A hívás - 51. Hazatérés

51. rész

Arcomon valamiféle aggódó értetlenség felejtődik, mintha magam sem tudnám feldolgozni az imént történteket, belül mégis nevetek. Halkan…, de derültség fog el esetlen főnököm láttán, aki valószínűleg elássa magát, ha megtudja milyen állapotban láttuk, s, ha így folytatja nem csak mi, de az egész lakóközösség is tudomást szerez erről az oldaláról.

- Pihenj – lép közelebb Taehyung az autót egy gombnyomással lezárva, s csupán egy másodpercre elidőzve mellettem, léptei lendületesen veszik célba a nagykaput.

- Taehyung – ejtem el óvatlanul nevét. Nem válhatunk el ennyivel..., ma még nem!

- Tudom, mit akarsz mondani – pillant komoran hátra vállai fölött, az utca sejtelmes feketeségében, most még sötétebbnek tűnő szemeit késként megrezzent testembe szúrva. – És csak, hogy tudd Jeon Hyerin. Próbáltalak megvédeni magamtól.

Szavai szívemen átfúródva marják fel egész bensőm, s hiába vágyok felocsúdni, elmenekülni a hallottaktól, elakadt lélegzettel bámulom el a könnyedén távolodó alakot. Megrökönyödve pásztázom eltűnő mivoltát, hűlt helyét, agyamat pedig újfent sikoltó érzéseim kezdik fojtogatni. A sötét, kietlen utcán rekedek, s elfeledettnek hitt emlékeim úgy öntik el tudatomat, akárha percekkel ezelőtt történt volna mindaz, holott, akkor még annyira más volt…, más volt minden.

- Hé, te! – szólított fel egy furcsán ismerősen csengő, mély, érces férfihang. Tudtam, hogy már hallottam valahol, de abban a pillanatban fogalmam sem volt arról, kihez tudnám kötni. – Hozzád beszélek, Hyerin, nem igaz? – folytatta, míg végül megpördülve, hirtelen magam sem tudtam eldönteni, hogy nevessem el magam, vagy fakadjak sírva… Az az idegesítő rendőr! Összeállt a kép, mitől volt olyan bántón bosszantó tónusa a hátamba csapódó hangnak.

- Kim… Taehyung?

- Talált – vigyorgott elégedetten, ahogy közelebb araszolt hozzám a stégen. Menten elöntött, szinte még most is érzem, azt a kelletlen érzést, ami testem köré szorult, ott, akkor.  – Mi járatban erre? Valami randevút füleltem le.

- Nem mondták még neked, hogy nem illik idegeneket kihallgatni? – fontam bosszúsan karba kezeimet.

- Szakmai ártalom – vont vállat egy cinikus mosollyal. Egyre csak azon pörgött az agyam minden szeglete, hogy mégis mi a rossebet kereshetett éppen akkor, éppen ott, civil öltözetben. - Azon töröd a fejed, hogy micsoda egybeesés, hogy összefutunk? – döntötte kissé oldalra fejét, kezeit szürke pulóverének zsebébe csúsztatva.

- Tulajdonképpen nem érdekel – grimaszoltam szemeimet megforgatva. Már hogy ne érdekelt volna…, dühített az a felesleges közjáték, és az okoskodó, tudálékos orra, amit egyre magasabbra emelt, hogy fölényét fitogtassa.

- Elnézést, segíthetek? – hallottam meg egy ismeretlen hangot nem sokkal a hátam mögül, így rögvest a hajók irányába lestem, melynek fedélzetén maga Han Kangwoo bámult felénk, kissé csodálkozva. A férfi kisöcsém gyilkossági ügyéből…, mintha csak tegnap lett volna, talán a második, vagy a harmadik ügyem volt, mint sorsfigyelő.

- Ah, mi csak… Vagyis én – kezdtem hablatyolni össze-vissza kínomban, fejemet a vakító napsütés irányába emelve.

- Jeon kisasszony valami randi… - szólalt fel mellőlem Taehyung somolyogva, mire hezitálás nélkül szakítottam félbe.

- Egy cikken dolgozok az egyetemen, aminek a témája… Élet a kikötőben – vigyorogtam kényszeredetten a férfi felé, aki szakadatlanul, furcsállóan tekintett le ránk. Még most is legszívesebben elbőgném magam, azon az ostoba hazugságon, hogy a fenébe hihette ezt el nekem bárki is? 

