A hívás - 52. Emelt fővel

52. rész

Vége lesz úgyis a sötétnek, és a kártyavárak is ledőlnek, az a hang, az a dal, ami igazi volt, csak az marad meg, a többi nem szólt. /Zanzibar/

zene a léleknek

- Néztük a plafon repedéseit, és azon morfondíroztunk, vajon mennyi hazugságot bír még el, mielőtt ránk omlana – vágom burkolt sértésemet a szemközt ülőnek egy cinikus grimasszal, mely szemlátomást meglepi. – Ha nem probléma, ránéznék Jimin-re, nagyon kimerült az úton – hunyom le szemeimet, azzal felállva az asztaltól, fájó szívvel hagyom magam után a félig elfogyasztott tésztát. Egy perccel sem tudok tovább a közelében maradni, és ezzel a beszélgetéssel is a korántsem álló vizet kavarja csak, még jobban fel. Úgy érzem, megfulladok…, mit is gondoltam, hogy ide jövünk, hiszen éppen csak elváltunk, és én eldöntöttem! Eldöntöttem, hogy minden, ami kettőnk között történt Pohang-ban az pusztán egy múló vágy volt, semmi több…, s örökre ott is maradt, a fogadó falain belül, amik aztán egyszer végleg elnyelik azt. Azt, amiről hittem, hogy talán nem csak egy tűnő szeszély, egy kósza fellángolás, hanem több..., valami igazi..., ám alig eltöprengve rajta, kezem csak beleért a bilibe, ami csordultig telt hazugsággal. A hálószobák felé veszem az irányt, hátha az egyik ajtó mögött meglelem esetlen főnökömet, hogy legalább egy futó pillantással nyugtázzam, valóban rendben van.

- Az az én szobám, de ezt tudod – lép a félhomály szennyezte folyosóra a minden gondolatomat kitöltő alak. Mintha csak bevonzanám, csupán azzal, hogy rá gondolok.

- Nincs rá írva, hogy itt van-e, vagy sem – felelem könnyeden vállaim fölött, majd lassan megfordulva, szúrósan fúróm szemeibe pillantásomat. – Elárulod, hol van? Jungkook szobájában?

- Ott, igen – bólint, s felvonva szemöldökeit, a padlószőnyeg felé hajtott arcával kézen fogva lép közelebb. – Nem gondolod, hogy beszélnünk kellene?

- Már mindent megtudtam, amit akartam – sütöm félre zavartan szemeimet, akárha attól félnék, íriszeimen át, tisztán meglátná elmémben örvénylő gondolataim fedetlen valóját.

- Kettőnkről beszélek – magyarázza feltűnő higgadtsággal, míg én kipattant szemeimmel, legszívesebben a legközelebbi ablakon vetném ki magam. – Nem akarsz arról a dologról beszélni?

- M- Mégis milyen dologról – hőkölök vissza, a fiúra kapva megrezzent tekintetem. – Nem! – vetem neki, egy lépést hátrább csúszva.

- Újra megtenném - farag hátrányán, és magabiztosan, csupán néhány centire áll meg előttem. Menekülően lépnék újfent hátrább, de derekam után nyúl, s ellentmondást nem tűrve, fölém tornyosuló testéhez húz. – Bármelyik pillanatban.

- Elment az eszed – szökik belőlem, mintha magam sem fognám fel, mi is történik. – Engedj el! Valaki meg fog látni minket!

- Nem érdekel – szűri fogai közt egy sóhajjal a plafon felé fordítva arcát. – Ha gondolod, megmutatom, mennyire nem foglalkoztat, hogy észrevesznek-e – pillant vissza értetlenül meredő, vöröses színekben úszó képemhez, s mintha csókért hajolna, végül mélyen szemembe néz, egy arcán ragadt, öntelt mosollyal kísérve. – Most azonnal – leheli el futólag mozdulni is képtelen testem mellett, majd felkaron ragadva, berúgja hálószobájának ajtaját. Mi a franc történik velünk? Egyre csak zúg, zsibong hallójáratom, melyet rozogán fülemhez emelt kezem sem enyhít.

- Mondom az az én szobám – áll meg előttem Kim Taehyung teljes életnagysággal, kétkedés fűszerezte pillantásával alaposan áttanulmányozva megrökönyödött arcomat.

- Tessék? – pattannak kétszeresére amúgy is guvadt szemeim a felismeréstől.

- Hol járnak a gondolataid – dönti kissé oldalra fejét.

- Veszélyes vizeken – mormolom halkan orrom alatt, bosszúsan félresütve szemeimet. Már a képzeletem is a bolondját járatja velem, remek. Leplezetlenül zakatoló szívem fullaszt, képzelgésem hatása alól levegőért sikoltozva, végül csak kipréselem kérdésem. - Jungkook szobájában van? – utalok főnökömre.  Talán ébren van…, talán elmondhatnám neki, mennyire sajnálom a történteket.

- Ott, igen – bólint, s felvonva szemöldökeit, a padlószőnyeg felé hajtott arcával kézen fogva lép közelebb. – Aztán, ha meggyőződtél róla, hogy a doki egyben van…, akár beszélhetnénk is.

- Már mindent megtudtam, amit akartam – vágom neki kissé kegyetlenül, nem mintha hangnemem bármit is számítana, nem mintha meghallhatná azt, ami bennem kavarog, azt, amiről magam sem tudom, hogy előbb utóbb, végül felemészt-e.

- Menthetetlen vagy - csóválja meg fejét egy mély sóhajjal, s, mintha egy apró mosoly is szája szélére osonna. Még keserűbbé válik arcán minden egyes rezdülés, torkom pedig egyre csak kapar, s kapar. - A konyhában leszek. 

Lassan elsétáló alakja után bámulok némán, résnyire nyitott számat becsukom, torkom köszörülöm meg, majd néhány erőteljeset pislogok öcsém szobájának ajtaja előtt. Tulajdonképpen nem vagyok tisztában azzal, hogy az apám és közte lévő kapcsolatról, vagy az együtt töltött éjszakánkról akar beszélni, netán rám zúdítani mindent egyszerre… Talán holnap, holnapután, vagy az után? Talán soha.

- Hyerin – köszönt egy kába félmosollyal Park Jimin, alig átlépve a küszöböt. Villanyfény mellett ül az ágyon, hátát görnyedten a falnak támasztva. Negédesen próbálja tartani velem a szemkontaktust, de bele-bele sajdul, ahogy kiegyenesedni próbál.

- Hogy vagy – kérdem lassan közelebb araszolva.

- Jól.

- Én...

- Ezt már megbeszéltük a kórházban nem? – sóhajtja megnyugtatón, mire az ágy végében, lehajtott fejjel megállok. – Kemény napokat tudunk magunk mögött. Senki nem tehet semmiről, nem akarok még egy bocsánatkérést hallani – ráncolja rám elkomolyodottan homlokát. Arca viseletes, haja kócos, neveletlenül oson néhány tincs szemei elé, melyekkel még mindig engem tanulmányoz. Hallgatok, kerülöm pillantását, egyre csak a padlót pásztázom számat ide-oda húzkodva, mintha magam sem tudnám, melyik szóval, betűvel kezdjem mondandómat. – Fontos vagy nekem Hyerin, minden egyes agyrémeddel együtt, ami az árnyékodban jár. – Elszorul a torkom. – Ha a fene fenét is eszik, rám mindig számíthatsz majd, de egyet kérek – folytatja, míg én óvatosan, félőn emelem felé tekintetem. – Ne engedd, hogy ez az egész felemésszen. – Szemei ellentmondást nem tűrő komolysággal vájják íriszeimbe szavainak súlyát. – Döntened kell.

- Tudom – lehelem bárgyún magam elé. – Túl sokáig hagytam, hogy az ár sodorjon, és közben észre sem vettem, hogy már rég tudom a válaszokat. Mindenre. – Nem felel, némán konstatálja az elhangzottakat, majd szemeit lehunyja, lassan ellöki magát a fal támaszából, és az ágy széléhez kúszik.

