráncolom finoman homlokomat a fiúra.

- Képes lennél várni rám?

- Nem egészen értem…

- Ha elmennék, tudnál rám várni? - nyomatékosítja szavait, egy kissé megemelve hangerejét. 

- Hány napot? - döntöm oldalra fejem, szemöldökeimet halványan felvonva, ám hiába várok azonnali magyarázatot közelebb araszolva, YoonGi lassan félrefordítja fejét, egyenesen elmenekülve tekintetem elől. Miért nem néz a szemembe, mi ez az egész, miért van ismét ennyire rossz előérzetem...? Felépíti az érzelmes színvallást, hogy végül minden alól könyörtelenül kirántsa a boldogság reményének támpillérét? Szóra nyitja a száját, látom, hogy szavakat formál, s talán a hűvös szél el is sodorja fülemig hangját, de mondata oly kegyetlen, oly korai... Már nem akarom elrejteni a könnyeimet, már, ha akarnám, sem tudnék parancsolni az ösztöneimnek. A sós folyadék vízesésszerűen tör utat hideg, kipirosodott arcomon, s egy pillanatra megtántorogva, nehezen találok újra egyensúlyt. Szombat este van, s a hó először éri el Szöult, a nagyvárossal együtt , pedig a főiskola két kollégiumának kietlen udvarát, amit a hófehér lepel ellenkezést nem tűrően, percek alatt borít be. A patyolatba burkolózó füvön, megdermedve állok, s hosszú percek áramlanak, szaladnak el mellettünk észrevétlenül, ám hiába keresem a megfelelő szavakat, egy hang sem képes elhagyni torkomat... 

- Amerika – ismétli el az önmagamba zuhanásom alatt már említett helyszínt, de szava, mintha csak most érné el tudatomat. - Aláírtam a felvételin, hogy oda megyek, arra a támaszpontra, ahova küldenek. Nem úgy, mint haditechnikai mérnök, hanem, mint egy katona – taglalja tovább, de oly silány magyarázkodásnak tűnik az egész, hogy kedvem lenne egyszerűen befogni a füleimet. - Nem tudom meddig tart, talán egy év, vagy kettő, ez nem csak egy szakmai gyakorlat… - dörzsöli meg zavartak tarkóját, s óvatosan, újra rám emeli tekintetét. - Megértem, ha ez sok, de kérlek, ne sírj – lép felém, de ösztönösen, már-már hisztérikusan tagadom meg közeledését.

- Mióta tudod? – kérdem ércesen.

- Mindig is tudtam, hogy el kell mennem.

- De Amerikába?

- Reméltem, hogy idehaza helyeznek el.

- Hogy kérheted, hogy várjak rád, mikor azt sem tudod, mikor térsz vissza? - emelem egyre feljebb hangom.

-  Byul – próbál újra a közelembe férkőzni, de ismét kihátrálok, ahogy lépteim újabb nyomot formálnak a friss hóban.

- Lehet, hogy vissza se fogsz jönni? – pillantok a hóba vájt lábnyomaim vonalára, s talán csak ekkor eszmélek fel saját viselkedésem okafogyottságára... - Tudtad az elejétől kezdve, hogy szeretlek, meddig akartad húzni…? – folytatom kérdéseim sorozatát halkan, immáron higgadtabb hangszínen, ám látásom még mindig legalább oly torz, mint elhűlt arcom.

- Menjünk fel, teljesen eláztunk – indul felém vehemens magabiztossággal, és hiába teszek még egy lépést hátra, erővel ragadja meg csuklómat. Talán az első pár méternél, még megpróbálok a rángatásból kiszabadulni, de beismerve erőfölényét, hagyom, hogy a kollégiumi szobájáig vonszoljon. Mérges vagyok, csalódott és menthetetlenül kínoznak a pár lépéssel előrébb járó fiú iránt táplált érzelmeim. Minden gondolatom zaklatott, fogalmam sincs, mit tehetnék, mi lenne a helyes lépés tőlem, egy ilyen helyzetben egy nő mennyire lehet megértő…? Csupán egy ízetlen tréfa áldozata lennék? Miért ennyire elérhetetlen a boldogság, miért járatja a bolondját velünk az univerzum, egy új, ócska megpróbáltatás mögé rejtőzve?  – Fürödj le - nyitja ki orrom előtt a bejárati ajtót, megérkezve a célhelyszínre.

- Van saját fürdőszobám – dünnyögöm az előszobába lépve.

- Bezártam az ajtót, és ha nem akarod levenni a vizes ruháidat, így jártál… - lép el a bejárattól és a szemem láttára vágja zsebre a szobakulcsot.

- Nem vagyok humoromnál! – förmedek rá, de azonnal újra sírásra görbül a szám.

- Szerinted én viccelődök? – csattan tenyere a fürdőszobaajtón, testemtől alig pár centire, így óhatatlanul is elkomolyodott arcára pillantok. - Szerinted nekem olyan rohadt egyszerű közölni az egyetlen emberrel, akire vágyok, hogy elhagyom? Úgy hiszed, nekem nem fáj? – fúrja egyre mélyebbre tekintetét szemeimbe. Hát nem viccel... - Szerinted könnyű megemésztenem, hogy nem hívhatlak, nem láthatlak, akkor, amikor én akarom?

- Akkor maradj itt! 

- Ez nem ilyen egyszerű… – sóhajt fel, s ismét a padló felé dönti fejét.

- Akkor magyarázd el – morgom remegő, alig hallható hangon, s kirántva magam előtt a fürdőszoba ajtaját, magamra csukom azt. Egy forrófejű hisztérikának érzem magam, aki egy percig sem képes parancsolni az indulatainak, vagy ép ésszel átgondolni egy minimális empátiával a körülötte zajló eseményeket… Nedves kabátomat, nadrágomat a földre dobom, s kibújva fehérneműimből, a zuhanyzóba lépek, ijesztően letargikus ábrázatommal kézen fogva. Nevetségesen viselkedek, és esélyt sem adtam YoonGi-nak, hogy megmagyarázza mi ez az egész pontosan, mintha az elmémben csak az „elmegyek” szó ragadt volna meg, s minden más csak vacak körítés. A mardosóan forró víz, másodpercek alatt hevíti pirosasra bőröm, s a gőzben elrejtőzve, már magam sem tudom, hogy sírok, vagy csak a vízcseppek peregnek le arcomon. Talán YoonGi is azért erősködött ezzel a fürdősdivel, hogy lenyugodjak, holott nagyon jól tudom, hogy odakinn ő most is a démonaival küzd szüntelen…

- Hahó, ideteszek neked ruhát – nyílik ki résnyire az ajtó, mire megpördülve, a gőzön át, a fiú benyúló karját pillantom meg.