- Értem – köszörüli meg torkát Kangwoo a fedélzetről.

- Lenne pár perce rám, hogy feltegyek pár kérdést? – léptem egy határozottat előre. Ha már a mesém ennyire balgatag és esetlen volt, legalább a kisugárzásomon próbáltam csiszolni, amennyire csak tudtam.

- Az igazat megvallva a városba indultam – gondolkozott el. – De egy ilyen csinos lánynak nem mondhatok nemet, ha segítségre szorul. Gyere fel – invitált magához, ahogy ellépett a korláttól.

- Áhá, már értem, szóval te egy olyan lány vagy – fintorodott el becsmérően Taehyung, éppen csak végigfuttatva rajtam szemeit.

- Milyen lány – léptem kérdően előrébb, s némi rosszallással vissza a rendőr irányába.
- A pénzes pasikat skalpoló – nevette el magát szánakozva. – Egy tisztességes lány nem menne fel egy ideges férfi milliókat érő hajójára – sandított rám elkomolyodottan. Mintha joga lett volna elítélni, bírálni, megbélyegezni engem… Hogy nem gyanakodtam egy kósza pillanatra sem?

- Fogalmam sincs, hogy kerültél pont most, pont ide, de, hacsak nem valami légből kapott ürüggyel akarsz bevinni a rendőrségre, akkor hagyj békén – szúrtam egy megvető pillantással keresztül a fiút, majd lendületesen, vissza sem nézve lépcsőztem fel a yachtra, ahhoz az ismeretlen férfihoz. Magamat sem értettem, nem értem a mai napig, hogy várhattam volna el bárkitől is, hogy tetteim ne okozzanak kételyt? Annyira más volt…, annyira más volt minden.

- Jeon Hyerin – vág homlokon lakótársnőm hangja, alig kicsapva magam előtt a bejárati ajtót. – Jeon Hyerin – ismétli csípőre tett kézzel, szemöldökeit bőszen ráncolva.

- Szia – ernyed egy esetlen vigyor szám szélére, bal kezemmel megtámaszkodva az előszoba falánál, míg másikkal cipőmtől kezdem megszabadítani magam.

- Szia – ismétli gúnyosan köszöntésem. – Azt mondja, szia – emeli fel hitetlenül hangját, kezeivel az ég felé csapva, mintha csak Istenhez fohászkodna türelemért, mire egy bűnbánó mosolyt intézek felé.

- Hyerin – robban be a félig nyitott barnás ajtón kisöcsém is, szemeiben millió meg egy tonnányi aggodalommal. – Ha Taehyung nem hív fel ma reggel, valószínűleg már kőrözést adattam volna ki rád – orrol meg, sietősen beljebb lépve. – Élsz még egyáltalán? – tanulmányoz két kezei közé szorítva vállaimat, hogy ugyan minden testrészem a helyén van-e. 

- Mintha legalább hetekre tűntem volna el - dohogom halkan orrom alatt.

- Na te – mutat hatalmas hanggal öcsémre Yujin. – Na te még kellettél ide! – szajkózza bentebbről.

- Jungkook – mormolom el a fiatal fiú nevét, s alaposan magamhoz szorítva, hálát adok mindennek, mi még szép és jó ebben a romlott világban. – Annyira örülök… - kezdem, majd a lány felé pördülök, lassan eleresztve a levegőért kapkodó kisöcsémet. – Annyira örülök nektek – lépek a feltűnően morcos alakhoz, aki bár ellenkezik, végül egy sóhajjal, beleegyezően viszonozza ölelésem.

- Nagyon nem volt vicces így eltűnnöd. Tudod te hányszor hívtalak? – darálja, amint alaposan leellenőriz a fejem búbjától egészen fekete zoknimig. – Egyáltalán hol a francban voltál?

- M-Munka – dadogom. – Munka miatt elkellett mennünk Jimin-nel – araszolok beljebb a konyhába fel-fel korduló gyomrommal karöltve. – És…, Taehyung-gal – egészítem ki egy apró, bosszús fintorral. – A telefonom pedig már induláskor megadta magát – kacagok fel oly petyhüdten, mintha egy francia vígjátékot erőltetnének éppen rám.

- Ki se nyisd a hűtőt – horkant rám Yujin. – Csak instant leves van – szegezi nekem a konyhapultnak dőlve. Most vagy bűntudata van, hogy ismét nem vásárolt be, vagy még mindig haragszik rám. – Te meg vakard már le azt a savanyú nézést! – kiabálja a szorgosan nyomomba poroszkáló öcsémnek. – Leolvad az arcod a koponyádról! – fújtatja.