- Kimenjünk?

- Menjünk – egyezek bele, s irányába nyújtom kezem.

- Vállon lőttek, nem lábon – nevet fel röviden, s, hogy minden aggodalmam köddé válhasson, előrébb sétál, hogy az ajtót is kinyithassa előttem, amolyan erőfitogtatás címen. Kellemesen mosolyodok el, ahogy egymás mellet lépkedve, cél érünk a még mindig nyüzsgő ebédlőnél. Drágalátos kisöcsém menten ránk szegezi tekintetét, szája tele, egy tésztaszál, amennyiben jól látom ki is kandikál, ám mielőtt szóra nyithatná száját, Yujin horkant rá, majd negédesen felénk vigyorog. Főnökömet kezdi szólongatni, mire nagyot nyelve, Jungkook is csatlakozik a helyet foglaló faggatásához. Szemlátomást jól bírja a gyűrődést Jimin, hárít, amennyire csak ereje bírja, olcsó, vacak mosoly szökik arcára a két jómadár támadásszerű kérdezősködésétől, olykor menekülne, de annál most éhesebb. Felém-felém les, amit heves bólogatással jutalmazok, mondván élvezze csak Yujin és Jungkook, olykor meglehetősen nehezen elviselhető társaságát. Talán már ismét egymást piszkálják, nem értem tisztán, gondolataim akaratlanul is a konyhából kisétáló alakra összpontosulnak. Kim Taehyung. Az egyetlen, a gyűlölt, az elgyötört, a lelketlen. Hosszan mélázunk el egymás szemében, abban a tekintetben, amiben még mindig bele-bele borzongok, annak az embernek a tekintetében, akit képtelen vagyok gyűlölni, akinek a lelkét elgyötörte valami, ami mások belehaltak volna, talán ő is. Talán nem egyszer… Kihűl a levegő, elcsendesedik a csapongó zaj, ő ott áll az ajtófélfának támaszkodva, kezében egy sárgás ital, melybe lopva kortyol, akárha fájdalmát fojtaná a keserű ízbe. Minden bizonnyal szenved, pontosan úgy, ahogy én, ahogy azt mindig is tettük.

Egy sóhajjal konstatáltam a postaládából kiemelt fehér, nevemre szóló boríték mindenféle befizetésre ösztönző számlától való mentességét, így érdeklődően feltépve azt kezdtem kielemezni sorait, s bár ne tettem volna… Mérhetetlen keserűség, egyfajta indulat keverte bánat jelent meg eltorzult, fehérré sápadt arcomon. Keményeket pislogtam alig az első soron túlrágva magam, amint a korláton támaszért nyúltam, ám alig megérintve azt, egy lecaflató alak könnyűszerrel lökte félre kezem.

- Nem látsz? – szidott meg a földszintre érő egyén, látványosan magára vonva figyelmem, még fel sem lépve az első lépcsőfokra.

- Sajnos látlak – dünnyögtem a leérkező Kim Taehyung tekintélyt parancsoló egyenruhájára úsztatva futólag pillantásom.

- Na, szevasz – intett egyszerűen, ahogy könnyedén faképnél hagyva, léptei vonalát a nagykapu felé vette. Hatalmasat nyeltem, de a gombóc csak nem kúszott mélyebbre torkomban.

- Várj – kiálottam utána, mellyel nem csak a megtorpanó fiút, de saját magam is megleptem. – T- Tudnál nekem segíteni? – vittek lábaim egészen meggondolatlanul az egyenruhás nyomába, aki egész testével felém fordulva, értetlenül pásztázott át.

- Jól hallottam? – döntötte gúnyosan oldalra fejét, mindkét szemöldökét szembetűnőn megemelve. – Segítség? – nevette el magát lekicsinylően. – Miféle segítség…? – lépett sejtelmesen közelebb.

- Az apámról lenne szó – nyúltam bátortalanul egy mély levegőhöz, ignorálva a fiú minden cinizmusát.

- Az apádról? – húzta ki magát kissé zavartan.

- Ez egy hosszú… - szorítottam össze a kezemben markolászott borítékot. – Ez egy hosszú történet, és… Te rendőr vagy!

- Ezt miből találtad ki? – nézett végig saját egyenruháján egy teátrális grimasszal, majd újfent egyre frusztráltabb tekintetemnél telepedett meg.

- Megakarom találni az apámat, de…

- Felejtsd el, nem segíthetek – húzta el száját, amint sarkon fordulva nemes egyszerűséggel kitárta maga előtt a társasház rozoga, egykoron szürke festékkel borított kapuját.

- Taehyung – szólítottam meg a kisétáló alakot, és mintha észre sem vettem volna ösztönszerű tettem, oly ártatlansággal késztetettem megállásra. Meghökkent…, pont annyira, amennyire én is. Hangerőm, annak hordozása, színe, tónusa egészen más, mint az év többi napján. Fekete ingjének szélét, valahol a csípője felett értem el, ám hiába lassult le egy pillanatra mozgása, játszva hagyott figyelmen kívül, s tovább szedte lépteit a parkoló autók irányába. – Taehyung!

- Hagyj békén, nem vagyok nyomozó – kiabált vissza, felém se nézve, hatalmas lábnyomait egyre gyorsabban maga mögé szórva, egészen egy közelben ácsorgó rendőrautóig. Mit is gondoltam, komolyan ettől az embertől akartam bármiféle segítségért kuncsorogni? Teljesen elment az eszem a baleset következtében? Teljesen levegőnek nézett…

- Csak hallgass meg! – csaptam mindkét kezem az orrom előtt bevágott ajtóra, mire felbőszülve a fiú teljes érdektelenségén, eszelős ostobákat megszégyenítően kerültem meg a járművet, magamat egy gördülékeny mozdulattal az anyósülésre ültetve.

- Mondd, neked tényleg elmentek otthonról? – képedt el a sofőrülésen, valami rádiót állítgató illető. – Ez egy céges autó, nem egy taxi, szállj ki! – utasított némileg higgadtabban.

- Tartozol nekem! – csattantam fel, hisztérikus kislányokat megszégyenítő hangerővel.

- Tényleg meghibbantál… - csóválta meg egy ócska fél mosollyal fejét. - Mivel tartoznék én neked?

- A tegnap esti csók a kórházban – ejtettem el kijelentésemet, melybe a vártnál is jobban belepirultam, s arcomat menten az ablak irányába fordítottam. Istenem, hogy mondhattam ezt…?

- Mi van vele? – meredt rám megszokott nyugalmával.

- Huh? – pattantak ki szemeim. – N- Nem álmodtam? – morogtam el számat alig kinyitva, szinte csak saját magamnak, ennek ellenére jól tudtam, ő mindent tökéletesen hallott.

- Ha álomnak hitted, miért hoztad fel? – tette fel logikusnak ható kérdését, mire legszívesebben az ülésemmel váltam volna eggyé. – Megakartál róla győződni, hogy megtörtént-e? – mosolyodott el kaján kicsinyességgel, amint egy ölébe vett kék mappát önelégülten lapozgatni kezdett. – Talán nem tetszett?

- Ha nem lennék bajban, elküldenélek a jó büdös picsába! – szűrtem át fogaim között, egyre felpaprikázottabban. 

- Elég csúnyán beszélsz, nem? – ült meg ismét egy kelletlen mosoly profilján.

- Vigyen be biztos úr! – grimaszoltam, némi hibbantsággal meghintve gesztusom.

- Szállj ki, éjszakai szolgálatba megyek – kapcsolt be egy megyei feliratú rádiót, amiből rögvest különböző járőrök, a központnak intézett jelentései hallatszódtak ki. – És még dolgom van előtte.

- Ezt ma kaptam – vettem ölembe a megcsócsált, rongyossá gyűrt borítékot. – A központi temetkezési vállalattól jött.

- Mondd te süket vagy?– rikkantott rám, ingerülten a hátsó ülésre vágva mappáját.