- Most komolyan bejöttél? – képedek el, és ösztönösen a csempéhez húzódok. Mit művelek, ha én is csak alig látom, ő, hogy látna belőlem bármit is…?

- Ez az én fürdőszobám, miért nem jöhetek be? – tárja szélesebbre az ajtót, s mintha valami vigyorféle is kiülne arcára. - Nincs semmi rajtad, amit ne láttam volna még – hangoztatja már-már nevetve.

- Kiállhatatlan vagy! – kiabálom apránként közelebb döntve fejem a zuhanyzókabin oldalának. – M-Most meg mi a frászt csinálsz? - ráncolom szemöldökömet a műanyagajtón kibámulva.

- Vetkőzök – feleli pólóját félrehajítva, ahogy lábával magunkra rúgja az ajtót.

- De minek? – hátrálok vissza a csempéhez, s szinte fohászkodok a forró vízhez, hogy teremtsen még több párás ködöt csupasz testem köré.

- Én is lefürödnék, ha nem bánod – lép a kabin elé, mire egy könnyed mozdulattal ki is tárja azt. A kintről érkező hűvösebb levegő, azonnal megcsap, s hirtelen köpni-nyelni nem tudok, csak hasalok a felmelegedett falon, a csobogó víz alatt, és várom, hogy végre megszűnjek létezni. Hogy lehet ennyire pimasz...?

- De bánom – dörmögöm orrom alatt, és tisztán érzékelem, hogy hiába minden intő szavam, már itt áll mögöttem anyaszült meztelen, a fátyolos párában. – Gonosz vagy.

- Na, igen, ezt ma még nem említettük – nyúl fejem felett a polcon heverő tusfürdőhöz. Hirtelen, mégis kellemesen érintik hosszú, vékony ujjai vállaimat, ahogy kérdés nélkül, hátamon íveket rajzolva itatja át bőrömön szaladgáló vízcseppeket a mandulás szappannal.

- Tudod, ez most kicsit olyan… - mosolyodok el a semmiből előkandikáló képzetemtől. – Mintha igazi szerelmespár lennénk – somolygok, s gyermeteg szavaimtól, a korábbinál is jobban hatalmába kerít lányos zavarom.

- Ha két ember szerelmes egymásba, azt szerinted, hogy nevezik? – húzódik közelebb alakomhoz, s hangja egyszerre válik gúnyosan szemtelenné, és magabiztosan komollyá. Az izgalom forrósága,vízesésként futkos a hátamon…

- A mi esetünkbe, vagy a normális kapcsolatok vonatkozásában? - kérdem megjátszott kimértséggel.

- A normálisban, hol a vágy és a szenvedély? – lehel egy apró csókot tarkómra, és ha eddig nem reszkettem volna, most már gyöngye falevélnek érzem magam a kegyetlen szélben, amit a bűnös izgatottság sodor oda, ahova éppen kénye kedve tartja. Óvatosan, félve fordulok a nyakamat ízlelgető fiú felé, aki meg sem várva esetleg mozdulatomat, azonnal birtokba veszi nedves ajkaimat, s oly sóvárgóan, oly vadul kezdi ízlelni, mintha a pillanat múlandóságának félelme kísértené. De hiszen csak ez van nekünk… A most. 

Ellazultan, egészen elnyűtten engedem át magam nyelvünk érzéki keringőjének, ám feleszmélve YoonGi derekamra somfordáló kezére, kéjesen válok el puha párnáitól.

- Ráncosra áztam – súgom centikre arcától, és faképnél hagyva a vízgőz függönyben ácsorgó meztelen fiút, könnyed mozdulattal lépek ki a zuhanyból, ahogy felkapva törölközőmet az ajtóhoz ballagok.

- El ne merj tűnni! – kiabál a zajos vízsugár alól, mielőtt felkapva a ruhaköteget az előszobába léphetnék. Nem reagálok, csak vigyorogva tovább csörtetek előre, egyenesen a hálószobába, ahol belebújtatva magam a zsáknak ható fehér pólóba, a kényelmes franciaágyra huppanok. 
Az ember vagy beleéli magát, kihasznál minden momentumot, ami a boldogság védjegye alatt bezsongja életét, vagy félve meghátrál, hogy később a csalódás ne tiporja a sárba. Még mindig nyárfalevélnek érzem magam, amit ha nem sodornának ide-oda, saját kilátástalansága úgyse vinné előbbre.

- Szóval nem szöktél meg – lép egy szál melegítőalsóban a küszöbhöz YoonGi, vizes haját egy törölközővel dörzsölve.

- Nálad van a kulcs. Vagy átkellett volna másszak az erkélyen? – egyenesedek ki az ágy széléhez húzódva. – Fenébe, ez miért csak most jut eszembe? – fordítom oldalra fejemet, mire halkan elneveti magát.

- Itt a kulcs – bányássza ki zsebéből. – Bármikor elmehetsz, hogy aztán rituálisan megátkozz – dobja az éjjeliszekrényre menekvésem zálogát.

- Már megtörtént – emelem rá incselkedve szemöldökeimet.

- Szemtelen vagy, nem is kicsit – vigyorog tovább száját megnyalva, s megkerülve fekhelyét, az erkélyajtóhoz sétál.

- YoonGi – fordulok elhalkulva utána.

- Egy hét múlva indulok. Ezt akartad kérdezni…?

- Igen – szegezem elkeseredett pillantásomat combjaimra.

- Az úgynevezett hetedik flotta egy alegységénél fogok szolgálni Florida partjainál – kezdi, ahogy lassan ágyán ücsörgő alakom felé veszi útját. – Ennél nagyobb referenciára szükségem sem lesz a jövőben – folytatja, és hangjából tisztán kivehető egy gyermeki buzgó izgalom, némi vidámsággal vegyítve.

- Koreai, egy amerikai támaszponton? – emelem közeledésére tekintetem.

- Az amerikai haditengerészet kiáll Dél-Korea mellett, egy esetleges észak-koreai támad esetén.

