A hívás - 38. Egy gyilkos nyomában

38. fejezet

A harcos (...) elfogadja, hogy ellenségei azért vannak, hogy próbára tegyék bátorságát, kitartását és ítélőképességét. Ők sarkallják arra, hogy harcoljon az álmaiért. /Paulo Coelho/

A nap már felsejleni látszik a kora reggeli égen, ám arcomat annak halovány fényétől, kábán fordítom párnám ölelésébe. Könyörtelen csillogással ácsingózik tovább ablakom üvegén át, s átkozva a percet, mikor a függönyöket elhúzva hagytam, morcosan ráncolom össze homlokom, minden szobám falain beszűrődő zajra. Először a külvilág, urbanizált ricsajára gyanakodtam, ám fülemet élesebbé hegyezve, megerősödik a tény, mely szerint a hangok csakugyan a konyha felől jönnek. Choi Yujin-t az ágy feltehetően szokásához híven, már hajnalok hajnalán kidobta. Elhiszem, hogy minden erejével azon van, hogy az esti műszakom után hagyjon pihenni, és ne járjon minden lépése lármával, ám nem tagadhatja meg önmagát, hiába is próbálkozik. Képtelen vagyok visszaaludni, kis híján saját magam erőszakolom, zaklatom, de mindhiába…, a nap már nyílegyenesen ágyamra tűz, s gondolataim is örvényszerűen készek az új reggel elébe állni. Nyakamra simítok karmazsin vörös ágynemű borította ágyam szélére evickélve, mire nyúzottan állapítom meg: ismét elaludtam fájó tagom.

- Yujin? – csoszogok végig a kopottas parkettán egészen a zsizsegő morajok körbejárta konyháig. – Yujin – folytatom barátnőm szólongatását a helység hűvös metlakijához érve.

- Jó reggelt – dob felém egy sanda üdvözlést a lány, lassan felém pillantva a kávéfőző gép élces hangjának gomolyfelhőjéből. – Felébresztettelek? – kérdi, mire egy látványos ásítást eresztek el.

- Más hangdimenziókban élsz, rá se ránts – dörmögöm a pultoz helyezkedve, hogy onnan szemlélhessem a lány szerelői tevékenységét.

- Komolyan mondom, most fogom kivágni az ablakon – zsörtölődik, ám a szerkezet csak nem engedelmeskedik, s már hangját sem hallatja, egyszerűen csak áll és vár, hiába az őt ütlegelő egyén dühe. – Jungkook meg hol a fenében késik? – csap mérgesen a kávéfőzőre, majd csuklóját kezdi vakarni.

- Az öcsémtől vársz segítséget? – grimaszolom, köntösöm zsebéből kiemelt mobilomat böngészve.

- Taehyung nem ért rá – magyarázza, szeme sarkából érdektelenül magam elé bámuló mivoltomat méregetve, amint visszafojtva minden gyanút keltő vonást arcomon, némán tovább babrálom telefonom.

Hisz, mit is olvashatna ki belőlem, talán azt a zavaros vízesést, melyen az értetlen kételyeim hömpölyögnek le, s egyre csak Kim Taehyung irányába sodródnak? Tulajdonképpen inkább zúdulnak, hatalmas robajjal a mélységbe csobbanva, mintsem hömpölyögnek…

- Na, hadd lássam – csörtet be az ajtón kisöcsém, válltáskáját flegmán a konyha küszöbére hajítva.

- Érezd otthon magad – orrolom meg az érkezőt szemöldökeimet felvonva.

- Korán reggel van, és te máris otrombáskodsz egyetlen testvéreddel? – sétál közelebb, hangjában megannyi iróniával.

- Remélem, túléled faragatlanságom - dünnyögöm felelet gyanánt, ahogy titkon összemosolygunk.

- Bekapcsoltam, elkezdett sercegni – kezdi taglalni a történteket Yujin a fúnak. – Most meg már nem reagál semmire.

- Megnézem, mit tehetek – konstatálja elszánt udvariassággal Jungkook.

- Mi van veled, vakarózol, mintha bolhás lennél – sandítok a mosogatógéphez somfordáló hosszú, fekete hajúra.

- Úgy is érzem magam – sóhajt, s lábait a konyhán kívülre irányítja. – Két napja, minden reggel viszketek.

- Valami allergia? Nézesd meg – javaslom nyomába ballagva.

- Az lesz. Mész ma valahova?

- Délután a hullaházba – bólintok, félúton elhagyva Yujint.

- Én meg azt hiszem, vehetek új kávéfőzőt – sopánkodik a fürdő küszöbéről. 

- Igyál instantot – vigyorodok el.

- Na, azért tudd, mit beszélsz – csukja nevetve magára az ajtót, s mintha valamit a vakarózásról kiabálna, szitkozódni kezd, míg az én utam szobám falai közt ér célt.

Tündöklő napsütés vakít el, ahogy széttárt függönyeim mellé állok, hogy onnan vizsgálhassam át az ébredő város zűrös forgatagát. A nyár itt ül az ablakpárkányon, efelől már semmi kétségem sincs. Az pedig, hogy a párás meleg milyen kihívások elé állít majd..., talán jobb nem is mélázni rajta, hisz megfogadtam: csak a most van, ez a perc.

Már nem tartom számon pontosan mennyi, egy ideig számláltam, azonban hamar feladtam…, már nem követem nyomon mióta nem kérte a segítségem egy lélek sem. Átfutott, most is felötlik…, vajon milyen lenne, ha egyszerűen csak elillanna mindaz, ami az utóbbi időben fenekestől felforgatta, és adott új értelmet az életemnek? Én is a semmivé válnék, elvesznék a hétköznapok szürkeségében?

Sosem ápoltam jó viszonyt a melegedő időjárással. Szinte még ki sem tettem lábam a délutáni napsütés tébláboló fényeibe, máris egy fa árnyékba kapkodom ösztönszerűen lábaimat, mintha csak a világosság égetné meg bőröm, ahányszor eléri csupasz karjaimat.

Nagyszüleim pékség nincs messze, most mégis egy furakodó, lelkiismeretnek csúfolt érzéstől egészen nehézkesek lépteim, amint egymás után hagyom magam mögött lábnyomaim a hirtelen jött forróságtól izzadó urbanizációban.  

- Zárva – nyögöm értetlenül egy pár emeletes épület, apró üzlethelyiségéhez érve. Homlokomat ráncolva kezdek körbeforogni, s végül az üvegnek hajolva, meglepett aggodalommal pásztázom át a kihalt, üres pultokat. Itt meg mi a fene történt? Nyugtalanító félelemmel tárcsázom nagyanyámat, aki hosszas búgást követően, kedvesen leheli szavát a készülékbe.

- Hyerin, kicsim.

- Miért van zárva a pékség, hol vagytok, minden rendben? – hadarom egymás után zaklatott mondandómat.

- Ó drágám, pár napja végleg megszűnt a bolt – csügged le hangja. - Nem akartalak ezzel zavarni, tudom, hogy elfoglalt vagy mostanában.

- Hol vagytok, otthon?

- Az ügyvédi irodába tartunk nagyapáddal.

- Pénzre van szükségetek? Miért nem szóltatok – vagdalkozok hevesen tovább.

- Ez nem ilyen egyszerű, de ne aggódj miattunk egy percig se – enyhül meg nagymama.

- Mi történt – nyúlok egy mélyről feláramló levegőért.