- Anyám urnájának helyéért nem fizettünk és most egy tetemes tartozást varrtak a nyakamba – halkultam el, velem együtt pedig a mellettem ülő is bosszúsan ugyan, mégis némán kezdett végre figyelni. - Úgy tudtam apa fizet, de valamikor a nevemre íratta a belegyezésem nélkül, aztán eltűnt.  Semmit sem tudok róla…

- Beakarod hajtani a tartozást rajta, ha megtalálod, vagy mi?

- Nem, egyszerűen csak… Úgy érzem, találkoznom kell vele, és… - folytattam, de hangom elcsuklik, s csak, hogy ne érzékelje kitörni vágyó bánatom könnyeit, ölembe szegezett tekintetemre támaszkodva, elnevettem magam. – Igazad lehet, tényleg nem vagyok normális – röhögtem zavartan, visszanyelve sóvárgó keserűségem könnycseppjeit. Nem adtam meg magam a melankolikus letargiának, nem tettem magam még ennél is kiszolgáltatottabbá…

- Kösd be magad – utasított, s meg sem várva reakcióm, a gázra lépett, mire megzabolázott, magamutogató tempójától mindkét kezemmel ott kapaszkodtam meg, ahol éppen értem az autó karosszériáját. – Csak tudnám, minek mondod el ezeket nekem - pufogta, noha kérdésére tulajdonképpen saját magam sem tudtam a választ, hisz egyértelműen a tudtomra adta: nem segít.

- Hova… - nyögtem, de köhögős érdeklődésemet rögvest belém rekesztette a legközelebbi kereszteződésnél tövig fékre lépő alak.

- Csak maradj kussban – rendelte el visszafogott higgadóságtól bűzlő, megszokott fölényes viselkedéssel. Eleget tettem óhajának, s gyanútlanul, mintha okom lett volna megbízni a kormányt tekerő emberben; elhelyezkedtem a kocsi kényelmében, mialatt minden fel-fel morajló, gyér zaj forrása, csupán a rendőrségi rádió volt. Már nem tudtam felvenni, foglalkozni sértőszavaival, a lekezelő stílusával, már meg sem akartam érteni mi zajlik benne. Nem kívántam, szemeim mégis ellentmondást nem tűrve makacsolták meg magukat, amint lopva néhány kósza pillantást a fiúról, fürkésző bámulatom, végül leplezve ugyan, mégis talán túl nyíltan telepedett meg arcának vonásain. Kit is akartam átverni, tudat alatt csak a köztünk összekuszálódott szálakat próbáltam egyenesbe fonni… Élére vasalt fekete ingje, vállapja, szigorú erélyességről árulkodott, s megfeledkezve magamról, valamint eszem minden mértékadó, fegyelmezett gondolatáról, egészen egyszerűen bódultam bele parfümjének citrusosan aromás, rozmaring és koriander fűszerezte, asszertív, csábításra hivatott illatába. Eleinte félve, mulyán, később azonban szinte indokolatlanul mély lélegzetekkel szipolyoztam magamba, ahogy mintha már a cédrus és a levendula elegye is orromba mászott volna, úgy tébolyított meg, zaklatott fel, s gyengített a végletekig el… Megremegek, mintha még most is érezném.

- A központi temető? – kaptam észbe, áttanulmányozva az ismerős, szürkületbe burkolózó kőkerítést, s a megannyi borús emléket idéző vaskaput. Miért vitt oda, mikor keveredtünk arra?

- Mondtam, hogy dolgom van – morogta orra alatt az autóból kiszálló, mire engedelmesen követve példáját, kilépve a zimankóssá hűlt külvilágba, kétkedve figyeltem végig Taehyung mozdulatsorát, amint a csomagtartóból, egy sötétbíbor rózsákból kötött csokrot emelt ki. Figyelmen kívül hagyva toporgó mivoltom, a bejárat irányába kezdett ballagni. Derekamon pihentetett pulóverembe bújtattam magam, s fehér edzőcipőmmel átlibbenve egy pocsolyán, leplezhetetlenül iparkodtam a zárórában előrenyomuló fiú után, kinek szemlátomást épp oly teher voltam, mint, amennyire magam sem kívántam társaságát. Régen jártam ott, talán túlságosan is rég, és ez bántott… Az előttem baktató némelyest lassulni kezdett elérve a rendezett, katonás sorokba állított sírkövek tömegét, majd egy sávon befordulva, lábai valahol középtájon eresztettek gyökeret. Lomhult járásom, mihelyst vontatottan megközelítettem a rózsát helyére egyengető fiút, s mintha csak létjogosultságom kérdése járta volna át ráérősen piszmogó végtagjaimat, úgy álltam meg némán a szürke, írásjelek tarkította kövek előtt.

- Nem ismerem – nyilatkoztatta ki halkan Taehyung, egy lépéssel kihátrálva a sír elől ezzel karnyújtásnyira mellém érve.

- Idegeneknek hozol virágot? – ráncoltam össze egy grimasszal szemöldököm.

- Születésemkor halt meg – konstatálta elnyűtt higgadtsággal, s jobban áttanulmányozva a feliratokat, egy fiatalon elhunyt nő neve rajzolódott ki a vésetekből. Tapintatlanságból dicséretet érdemeltem volna…

- S- Sajnálom – hőköltem menten vissza, mire tekintetem óvatlanul is a szokatlanul közelebb fekvő, szomszédos sírboltra tévedt. – Kim… Kim Jungwoo – olvastam szaggatottan, éppen csak úgy, hogy környezetem ne hallja.

- Az apám – vágta nekem érdektelen sivársággal, a nem sokkal mellettem kelletlenül zsebre hányt kezű illető.

- Huh? – tágultak szélesebbre szemeim, amint számat résnyire eltátva, a hallottak után kaptam figyelmemmel együtt lelassult gondolkodásomat is. Mindketten elhunytak?

- Miattam halt meg…, ő is – eresztette ki meglepő könnyedséggel szavát, miként újfent a fiúra tapasztottam megrökönyödött pillantásom. – Menjünk – hunyta le szemeit, s a kőtömbök között hagyva ledöbbent, feltűnően megrémült mivoltomat, könnyűszerrel andalgott el a homályos sötétség köpenyébe burkolózó temető szűk ösvényéről. Miatta haltak meg? Mire célzott ezzel…?

- Ez nem volt vicces – döftem hátba, a kavicsos útnál utolért fiút, ki a halovány, kissé pislákoló köztéri lámpa fényében, még magasabbnak tűnt, mint rendszerint. – Furcsa humorod van – dörmögtem lassan mellé araszolva. Nem mondhatta komolyan…

- Nem látogatod meg anyád? – kérdezte, mintha ügyet sem vett volna az elhangzottakról.

- A sekrestye mögötti urnatemetőben van – dünnyögtem. – Bár a levél alapján már az is lehet, hogy elvitték – morfondíroztam egyre lejjebb biggyesztett szájjal. - Nem mellesleg nem akarom, hogy itt hagyj.

- Jogos – tolta ki orra előtt a vaskaput, éppen csak annyira, hogy azon én már véletlenül se férjek ki, így szinte rám vágva a kijáratot, fázós léptekkel vette az irányt a parkolóban egyedül árválkodott rendőrségi autóhoz. – Jössz vagy mi lesz? – kiabált hátra, amint felettébb lassan vánszorgó, durcás járással követni kezdtem léptei piszkos nyomát a kietlen betontéren. - Nem is értem mi a rossebbért jöttél velem – folytatta bosszús szitkozódását a motorháztetőnek dőlve, karba font kezekkel végigmérve megérkező, grimaszos arcom csúfította alakom. – Mintha jóban lennénk, vagy…

- Emlékeztetnélek, hogy önszántadból jöttél be hozzám, a kórházba – szakítottam félbe, számat szarkasztikusan elhúzva. – Mintha aggódtál volna – somolyogtam a nyakát nyűgösen kitornáztató fiúhoz közelebb lépve. – És elmondásod szerint, ismét neked köszönhetem az életem – vittem tovább gondolatmenetem sejtelmes bátorsággal, éppen elkapva az ócskán vigyorgó egyenruhás tekintetének vonalát. – A csókról már nem is szólva… - hánytorgattam megfékezhetetlenül dübörgő felvetéseimet.