- Biztonságos ez? – fürkészem kissé aggódóan a fiút, és bár tudom, hogy kérdéseim a lehető legbutábban hangzanak, most mégsem érdekel.

- Semmi sem veszélytelen.

- Akarod? - folytatom, mire újra elmosolyodik.

- Sokáig nem tudtam mit kezdjek magammal, a haditechnikusi is egy ürügynek indult, hogy a magam ura lehessek a főiskola révén – sóhajtja, ahogy mellém helyezkedik az ágyon. – De úgy érzem, ez az én utam.

- Akkor rendben van.

- Hm? – fordul kissé értetlenül felém.

- Várni foglak – húzódik fülemig szám, képességeimhez mérten a legszelídebben.

- Nézd, ha alá is írok egy éves szerződést, nincs kizárva, hogy egy áthelyezés hosszabbítást von magával – nyitja magyarázkodásra száját.

- Mondom várni foglak, és pont. Vagy már nem szeretnéd?

- Önző vágyaim vannak, nem? – felel egy kérdéssel, félmosolya mögött a megtestesült elégedettséggel.

- Mert önző vagy, ilyen egyszerű – húzódók a félmeztelen, bizsergető illatú YoonGi-hoz, s megtorpanva egy pillanatra ajkai előtt, végül egy lágy puszit hintek szájára. - És én, így szeretlek – lehelem, mire mindketten belemosolygunk a lassú, puhatolózó csókba.

- Akkor folytathatnánk, amit a zuhanyban pimaszul félbeszakítottál – dönt lassan hátamra, mire az összes nedves hajtincsem elszökve arcomból, minden vonásomat, tisztán tárja a fölém húzódó fiú elé. Érintése lágy, mosolya elégedett, tempója kimért és céltudatos. Minden porcigám belezsibong, ahogy elveszve az euforikus szenvedélyben, hagyom, hogy ő mutasson utat… Talán túl hirtelen ért a hír, s talán túl elvakult, naiv szerelmes vagyok, ahhoz, hogy megértsem mi is ez az egész, de a szívem legmélye még, ha baljós is, most bátor döntések meghozatalára késztet, egy szebb jövőért sóvárogva...

  

- Byul – hallom meg nevem többszörös bökdösés után, de szemeimet egy nyöszörgés kíséretében, csak résnyire nyitom. – Byul, mikor szándékozol hazamenni?

- Kirúgsz? – krákogom a mellettem vigyorgó alaknak.

- Ki – neveti el magát, meglehetősen jót derülve rajtam. – Azt mondtad hazamész reggel.

- Basszus – tágulnak ki szemeim, s azonnal felülök az ágyon, a vártnál is több fizikai erőt belefektetve ijedt mozdulatomba. – Hány óra? – kapom tekintetem az oldalán heverésző fiúra.

- Nyolc múlt – konstatálja higgadtan, ahogy csigatempóban ő is feltápászkodik az ágyról. – Nyugi, elviszlek. Nekem is illene hazamennem.

- Tényleg? – kúszik egy megnyugvó mosoly fáradt arcomra. – Akkor siessünk, azt ígértem, hogy ebédre otthon leszek – húzódok a bútor szélére, és szemérmesen takargatva csupasz idomaimat, sebes öltözködésbe kezdek. – Írok is anyunak, hogy eggyel több főre terítsen.

- Családi ebéd? – ballag ruhásszekrényéhez. – Nem korai ez? – vigyorog élcelődve.

- Emlékeztetnélek, hogy már benyaltad múltkor magad, amikor bepofátlankodtál az öcséd mögött.

- Mai napig röhögök azon – bújik egy piros pulóverbe. - Mármint mélyen belül… - helyesbít szúrós pillantásom elől kitérve. – Lefogadom, hogy a szívük csücske vagyok most – veti felém cinikusan, az irónia magaslatairól lenézve. – Azok után, ahogy bántam veled, és velük…

- Nem kell aggódnod.

- De aggódok – folytatja, és hirtelen magam sem tudom eldönteni, hogy félelme valós, vagy csak bosszantani akar.

- Hülye vagy – vonok egyszerűen vállat.

- Aztán, ha apud kilök a harmadikról, majd te is belátod!

- Menjünk inkább – kacagom el magam, s a magam elé toloncolt puffogó fiú, kezemet magabiztosan megragadva, a parkolókig, egy pillanatra sem engedi el.

- Apukád, még mindig engedi, hogy a kocsiját használd? – helyezkedek el az anyósülésen, ide-oda forgolódva.

- Nem nagyon foglalkozik vele – fordítja el a kulcsot egy ócska grimasszal arcán.

- Ezek szerint ne feszegessem tovább ezt a témát – gyömöszölöm hátam a kényelmes támlába, s kicsit lejjebb csúszok az ülésen.

- Nem tudok hozzáfűzni ehhez semmit, csak vér szerint az apám, sosem tekintettem úgy rá. Az előzményeket meg úgy is tudod… - indítja útnak az autót, és fancsali képétől elfordítva fejemet, a szöuli utcákba merengek.

Kellemes zene járja be a jármű szűk terét, s egy apró ásítás után, reggeli nyúzottságom terhének támaszt keresve, bágyadtan döntöm fejem a hideg üvegnek.

Az elkövetkező percek, órák és napok szemvillanás alatt illantak el mellettünk, és alig feleszmélve, az idő rohanására, már a repülőtér termináljában ücsörgünk. Feszélyezettnek érzem magam, ahogy cipőimbe bambulok pislogás nélkül, és talán még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy az ide-oda sétálgató, lépten-nyomon HoSeok-kal kötözködő YoonGi, a világ másik végére készül elutazni, szűk húsz perc múlva. Nari valamin vitatkozik két padsorral arrébb NamJoon-nal, JiMin meg még mindig Jin-t nyúzza a matek korrepetációval, de az idősebbik szinte hajthatatlan. Megmosolyogtat belül JungKook és TaeHyung jókedve is, ám egészen látható a társaságot körül ölelő feszült aggodalom. Nem tudom miért húzta addig YoonGi a tényközlést korábban, és, amennyire elért hozzám az információ, még HoSeok is csak sejtette, hogy legjobb barátja külföldön teljesít majd gyakorlatot, egy tengerészeti flottánál. Elhadarva magamban, még mindig teljesen nonszensz az egész, de már nem várom, hogy valaki közölje, hogy minden csak egy átverés, már nem számítok semmire, és az elmúlt hét talán a kelleténél is meseszerűbb volt. Egészen elhittem, hogy az a bizonyos, sokat emlegetett boldogság a miénk lehet, de műmosoly csúfította arcomat a szerelmemre emelve, be kell látnom, hogy mind ez csak egy álomnyi hintés volt. Menetkész, izgatott és bár nagyszerűen leplezi, tudom jól, hogy zavart. Őt is a jövőt vájkáló kérdések fárasztják, benne is a kifürkészhetetlen, megjósolhatatlan végkimenetek lehetőségei ötlenek fel, majd egy félfordulat után, egy bíztató mosollyal araszol közelebb hozzám.