- Egy cég kivásárolta az egész épületet, nem volt maradásunk.

- Ez azt jelenti, hogy… - hebegem.

- Visszaköltözünk Pohangba – feleli kedves nyugalommal. – A házba.

- Nem térek magamhoz – fogom meg fejem, s szédületem egészen egy járda menti padig visz.

- Talán ennek így kellett lennie, a férfi nagyon befolyásosnak bizonyult, egyik napról a másikra kaptuk a hírt.

- Milyen férfi, milyen cég? - kérdezősködök tovább lankadatlanul.

- Egy magáncég a Jamwo úton, a számát könnyű volt megjegyezni, hisz a születésnapod dátuma, huszonegy – vázolja higgadt türelemmel. - Valamiféle komplexum fog épülni, de ne foglalkozz ezzel, nincs semmi gond.

- Mikor jöttök vissza – sóhajtom immáron sokadszorra, lábaimat gondosan a pad alá húzva.

- Csak egy aláírás az egész, gyertek át vacsorára az öcséddel – javasolja jámbor melegszívűséggel. Bólintok szavaimat elnyelve, majd hümmögök valami beleegyezőt, s táskám mélyére nyomom elsötétült telefonomat. Nincs ez így jól, közel sincs rendjén semmi sem. Pohang…, ahol anya született, ahol mindig is éltek, és, ami mindig a lányuk halálára fogja emlékeztetni őket. Ide jöttek, hogy vigyázzanak ránk, hogy megnyissák minden megtakarított pénzükből a pékséget, hogy talpra álljanak…, hogy újrakezdhessenek. Bánt az egész tény eszméje, hosszasan emészt, ám kisöcsém, a váratlanságból felötlő gondolata, amint kudarcot vall, mint kávéfőző szerelő, halvány, egészen láthatatlan mosolyt csal arcomra. Írnom kellene neki, nem mintha nem feledkezne meg róla...

Úgy érzem, minél tovább töprengek a nehézségek okozta problémákon, annál megoldhatatlanabbá válnak kócos fejemben. És miért kellene megoldanom mindent, egyáltalán miért kellene egyedül tennem? Hisz lehet, magam is része vagyok a bonyodalomnak, s senki sem kérte, hogy segítsek.

A nyár beköszöntével a tömegközlekedés csakolyan elviselhetetlen tortúra lett, mint maga a rendkívülien megugrott hőmérséklet. Mindenki rohan, a tömeg áramlik, csődül a metró kijáratai felé, az ajtó az arcomba lendül, s tódul a nép a késődélutáni árral, egyre csak patakzik, mint a fel-fel csillanó izzadságcseppek néhány homlokon. Egy vagyok közülük, és mégsem…

Megnyugtat a hullaház régies hajléka, a hűvös falak üdvözlő fogadtatása. Emlékszek, tisztán előttem van a kép, az érzés a végtagjaimban, a bizonytalan gondolatok az elmémben, mikor először tettem be a lábam ide. Nem volt túl régen..., a tavasz már karját nyújtotta, s a tél is elengedni látta súlyos kötelékéből az újjászületés évszakát.

- Gonam Hullaház? – sétáltam a potenciális helyszín épülete elé, és hiába forgolódtam, hol a papíromra, hol az épületre pillantva, csak nem akart megváltozni a felirat. A helyszín stimmelt, a cetlin szereplő név pedig ott dolgozott a portás szavaiból ítélve. Nem hittem a szememnek, sem a fülemnek, hitetlenkedtem fesztelen, s végül, elnyújtott percekkel később, egy nagy adag sóhajjal a zsebemben, számlálva a lépcsők fokait, az emeletre engedtem vinni magam lábaim által.

- Elnézést – kopogtattam be egy iroda feliratú üvegajtón. - A portán azt mondták…

- Miben segíthetek? – vágott rögtön mondandómba az íróasztala mögött ülő, furcsa hajú férfi. A helyzet csak nem akart enyhülni, egyre kényelmetlenebbül, mi több, hulla hülyén éreztem magam ott akkor, jövendő főnököm egyhangú íriszeibe bámulva. Az akaratlanul is feltörő szóvicceket már meg sem említve…

- Dr. Park Jimin-t keresem – köszörültem meg zavartan torkom.

- Én vagyok, milyen ügyben? 

- Dr. Kim Heechul küldött, hogy…

- Voltál már hullaházban? – szólt mondatom közbe ismét, mire halványan megráncoltam szemöldökömet.

- Még soha.

- És gondolom, itt akarsz dolgozni. Biztos vagy ebben? – meredt rám kissé ijesztően az egészen bordóra festett hajú fiú. – Mert őszintén szólva, a legtöbb ilyen csinos lány, aki idejön… Nos, már hulla – nevette el magát döbbenetemre, s ez a röhögés sokkal inkább furcsálló grimaszt mázolt az arcomra, mintsem jóérzésű mosolyt. Rögvest a menekülési útvonalak kezdtek körvonalazódni agyamban, ám mindez végül egy hatalmas nyelésbe torkollott.

- Szeretnék bejutni az orvosi egyetemre, és… - sóhajtottam egy kellemetlen szájhúzással.

- Kellene egy ajánlás, referencia, na meg pénz – állt fel székéből, és kielőzve engem, megindult a folyosóra. – Kövess!

Bosszantónak találtam a viselkedését, idegesített, hogy képtelen voltam eldönteni, hogy egy fiatal patológus zsenit követtem ösztönösen, vagy egy elmebeteg őrültet. Vagy esetleg ez így egyben adja ki Dr. Park Jimin-t? Rémisztő volt a hely, a falak, az az ember előttem, de a tény még félelmetesebbé vált, miszerint jobb lesz megszoknom a légkört, ugyanis pontosan azon a szent helyen alapozhatom meg később a karrieremet. Mit kerestem egy hullaházban a belváros közepén? Hiszen életeket akartam menteni…

- Először egy törvényszéki orvos veszi kézbe a holttestet, ezután előkészítik tárolásra – magyarázta egy fémasztalokkal körülrakott termet átszelve, s kezeimet magam köré fonva, lassan lépkedtem az alak után. Nem kellett volna az afféle dolgoktól tartanom, de elég méretes megnyugvással töltött el, hogy az a nő tőlünk nem messze, még nem látott hozzá annak a férfi hullájának a feltárásához. 

- Ezek itt a hűtők – vezetett be egy, a korábbinál is frusztrálóbb helységbe, ahol jéghideg fémdobozok sorakoztak, a villódzó neonfényben. – Itt tároljuk azokat, akik nem természetes halált haltak, és még boncolásra várnak.

- Nem természetes halált haltak? – álltam meg egy emeletnyi tároló előtt, amint lassan tanulmányozni kezdtem azokat.

- Ha a legkisebb nyoma is van, hogy a halál nem természetes volt, akkor ide kerülnek.

- Vagyis minden hűtőben…

- Van egy holttest – fejezte be ismét gondolatmenetemet a kezeit hátraszorítva felém sétáló fiú, s ácsorgó alakom mellett, egy oszlopnak dőlt. – A legtöbbnek közülük még nem kellett volna meghalnia – futtatta ő is végig szemeit az egyhangú, némi félelmet keltő tárolókon. – Nyiss ki egyet – szólított fel.