- Azt csókolok meg, akit akarok, ott és, amikor én akarom – dohogta kellemetlenül. – Mégis mikor lettél ilyen vakmerően felvágott nyelvű velem szemben?

- Okom lenne tisztelni egy ilyen embert? – vontam vállat szemeimet megforgatva, ám tervemet meghiúsítva, talpaim nem visznek messzebb, hisz alkaromat erős kéz ragadja meg, mely maga felé pördít, tarkómra fog, s tulajdonosa felkavaróan tapasztja ajkait számra. 

Megrökönyödve villan arcomba a valóság, a hangok zajjá tobzódnak, amint megkövülten magam elé bámulva, Jimin vállamra telepedő keze térít végérvényesen is észhez.

- Minden rendben? – érdeklődik kedvesen.

- Persze – erőltetek egy vigyort arcomra, amivel aztán végig is mérem a társaságot, melyből pusztán Kim Taehyung tűnt el időközben. Teljesen elnyel ez a kopott emlék…, akkor még nem is sejtettem, hogy az apám miféle hatalommal is bír, miként rángatja madzagon a szálakat, s Taehyung sem a sors, vagy a véletlen közbelépésével vált az életem részévé. Meggondolatlannak tűnő, ignoráns cselekedetei mögött megbúvó kegyetlen szándékai úgy kebeleztek be, hogy csaknem észre sem vettem, mennyire megvezettek. Mindig is a felszínt kapargattam, nem láttam belé, nem tudtam különbséget tenni hazugság és őszinteség között… Szemem sarkából őt kutatom a lakás belátható sarkaiban, ám pusztán az erkély irányából érkező hűvös szellő ér el. Búcsúzóul nyögök társaimnak néhány esetlen szót, lassan felállok és a rövid folyosó felé lépek, ahol a friss, éjjeli levegő már bőröm simogatja odakintről. Nem nézek a halovány fény övezte erkély felé, mely a nappalin át, tökéletesen körvonalazódik még elmémben is. Tudom, hogy odakint van. Egy mélyről érkező levegővel kötök barátságot, az indít el a lépcsőházba vezető kijárat felé, nem nézek hátra, a langyossá enyhült levegő sem éri már el lépteim nyomát. Arcom kisimul, szemeim már a következő lépcsőfokot vizsgálják, lelkemet könnyűnek érzem fejemben, lábaim mégis lassan követik egymást. Az élet döntések sorozata, és minden egyes elhatározás egy újabb lehetőség arra, hogy bebizonyítsuk, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Az első, és legfontosabb döntés pedig, amit megkell hoznunk, hogy vajon készen állunk-e bátornak lenni, egyenes háttal, emelt fővel a holnapba tekinteni.

K-pop Koreában #1

Sziasztok!

Lotte Family koncert - BTS saját felvétel

A tavaszi szemesztert egy egyetemi ösztöndíjprogram keretein belül Dél-Koreában töltöttem, így az ott szerzett kpop tapasztalataimat szeretném megosztani minden kedves érdeklődővel, hiszen roppant hasznos lehet, akár egy átutazás során tudni azt, milyen lehetőségei vannak az embernek. Koreában eltöltött hónapjaimról ezen a blogon írtam: http://journeytosuwon.blogspot.kr/

A bejegyzés megírásának fő indíttatója az volt, amikor a BTS kora nyári visszatérésének (come back) idején kismillió olyan twitter, facebook poszttal találkoztam, amiben a nemzetközi rajongók arról panaszkodnak, hogy bezzeg a koreai rajongók mindig ott tudnak lenni, ha akarnak, bármilyen kpop eseményen, koncerten, nekik ez egy természetes dolog. Nem állítom, hogy ez nem igaz, hiszen itt élnek, itt nőttek fel, nekik van a legkönnyebb dolguk, de biztosan olyan könnyű itt rajongónak lenni? Illetve mit tehet egy külföldi, aki pusztán egy rövid időt tölt az országban, mégis saját bőrén akarja megtapasztalni a kpop világát?

A heti show műsorok

Koreában minden egyes napra jut egy zenei műsor, amiben az éppen promóciós idejüket töltő csapatok lépnek fel egy, vagy két dallal. Minden műsor korareggel tart egy előfelvételt, majd később a nap folyamán egy élő műsort. Ide már nem biztos, hogy a felkapottabb csapatok visszatérnek, nagyon sokan csak az előfelvételen jelennek meg, ezt vágják be az élő show műsorba. Például a BTS-re és a SHinee-ra is azt mondták, ne reméljük, hogy az élő show-ban láthatjuk őket, ennek ellenére mind a két méltán neves banda fellépett az élő showban is. Ilyen szempontból nehéz általánosítani, a legcélravezetőbb csüngni a twitteren, a szeretett bandával foglalkozó platformok naprakész híreit olvasni. (Mnet M!Countdown)

·         Vasárnap: SBS Inkigayo  (Nem vettem részt, csak idolokat vártam)

·         Hétfő: Simply K-Pop

·         Kedd: MTV The Show (Kétszer voltam)

·         Szerda: MBC Show Champion

·         Csütörtök: Mnet M!Countdown (Kétszer voltam)

·         Péntek: KBS Music Bank (Nem vettem részt, csak idolokat vártam)

·         Szombat: MBC Music Core

Hogyan vehet részt az ember?

1.       Előfelvétel – Külföldiként (de lényegében mindenki másnak is) a nehezebb, és nagyobb csapatoknál a lehetetlen kategóriával vetekszik. Minden rajongói tábornak megvan a maga feltétele, hogy miként nyerhet az ember jogosultságot az előfelvételre, ilyen például a legújabb albumok megléte, hivatalos tagsági kártya, hajnali érkezés, érvényes online letöltések, a legújabb lightstick és még sorolhatnám. Mondanom sem kell ezek nem két forintos beruházások, sok fiatal ezt nem engedheti meg magának, arról nem is beszélve, hogy a műsorok nagy része hétköznapra esik, amikor ugye iskola van. A metrók, buszok sem járnak éjjel, ahhoz, hogy az ember időben odaérjen a hajnali sorban állásra, vagy taxira kell költenie, vagy egészen egyszerűen kint aludnia. Egyébként a felvételek helyszínei többségben elég kívül esnek a belvárosból. Ha emberünk minden szükséges, elvárt dologgal rendelkezik, időben megjelenik a sorban állás kezdetére, akkor sorszámokat kapnak, táblára iratkoznak fel. Amennyiben valakinek nincs meg mindene, az a sor végére kerül, ám a limitált bejutás miatt, igazából ezen a ponton haza is lehet ballagni. Egy francia barátnőm állítja, hogy a nevét ki is húzták, amint megtudták, hogy nincs a BTS legújabb albuma letöltve neki a MELON-ról, jóformán hazaküldték.

Fontos megjegyezni, hogy számos „rajongó” kezd el olyan új bandák táborához becsatlakozni, akikről tudják, hogy egy időben lépnek fel titkos nagy kedvencükkel. Az ilyen bandáknak kevesebb az elvárásuk, olcsóbbak a szükséges felszereléseik, kisebb a sor. Ezzel soha senki ne próbálkozzon, mert a tiszteletlenség netovábbja.

Miért jó mégis az előfelvétel? A bandák különböző interakciókat tudnak a rajongóikkal csinálni, egy kis beszélgetés, integetés, mosolyok. Ezzel szemben az élő show-ban van, hogy az adott banda csak a szám elejét énekli el, vagy csak átszalad a színpadon egy integetés erejéig, magyarul kevés időt töltenek a rajongók szeme előtt az ismertebb bandák.