- Izgulsz? – előzöm meg kérdésemmel, egyre idegesebben dobolva lábaimmal. Az igazat megvallva, itt én vagyok az egyetlen, aki tiszta ideg…

- Nem – vigyorog, majd lehuppanva mellém, fülemhez hajol. - Talán egy kicsit, de ezt csak te látod.

- Nagyon fogsz hiányozni – borul ki belőlem érzelmes megállapításom, egészen váratlanul, bár reakcióját áttanulmányozva, úgy néz ki, ezzel csak saját magamat leptem meg.

- Fordulj meg.

- Hm? – pislogok rá.

- Csak fordulj meg – utasít újra, s beleegyezően helyezkedek a másik irányba, mire egy ezüstös színekben csillogó láncot kapcsol össze tarkómnál, hajamat kedvesen félretúrva.

- Egy hópehely? – tanulmányozom át a medált, visszafordulva YoonGi felé.

- Egy év múlva, amikor leesik az első hó, ha még mindig vársz rám, újra találkozni fogunk – mosolyog rám, oly negédes kedvességgel, hogy szavaitól a szívemet azonnal fojtogatni kezdi a keserűség szögesdrótja. Magam is meglepődve tapasztalom e mondat, erőszakosan szívig hatoló erejét…

- Megfogadtam, hogy nem sírok – dünnyögöm szipogva, elszégyellően lehajtva fejemet. Szótlanul nyúl hátamhoz, s magához húzva, elrejtőzve vívom meg harcomat bánatom könnyeivel.

- Minden hónap első napján keresni foglak, rendben? – suttogja fülembe, a szabályok monotonságára támasztott kilátásait. Bólintok, de arcomat, még mindig a fiú sötétkék puha kabátjába fúrom, ám hiába fohászkodok, a percek könyörtelenül peregnek le. Felállva a padsorról, Nari áll mellém megértően belém karolva, mire türelmesen nézem végig, ahogy YoonGi-t körbeveszik a srácok. HoSeok próbálja elviccelni még az ölelkezést is, de a vak is látja, hogy szíve majd meg hasad, és látva erőtlen próbálkozásait, újra és újra elgyengülök. Nem gondoltam volna, hogy ennyire valóságos lesz a lelkemig hatoló kín… JungKook nyújtja a kezét, de mindannyiunk meglepetésére, YoonGi egy gyors ölelésre rántja magához a meglepett fiút, és mintha valamit suttogna is a fiatalabbik fülébe, mire arcára rögvest kiül egy zavart félmosoly.

- Vigyázz rá helyettem is – lép szerelmem barátnőm mellé, aki bólintva, egy végső búcsúra lököd közelebb a fiúhoz. Némán állunk meg kissé eltávolodva a többiektől, és mielőtt újra szomorúság csúfítaná el arcomat, a barna hajú, most még tündöklőbb, már-már férfinak tűnő fiú, egy végső ölelésre fon magához. - Visszajövök – leheli halkan fülembe, mire még erősebben magához szorít. Ismét bólintok, és vakul újra csak hiszek neki…

Már nem nyitjuk szóra szánkat, már nincsenek megfelelő szavak, helyes vagy helytelen kérdések és válaszok, csak mi vagyunk, a búcsúnk, s a boldogságunk, ami igazából sosem lehetett a miénk. Soha, ne mond, hogy soha, tartják az emberek, és belegondolva, az utolsó, mindent eldöntő próba még valóban hátra van. És, hogy kiálljuk-e? Talán ez a történet itt még nem ér véget, lehetséges, hogy a sors tudatosan választ el embereket, hogy megtanuljanak egy újabb leckét. Hogy mit jelentünk egymásnak, hogy mi az a szenvedés, mi a boldogság, és a kitartás, hogy szembesüljünk a ténnyel, hogy csak akkor értjük meg mennyire szeretjük társunkat, ha a búcsú és a közénk ékelődő távolság kegyetlenül zúzza össze a szíveket, s a képzelt, utópikus boldogságot. Min YoonGi szeme mintha könnytől csillogna, de nem visszakozott a távozást illetően, és én is megértettem, hogy megeshet, hogy a lidércnyomás ellen, ez egy újabb, utolsó csata lesz a számára. Távolodó alakjába merülök, majd követve barátaimat, a hatalmas, zsíros ujjlenyomatok borította ablakhoz, egyedül foglalok helyet egy kietlen széken. Szívem nehéz, lelkem pedig, mintha egy befejezetlen ügy, gyötrelmes csalódottságával harcolna, a remény makulátlan kardjával. Mi lesz velünk jövőre, egy hét múlva, holnap, vagy ma este? Barátságok szakadhatnak szét, szerelmek futhatnak zátonyra, és ártatlan lelkek törhetnek össze. Már nem sírok, de a szívem vérzik, mintha sosem tévedhetne újra mosoly arcomra, s bár tudom, ez csak pillanatnyi melankólia, most mégis elhatalmasodik rajtam az elhagyatottság érzete. A srácok intenek, hogy ideje mennünk, így kifújva minden keserű levegőmet, magam mögött hagyom a reptér gigantikus üvegablakát. Minden vigaszomat jelentő barátaim után szedem elnyűtt lábaimat, s az épület elé érve, utoljára még egy eget átszelő repülőgépre pillantok a ködfátyolon át. Egy év múlva, amikor leesik az első hó, ha még mindig vágysz rám, újra találkozni fogunk…

Vége.