- Huh? – pillantottam menten Dr. Park-ra, ám tekintetéből egyértelműen kiszűrhető volt, hogy véletlenül sem viccel. Vonakodva, meg-meg szakítva mozdulataimat nyúltam az egyik kallantyúhoz, s óvatosan kitárva a sötétséget rejtő hűtőt, a benne fekvő halott látványát érzékelve, azonnal visszacsaptam az ajtót.

- Ma este kellene kezdened – közölte nemes egyszerűséggel, majd ellökve magát a támaszt nyújtó oszloptól, egy félmosollyal indult vissza az irodák irányába, engem faképnél hagyva a halott emberi lények szegélyezte, jéghideg csempék között.

Sosem hittem volna, hogy egy ilyen helyhez bármiféle közöm lehet a jövőben, sosem gondoltam ilyen eshetőségre, most mégis…, a biztonság érzete ölel át valahányszor e falak közé tévedek. Bólintok a portásnak, ki pusztán egy pillanat erejéig emeli rám életunt tekintetét, pontosan úgy, ahogy mindig is tette.

- Jó reggelt! – szólalok fel már a folyosón terjedelmes hangerővel, ám az első boncteremből egy pusztán látásból ismert köpenyes alak sétál ki, így mosolyom menten arcomra fagy. Most minden bizonnyal teljesen hibbantnak gondol... – Jó reggelt! – ismétlem újult erővel immáron az éppen mögém érkező, vaságyat toló szőke munkatársamnak, ám szemrevételezve a fehér lepellel letakart holttest formáit, vigyorom újfent vonásaimba vész.

- Neked is jó reggelt szívem – viszonozza kedvesen köszöntésem, amint odébbálló alakom mellől, egy szemközti boncterembe löki az asztalt. – Gyere – szól vissza futólag.

Hiszen délután öt óra, és fapofával, csípőből visszaköszön, hogy jó reggelt? Tudhattam volna, hogy ez a gyenge poén édes kevés, vagy éppen túl sok Min Yoongi-nak.

- Szia Hyerin – sétál a tűző lámpa fénye alá tolt hullához Jimin, tollát kötelességtudóan a kezében tartott, kitöltésre váró boncolási jegyzőkönyv fölé tartva. – Kipihented magad? – utal vissza az elnyúzott tegnap esti ügyeletre.

- Fogjuk rá – legyintek közelebb caflatva. - Ki ő? – érdeklődök, mire Yoongi rögvest lerántja a leplet a fiatal áldozat, szinte még meleg testéről.

- Kim Dahyun, tizennyolc éves – kezdi mormolni az áldozatot méregetve a szőke. – A rakparton dobták ki a testét úgy fél órája. Több halálos késszúrást ejtettek a mellkasán – taglalja, s széttárja a véres, egykor talán fehér inget. Elborzaszt a látvány…

- Egy órája lehet halott – konstatálja Jimin a lány szemeit vizsgálva.

- Szinte még gyerek – dörmögöm bágyadtan zacskót tartva Yoonginak, ki a fiatal áldozat nyakláncát engedi óvatosan a műanyagba.

- A nyomozók mindjárt itt vannak – sóhajt Jimin megkerülve az asztalt. – Komolyabb az ügy, mint gondolnánk.

- Ezt, hogy érted? – kapom a fiúkra tekintetem.

- Ő a harmadik a héten, akit ugyanezzel a módszerrel öltek meg – feleli.

- Úgy látszik, egy igencsak aktív sorozatgyilkos ólálkodik Szöul utcáin – távolodik el Yoongi a kredencek irányába. – Vigyázz hazafele, nehogy tudod…, itt végezd – kuncogja, makulátlanra tisztított eszközeit sorban egy tálcára pakolászva.

- Legszívesebben lenyomnám a torkodon ezeket a sziporkázó megjegyzéseket – grimaszolom, mire jóízű mosolygásba kezd. – A hideg ráz ki, rémes még belegondolni is, hogy ilyen megtörténhet. Ki és miért tehette?

- Ez az, amit mi is szeretnénk kideríteni – érkezik a boncterem kijárata felől egy ismeretlen hang. - So Jisub nyomozó vagyok a rendőrségtől – iramlik meg felénk a férfi, nyomában egy minden szavamat belém rekesztő illetővel, s, mire az események tudatosulni tudnának bennem, már kezet is ráznak főnökömmel. Jimin rám les, egyenesen döbbent pillantásomba fúrva értetlen kérdését, mely minden bizonnyal pontosan egyezik az elmémet keresztül hasító szalagcímmel: Ő meg a büdös francot keres itt? – A társam, Kim Taehyung – mutat a rajtunk meglehetősen keresztülnéző fiúra So Jisub nyomozó. – Mi felelünk az ügyért.

- Nos, egyeztettem a Hanyang halottasházba szállított másik két áldozat patológusával, és első ránézésre ugyanaz a tettes – vezeti a férfit közelebb a boncasztalhoz Jimin, higgadt nyugalommal, míg én pillantásommal szinte fojtogatom a hátrább megálló, kifejezéstelenül nézelődő, túl jól ismert fiút.

- Második ránézésre is – hajol a lány megcsupaszított, vágások torzította teste fölé Yoongi. – Egy huszonnyolc centis pengeélű, fedelező kés ejtette vágások.

- Kérlek – ékel utat egy vékony nesz oldalamról. – Mi? – kapom arcom munkatársaim felé.

- Fedelező kés – ismétli meg Yoongi tovább tanulmányozva a testet.

- Kérlek, segíts rajtam! – nyesi át elmém a zsivajjá erősödött női hang, mire a szűkülő tér tornácára taszított ingatag testem, utolsó mentsvárként Kim Taehyung kétes tekintetébe kapaszkodik, ám az elenged, s a feneketlen mélységbe zuhanok.

A hívás - 37. Amikor először láttalak

37. fejezet

Két embert sok minden összeköthet, de legkevésbé az ésszerűség. Inkább a vonzalom, a szeretet, az összetartozás érzése. Néha a közös rögeszme, olykor az érdekszövetség. Érzések, vágyak, indulatok, aggodalmak - például, hogy félsz egyedül. /Müller Péter/

-Hyerin-

Az utóbbi időben hatalmasodott el rajtam…, gondoltam, s szentül akartam hinni, hogy valóban csupán az elmúlt hetekben ereszkedett rám, ölelt körül ez a céltalanul bolyongó, gazdátlan érzés. Haragudtam magamra, a szédült nőre, aki bennem él; rá, a titokzatos, kiismerhetetlen férfira, és majdhogynem az egész kicseszett világra, mely minden igyekezetem ellenére, folyton folyvást keresztezte, s fonja ebben az elhalkult pillanatban is egymásba utunkat. Nem találom, mintha nem lenne kezdete ennek a megbabonázott ködképnek, s a legfélelmetesebb, miként végét sem érzékelem, csak húz, vonszol magával időtlen végtelenségeken át zord karmaiba. Felsejlik, már-már a sértetlen váratlanságból törnek elő olyan emlékképek, melyekről sosem gondoltam volna, hogy pusztán egy karnyújtásnyira pihennek elmémben:

- Ezzel a viselkedéssel csak rontasz a helyzeteden - fordult hátra hozzám az anyósülésen ülő, kedvesebb arcú rendőr. Ő sem lehetett sokkal idősebb nálam, emellett még igaza is volt.

- Sajnálom – sütöttem le szemeimet, ám hiába bűnbánó arckifejezésem, legbelül fortyogtam a dühtől.