2.       Élő show – Külföldiként ez a könnyebb, hiszen két műsorra jegyet is lehet venni (koreai egyén nem vehet jegyet, ezek csak külföldieknek szólnak), az Inkigayo-ra pedig elvileg nyerni is lehet sorsolással, ám ez egy átutazónak nehezebb, hiszen az oldal teljesen korai, és úgy tudom koreai telefonszámmal is rendelkeznie kell az embernek. Ide értelemszerűen korai is regisztrálhat.  

·         MTV The Show – Ez egy kedd késő délutáni műsor, ahol kényelmes ülőhelyek, relatív kevés várakozás fogadja a külföldi érdeklődőket. Kedves szervezők, remek rálátás a színpadra. Hátránya annyi, hogy ismertebb bandák ritkán látogatják, viszont nem túl drága. A műsor előtt sok friss csapat az épület környékén beszélget a rajongókkal, itt van, hogy a pacsikon túl egy-egy ölélés is megtörténik. Nyami.

Jegyet itt tudsz vásárolni: https://www.trazy.com/experience/detail/sbs-mtv-the-show-tour

·         Mnet M!Countdown – Ez egy csütörtök délutáni műsor, ahol csak álló hely van, relatív hosszú, meglehetősen kényelmetlen várakozási idővel. Bizton állítom, hogy a legrosszabb tapasztalatom ever. A színpad előtt, szinte karnyújtásnyira lehet az ember kedvencétől, amit a hátrébb állók is ki szeretnének élvezni, így olyan szintű lökdösődés alakul ki, hogy az arcomra kiülő sírás mellett már a színpadon álló BTS tagjai is aligha nem észrevették. Jellemző, hogy az ilyen embertaposást nem csak a szervezők, de a fellépők is apróbb jelzéssel igyekeznek csitítani, főleg, ha előfelvétel megy a háttérben és a színpadra csak megmutatni magukat, kicsit tátogni érkeznek kedvenceink. Fentről állva sem lehet éppen kellemes azt nézni, hogy a rajongók szinte egymást tapossák... Egészen egyszerűen azért mentem el kétszer erre a műsorra, mert egy barátnőm páros jegyet vett, és a párja visszamondta a Shinee come back idején. Reméltem, hogy valamivel kellemesebb lesz, de egymás kezét szorongatva holland barátnőmmel, meg sem vártuk a műsor végét, leghátra erőszakoltuk magunkat az őrült Wanna one és Shinee rajongók elől.

Egyébként úgy néz ki a dolog, hogy miután online elég gyors, naprakész az ember, és sikerül jegyet vennie, akkor a helyszínen beáll a megfelelő sorba. Aki szeretne, az a környéken egy nagyon jófej idegenvezetővel bejárhatja a Digital Media város néven emlegetett városrészt, megnézheti a Bosszúállók forgatási helyszínét, érdeklődhet a műsor készítéséről. A következő zsibbasztó sorban állás előtt kap az ember ajándékokat, elcsíphet néhány hírességet az épületben, vagy környékén. Összességben nagyszerű tapasztalatszerzés volt, hihetetlen élmény, ám senki se lepődjön meg néhány gyomroson, vagy letaposott lábfejen a műsor ideje alatt.

Jegyet itt vásárolhatsz, de vigyázz, ahogy a jegyek eladása megnyílik, másodpercek alatt elfogynak főleg a japánok miatt. Havonta egyszer nyílik meg a felület, mely előregisztrációhoz kötött. Akit pontosabb útmutatás érdekel erről, írjon bátran!

M Cultour Package : https://global.smtowntravel.com/

·         Kövesd facebook-on a Korea Tourism Organization – VisitKorea oldalát, hiszen gyakran hirdetnek nyereményjátékot, ahol csak annyi a dolgod, hogy egy emailban néhány infót megadj magadról, és máris tiéd a lehetőség, hogy egy ingyen jeggyel bekerülj valamelyik műsorba a kettő közül. Én is így nyertem életem első jegyét a The Show-ba.

·         Alapszabály minden műsorban, hogy semmiképpen sem veheted elő a telefonod, hiszen, ha fotózáson kapnak, könyörtelenül kitehetnek a nézői sorból.

Koncertek

1.    Privát koncert – Egy adott banda saját koncertje, melyek általában nagyobb csarnokokban tartandóak, így nagyobb rajongói tömegeket képesek az ilyen események befogadni. Jegyet venni nem túl bonyolult. A cég megadja, melyik jegyárusító oldalon lesznek elérhetőek a jegyek, pontosan mikortól. Sok esetben elsőként a hivatalos rajongók vehetnek jegyet, és csak később a többi érdeklődő. Nagyobb bandánál ilyen esetekben nem ritka, hogy a rendszerek lefagynak, lassul a jegyvásárlás, sok esetben meg is bukik a hadművelet. Ezek után, ha a jegyek nem névre szólóak, akkor másodeladóktól magasabb áron hozzá lehet jutni a jegyekhez, ha azonban a jegyek névre szólóak bonyolultabb az ügy, nem minden jegyárusító cég engedélyezi a névátírást. Ebben nincs túl sok tapasztalatom, VIXX koncert volt az egyetlen privát koncert amin megfordultam. Egy amerikai lánytól kaptam, aki egy sajnálatos esemény miatt, nem tudott az országba jönni, jegye pedig már a hoteljében várta. Persze az egyik mexikói barátnőmmel elcseréltem, aki hatalmas rajongója a fiúknak, korábban vett jegye pedig jóval hátrább szólt. De ez egy másik történet…

2.       Publikus koncert – Az ilyen koncerteken általában nem tilos a felvételek készítése, s egyszerre több banda is fellép. A 27. Lotte Duty Free Family Festival, egy hatalmas, számos nagy nevet felsorakoztató, két napos koncert volt június végén a Jamsil Olympic Stadium-ban. Én a pénteki napot választottam, egy viszonylag drágább jeggyel. Ezen a napon a fellépők a BTS, Sunmi, B1A4, BTOB, BLACKPINK, Kim Beom-su voltak, akik egytől egyik remekeltek. A koncertet a BTS hat számmal zárta, így őket élvezhettük legtovább, tőlünk csupán egy karnyújtásnyira, ugyanis erre a koncertre nem lehet sem névre szóló, sem pedig helyjegyet venni, így, aki sikeresen jegyhez jutott, az nagyon korán, sokan napokkal a koncert előtt mentek ki a helyszínre a legjobb helyekért. Miután twitteren megvettem nagy kínlódások árán a jegyem (nem volt jegyárusítás, a jegyeket elvileg a Lotte áruházakban, minden vásárlás után összegyűjtött pontokért kapta az ember, de erről igazából fogalmam sincsen), a koncert napján viszonylag hamar, délelőtt érkeztem. A tűző napon elfoglaltam helyem, majd felkarolva egy osztrák lányt, ketten kezdtük meg várakozásunkat. Az ilyen alkalmakkor illegális árusok is megjelennek, esernyőket árulnak a nap ellen, friss jeges vizet, különböző kpop holmikat, plédeket. A rendőrök ugyan némi erőbefektetéssel próbálják elküldeni őket, de kész tény: szükség van az ilyen árusokra, szükség van a friss vízre, hiszen azok, akik nem csoportosan érkeznek, nem igazán hagyhatják el a helyüket a sorban, még annak dacára sem, hogy egyébként a koreai rajongók elég rendesek tudnak lenni. A délutáni órákban indult meg a sor, újdonsült osztrák barátnőmmel hamar összepakoltunk, és kezdetét vette a kilométeres araszolás, melynek végén végre karszalag formájában, helyjegyeket vehettünk át. Ezek után nagyjából két órás szünetünk volt a koncert kezdete előtt, elmentünk enni, mosdóba, s mentálisan igyekeztünk felkészülni az estére. A másodlagos színpad előtt, a negyedik sorban kaptunk helyet, amivel végtelenül elégedettek voltunk, a koncert az első perctől az utolsóig fergeteges volt, az egész aréna megtelt, egy életre szóló élményt szereztünk. Ódákat lehetne minden kis pillanatról zengeni a várakozás első óvatos lépésétől az esti hazaútig, mindenesetre itt hagyok egy saját, telefonos koncertfelvételt.