48. Elérhetetlen boldogság

48. fejezet

Mindig bántott, hogy nem felelek meg neked, de most... sajnálom, hogy soha nem feleltem meg magamnak. /Peter Soyer Beagle/

Hiába fürkészem a fátyolos, fény szennyezte eget, sehol egy csillag. Hunyorgok, pislogok, majd tágra gúvasztom szemeimet, de még mindig csak a sötétszürke égbolt, és két magas épület teteje állja el, messzire vágyó tekintetem vonalát. A kollégiumok közt fekvő széles járda, s az élére vágott, a tél közepén is haragos zöld színekben pompázó fű oly kihalt, és oly mozdulatlan, mint, amilyen most én is vagyok, elfeküdve a gyep kellős közepén. Látványosan próbálok lélegezni, hogy a hazafele tartó maroknyi diák, még csak kísérletet se tegyenek a zargatásomat illetően, hogy vajon élek-e még, vagy ugyan mi az ördögért heverek a földön?! Hogy miért…? Magam sem tudom… Az órát nem figyelem, talán már elmúlt hét, s a levegő is egyre hűvösebben szárítja kipirosodott bőrömet. 
Léptek halk zaja vonja magára figyelmem, ám, mire a hangok irányába fordulhatnék, egy alak fekszik le a közelembe. Fejünk egy vonalba kerül, de a másik irányba helyezkedik teste, így óvatosan felé fordítva arcomat, a fiú puha ajkaival tudok csak farkasszemet nézni.  Az eget pásztázza, majd egy mély levegővel karöltve, lehunyja szemeit, s én is újra a csillagképek felkeresésére indulok íriszeimmel. Nyugodtnak tűnik, engem mégis a zsigeri feszültség jár át, Min YoonGi puszta közelségétől is, és ez a higgadt viselkedés meglehetősen aggaszt, holott, már megszokhattam volna tőle… Tulajdonképpen miért feküdt le ide hozzám? Nem valami olyasmit kellett volna a fejemhez vágnia, hogy „Mit csinálsz a földön, kelj fel, mert megfázol!”? Ismét csak sóhajtozik szembehunyva, tisztán látom és érzem a szemem sarkából, én pedig egyre idegesebbé válok az üres szótlanságtól. Nem ő akart beszélni velem…?

- Nincs semmi mondani valód? – töröm meg a köztünk nyugvó némaságot, de kissé flegma hangvételemtől, azonnal elszégyellem magam. – Akarom mondani…

- Mit szeretnél, mit mondjak? – kérdi rezzenéstelenül. Kérdésétől egy pillanatra valami dühféle nyíllal belém, de újra elismételve magamban kérdését, elbizonytalanodok. Nagyot lehelek magam elé, s a cigarettafüstszerű, gomolygó levegő szertefoszló maradványaiba merengek. Nem tudom, semmit sem tudok, egyszerűen csak fáj. Megmagyarázhatatlanul, akaratlanul, egyre csak nehezül a szívem, és nem találok magyarázatot rá… Ennek így kell lennie, ha az ember szerelmes, annak muszáj fájnia is? - Elmondták már? Hogy YoonHo vallomást tett…?

- Igen.

- Gyűlölsz?

- Nem gyűlöllek.

- Szánsz?

- Nem szánlak - vágom ismét válaszomat önsanyargató kérdésére.

- Pedig kellene… Tudod, én nem vagyok jó ember – kezd dünnyögni, és mintha el is mosolyodna, ahogy a fejünk fölött nyugvó, üres szürkeségbe bámul. Most meg miről beszél…? – Sajnálom – folytatja, lassan oldalára fordulva, s követve mozdulatait, fürkészően vizsgálom át arcát. Korábban azt gondoltam, hogy ez lenne a megfelelő szó, a "sajnálom", hiszen, akár egy világot is fellehet építene, egyetlen szóra, de már annyira jelentéktelennek érzem.... Keserédes ez a vigyor, ami vonásait birtokolja, szinte már szánakozó. Gyűlöli ő saját magát, és szánja egész létét, úgy gondolom én nem erre rendeltettem el. A kettőnk történetében, nekem más a szerepem...

- Önző ember vagyok – mélyeszti elkomolyodó pillantását szemeimbe.

- Az vagy.

- Egy érzéketlen, erőszakos ember.

- Az vagy - folytatom rezzenéstelenül, mire szemeit félre vonva, elmosolyodik.

- Volt, hogy úgy éreztem, talán nem érdemellek meg, hogy túl rossz vagyok hozzád, de végső soron nem hazudtolhatom meg magam. Az önzés embere vagyok, aki ha akar valamit, azt meg is szerzi.

-  Utálom, amikor így beszélsz - puffogok szemeimet megforgatva.

- Mindig így beszélek.

- És túl magabiztos is vagy – ironizálok egy félmosollyal.

- Azért, ha kiveséztük mennyire szar ember vagyok – neveti el magát, majd felülve a földről, egy könnyed mozdulattal helyezkedik mellém, egészen közel testemhez. Talán a kelleténél is közelebb… - Rátérhetnénk a te hibáidra is!

- Most viccelsz? Nekem nincsenek hibáim! – meresztem rá pilláimat.

- Idegesítő, egyenesen felháborító hibák - nevetgél tovább.

- Nem hiszlek el! – röhögöm el magam kínomban.

- Kezdjük a hétalvó, lusta mivoltoddal – kúszik még közelebb egy gúnyos vigyorral a képén. – A kócos, össze-vissza álló hajadról ne is beszéljünk – nyúl lágyan frufrumhoz. – A szemeid, amik mindig a vesémig látnak, és minden pillantásukba belebizsereg még a…

- Hé! – csattanok fel, elvörösödött arcomból kisöpörve az oda nem illő hajtincseket.

- A kedves, bosszantható lelked, és a… - mászik megfékezhetetlenül fölém, s szemei nyakamon lekúszva, melleimen telepednek meg.

- Min YoonGi! – próbálom nevét hangoztatva észhez téríteni, de kezei már el is indultak egy felfedező hadjáratra a kabátom cipzárjához. – MIN YOONGI! – kiabálok fülébe, s végre valahára, újra rám figyel, értetlenkedő szemeivel.