- Nekünk ugyan ne sajnálkozz - konstatálta a sofőrülésről Kim Taehyung. - Majd az Örsön magyarázkodj, vagy vigyünk inkább egy elmegyógyintézetbe?

- Tessék? - kerekedtek el szemeim. - Nem hiszem, hogy van jogod ilyen hangon beszélni velem. Nem tudsz semmit!

- Megint ez a tegezés... Sokkal idősebb vagyok nálad, hol marad a tisztelet?

- Tae, maradj már - morogta a jobb oldalon ülő srác, mire az említett magába fojtva további epés megjegyzéseit, a rendőrséghez érve, lassított az autón. Ötletem sem volt, mégis mi okból beszélt így hozzám, mintha legalább tíz éves ismeretségünk lenne, és nem a kellemes fajtából...

- Hoseok hozd fel - szólt társának, amint a vezető ülésből kipattanva, az épület felé kezdett gyalogolni, mintha a puszta léttől is feljebb valóbb lett volna. Mérges voltam…

- Gyere – nyitotta ki ajtómat Hoseok, s kisegítve a járműből, megszabadított szoros a bilincseimtől. Fájdalmasan dörzsölve csuklómat, szúrós pillantásokat vetve a mellettem sétáló alakra, hagytam, hogy betessékeljen az Örsre. Mint egy makacs, hisztis kisiskolás, úgy festettem arcomra a legdurcásabb ábrázatomat, ahogy kelletlenül vonszoltam egyik lábamat a másik után, egyenesen a második emelet egy közeli irodájába.

- Remek - sziszegtem orrom alatt mogorván, meglátva az íróasztal túloldalán ücsörgő, papírokat pakolászó Taehyung-ot. Akkor már meggyőződésem volt: ízetlen tréfát űznek velem.

- Az okmányaidat kérném - kezdett pötyögni a számítógép klaviatúráján, egy futó pillantást vetve az asztal mellett helyet foglaló mivoltomról. Vonakodva szedtem össze a kártyákat, s kényszeredetten toltam elé őket, melyre csak egy szájhúzással válaszolt. - Közben kezd el kérlek, miért fenyegetőztél és rendeztél jelenetet a kávézóban?

- Muszáj ezt?

- Muszáj - folytatta adataim begépelését. - Minden bejelentésről aktát kell csinálnunk, ez a szabály.

- Szabály - dünnyögtem nyakamat kitornáztatva. - Látnok vagyok, és láttam, hogy azt a szőke lányt ma este megfogják ölni. Figyelmeztetni akartam.

- Hogy mi? - kapta rám szemeit a fiú. - Nem lenne gyorsabb elmondani az igazat, és mehetnénk mindketten...? - emelte fel bosszúsan szemöldökét Taehyung.

- A pasim megcsalt vele, ezért rendeztem jelenetet - feleltem szinte vállat vonva. - Túlzásba vittem, nem fordul elő többet – hadartam hihető köntösbe tekert, légből kapott zagyvaságom.

- Ha szerencséd van  nem kapsz figyelmeztetést, de ez majd a sérelmezett fél vallomásán fog múlni - magyarázta, amint maga mögé nyúlt a nyomtatóból éppen távozó papírért. - Írd alá, aztán mehetsz.

- A soha viszont nem látásra - ironizáltam egy cinikus mosollyal, s aláfirkantva a lapot, hercegnőket megszégyenítő kecsességgel távoztam a teremből, alaposan szemügyre véve minden netalántán rám tévedő tekintetet.

Akkoriban még nem sejtettem, álmomban sem járt el azon eszem, hogy így vagy úgy, de az engem előállító, közönyös udvariatlansággal prédikáló férfi fogja egyszer megvezetett elmém rejtett zugait, erőszakosan uralma alá vonni. Sosem szerettem, ha sértegetnek, ha gúnyt űznek belőlem, azt pedig végletekig gyűlöltem, ha valótlanul megvádolva, tévesen megbélyegeznek…:

- Hé! – rivallt rám egy ismerős mély tónusú hang, ahogy egy magas hajó árnyékából kiléptem, ám hiába kaptam az irányba szemeimet, már csak instabil testem érzete rémisztett halálra. – Nézz már az orrod elé! – folytatatta, s éreztem, ha akkor ott nem fogott volna meg derekamat átkarolva, az egymásnak ütközéstől, már rég az egyik csónak, és a stég közötti mély vízben süllyedtem volna. Elhűlt tekintettel, reszketve sóvárogtam levegő után – szinte még most is érzem -, mire engedve a fiú iránymutatásának, beljebb léptem, elmerevedett pillantásomat felemelve az előttem álló, értetlenkedő Taehyung-ra. – Minden rendben?

- M- Megijedtem - hebegtem halkan.

- Ennyire? 

- F- Félek a mély víztől – távolodtam el tőle, amint hajamat fülem mögé gyűrve, torkom megköszörültem.

- Akkor elég vacak helyre jöttél pasizni - vágta hozzám epés megjegyzését, alig magamhoz térve rémületemből.

- Befejeznéd? – rivalltam rá ingerülten. – Követsz engem, vagy mi? – méltatlankodtam.

- Történetesen a parti őrségnek nyomozok – vonta fel lekicsinylően egyik szemöldökét. – Többek között a magad fajtákra sem árt figyelni, ki tudja, miben sántikálsz. Ismét... - húzta száját egy fintorra közelebb hajolva hozzám, majd íriszeit mélyen tekintetembe vájva, könnyed mozdulattal fordult sarkon. Nem tértem magamhoz, feltehetően momentán is feltenném a kérdést, hogy ezt behallucináltam, vagy valóban megtörtént?

- Faragatlan bunkó! - kiabáltam fennhangon államat fénysebesen felkaparva a stég pallóiról, és csak remélni tudtam, hogy esetlen, gyermeteg sértésem elérte kapucni takarta füleit... Dühösen bámultam egyre távolodó, magas alakja után, és tudtam…, ekkor már éreztem, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk.

- Megérkeztünk – szól ránk egy rekedtes, rosszalló hang a sofőrülésről, mire arcom reflexszerűen kapom el a megfigyelt, festményszerű alak addig rezzenéstelen vonásairól, ki mélyet sóhajtva, életuntan nyitja ki a taxi elhasznált ajtaját. – Tízezer won* lesz – böki hátra a férfi, még mielőtt kikászálódhatnék a járműből. Tátva felejtett számmal, sietős kutakodásba kezdek, s felmarkolva a maradék lenyúlt pénzt, hányavetin nyomom a sofőr markába.

Korábban ugyan számtalanszor megéltem, hogy Kim Taehyung nem csupán maga a megfejthetetlen rejtély, aki talán sosem enged majd betekintést a sötétség összehányta felszín alá, mégis mikor a semmiből felderengett egy apró, kételyeket eloszlató szikra, oly gyermeteg képzetekbe ringattam magam, hogy balgaságomba nem pusztán szívem, de egész lényem is beleremegett. Nem ereszt…

- Majdnem elindultam a te autóddal – érem utol magas, most az eddigieknél is szélesebb válú alakot, mire egy szúró, cinizmusban elázott meglehetősen halk kacajt ereszt el.

- Az még hiányzott volna – zsörtölődik felém sem pillantva, farzsebébe dugott kocsi kulcsát egyszerű mozdulatokkal kiemelve, lépteivel ádáz hadjáratot indítva a jármű felé.