Fansign

Az ilyen találkozók alkalmával a szerencsés rajongók testközelből találkozhatnak kedvenceikkel, akikkel pár szót beszélve, aláírást kaphatnak. Kik vehetnek részt, kik a szerencsések? Általában a gazdag japán lányok, akik rutinszerűen vonaglanak végig a helyszínig, és sikít róluk, hogy tehetős japánok. Az aláírásos rendezvényre úgy kerülhet be az ember, hogy albumvásárláskor nem a 3 ezer forintos albumot választja, hanem a 16 ezer forintosat, ami annyival különbözik, hogy egy „regisztrációs lap”(? bandák válogathatják, nem igazán tudom pontosan melyik együttesnél, cégnél, hogy megy), s, ha szerencsés az ember lánya, kisorsolják. Mit tehet az, aki nem sajnál százezreket kidobni az ablakon csak, hogy esélyeit növelje? Kartonszámra vásárolja fel az albumokat… Talán ennél a pontnál válik világossá, hogy egy egyszerű koreai rajongó, miért nem pacsizhat le kedvencével „csak úgy”, amikor kedve tartja, ugyanis az ilyen események komoly pénzeket forgatnak.

Mit tehet az, aki mégis látni szeretné őket? A megadott esemény helyszínén megjelenik az ember, összeteszi a két kezét és vár. Így adódhat esély arra, hogy érkezéskor, és távozáskor, szinte civilben láthassa az ember kedvenceit, s így nyílt lehetőségem többször is „meglesni” a BTS tagjait. Természetesen mindezt tisztességes, nem zavaró távolságból. Hogy lehet az, hogy az ember akár órákat vár feleslegesen? Akkor eljött a mese ideje, elmondom velem ez, hogyan is esett meg, miképpen is láttam testközelből a fiúkat nem egyszer, s, hogyan vertek át minket…, szintén nem egyszer. Ezen felül szó lesz még a lehetetlen rajongói találkozókról, a vérre menő jegyvásárlásokról, az őrült rajongókról.

A hívás - 51. Hazatérés

51. rész

Arcomon valamiféle aggódó értetlenség felejtődik, mintha magam sem tudnám feldolgozni az imént történteket, belül mégis nevetek. Halkan…, de derültség fog el esetlen főnököm láttán, aki valószínűleg elássa magát, ha megtudja milyen állapotban láttuk, s, ha így folytatja nem csak mi, de az egész lakóközösség is tudomást szerez erről az oldaláról.

- Pihenj – lép közelebb Taehyung az autót egy gombnyomással lezárva, s csupán egy másodpercre elidőzve mellettem, léptei lendületesen veszik célba a nagykaput.

- Taehyung – ejtem el óvatlanul nevét. Nem válhatunk el ennyivel..., ma még nem!

- Tudom, mit akarsz mondani – pillant komoran hátra vállai fölött, az utca sejtelmes feketeségében, most még sötétebbnek tűnő szemeit késként megrezzent testembe szúrva. – És csak, hogy tudd Jeon Hyerin. Próbáltalak megvédeni magamtól.

Szavai szívemen átfúródva marják fel egész bensőm, s hiába vágyok felocsúdni, elmenekülni a hallottaktól, elakadt lélegzettel bámulom el a könnyedén távolodó alakot. Megrökönyödve pásztázom eltűnő mivoltát, hűlt helyét, agyamat pedig újfent sikoltó érzéseim kezdik fojtogatni. A sötét, kietlen utcán rekedek, s elfeledettnek hitt emlékeim úgy öntik el tudatomat, akárha percekkel ezelőtt történt volna mindaz, holott, akkor még annyira más volt…, más volt minden.

- Hé, te! – szólított fel egy furcsán ismerősen csengő, mély, érces férfihang. Tudtam, hogy már hallottam valahol, de abban a pillanatban fogalmam sem volt arról, kihez tudnám kötni. – Hozzád beszélek, Hyerin, nem igaz? – folytatta, míg végül megpördülve, hirtelen magam sem tudtam eldönteni, hogy nevessem el magam, vagy fakadjak sírva… Az az idegesítő rendőr! Összeállt a kép, mitől volt olyan bántón bosszantó tónusa a hátamba csapódó hangnak.

- Kim… Taehyung?

- Talált – vigyorgott elégedetten, ahogy közelebb araszolt hozzám a stégen. Menten elöntött, szinte még most is érzem, azt a kelletlen érzést, ami testem köré szorult, ott, akkor.  – Mi járatban erre? Valami randevút füleltem le.

- Nem mondták még neked, hogy nem illik idegeneket kihallgatni? – fontam bosszúsan karba kezeimet.

- Szakmai ártalom – vont vállat egy cinikus mosollyal. Egyre csak azon pörgött az agyam minden szeglete, hogy mégis mi a rossebet kereshetett éppen akkor, éppen ott, civil öltözetben. - Azon töröd a fejed, hogy micsoda egybeesés, hogy összefutunk? – döntötte kissé oldalra fejét, kezeit szürke pulóverének zsebébe csúsztatva.

- Tulajdonképpen nem érdekel – grimaszoltam szemeimet megforgatva. Már hogy ne érdekelt volna…, dühített az a felesleges közjáték, és az okoskodó, tudálékos orra, amit egyre magasabbra emelt, hogy fölényét fitogtassa.

- Elnézést, segíthetek? – hallottam meg egy ismeretlen hangot nem sokkal a hátam mögül, így rögvest a hajók irányába lestem, melynek fedélzetén maga Han Kangwoo bámult felénk, kissé csodálkozva. A férfi kisöcsém gyilkossági ügyéből…, mintha csak tegnap lett volna, talán a második, vagy a harmadik ügyem volt, mint sorsfigyelő.

- Ah, mi csak… Vagyis én – kezdtem hablatyolni össze-vissza kínomban, fejemet a vakító napsütés irányába emelve.

- Jeon kisasszony valami randi… - szólalt fel mellőlem Taehyung somolyogva, mire hezitálás nélkül szakítottam félbe.

- Egy cikken dolgozok az egyetemen, aminek a témája… Élet a kikötőben – vigyorogtam kényszeredetten a férfi felé, aki szakadatlanul, furcsállóan tekintett le ránk. Még most is legszívesebben elbőgném magam, azon az ostoba hazugságon, hogy a fenébe hihette ezt el nekem bárki is? 

- Értem – köszörüli meg torkát Kangwoo a fedélzetről.

- Lenne pár perce rám, hogy feltegyek pár kérdést? – léptem egy határozottat előre. Ha már a mesém ennyire balgatag és esetlen volt, legalább a kisugárzásomon próbáltam csiszolni, amennyire csak tudtam.

- Az igazat megvallva a városba indultam – gondolkozott el. – De egy ilyen csinos lánynak nem mondhatok nemet, ha segítségre szorul. Gyere fel – invitált magához, ahogy ellépett a korláttól.

- Áhá, már értem, szóval te egy olyan lány vagy – fintorodott el becsmérően Taehyung, éppen csak végigfuttatva rajtam szemeit.

- Milyen lány – léptem kérdően előrébb, s némi rosszallással vissza a rendőr irányába.
- A pénzes pasikat skalpoló – nevette el magát szánakozva. – Egy tisztességes lány nem menne fel egy ideges férfi milliókat érő hajójára – sandított rám elkomolyodottan. Mintha joga lett volna elítélni, bírálni, megbélyegezni engem… Hogy nem gyanakodtam egy kósza pillanatra sem?

- Fogalmam sincs, hogy kerültél pont most, pont ide, de, hacsak nem valami légből kapott ürüggyel akarsz bevinni a rendőrségre, akkor hagyj békén – szúrtam egy megvető pillantással keresztül a fiút, majd lendületesen, vissza sem nézve lépcsőztem fel a yachtra, ahhoz az ismeretlen férfihoz. Magamat sem értettem, nem értem a mai napig, hogy várhattam volna el bárkitől is, hogy tetteim ne okozzanak kételyt? Annyira más volt…, annyira más volt minden.