- Csak vicceltem – somolyog, s kéjes mosolyával arcomhoz hajol, ezzel teljesen maga alá gyömöszölve, most még apróbbnak tűnő alakomat. – Vagy mégsem? – búgja centikre ajkaimtól, ám mielőtt célt érhetne szándéka, elfordítom fejem, s kissé el is tolom magamtól a fiút. Hogyne vágynék a csókjára, de miért történjen minden úgy, ahogy az egocentria koronázatlan, magabiztos királya elrendelte? Még, ha tudom is jól, hogy ez csak a látszat, egy álarc a hétköznapokhoz, ami pajzsként szolgálja a világban őt, s lelke talán enyémnél is sebezhetőbb...

- Nézd! – tolom végérvényesen is le magamról az elképedten maga elé bambuló YoonGi-t. – Havazik! – kúszik fülemig szám széle, s a fagyos talajról feltápászkodva, kihűlt kezeimet nyújtom a hatalmas pelyhek alá. 

Min YoonGi pár pillanatra még mindig a teljes sokkból próbál kikászálódni, majd egy elismerő vigyorral, követi mozdulatomat, s megáll mögöttem.

- Szeretlek – hangzik halk szavai a hátam mögül. Megrökönyödve tágulnak ki szemeim, és ösztönösen pördülnék meg a fiú felé, de nekem préselve magát, összefonja karjait mellkasom előtt. Homlokát vállamra nehezíti, s szinte fojtogatóan tart magához, ahogy elernyedve, engedek ölelésének. – Annyira… szeretlek – leheli alig hallhatóan, mintha ezeket a szavakat csak saját magával közölné. Hangja szomorú, bűnbánó, s egy hatalmasat nyelve, minden lelkierőmet harcba hívva fojtom vissza sós könnyeimet, amik egyre kegyetlenebbül mardossák belülről szemeimet. – Annyit bántottalak… - folytatja, de hiába igyekszik hangosabban hozzám szólni, hangja mintha elcsuklana, ahogy homlokát még mindig vállamon pihenteti. Lehunyom szemeimet, mély levegőt veszek és minden félelmemet leküzdve, útjára engedem féltett, szívem mélyén már oly rég óta dédelgetett kijelentésemet:

- Szeretlek.
Mennyire egyszerű, rövid szó, most mégis képes talán világokat építeni maga köré, sebeket gyógyítani, s boldogságot költöztetni a szívekbe. Szótlan pillanatok szállnak tova, ahogy a hóesésben áztatjuk magunkat az udvari közvilágítás fényétől, alig egy karnyújtásnyira. Végül enyhül az ölelés ereje, YoonGi elhátrál egy lépést tőlem, így bátortalanul,  szemkontaktust keresve fordulok felé. Pillantását félrevonja, nagyokat pislog, íriszei ide-oda járnak, mintha… Sírt volna? Kizárt, hisz csak a hó csillogtatja pilláit....

- Mennyire szeretsz engem? – telepedik meg tekintete pillantásomban.

- Ezt, hogy érted? – ráncolom finoman homlokomat a fiúra.

- Képes lennél várni rám?

- Nem egészen értem…

- Ha elmennék, tudnál rám várni? - nyomatékosítja szavait, egy kissé megemelve hangerejét. 

- Hány napot? - döntöm oldalra fejem, szemöldökeimet halványan felvonva, ám hiába várok azonnali magyarázatot közelebb araszolva, YoonGi lassan félrefordítja fejét, egyenesen elmenekülve tekintetem elől. Miért nem néz a szemembe, mi ez az egész, miért van ismét ennyire rossz előérzetem...? Felépíti az érzelmes színvallást, hogy végül minden alól könyörtelenül kirántsa a boldogság reményének támpillérét? Szóra nyitja a száját, látom, hogy szavakat formál, s talán a hűvös szél el is sodorja fülemig hangját, de mondata oly kegyetlen, oly korai... Már nem akarom elrejteni a könnyeimet, már, ha akarnám, sem tudnék parancsolni az ösztöneimnek. A sós folyadék vízesésszerűen tör utat hideg, kipirosodott arcomon, s egy pillanatra megtántorogva, nehezen találok újra egyensúlyt. Szombat este van, s a hó először éri el Szöult, a nagyvárossal együtt  pedig a főiskola két kollégiumának kietlen udvarát, amit a hófehér lepel ellenkezést nem tűrően, percek alatt borít be. A patyolatba burkolózó füvön, megdermedve állok, s hosszú percek áramlanak, szaladnak el mellettünk észrevétlenül, ám hiába keresem a megfelelő szavakat, egy hang sem képes elhagyni torkomat... 

47. Bűnös izgalom

47. fejezet

Úgy érzem magam, mint egy papírlap, amit felkapott a szél, aztán mindenfelé fújdogálta. Győztes vagyok bizonyos szempontból - egy túlélő. Hiszen megküzdöttem a bennem élő szörnnyel, és győztem. Tarryn Fisher

 

- Byul -

- Na, húzzunk – iramodik meg YoonGi a folyosó felé, s kissé bosszúsan előretörtető alakjának útjából, mosolyogva odébb állok. - Khmm – fordul felém, mihelyt HoSeok-ot is sikerül kijjebb tessékelnie, jelezve, hogy tényleg mihamarabb el akarnak tűnni a kórházból. - Este beszéljünk – veti felém, s hiába vájja nyugodtság csillogtatta íriszeit hatalmasra nyílt szemeimbe, érzem, hogy feszült.

- Hm? – pislogok rá a küszöbről, mint, aki sík hülye, vagy legalábbis nagyot hall.

- Hétkor a kolesz előtt – tesz rögvest pontot mondandója végére, és mielőtt valamilyen reakciószerű megmozdulásra kerekedhetnék, már csak hűlt helyével bámulok farkasszemet. Hétkor a kollégium előtt? Elismételve szavait, a forróság egyszerre önti el egész testem, s tagadhatatlan pír vörösíti el somolygó arcomat.

- Byul? – zökkent ki a kórterem ágyáról JungKook. – Minden oké? – fürkészi zavart arcomat, amire nem is mosoly, inkább valamilyen idétlen grimasz ült ki.

- Persze, persze – hadarom el, beljebb sietve a fiúhoz, és a szekrénynél matató Jin-hez. – Miről beszéltetek?

- YoonGi-val? – emeli rám kérdően szemöldökeit. - Elfogadta a köszönetemet. Legalábbis azt hiszem – vigyorodik el. – Meg, hogy hagyjalak békén.

- Tessék?