Ha nem kívánja társaságomat, én miért keresem ennyire rendületlenül közelségét…? Téves utakra sodródtam, és bánt a sós víz…, marja minden porcikám.

Értem – torpanok meg, a járda közepén, egy halvány fényt adó köztéri lámpa alatt. – Sajnálom – halkulok el, lelkemet sanyargató érzéseimtől megmerevedett szemeimet, saját lábaimra szegezve. – Azt hiszem, félre értettelek – keveredik egy bárgyú mosoly vonásaim közé, ahogy utoljára szemrevételezve a motorháztető előtt megálló, hűvösen rám tekintő fiút, végül eltorzulva fordítok lassan hátat. Nem engedhetem, hogy ezt az arcomat elfedő keserű, összezavart felindulást lássa, nem szerezhet tudomást megenyhülésemről… Hol felejtettem a józan eszem?

- Ezt, hogy érted? – szól utánam kissé közönyösen, mintha a válasz, tulajdonképpen egy cseppet sem izgatná. Túl közel engedtem, s ő túl közel került..., túlontúl közel. Hiba lett volna? Miért érzem tévedésnek, egy járhatatlan útnak azt, amiről egész szívemmel, reményfosztott lelkemmel tudom, hogy igaz? Mikor estem csapdába, és lettem egy lehetetlen illúzió rabja…

- Vigyázz hazafele Taehyung – emelem intésre kezem kedvesen, s folytatva eltévelyedett utam a belváros forgatagába, az elhűlő levegő elől menekülve bújtatom fejem puha sálam biztonságot adó melegébe. Nincs itt keresni valóm, soha nem is lesz, s az igazat megvallva…, kissé haragszok erre a mihaszna, megvezethető, olykor szokatlanul hevesen dobogó szervre a mellkasomban.

Nem követ. Nem eredt nyomomba, nem bámulja el megbántott, hisztériában kitörni vágyó, szürkés kabát alá rejtett testem. Hideg van, fázok és minden vágyam kizárólag annyi, hogy végre hazaérjek, ezen a szokatlanul hűvös szél borzolta tavaszi estén…, vagy legalább a hullaház, most egészen melegnek elképzelt falai közé.

- Szia – köszön a röviddel ezelőtt felcsörgetett személy.

- Jimin, csak azért hívtalak, hogy szóljak, valószínűleg késni fogok az esti műszakból – rágom meg szavaimat, kelletlen nyűggel.

- Történt valami? Még a kórházban vagy vele? – érdeklődik némi aggodalom.

- Nem, már elváltak útjaink, csak…

- Mi ez a zaj, az utcán vagy? – szakítja félbe mondandómat.

- Igen. A táskámat a kocsidban felejtettem, mikor felmentünk az irodaházba, aztán amikor Taehyung elrángatott, teljesen kiment a fejemből. Pénzt is tőle csórtam hirtelen taxira…

- Hol vagy, érted küldöm Yoongi-t – taglalja tovább. - Kiment egy baleset helyszínére, szerintem már visszafele tart.

- Most értem az Ehwa egyetem elé – könnyebbül meg hangom.

- Maradj ott, odaküldöm érted azt a félnótást.

- Imádlak Jimin – vigyorodok el, egy út menti biciklitárolónak dőlve. Valamit mormog, ám belenevet, s én nem értem, így tovább mosolyogva csendes magányomban, az elsuhanó autókra tapasztom szemeimet. Zimankós, szmogos levegő kerítette hatalmába a nyári évszaktól mindössze egy kőhajításnyira leledző Szöult, és bár a vékony szövetkabátom némelyest elviselhetőbbé teszi az eső után itt rekedt hideget, mégis egyre csak melegre vágyok. Testem, lelkem, szívem…, mindenem pusztán a forróság érzetével megtöltött boldogságért sóvárok, s ezt nem az idő teszi, és nem is  libabőr, mely átfut bőrömön…

A halottas ház egyik sötétkék furgongát, bőrére eresztett percekkel később már messziről kiszúrom a forgalom fényeiben, és, ha szemem nem csal, a szőke kolléga is kisvártatva érzékeli jelenlétem, amint egyenesen mellém csorog járművével.

- Yoongi – villantom rá vidáman fogaimat, a kisbusz tolóajtaját áthűlt kezeimmel szélesre tárva. – Te vagy az én megmentőm, nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem jössz értem – darálom tovább nyájas szavaim. – Hű, de jó meleg van idebent, rettenetesen utálok fázni – ecsetelem a mellettem bárgyún mosolygó egyénnek. – Nem is értem, az év e szakaszán, miért van ilyen hűvös – dörzsölöm meg kabátomból kibújtatott karjaimat. - Hátradobom a kabátomat, ha nem..., jóságos ég, egy gyerek! – rivallom, amint derekamat kicsavarva egy ismeretlen, óvodás korú, gyerekülésben ücsörgő, csendes lánykát pillantok meg. Elment volna az eszem, és a hidegtől már képzelgek?

- Hm? – les rám a szőke sofőr.

- Egy gyerek van a hátsó ülésen! – csattanok fel újra, a fiúba fúrva értetlen tekintetemet, miután sokadszorra is tudatosul bennem: józan vagyok, és tisztán látok.

- Seunghee, ő itt Hyerin, a munkatársam – emeli tekintetét a visszapillantón keresztül a mögöttünk ülő gyermekre. - Hyerin ő itt a kislányom Seunghee – tálalja, s a döbbenettől, már nem is szemeim téves működésére, inkább hallásom teljes meghibásodására kezdek gyanakodni.

- Kislányod? – hitetlenkedem. - Sosem mondtad, hogy van gyereked - ráncolom össze homlokom.

- Ha jól emlékszek, nem kérdezted – somolyogja, miközben óvatosan hátrafordulva, félőn tanulmányozom át a pufók arcú, négy év körüli kisgyereket.

- Szia – szelídül meg hangom, mire némi fényt csempészve borús estémbe, apró kezét felém emelve, integetni kezd. – Te Yoongi – morfondírozok el visszahelyezkedve ülésembe.

- Hm?

- Tulajdonképpen miért is van veled a hullaszállítás alatt?

- A feleségem nem érezte jól magát, megkért, hogy én menjek el érte az oviba – magyarázza. – Én pedig már úton voltam a helyszínre.

- Értem, szóval gyerek, feleség - bólogatok teátrális merevséggel, mire elneveti magát, s fejével egy mellénk érő társasház irányába bök. Új építésű, magasra tornyosuló épületek között egy karcsúbb, tömzsibb, régiesebb emeletes ház álldogál, melynek bejáratából, látványunkra egy rövid hajú, vékony nő siet le. Érdeklődve figyelem fáradt, mégis örömteli arcát, amint kislányát veszi karjába, s a szőke fiútól lop egy kósza csókot. Nyugodt, békés mosolyra görbül szám széle, ahogy fejemet a párás, hideg üvegnek hajtom, szemeimet mégis mintha ezer tű szúrná, úgy fojtom el meghatódott érzelmeim tömkelegét. Mindig is érzelgős voltam, Jungkook a mai napig képes gúnyt űz belőlem, s előszeretettel emlegeti fel minden egyes indokolatlannak elkeresztelt sírásomat, melyet pusztán egy kóbor kutya képes volt előidézni ingatag mivoltomból. Talán sosem feltételeztem ezt Yoongi-ról, valahogy ő és ez a szokatlanul boldog idill, mintha még a szótárban is elérhetetlen távolságokon pihennének egymástól. Búcsúzkodnak, a nő nekem integet, s csupán remélni tudom, hogy kései felocsúdásom szüleménye, egy idétlen integetés, még elérte befelé masírozó tekintetét.