- Jeon Hyerin – vág homlokon lakótársnőm hangja, alig kicsapva magam előtt a bejárati ajtót. – Jeon Hyerin – ismétli csípőre tett kézzel, szemöldökeit bőszen ráncolva.

- Szia – ernyed egy esetlen vigyor szám szélére, bal kezemmel megtámaszkodva az előszoba falánál, míg másikkal cipőmtől kezdem megszabadítani magam.

- Szia – ismétli gúnyosan köszöntésem. – Azt mondja, szia – emeli fel hitetlenül hangját, kezeivel az ég felé csapva, mintha csak Istenhez fohászkodna türelemért, mire egy bűnbánó mosolyt intézek felé.

- Hyerin – robban be a félig nyitott barnás ajtón kisöcsém is, szemeiben millió meg egy tonnányi aggodalommal. – Ha Taehyung nem hív fel ma reggel, valószínűleg már kőrözést adattam volna ki rád – orrol meg, sietősen beljebb lépve. – Élsz még egyáltalán? – tanulmányoz két kezei közé szorítva vállaimat, hogy ugyan minden testrészem a helyén van-e. 

- Mintha legalább hetekre tűntem volna el - dohogom halkan orrom alatt.

- Na te – mutat hatalmas hanggal öcsémre Yujin. – Na te még kellettél ide! – szajkózza bentebbről.

- Jungkook – mormolom el a fiatal fiú nevét, s alaposan magamhoz szorítva, hálát adok mindennek, mi még szép és jó ebben a romlott világban. – Annyira örülök… - kezdem, majd a lány felé pördülök, lassan eleresztve a levegőért kapkodó kisöcsémet. – Annyira örülök nektek – lépek a feltűnően morcos alakhoz, aki bár ellenkezik, végül egy sóhajjal, beleegyezően viszonozza ölelésem.

- Nagyon nem volt vicces így eltűnnöd. Tudod te hányszor hívtalak? – darálja, amint alaposan leellenőriz a fejem búbjától egészen fekete zoknimig. – Egyáltalán hol a francban voltál?

- M-Munka – dadogom. – Munka miatt elkellett mennünk Jimin-nel – araszolok beljebb a konyhába fel-fel korduló gyomrommal karöltve. – És…, Taehyung-gal – egészítem ki egy apró, bosszús fintorral. – A telefonom pedig már induláskor megadta magát – kacagok fel oly petyhüdten, mintha egy francia vígjátékot erőltetnének éppen rám.

- Ki se nyisd a hűtőt – horkant rám Yujin. – Csak instant leves van – szegezi nekem a konyhapultnak dőlve. Most vagy bűntudata van, hogy ismét nem vásárolt be, vagy még mindig haragszik rám. – Te meg vakard már le azt a savanyú nézést! – kiabálja a szorgosan nyomomba poroszkáló öcsémnek. – Leolvad az arcod a koponyádról! – fújtatja.

- Történt valami, míg… - érdeklődnék lassan nyúlva egy tiszta tányér után, összeszűkült, gyanakvó szemeimmel végigkövetve a két alakot.

- Hányszor mondjam még el, hogy nem volt szándékos? – mentegetőzik testvérem, s elnézve kettejük számomra egészen érthetetlen társalgását, furcsán kívülállónak kezdem érezni magam.

- Akarom én tudni, hogy… - próbálok ismét szóhoz jutni, de újfent süket fülekre lelek.

- Hát a nyakad tekerem ki – prüszköli Yujin, indulatosan megindulva a fiú fele. – Örökre az adósom maradsz, érted? – folytatja hevesen, mire Jungkook egy libbenéssel, félőn mögém vetődik. – Gyáva – köpi mérgesen lakótársnőm, amint végérvényesen is összezavarodok.

- Elmondanátok végre, mi a franc történt?

- Hogy mi történt? – csap a pultra a lány, hosszú fekete haját háta mögé dobva. – Mondd el neki Jeon Jungkook…, vagy várj, tudod mit? Majd én elmondom! – nyúl egy mély levegőért, és hiába keresek némi választ a mellém lépő fiúban, tekintetét egy ernyedt vigyorral félreveti. – Ma reggel a kisbusz, amivel elviekben dolgozik, úgy parkolt be a háztömb elé, hogy nemes egyszerűséggel hátrább taszajtotta a kocsimat, ami aztán feltorlódott a járdára, egyenesen egy fának – hadarja.

- Ha nem álltál volna a tilosban nem is feltételezem, hogy…

- Elhalgass! – csattan fel Yujin újra, mire Jungkook száján rögvest lakat kattan. – Ha nem bömböltetnéd a zenét, még talán azt is meghallottad volna, hogy a Mini Cooperem rongyosra törik.

- Hülye – legyintem tarkón a szerencsétlenül toporgó fiút. – De a cég csak fedezi, nem? Valamiféle biztosítás…

- Itt jön a legmókásabb rész – nevet fel a lány. – A cégnek semmilyen biztosítása sincs, Jungkook nem is bejelentett alkalmazott, és hadd ne soroljam! Mire a rendőrség ki ért, még az is kiderült, hogy a kisbusz lopott volt – darálja Yujin, mintha maga sem hinné el a történteket.

- Jungkook, mibe keveredtél már megint – nyújtom el szavaimat öcsém felé fordulva, aki menten szóra nyitja száját.

- Az utolsó fillérig megfogom adni a javíttatás árát – mentegetőzik, mire Yujin dünnyög pár szót, s arccal a konyhapultra borul, valamiféle sírásnak csúfolt rikácsolással. – És, hogy lásd komolyan is gondolom – rántja ki kezemből az instant leves zacskóját Jungkook. – Vendégeim vagytok egy kései vacsorára.

- A Pavillon de Paris-ban? – csillan fel lakótársnőm kissé könnyes szeme egy pillanatra, éppen csak elejtve kedvenc, szemtelenül drága éttermének nevét.

- A Pavillon de Legénylakban – húzza szélesre mosolyát a fiú, szemeivel saját emeletük felé kacsintgatva, mire Yujin hisztérikus műsírással újra a pultra borul.

- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni – helyezem vissza a kivett tányért a kredencbe.

- Nem mondtam, hogy tudok – nevet fel Jungkook lendületesen a kijárat felé masírozva. - Előre megyek, mert a marha lehet, hogy éppen odaég - int, majd megsürgetve mozgását, eltűnik a lépcsőházban. Időm sincs érdemben reagálni a történtekre, a halottakra, vagy éppen átgondolni azt, hogy éppen Taehyung lakására készülök magam után hurcolni Yujin-t. Önkéntelenül visznek előre lábaim, mintha az éhség mozgatórugói mindent egycsapásra rúgnának fel, ám a tény, hogy ellenőrizhetem Jimin hogylétét, valamelyest kompenzálja látogatásunk keserű ízét. Momentán, mintha józanul gondolkodni is túl éhes, és fáradt lennék, s mintha mellkasom sebei is sajogni kezdenének.

- Megjöttünk – csilingeli Yujin, de, amint az ebédlőhöz érünk, s pillantása találkozik öcsém megrökönyödött műmosolyával, egy mélyről feltörő, ördögi vigyorral vágja pofán a fiút. Nyakamat rá, hogy kifejezetten élvezi a helyzetét Yujin, és az elkövetkező hetekben életét kisöcsém rongálásának fogja szentelni, s az igazat megvallva, cseppet sem bánom, talán még én engem is elszórakoztatnak majd.

- Üljetek le – húzza ki illedelmesen a székeket Jungkook. – Tae – kiált fel, mire a név hallatán, mintha saját nyálamat nyelném véletlenül félre. – Kész a kaja!

- Végre, már azt hittem… - lép a helységbe a nappali irányából, s látványunkra, hirtelen mintha megtorpanna. – Már azt hittem téged áldozunk fel az éhség oltárán – hunyja le szemeit, amint zsebre vágva kezeit, velem szemben dobja le magát az egyik székre.