- Történt valami, míg… - érdeklődnék lassan nyúlva egy tiszta tányér után, összeszűkült, gyanakvó szemeimmel végigkövetve a két alakot.

- Hányszor mondjam még el, hogy nem volt szándékos? – mentegetőzik testvérem, s elnézve kettejük számomra egészen érthetetlen társalgását, furcsán kívülállónak kezdem érezni magam.

- Akarom én tudni, hogy… - próbálok ismét szóhoz jutni, de újfent süket fülekre lelek.

- Hát a nyakad tekerem ki – prüszköli Yujin, indulatosan megindulva a fiú fele. – Örökre az adósom maradsz, érted? – folytatja hevesen, mire Jungkook egy libbenéssel, félőn mögém vetődik. – Gyáva – köpi mérgesen lakótársnőm, amint végérvényesen is összezavarodok.

- Elmondanátok végre, mi a franc történt?

- Hogy mi történt? – csap a pultra a lány, hosszú fekete haját háta mögé dobva. – Mondd el neki Jeon Jungkook…, vagy várj, tudod mit? Majd én elmondom! – nyúl egy mély levegőért, és hiába keresek némi választ a mellém lépő fiúban, tekintetét egy ernyedt vigyorral félreveti. – Ma reggel a kisbusz, amivel elviekben dolgozik, úgy parkolt be a háztömb elé, hogy nemes egyszerűséggel hátrább taszajtotta a kocsimat, ami aztán feltorlódott a járdára, egyenesen egy fának – hadarja.

- Ha nem álltál volna a tilosban nem is feltételezem, hogy…

- Elhalgass! – csattan fel Yujin újra, mire Jungkook száján rögvest lakat kattan. – Ha nem bömböltetnéd a zenét, még talán azt is meghallottad volna, hogy a Mini Cooperem rongyosra törik.

- Hülye – legyintem tarkón a szerencsétlenül toporgó fiút. – De a cég csak fedezi, nem? Valamiféle biztosítás…

- Itt jön a legmókásabb rész – nevet fel a lány. – A cégnek semmilyen biztosítása sincs, Jungkook nem is bejelentett alkalmazott, és hadd ne soroljam! Mire a rendőrség ki ért, még az is kiderült, hogy a kisbusz lopott volt – darálja Yujin, mintha maga sem hinné el a történteket.

- Jungkook, mibe keveredtél már megint – nyújtom el szavaimat öcsém felé fordulva, aki menten szóra nyitja száját.

- Az utolsó fillérig megfogom adni a javíttatás árát – mentegetőzik, mire Yujin dünnyög pár szót, s arccal a konyhapultra borul, valamiféle sírásnak csúfolt rikácsolással. – És, hogy lásd komolyan is gondolom – rántja ki kezemből az instant leves zacskóját Jungkook. – Vendégeim vagytok egy kései vacsorára.

- A Pavillon de Paris-ban? – csillan fel lakótársnőm kissé könnyes szeme egy pillanatra, éppen csak elejtve kedvenc, szemtelenül drága éttermének nevét.

- A Pavillon de Legénylakban – húzza szélesre mosolyát a fiú, szemeivel saját emeletük felé kacsintgatva, mire Yujin hisztérikus műsírással újra a pultra borul.

- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni – helyezem vissza a kivett tányért a kredencbe.

- Nem mondtam, hogy tudok – nevet fel Jungkook lendületesen a kijárat felé masírozva. - Előre megyek, mert a marha lehet, hogy éppen odaég - int, majd megsürgetve mozgását, eltűnik a lépcsőházban. Időm sincs érdemben reagálni a történtekre, a halottakra, vagy éppen átgondolni azt, hogy éppen Taehyung lakására készülök magam után hurcolni Yujin-t. Önkéntelenül visznek előre lábaim, mintha az éhség mozgatórugói mindent egycsapásra rúgnának fel, ám a tény, hogy ellenőrizhetem Jimin hogylétét, valamelyest kompenzálja látogatásunk keserű ízét. Momentán, mintha józanul gondolkodni is túl éhes, és fáradt lennék, s mintha mellkasom sebei is sajogni kezdenének.