- Nem hiszem el – mászik be mellém a szőke, a hűvös kinti széltől kissé csapzott fiú. – Jimin most írt, hogy valami fószernek kampec Jongno kerület északi részén. Nem is a mi fennhatóságunk, miért nekem kell elhoznom? – zsémbelődik, amint tekintete reakciómra várva, rajtam telepedik meg. – Komolyan mondom neked, úgy hullnak mostanában az emberek, mint a legyek – fordítja el házsártosan kulcsát az önindítóban.

- Jó öreg Yoongi, már kezdtem azt hinni elvesztél az apaság mezein – kuncogom.

- Te meg miről beszélsz – kacag fel. - Várj, nem is meséltem! – csap a kormányra. – Ez a csávó, aki hátul döglik. Érted..., döglik! - röhögi, saját száraz viccén derülve. -  Ha láttál, már durva balesetet, szorozd meg kettővel. A csávónak a beleit úgy kellett vissza…

- Jézusom, hagyd abba! – rikkantok rá rögvest. 

- Jól van, tudom, inkább megnéznéd – kacsint rám, holott tudja: a belső szervek helyére pakolása, egyelőre még nekem is sok, annak ellenére, hogy jócskán megedződtem az utóbbi időben. – De előbb azon törd a buksid, merre a legrövidebb. Még a végén itt marad a lelke a sok kocsikázástól, vagy feléled itt nekünk…

- Feléled? – nyelem félre levegőmet, a fiúnak támasztva elkerekedett íriszeimet.

- Már, hogy éledne, csak vicceltem – orrol meg, melyet heves bólogatással egészítek ki, s magamban hangosan felnevetve, kellemes nyugalommal fúrom hátam a felmelegedett ülés támlájába. Hát persze, csak viccelt... 

Yoongi feltekeri a rádiót, szemeimet lehunyom, majd elúszva a felzendülő szerelmes ballada lágy dallamában, igyekezve elmémet kiüríteni, hőn áhított harmóniába szenderülök. Hogy mi lesz velem; velünk holnap, vagy azután? Egykor még érdekelt, ahogy a múlt kockáira építkezve tűnődtem a jövőn, ám be kell, hogy lássam: csak a most létezik, ez az egyetlen valóságunk, ebben kell meglelnünk az erőnket, ezt kell túlélnünk, itt kell megvívnunk csatáinkat, s végül meglelnünk éltető boldogságunkat.

*won – koreai pénznem, tíz ezer won átszámítva nagyjából 2500 forint.

A hívás - 36. Hal a szatyorban

36. fejezet

Évekig abban a hitben élt, hogy végül a szerelem és az igazság diadalmaskodni fog, de boldog beteljesülés csak a mesében létezik. /Ezel - Bosszú mindhalálig c. film/

  - Taehyung -

- Taehyung, hova viszel – tör utat egy kétségbeesett nesz oldalamról, keresztülvágva minden, óvatos türelemmel felépített, korábban némileg lerombolt gátat. – Túl gyorsan mész – kapaszkodik meg az ajtón, félőn hátrább helyezkedve. Figyelmem cikázik…, hol az utat tanulmányozom át, hol szemem sarkából veszek egy kósza pillantást a zavarodottságtól kissé remegő, suta lányról; s hiába minden zsigeri iszonyom, tekintetem végső soron, állandósultan telepedik meg a kesztyűtartón. Tartalmára összpontosítok…, tudom jól, mit rejt, tisztában vagyok a működésével. Nem vesztegethetem az időt, nem tölthetek egy felesleges másodpercet sem holmi vacak mérlegeléssel, nem lesz másik alkalom, nem várhatok! Réges régen  meg kellett volna tennem…

- Szállj ki – szűröm át résnyire nyitott számon, kormányra feszült ujjaimból némelyest felengedve.

- Nem értelek, miért…

- Szállj ki, vagy én rángatlak ki – emelem fel könyörtelennek ható hangszínem, mire ismét összerezzen, s eleget téve parancsomnak, kikászálódik mellőlem. Nincs visszaút… Fegyveremért nyúlok, melyet embertelen hanyagsággal lógatok elnyűtt lábaim mellé, amint vontatottan követve a hanyagul távolodó alakot az üres, hajdanán gyártelepként üzemelő betontengerbe, nyakam tornáztatásába kezdek. Érzem… Elmebeteg köd jár át, ahogy görcsbe rendeződő izmaim, félelmet generálva állnak meg a hűvös eső hintette tér repedései között. Nincs visszaút…, érzem.

- Taehyung, mi… - csuklik el hangja, apró léptekkel, szaggatottan messzebb kerülve az autó lámpáinak fényéből.

- Ne merj megfordulni – döföm hátba elutasító zordsággal, fogaimmal véres sebet ejtve saját ajkaimon, amint fagyos borzongással, rettegve emelem célra karom, s a markomban erőnek erejével tartott fegyvert. 

- M- Miért – pördül meg tengelye körül, az elázott, meglepett riadtságtól szabadulni vágyó, halkan felém szóló alak. Mintha az érkezéstől kezdve, tökéletesen tudott volna a csapdáról, tisztán értette volna a szándékom, talán mindig is tudta… - Meg fogsz ölni? – rendül meg arcának minden aggódás ölelte, hitevesztett vonása, ahogy egyenesen íriszeimhez láncoltatva pilláit, válaszok után kezd kutakodni.

- Maradj ott – kiáltom, érzékelve közelebb lépő, remegő lábainak látványát. Nincs visszaút..., már nincs!

- Miért – leheli újból, megállíthatatlanul felém osonva, mire az égbe emelt kezem meghúzván a ravaszt, velejéig rémíti a sosem látott törékenységtől reszkető lányt. Fejéhez rántja vállait, kezével ösztönösen védi magát, mintha csupán ebben a pillanatban eszmélne rá magatartásom komolyságára. – Miért – bátorodik fel rekedt hangja ismét, tébolyult rettegéstől könnybe lábadt szemeivel, érzéketlenségtől elmerevedett, minden bennem kavargó érzelmet elrejtő pillantásomban keresve feleletek után. Nem tehetem...

- Sajnálom – fújom ki levegőm, s lehunyt pilláim sötétsége által megszabadítva magam minden földi kín látványától, megkeseredett tettem, robajló, éles zajban ölt formát, s tesz minden valaha élt jót egy homályos képzelgéssé.

Sokszor tűnődtem azon, hogy tulajdonképpen meddig is bízhat…, mit is remélhet az ember. Túl késő lenne bármit is megváltoztatni, késő lenne egy elmúlt, soha át nem élt létért fohászkodni? Rád néztem… Láttam benned mindazt, s még annál is többet, amit halandó valaha is kívánhatna; láttam benned mindazt, ami emberré tehetne, mindazt a jót, amiért érdemes lenne meghalni, s én gyáván megfutamodva, így tettem. Csak annyit kérlek, hogy olykor, mikor egyedül vagy, s mosolyod már nem tündököl, azokban a percekben kérlek, gondolj rám, őrizz meg egy kósza, múló emlékképben. Tudd, hogy már nem fáj semmi, s ne kérdezd meg ki bántott, ne akarj megmenteni, csak élj…, élj úgy, ahogy egyszer én is szerettem volna; tudom, hogy minden erőd meg van, ahhoz, hogy győzz.