- Mármint… úgy… - fordítja fejét az ablak felé. – De nyugi! – kapja rám újra szemeit, tátogó mivoltom láttán. Minden bizonnyal valamit kinyögni készülök, de csak kapálózok, hátha valami értelmes szökik ki a számból, ám ezek szerint JungKook menti a helyzetet. – Szeretném, ha nagyon sokáig lennénk még barátok – kúszik egy szelíd mosolyra szája, mire lassan teste mellett heverő kezéhez nyúlok, már-már ösztönszerűen.

- Köszönöm – felelem egyszerűen, ám érzem, nem kell semmi többet mondania, egyikünknek sem. Bánt, és valószínűleg még bántani is fog, hogy YoonGi ilyen erősen férkőzött minden lélegzetembe, de az előttem fekvő fiúnak tett figyelmeztetése, mégis izgalommal tölt el. JungKook hagyjon békén? Bűnös izgatottság jár át…

A kórházból hazafele, újra a téli gyep mellett sétálok el a két kollégiumot elválasztó udvaron. Zöld, de ez hogy lehetséges? Ismét elkap az érzés, hogy lekellene heverednem, de körbenézve a lézengő diákokon, újra elnapolom eme cselekedetemet, és megszaporázva lépteimet, korgó gyomrom zajával karöltve, felbattyogok a szobába. Természetesen Nari-nak se híre, se hamva, nyilván valóan NamJoon-nal lopják a napot valahol, ezen a szürke égboltú, szombati napon. A tűzhelyre fénysebességgel teszem fel az olajat, és célt érve a mélyhűtőben, egy zacskó sült krumplit bányászok elő. Mintha mára havazást jósoltak volna, de hiába leskelődök az erkélyajtón át, egy pehely sem szállingózik még. Szeretem a havat, mindig is szerettem, de nem itt a városban, ahol a gyémántos csillogású hóleplet bemocskolja a szenny, hanem kinn... Odahaza a tóparton, a magas fenyők szegélyezte erdőben, ahol az érintetlenség csillámporával hintett fehér takaró, mint egy meleg bunda, úgy fedi el a fagyott világot.

- Anyu? – veszem fülemhez telefonomat, egy rövid kutakodást követően.

- Byul – hangzik el nevem, s hangjából semmilyen érzelmet nem tudok leszűrni.

- Baj van? – térek rögtön a lényegre. – A tárgyalásról van szó? Tudom, hogy a jövő héten lesz.

- Nem lesz tárgyalás.

- De hát… - rökönyödök meg, s anyám hangja még mindig egyszínű.

- Tudod, hogy YoonHo felébredt, igaz?

- Igen.

- És azt is tudod, hogy milyen vallomást tett a rendőrségnek?

- Vallomást tett? – ráncolom homlokomat, megtámaszkodva íróasztalom szélénél.

- Drágám… Nem is tudom, hol kezdjem.

- Anya mondd már, nem értek semmit! – méltatlankodok.

- YoonHo vallomása szerint, nem volt öngyilkosságról szó, pusztán túladagolta magát. Mint kiderült, a nővéred megakarta szakítani vele a kapcsolatot, hogy még időben befejezhesse a kábítószerezést, és a bűntudat vitte rá, hogy elüldözze magától a fiút – formál meg minden szótagot a lehető legérthetőbben, de mintha semmi se jutna el tudatomig, oly üvegesen bambulok a megvetetetlen ágyamra. - Később ez a lelkiismeret-furdalás volt, ami rávitte, hogy azt mondja mindenkinek, az ő hibája YoonHo állapota – enged fel egyre jobban édesanyám hangja, ami egyszerre válik megnyugvóan kellemessé.

- Várj, anya, ez így egyszerre sok! Azt akarod mondani, hogy EunKyung ártatlan? – lököm el magam az asztaltól. - Már amennyire… - morgom mellé, alig hallhatóan.

- Igen! Ejtették a vádakat!

- Istenem, menten elbőgöm magam! - pördülök meg saját tengelyem körül. - Hazamegyek! – forgolódok indokolatlanu tovább a szoba közepén, és alig kimondva túlbuzgó szavaimat, azonnal felötlik elmémben YoonGi. Ezt akarhatta elmondani ma este?

- Várunk! Nagyon várunk.

- Kyung jól van?

- Jól, de szemlátomást még mindig maga alatt van, egy cseppet sem dobta fel a hír, hogy ez kiderült. Szüksége lehet, most rád.

- Holnap reggel indulok!

- Vigyázz magadra kicsim – szelídül el végérvényesen is anya hangja, és a mobilom zsebre vágása után, újabb, s egyre zavarosabb érzelmek kezdik körbe zsongni elnyűtt testemet. Most mi lesz…? Hirtelen úgy érzem magam, mint, aki fél visszatekinteni a múltba, mintha az egész életem újragondolásért sírna. Vagy legalább egy kisebb elmélkedésért, de mégis ott van bennem az aggodalom, hogy van e bátorságom szembe nézni az elmúlt, magam mögött hagyott időszakkal… Talán semmire sem vezetne. Ostoba, felesleges agyalásokat szülne, értelmetlen önmarcangolást, másokra való mutogatást, ahelyett, hogy minden hegem által megerősödve, előre lépnék.

- Byul, te jó ég, mi ez a szag? – toppan be a szobába Nari. Szag…?

- A francba! – ugrok ki ágyam mellől, s félig elcsúszva az előszobaszőnyegen, a konyhába rongyolok.

- Úgy látom, elég… - les ki, a lábassal szerencsétlenkedő mivoltom mögül. – Szenes ez a kései ebéd.

- Nagyon vicces, éhen halok, a krumplim meg megy a kukába - dünnyögöm bosszúsan.

- Menjünk el kajálni.

- Te fizetsz? – kérdem cinikusan a lábas áztatása közben.

- Csak, ha végre beavatsz, mi van közted és YoonGi között most – sandít rám egy félmosollyal.

- Ez az, amit én is szeretnék tudni – sóhajtok fel, és felkapva kabátomat a székről, Nari után masírozok, aki egyre csak egy kielégítőbb válaszra vár. – A bálon… - kezdem vonakodva taglalni az elkerülhetetlent.

- A bálon…? – türelmetlenkedik a lány.

- Lefeküdtünk – lehelem magam elé olyan halkan, hogy még én magam is alig hallom.