- Megjöttünk – csilingeli Yujin, de, amint az ebédlőhöz érünk, s pillantása találkozik öcsém megrökönyödött műmosolyával, egy mélyről feltörő, ördögi vigyorral vágja pofán a fiút. Nyakamat rá, hogy kifejezetten élvezi a helyzetét Yujin, és az elkövetkező hetekben életét kisöcsém rongálásának fogja szentelni, s az igazat megvallva, cseppet sem bánom, talán még én engem is elszórakoztatnak majd.

- Üljetek le – húzza ki illedelmesen a székeket Jungkook. – Tae – kiált fel, mire a név hallatán, mintha saját nyálamat nyelném véletlenül félre. – Kész a kaja!

- Végre, már azt hittem… - lép a helységbe a nappali irányából, s látványunkra, hirtelen mintha megtorpanna. – Már azt hittem téged áldozunk fel az éhség oltárán – hunyja le szemeit, amint zsebre vágva kezeit, velem szemben dobja le magát az egyik székre.

- Jimin hol marad? – érdeklődik öcsém az imént érkezőtől, ahogy az asztal közepére helyez egy hatalmas tál marhahúsos-zöldséges tésztát. Könyörgöm, csak legyél finom, könyörgöm, csak legyél finom, szajkózom untalan, ügyet sem véve a szemeivel engem kutató Kim Taehyung-ról, aki kissé elnyújtva válaszol.

- Alszik, szerintem reggelig – sóhajtja, majd magabiztosan a merőlapátért nyúló kezemmel szinte egyszerre éri el a tál szélét. Akaratlanul is összevillan tekintetünk, holott szent esküt tettem, hogy erőn felül is ellenálok, szúrós, már-már égető pillantásainak, amivel minden mozdulatomat leplezetlenül kíséri. Talán ezzel a tettével éppen ez volt a célja, hogy végre rá figyeljek…, és ismét sikert arat. De legalább Jimin biztonságban van, és pihen…, hála a magasságos égnek, vagy valami még feljebb való hatalomnak, ami jobb híján xanax névre hallgat.

- Most szed valamelyikőtök, vagy folytatjátok egymás bámulását? – orrol ránk Yujin oldalamról. Zavartan lököm félre szemeim vonalát, amint hagyom, hogy Taehyung szedjen elsőnek, s, hogy lehűtsem magam, hatalmasat kortyolok az elém rakott pohár vizéből.  – Amúgy tulajdonképpen mit csináltatok Pohangban? – kérdi egyszerűen, mire úgy nyelem félre a folyadékot, hogy fele a tányéromban köt ki, fele meg valahol a légcsövemben reked. Hangos krehácsolásba kezdek, Yujin hátba vereget, öcsém aggódóan nyúl egy törlőrongyért, Taehyung pedig elégedetten csavarja pálcikáira a tésztát, arcán egy kedélyes félmosollyal. – Jól vagy? – igazítja meg hajam barátnőm, s egy szalvétát nyújt át, míg Jungkook felitatja a tányérom körül leledző vízcseppeket.

- Jól – nyögöm. Már, hogy a viharban lennék jól..., egyáltalán mit keresek én itt?

- Egy nyomozás miatt mentünk Pohang-ba – kerekedik végül magyarázatra a szemközt ülő, s számat elharapva, némán fürkészem át rezzenéstelen nyugalmú arcát, aminek látványával inkább az ételét tiszteli meg, mintsem minket. – Az ottani rendőrség vonta bele a fővárosi nyomozócsapatot az ügybe, a törvényszéki orvosszakértő pedig külön Park Jimin segítségét kérte az ügy folyamatában.

- Ez rettenetesen unalmasan hangzik – töm egy adag tésztát a szájába Yujin, és példáját követve, kissé megnyugodva kezdek én is enni. Jungkook hatalmas szerencséjére egészen ehetőre sikeredett, és a marhahússzeletek is éppen annyira vannak csak átsütve, amennyire én szeretem.

- Nem is lenne rossz rendőrnek lenni – mélázik el a pillanatnyilag újra munkanélküli testvérem. – Ez oké, de Hyerin, hogy került a képbe? – kérdi, hol rám, hol Taehyung-ra pillantva.

- Jimin akarta, hogy jöjjön – folytatja egyszerűen mondandóját. – Ám végül velem ütötte el az időt, amíg a főnöke dolgozott – kúszik egy alig látható, pimasz mosoly szája szegletébe, amint éppen csak rám sandít. A másodperc tört része alatt önt el a méreg, s lányos zavaromban, végül az asztal alatt térden rúgom a rendőrt, aki felszisszenve, mérgesen vájja belém tekintetét.