- Taehyung! – szűrődik át elmém fátylán egy távoli sikoly, de szemeim nehezek, testem erőtlen, légzésem lassul, s végül utolsó leheletemmel égbe küldött végső kívánságom, csak arra kér: élj!

Az álmok olykor mélységes sötétsége úgy szív magába, mintha onnan kiutat soha többé nem lelhetnénk, s csak sodródunk az örvények fodrain, mint egy végtelen szél szárnyára vett, roskadt őszi falevél. Csupán lelkünk egy része, egy vékony, gyenge fonál köt össze bennünket a valóság talán sokkalta kegyetlenebb világával, mely kapálózik, felszínre tör időnként, és bár tudtunkra adja, mindez pusztán ámítás, az illúziók láncai erősebbek, s újfent beszipolyozzák elménk. Hatással van ránk…, uralja agyunk, félrevezet, az őrület szélére taszít, míg végül meghunyászkodva elringat.

Az ébredést valószínűleg sosem éreztem ennyire nehézkesnek, mint ebben az ürességtől kongó kényelmetlenül elnyújtott percben, mégis mintha a teljes kipihentség karolná fel testem. Kórház szag van, és ha valami ez biztosan nem jelent jót…

Kényelmetlen, ha alaposabban felmérem közel sem ismerős matrac terül el alattam, mire furcsállóan felnyitva szemem, a plafon idegensége még inkább gyanakvást kelt bennem. 

Felgyorsult, megszaporázott mozdulatokkal tápászkodok fel, ám hiába igazolódik be feltevésem a helyszínt illetően, továbbra sem talál magyarázatot elmém, ahogy éles határt sem a valóság és az álombéli képzelgés között. Túl homályos a mezsgye..., az utolsó ép emlékem az irodaház parkolója, aztán…

- Felébredt fiatalúr? – toppan be egy középkorú, karcsú nő a terembe, gondolatmenetemet félbeszakítva. – Hogy érzi magát? – lépdel közelebb, s bár minden bizonnyal hozzám beszél, tekintete hol a kezében szorongatott kartonon, hol az éjjeli szekrényen jár.

- Jól – felelem szűkszavúan felülve a hófehér ágynemű borította vaságyon. – Mit keresek itt?

- Eszméletét vesztette a belvárosban, a doktor úr elmondása szerint kimerültség…, stressz okozhatta – taglalja mire halvány emlékképként utat törve, egy fegyvert látok meg körvonalazódni csupasz tenyeremben. Csontig hatoló hideg fut át hirtelen hátamon. 

- Elmehetek? – kérdem hűvösen, elkapva a nővér pillantását.

- Ha úgy érzi, nincs akadálya – bólint kedvesen, mire a kijárat küszöbéhez érve visszafordul. – Bár, a hölgyet megvárnám a helyében.

- Hölgyet?

- Aki Önnel érkezett. Egész délután itt piszmog a kórházban a kórterme körül – vázolja, s egy apró mosollyal, amilyen gyorsan érkezett, oly gyorsan tűnik el az éterből. Jeon Hyerin? Tényleg magammal rángattam volna az épületből? Zavarosabbak a gondolataim, mint az utolsó lerészegedésemnél, vagy az első újraélt napomnál…, bár, ha jobban belegondolok, akkor a pszichiátrián kötöttem ki, mint egy hibbant félnótás. El kell innen tűnnöm, amilyen gyorsan csak…

- Taehyung – szólít fel félénkül, egy riadt hang, alighogy dzsekimet sietősen magamra aggatva, a kórterem küszöbét átlépem. Ignorálom jelenlétét, amint újfent iramra lendítve lábaimat, a folyosó túlsó végébe kezdek lavírozni. Nem vezet semmi jóra, semmiféle kontakt ezzel a lánnyal, hát nem egyértelmű neki? - Taehyung – szaporázódik meg lábainak dobogása, ahogy nyomomba ered, míg végül mellém ér, s ismét nevemet hajítja nekem. – Taehyung…, nem hallottad, hogy szólok?

- De – felelem unottan, tempómon nemhogy lassítva, inkább még lendületesebb ütemet diktálva testemnek. Fenének követ…

- Hé! – ragadja meg kabátom szélét meglepő stabilitással lecövekelve, ezzel engem is önkénytelen megállásra késztetve. Bosszúsan fordulok a hatalmasra guvasztott szemű egyén felé, ki meglepődésemre, elnyűtt másodpercekig csak pislog, mint hal a szatyorban.

- Van is valami, amit mondani szándékozol? – vonom fel szemöldököm.

- Nem akarok akadékoskodni, de korábban neked volt halaszthatatlan dolgod velem – kezdi rosszallóan elhúzva szája szélét, szúrós pillantásával körülfogva tekintetem minden lehetséges menekülési útvonalát. – Rendesen beverhetted a fejed – dohogja tovább orra alatt, karjait bátran karba téve. Mióta ilyen merész és kotnyeles velem szemben? 

- Akkor ezért ez a púp? – nyúlok halántékom egy meglehetősen sajgó pontjához.

- A parkolóban vágódtál el, eléggé megijedtem – mormogja pillantását félrevetve. – Féltem, hogy kinyúlsz, aztán a pokol helyett nálam próbálkozol új esélyért az életre – szökik egy kósza fintor mögé rejtett vigyor, ajkai felett pihenő redőibe.

- Ez nem történne meg – kacagok fel érdektelenül, s megpördülve tengelyem körül, ismét a kijárat után indítok keresőhadjáratot, szemeimmel ide-oda körözve, ezzel tökéletesen érzékelve az újult erővel sarkamba lóduló frufrus lányt. 
Halványan dereng fel az az undorodott, érzéketlenségtől bűzlő indulat szította szánakozás, ahogy őrá tekintettem, ahogy gyűlöltem egész lényét, minden mozdulatát, és cselekedetét. Talán mindig is féltem…, tudtam, hogy a bátorsága, szeretete és önzetlen jósága mindig a bűnös aljasság felett fog állni, s ereje nem lankad majd, küzd utolsó leheletéig, míg végül győzelmet nem arat, vagy bele nem hal. Féltem, mert tudtam…, mindig is éreztem, hogy minden, ami őt teljessé teszi feljebb való nálamnál, és végül egy idétlen idiótákat megszégyenítő imbolygással, behódolok majd bájának. Így történt, így van ez most is, s kis híján minden egyes mozzanatom beleremeg a gondolatba, hogy agyam egy rejtett, ködös téboly övezte indíttatásával képes lettem volna fegyvert emelni reá.

- Nincs dolgod valahol máshol? – vetem hátra vállaim felett a fáradhatatlan, világosbarnára festett piócának, éppen leérkezve a recepciós pulthoz, mely mögött ücsörgő, zsémbes hölgy rögvest a személyigazolványom után érdeklődik. 

- Jobban érzed magad? – kérdi mögülem szelíden, mire felé pillantva, minden igyekezetem ellenére újfent hatalmasra tárt, érdeklődő szemeivel találom magam szemben. – Kérdeztem, de nem igazán veszel rólam tudomást.

- Bocs – fordulok vissza a pulthoz, s a kórházi számlám szemrevételezését követően, tárcám szegényes anyagi keretében kezdek kutakodni. – Mint látod élek – jegyzem hozzá, ám pénznek nyomát sem találom. Ez most valami vicc?