- Hogy micsoda? Szexeltetek? – képed el fennhangon, s kissé meg is torpan a lépcsőkhöz érve.

- Hangosabban nem megy? Szerintem a harmadikon még nem hallotta mindenki – ironizálok, s gyorsabb tempóra ösztönözve Nari-t, a lépcsőkön sietünk le.

- De miért és…

- Elváltam a bálon egy kis időre JungKook-tól, és a mosdóból kijövet YonnGi behúzott valamilyen szertár szerű helyre. Megjelent a semmiből...

- És bumm bele a közepébe?

- Úgy szégyellem magam…

- Mégis miért? Úgy sistereg közöttetek a kémia, mint az odaégetett olaj a sült krumplid alatt – vigyorog fesztelenül az aulát keresztül szelve.

- Ez aztán a hasonlat – nevetem el magam.

- Ugye? – büszkélkedik röhögve. – De akkor ezek szerint ez volt az eltűnésed oka, amikor JungKook…

- Igen. Kurválkodtam, amikor szüksége lett volna rám – dörmögöm orrom alatt.

- Még egy ilyen, és lecsaplak, mint a taxiórát! – lendíti meg a forgó ajtót, s szinte erővel présel maga elé.

- Nari, csak úgy sziporkázol ma – konstatálom, s kilépve a hideg külvilágba, mélyet szippantok a szmogos, hűvös levegőből. A járdát két oldalról szegélyező élére vágott tündöklő gyep, ismét csak hívogat, de egy futó pillantás után, ugyancsak elvetem a merengés fagyott talaját, s megtartom barátnőm lendületes tempóját.

- Minden jól végződött, ne aggódj – dobja át vállaim fölött karjait. – Mikor ejtitek meg a nagy elbeszélgetést?

- Ma este, legalábbis úgy parancsolt Őnagysága – hangoztatom szarkasztikusan, Nari meg csak kuncog mellettem. – Gondolom te is tudod már, hogy YoonGi öccse felébredt - kezdek bele egy újabb adag mesedélutánba.
- Igen a srácok mondták tegnap, ez nagyszerű, nem?

- De, igen. És ejtették a vádakat a nővérem ellen ezzel nagyjából egy időben.

- Hogy-hogy? – fordulunk be az utca végi sarkon, a hatalmas forgalom körítette főút mellé.

- YoonHo vallomást tett a rendőröknek. Nem akart öngyilkos lenni – vázolom, mintha csak a reggeli időjárás jelentést közölném.

- Ez aztán a váratlan fordulat, képzelem mit érezhet most YoonGi - húzza el száját Nari. - Meg persze mindenki más...

- Furdalhatja a lelkiismeret, mert a nővérem pusztán nem akarta, hogy az öccse úgy végezze, mint Kyung saját maga. Ezért marta el magától. Gondolkozhatott volna hamarabb is drága nővérem… - sziszegem. – Amíg ő maga nem képes rendezetten élni... Letenni a kábítószert, összeszedni magát...

- Byul, ne emészd magad ezeken – ráz meg vállaimnál fogva egy széles, biztató mosollyal Nari, ahogy maga felé fordít. – Ha ezen kattogsz, és morgolódsz, felemészt előbb utóbb…

- Utálom, hogy igazad van – görbül fel erőltettem szám. – Édes Istenem… - bámulok át barátnőm válla felett.

- Mi az? – pillant rám értetlenkedve, s tekintetem vonalát követve, végül az ő szemei is célt érnek. – Na, már csak ezek kellenek…

- Ó kiket fújt erre a szél – morgom egy undorodott grimasszal, ahogy az elénk érő két piperkőc lányt végig mérem.

- Sziasztok, lányok – veti felénk azonnal MinAh, oldalán a tenyérbe mászóan vigyorgó Ellával. – Az étterembe igyekeztek? – néz végig rajtunk nagyképűen. Menten felképelem!

- Közöd? – dönti oldalra fejét Nari. Remélem nem a kesztyűt készül felvenni velük, semmi kedvem ebben a jégveremben egy levegőt szívni ezzel a két semmirevaló emberi lénnyel.

- Ugyan Nari, én csak jót akarok neked. Tudod te is, hogy elég hizlaló a főztjük.

- Fogd be a szádat, amíg szépen mondom! - szűri fogai között egyre vehemensebben barátnőm. Ebből még baj lesz!

- Mert, ha nem, mi lesz? - incselkedik tovább Ella.
- Menjünk Nari - próbálkozok, de érzem, hogy minden szavam mihaszna.

- Előbb megtépem!

- Hé, csajok, mi a helyzet? – jelenik meg hátunk mögött két ismerős alak, s megpördülve egyszerre ér a meglepettség és a megnyugvás.

- JiMin, Tae! – mosolyodok el, de Nari még mindig az idegroham szélén áll, és ha nem fognám a csuklóját, valószínűleg a nevetgélő lányoknak rontana. A felmentő sereg pontosan érkezett!

- Nari mondtam már, hogy szellemi harcot, csak a saját szintednek megfelelőkkel vívj – áll be közénk TaeHyung egy gúnyos vigyorral, ami szemlátomást a két lány érdeklődését is roppantmód felkelti. – Ez vonatkozik a fizikai harcra is.

- Kár kapálózni – szólal fel végül JiMin is, látva a hebegő, ideges MinAh-t. Valamit dünnyögnek, ahogy Ella mozgásra ösztönzi cinkostársát, de a srácok nevetésétől, már nem hallom őket, s végül csak elégedetten bámulunk sietősen távolodó alakjuk után, míg végre Nari is elmosolyodik.

- Kösz srácok – somolygok fesztelenül rájuk.

- Ugyan, nem hagyhattuk ki. Kajálni mentek? – érdeklődik JiMin.

- Aha, jöttök ti is? Nari fizet.

- Hé! – csattan fel mellőlem barátnőm, és újabb nevetésbe merülve, benyitunk a kifőzde ajtaján. Ez a jókedv remélem feltölt, és kitart. Nem csak most, ma, holnap… Tartson ki örökre! Őriznem kell a szívemben lapuló szeretet, ez az egyetlen módja az előre lépésnek, csak így járhatom a sors által nekem megírt utamat. És, hogy ebben a sorsban szerepelnek-e a barátaim, vagy éppen YoonGi...? Félek ugyan a választól, de állok elébe!