- Mármint a szálláson vártunk – bököm ki, de alig kimondva mondatom, szavaim inkább tűnnek hatalmas baklövésnek, mintsem mentésnek.

- A szálláson – formálja meg szavait gyanúsan Yujin. – Mit csináltatok kettesben egy…, szálláson – ráncolja meg homlokát, s a pír úgy önti el fejem minden apró részletét, hogy úgy érzem, menten kipukkad.

- Hyerin, mit csináltunk a fogadóban? – emeli rám szemöldökeit Taehyung. Menten felképelem, könyörgöm, valaki állítson meg mielőtt olyat teszek, amit aztán amúgy sem bánnék meg!

- Néztük a plafon repedéseit, és azon morfondíroztunk, vajon mennyi hazugságot bír még el mielőtt ránk omlana – vágom burkolt sértésemet a szemközt ülőnek egy cinikus grimasszal, mely szemlátomást meglepi. – Ha nem probléma, ránéznék Jimin-re, nagyon kimerült az úton – hunyom le szemeimet, azzal felállva az asztaltól, fájó szívvel hagyom magam után a félig elfogyasztott tésztát. Egy perccel sem tudok tovább a közelében maradni, és ezzel a beszélgetéssel is a korántsem álló vizet kavarja csak, még jobban fel. Úgy érzem megfulladok…, mit is gondoltam, hogy ide jövünk, hiszen éppen csak elváltunk, és én eldöntöttem! Eldöntöttem, hogy minden, ami kettőnk között történt Pohang-ban az pusztán egy múló vágy volt, semmi több…, s örökre ott is maradt, a fogadó falain belül, amik aztán egyszer végleg elnyelik azt. Azt, amiről hittem, hogy talán nem csak egy tűnő szeszély, egy kósza fellángolás, hanem több..., valami igazi..., ám alig eltöprengve rajta, kezem csak beleért a bilibe, ami csordultig telt hazugsággal. A hálószobák felé veszem az irányt, hátha az egyik ajtó mögött meglelem esetlen főnökömet, hogy legalább egy futó pillantással nyugtázzam, valóban rendben van.

- Az az én szobám, de ezt tudod – lép a félhomály szennyezte folyosóra a minden gondolatomat kitöltő alak. Mintha csak bevonzanám, csupán azzal, hogy rá gondolok.

- Nincs rá írva, hogy itt van-e, vagy sem – felelem könnyeden vállaim fölött, majd lassan megfordulva, szúrósan fúróm szemeibe pillantásomat. – Elárulod, hol van? Jungkook szobájában?

- Ott, igen – bólint, s felvonva szemöldökeit, a padlószőnyeg felé hajtott arcával kézen fogva lép közelebb. – Nem gondolod, hogy beszélnünk kellene?

- Már mindent megtudtam, amit akartam – sütöm félre zavartan szemeimet, akárha attól félnék, íriszeimen át, tisztán meglátná elmémben örvénylő gondolataim fedetlen valóját.

- Kettőnkről beszélek – magyarázza feltűnő higgadtsággal, míg én kipattant szemeimmel, legszívesebben a legközelebbi ablakon vetném ki magam. – Nem akarsz arról a dologról beszélni?

- M- Mégis milyen dologról – hőkölök vissza, a fiúra kapva megrezzent tekintetem. – Nem! – vetem neki, egy lépést hátrább csúszva.

- Újra megtenném - farag hátrányán, és magabiztosan, csupán néhány centire áll meg előttem. Menekülően lépnék újfent hátrább, de derekam után nyúl, s ellentmondást nem tűrve, fölém tornyosuló testéhez húz. – Bármelyik pillanatban.

- Elment az eszed – szökik belőlem, mintha magam sem fognám fel, mi is történik. – Engedj el! Valaki meg fog látni minket!

- Nem érdekel – szűri fogai közt egy sóhajjal a plafon felé fordítva arcát. – Ha gondolod, megmutatom, mennyire nem foglalkoztat, hogy észrevesznek-e – pillant vissza értetlenül meredő, vöröses színekben úszó képemhez, s mintha csókért hajolna, végül mélyen szemembe néz, egy arcán ragadt, öntelt mosollyal kísérve. – Most azonnal – leheli el futólag mozdulni is képtelen testem mellett, majd felkaron ragadva, berúgja hálószobájának ajtaját. Mi a franc történik velünk?