- Jimin hol marad? – érdeklődik öcsém az imént érkezőtől, ahogy az asztal közepére helyez egy hatalmas tál marhahúsos-zöldséges tésztát. Könyörgöm, csak legyél finom, könyörgöm, csak legyél finom, szajkózom untalan, ügyet sem véve a szemeivel engem kutató Kim Taehyung-ról, aki kissé elnyújtva válaszol.

- Alszik, szerintem reggelig – sóhajtja, majd magabiztosan a merőlapátért nyúló kezemmel szinte egyszerre éri el a tál szélét. Akaratlanul is összevillan tekintetünk, holott szent esküt tettem, hogy erőn felül is ellenálok, szúrós, már-már égető pillantásainak, amivel minden mozdulatomat leplezetlenül kíséri. Talán ezzel a tettével éppen ez volt a célja, hogy végre rá figyeljek…, és ismét sikert arat. De legalább Jimin biztonságban van, és pihen…, hála a magasságos égnek, vagy valami még feljebb való hatalomnak, ami jobb híján xanax névre hallgat.

- Most szed valamelyikőtök, vagy folytatjátok egymás bámulását? – orrol ránk Yujin oldalamról. Zavartan lököm félre szemeim vonalát, amint hagyom, hogy Taehyung szedjen elsőnek, s, hogy lehűtsem magam, hatalmasat kortyolok az elém rakott pohár vizéből.  – Amúgy tulajdonképpen mit csináltatok Pohangban? – kérdi egyszerűen, mire úgy nyelem félre a folyadékot, hogy fele a tányéromban köt ki, fele meg valahol a légcsövemben reked. Hangos krehácsolásba kezdek, Yujin hátba vereget, öcsém aggódóan nyúl egy törlőrongyért, Taehyung pedig elégedetten csavarja pálcikáira a tésztát, arcán egy kedélyes félmosollyal. – Jól vagy? – igazítja meg hajam barátnőm, s egy szalvétát nyújt át, míg Jungkook felitatja a tányérom körül leledző vízcseppeket.

- Jól – nyögöm. Már, hogy a viharban lennék jól..., egyáltalán mit keresek én itt?

- Egy nyomozás miatt mentünk Pohang-ba – kerekedik végül magyarázatra a szemközt ülő, s számat elharapva, némán fürkészem át rezzenéstelen nyugalmú arcát, aminek látványával inkább az ételét tiszteli meg, mintsem minket. – Az ottani rendőrség vonta bele a fővárosi nyomozócsapatot az ügybe, a törvényszéki orvosszakértő pedig külön Park Jimin segítségét kérte az ügy folyamatában.

- Ez rettenetesen unalmasan hangzik – töm egy adag tésztát a szájába Yujin, és példáját követve, kissé megnyugodva kezdek én is enni. Jungkook hatalmas szerencséjére egészen ehetőre sikeredett, és a marhahússzeletek is éppen annyira vannak csak átsütve, amennyire én szeretem.

- Nem is lenne rossz rendőrnek lenni – mélázik el a pillanatnyilag újra munkanélküli testvérem. – Ez oké, de Hyerin, hogy került a képbe? – kérdi, hol rám, hol Taehyung-ra pillantva.

- Jimin akarta, hogy jöjjön – folytatja egyszerűen mondandóját. – Ám végül velem ütötte el az időt, amíg a főnöke dolgozott – kúszik egy alig látható, pimasz mosoly szája szegletébe, amint éppen csak rám sandít. A másodperc tört része alatt önt el a méreg, s lányos zavaromban, végül az asztal alatt térden rúgom a rendőrt, aki felszisszenve, mérgesen vájja belém tekintetét.

- Mármint a szálláson vártunk – bököm ki, de alig kimondva mondatom, szavaim inkább tűnnek hatalmas baklövésnek, mintsem mentésnek.

- A szálláson – formálja meg szavait gyanúsan Yujin. – Mit csináltatok kettesben egy…, szálláson – ráncolja meg homlokát, s a pír úgy önti el fejem minden apró részletét, hogy úgy érzem, menten kipukkad.

- Hyerin, mit csináltunk a fogadóban? – emeli rám szemöldökeit Taehyung. Menten felképelem, könyörgöm, valaki állítson meg mielőtt olyat teszek, amit aztán amúgy sem bánnék meg!

- Néztük a plafon repedéseit, és azon morfondíroztunk, vajon mennyi hazugságot bír még el mielőtt ránk omlana – vágom burkolt sértésemet a szemközt ülőnek egy cinikus grimasszal, mely szemlátomást meglepi. – Ha nem probléma, ránéznék Jimin-re, nagyon kimerült az úton – hunyom le szemeimet, azzal felállva az asztaltól, fájó szívvel hagyom magam után a félig elfogyasztott tésztát. Egy perccel sem tudok tovább a közelében maradni, és ezzel a beszélgetéssel is a korántsem álló vizet kavarja csak, még jobban fel. Úgy érzem megfulladok…, mit is gondoltam, hogy ide jövünk, hiszen éppen csak elváltunk, és én eldöntöttem! Eldöntöttem, hogy minden, ami kettőnk között történt Pohang-ban az pusztán egy múló vágy volt, semmi több…, s örökre ott is maradt, a fogadó falain belül, amik aztán egyszer végleg elnyelik azt. Azt, amiről hittem, hogy talán nem csak egy tűnő szeszély, egy kósza fellángolás, hanem több..., valami igazi..., ám alig eltöprengve rajta, kezem csak beleért a bilibe, ami csordultig telt hazugsággal. A hálószobák felé veszem az irányt, hátha az egyik ajtó mögött meglelem esetlen főnökömet, hogy legalább egy futó pillantással nyugtázzam, valóban rendben van.

- Az az én szobám, de ezt tudod – lép a félhomály szennyezte folyosóra a minden gondolatomat kitöltő alak. Mintha csak bevonzanám, csupán azzal, hogy rá gondolok.

- Nincs rá írva, hogy itt van-e, vagy sem – felelem könnyeden vállaim fölött, majd lassan megfordulva, szúrósan fúróm szemeibe pillantásomat. – Elárulod, hol van? Jungkook szobájában?

- Ott, igen – bólint, s felvonva szemöldökeit, a padlószőnyeg felé hajtott arcával kézen fogva lép közelebb. – Nem gondolod, hogy beszélnünk kellene?

- Már mindent megtudtam, amit akartam – sütöm félre zavartan szemeimet, akárha attól félnék, íriszeimen át, tisztán meglátná elmémben örvénylő gondolataim fedetlen valóját.

- Kettőnkről beszélek – magyarázza feltűnő higgadtsággal, míg én kipattant szemeimmel, legszívesebben a legközelebbi ablakon vetném ki magam. – Nem akarsz arról a dologról beszélni?

- M- Mégis milyen dologról – hőkölök vissza, a fiúra kapva megrezzent tekintetem. – Nem! – vetem neki, egy lépést hátrább csúszva.

- Újra megtenném - farag hátrányán, és magabiztosan, csupán néhány centire áll meg előttem. Menekülően lépnék újfent hátrább, de derekam után nyúl, s ellentmondást nem tűrve, fölém tornyosuló testéhez húz. – Bármelyik pillanatban.

- Elment az eszed – szökik belőlem, mintha magam sem fognám fel, mi is történik. – Engedj el! Valaki meg fog látni minket!

- Nem érdekel – szűri fogai közt egy sóhajjal a plafon felé fordítva arcát. – Ha gondolod, megmutatom, mennyire nem foglalkoztat, hogy észrevesznek-e – pillant vissza értetlenül meredő, vöröses színekben úszó képemhez, s mintha csókért hajolna, végül mélyen szemembe néz, egy arcán ragadt, öntelt mosollyal kísérve. – Most azonnal – leheli el futólag mozdulni is képtelen testem mellett, majd felkaron ragadva, berúgja hálószobájának ajtaját. Mi a franc történik velünk?