- Kérem, a címemre küldjék ki a csekket – sóhajtom a türelmetlenül rám meredő nőnek, aki valamit karattyol magában, aztán legyint. – Nem hiszem el, esküdni mertem volna, hogy… - dörmögöm lassan ellépve a recepciótól, mire a lány hűlt helyének látványa, villanásszerűen teszi helyére a kirakós elkallódott darabját. Mint egy vadászkopó, mely szagot fogva hasítja keresztül az erdőt, úgy iramodok meg a tolvaj után, s nem sokkal a sötét, éjjeli utcára lépve, egy taxinál érem utol. Észrevesz, vigyorogva integet felém a jármű kitárt ajtaján megtámaszkodva, majd elkerekedett szemekkel körül nézek, de csakugyan nekem jelez. Nem értem a helyzetet, ahogy azt sem, miként fogom felvállalni, azt, hogy Jeon úr utasításait kibaszva az ablakon, nem, hogy nem oltom ki a lány életét, de könnyűszerrel babonáz meg, s láncol magához. Nevetségesül gyengének, egyenesen bolondnak érzem egész énemet... Sosem tudnám megbocsájtani magamnak, hogy mindaz, amit családom néven csúfolok, kik utoljára maradtak nekem odahaza, az én téveszmés hibámból esnének el.

- Elárulnád, hol a pénzem? – kérdem sietősen közelebb caflatva az idétlenül somolygó alakhoz.

- Kellett, hogy bemenjek a kórházba, egy vasam sincs – dörmögi, egy könnyed mozdulattal behuppanva a járműbe. 

- Egyáltalán minek jöttél utánam – folytatom melléhúzódva, az ajtót feltűnően hangosan magunkra vágva, ami a sofőr arckifejezéséből, közel sincs ínyére. 

- Már mondtam, hogy aggódtam! Nem szoktak csak úgy elájulni a közelemben az emberek.

- Hagyjuk – húzom el nyúzottan számat, amint fejem az elsuhanó külvilág irányába fordítom, s nem tudom…, látásom homályos, vagy az ablak ennyire igénytelenül foltos az ujjlenyomatoktól. Nem szól vissza. Talán még bámul mellőlem egy ideig a felszín alá vágyakozó pillantásával, megeshet, hogy megannyi kétely vegyítette értetlenség ül ki egyszerre arcának minden apró, negédes szegletébe, ahogy az is, hogyha a valóság táptalaján kívánok a továbbiakban is állni, akkor be kell látnom: képtelen leszek elhatárolódni tőle. Valami vonzás köt össze minket, egy olyan láthatatlan már-már délibáb látképében megjelenő huzal, mely zsarnokian hurokba fogja, s el nem ereszti kettőnk sorsát. Más lettem és ezt ő pontosan tudja, minden fikarcnyi rezzenésemben érzi azt a változást, amit az ő megjelenése, ereje és bűvölete idézett elő bennem, ezzel kiirtva minden mögöttem meglapuló démont, mindent, ami a régi, szennyes énem volt. Görcsbe rándul a gyomrom, de ez már nem a korábbi szédült, rosszullét, vagy fejem megsínylett sajgásának utórengése, már nem…

Az autóban terjengő cigaretta szaga, a külső világ tompa, bágyadt fényei a teljes időérzékemen felülkerekedve nyomasztanak el, s fejemet a vártnál is hűvösebb üvegnek döntve, szememet lehunyva fonom karba kezeimet. A kipihentség érzése amilyen élesen hatolt belém a kórteremben, oly irammal távolodik el tőlem, ennek dacára tartom magam…, fülemmel a zajokat fürkészem, elmémmel pedig a következő lépés körvonalát firkálom. Nem látom át, egyszerűen megőrjít a tehetetlenség, a kudarc vasgerendái, melyek agyamat hivatottak körülhatárolni megfosztva ezzel minden törekvő tervem. Ébernek kell maradnom, míg...

- Minden rendben? – úszik felém egy kétkedő hang, mely félbeszakítva portyázó gondolataimat, magához invitálja tekintetem útját. – Remeg a kezed – bök fejével önálló életre ébredt öklöm irányába, mit érzékelve, azonnal combomra szorítok, s félre sütöm szemeimet. Megfulladok…

- Te… - oson résnyire tárt ajkaimon át. – Mit érzel rólam? - bámulom el az éjjeli, nyirkos fényeket, tenyeremen megtámasztva állam.

- Nem hiszem, egy ez nyelvtanilag helyes kérdés – gondolkodik el egy pillantást véve a pirossá váló lámpákról, mintha teljesen természetesen érné sejtelmes kérdésem.

- Felejtsd el – folytatom, bár tudom már jó ideje nem vagyok ura torkomból kiáramló, számban megformált szavaimnak. - Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.

- A kérdés inkább az, hogy te mit gondolsz saját magadról – vágja hozzám szűk másodpercekkel később a valóságot. Rá nézek, s ő viszonozza elbambult figyelmem, mire talán észre sem vesszük, tétova percek szállnak tova egymás lelkének fürkészésével. Süllyedek..., egyre csak elmerülök, önző, kapzsi vágyaim horgonyához kötve. 

- Megérkeztünk – szól ránk egy zsémbes, kellemetlen hang a sofőrülésről. Mélyet sóhajtva kapaszkodok meg a kilincsen, majd kitárva a taxi nyikorgó, régies ajtaját lassú, váró léptekkel indulok el a mellém tornyosuló épület mentén, árván pihenő autóm irányába. Még szerencse, hogy Hyerin-nek nem jutott eszébe, hogy kockára téve a kocsi épségét, azzal eredjen a mentő nyomába.

- Majdnem elindultam a te autóddal - ér utol az emlegetett, mire egy szúró, cinizmusban elázott kacajt eresztek el éppen csak oly erővel, hogy kizárólag én halljam.

- Az még hiányzott volna – zsörtölődöm, farzsebembe rejtett kocsi kulcsom után nyúlva, félig őt, félig a közeledő autómat lesve.

- Értem – torpan meg, a járda közepén, egy halvány fényt adó köztéri lámpa alatt. – Sajnálom – halkul el, szemeit megmerevedett lábaira szegezve. – Azt hiszem, félre értettelek – keveredik egy bárgyú mosoly arcára, ahogy újfent rám pillantva, végül eltorzulva fordít lassan hátat.

- Ezt, hogy érted? - ráncolom össze homlokom, mintha mit sem gyanítanék. Túl közel engedtem, s ő túl közel került..., túlontúl közel. Hiba volt? Miért érzem tévedésnek azt, amiről egész szívemmel, megkopott lelkemmel tudom, hogy igaz...?

- Vigyázz hazafele Taehyung – emeli intésre kezét, s folytatva útját a belváros irányába, alakja apránként az éjjeli árnyékok örökös homályába vész. Kívülről a teljes szenvtelen közöny rí le minden mozdulatomról, belül mégis fojtogat a megbántott lány valója. 

Vajon az ember meddig képes kezelni a bensőjében dúló, lelkét mardosó, végletekig erőt szipolyozó érzelmeket, hogy lehetséges, hogy már nem tudom elnyomni, önuralmat statuálni, mely akkoriban egészen egyszerűen létem jellemezte? Talán sosem tudtam, hisz minden, ami én voltam, a kietlen sivársággal volt egyenértékű, sem többel, sem kevesebbel…