A hívás - 42. Hurok a nyakam körül

42. fejezet

   - Taehyung –

A város szűk utcái, a giccsár ölelte kirakatok tömkelege, az arcukon megannyi terhet cipelő, néma emberek csürhéje, minden elsikló perccel, könnyű szerrel fokozzák végletekig, minden porcikámat átjáró, tomboló aggodalmamat. Fullasztó, émelyítő félelem, fojtogató, élces düh, s harag cincál belülről, mintha valóban halálomat akarná saját elmém.

A kocka a vártnál is nagyobbat fordult, alig egy óra leforgása alatt. A viselkedés elemzés, a tények és a nyomok rövid összegzésével, minden egyes vékony szál a rakparti, késelő gyilkoshoz vezetett, ehhez már a legapróbb kétséget sem társíthatjuk. Míg az ügynökök a központtal kooperálva, már a kidolgozott profilt kezükben tartva igyekeznek úgy tenni, mintha segítségükre lennénk, én percek óta azon agyalok, mit mondjak végül, melyik ujjamból szoptam ki, hogy a következő áldozatot, Kim Dahyun-t a tettes pont a rakpart ezen részén teszi ki.

- Sejtés…, huh? – sandít rám korábban elejtett, suta válaszomra reagálva társam.

- Az első áldozat a kikötőnél volt, nem kell nagy viselkedés elemzés, ahhoz, hogy…

- Jól van – legyint Jisub szavamba vágva, s újfent az útra mered. – Nem ok nélkül vagy a nyomozóirodánál, nincs mit magyarázkodni – mosolyodik el, mintha belőlem bármit is érthetne. So Jisub..., ez a harmincas éveiben járó, szórakozott figura mindig is a békét, az igazságot hajhászta, s teszi ezt most is, minden magunk hagyott, nyugtalan méterrel. Elmerengek csekély értelműnek nyilvánított nyomozótársam bárgyú ábrázatán, ám alaposabban átfürkészve vonásait, a szokottnál is komolyabb, szemében mintha a legnemesebb eltökéltség csillogna, az, ami igazán jó emberré tette mindig is.

- Itt állj félre – mutatok a part egyik leállósávjára, mire ő rögvest leállítja a civil egyszerűségbe burkolt, szürke járőrautót. – A helyünkön vagyunk – emelem számhoz a műszerfalon csüngő rádiót, szavaimat a szövetségi terepjáró utasainak intézve, mely minden bizonnyal a hídláb mögött lelt menedékre.

- Egy egyterű furgont keresünk – reagál Han ügynök összpontosításával szinte keresztül hasítva a köztünk lévő néhány száz métert. – Mindenki álljon készenlétben.

- A napnak ezen a szakaszán elég gyér itt a forgalom – morfondírozik Seong ügynök, és bár hunyorgok, nem látom az út másig végében helyet foglaló szövetségi autót, ezek az egyének nyilvánvalóan mesterei a rejtőzködésnek. A csapat minden egyes idegszálával megfeszülve pásztázza az utat, a készenléti kommandó csupán a füttyentésünkre vár, a tervnek egészen egyszerűen működni kell, mégis hol ejthetnénk hibát? Megöl minden egyes tétova tehetetlenséggel magunk mögött felejtett perc, s mintha vibrálni kezdene makulátlan látásom, ám hiába dörzsölöm meg, immáron úgy érzem már remeg is tekintetem megtépázott, irgalmatlan düh és félelem vegyítette vonala. Elmémet ezer meg egy gondolat tűzdeli, de látszatát sem kelthetem ingatagságomnak, hiszen egyetlen egy hiba is…, életeket követelhet.

- Miért nem zárattál ki? – töröm meg a pár másodpercnyi néma, meredt ablakon kibámulást.

- Hm? – emeli rám szemöldökeit a balomon ülő.

- Miért nem zárattál ki a nyomozásból…, hiszen érintett vagyok – támasztom meg könyököm az autó ajtaján.

- Úgy sem mentél volna el, meg hát, forró nyomon az időnket vesztegettük volna csak – ecseteli egyszerűen Jisub, egy futólagos pillantást véve rólam, mint, aki azon elmélkedik, ugyan miért érdekel ez egyáltalán. Magam sem tudom, fogalmam sincs…, talán csak a vállamra nehezedő frusztrált pánikot próbálom oldani gyermeteg csevejjel.

- Köszönöm – dohogom, éppen csak magamnak. 

- Kim Taehyung és a köszönetnyilvánítás – csípi el szavam társam, mire hatalmas, ám meglepően higgadt mosolyra húzza szája szélét. - Ünneplünk valamit? – kérdi, ám alig, hogy reagálhatnék gúnyolódására, a mellettünk pusztán karnyújtásnyira elrobogó potenciális célpont menten arcunkra fagyaszt minden ráncot.

- Itt van – csapom kezem a rádióra, ami hevességemben a talpam alatt fetrengő szőnyegre zuhan.  – Ez lesz az – hadarom az elhaladó szürke furgonra pillantva.

- Gimpo méz? – olvassa fel társam a jármű oldalán található feliratot.

- Szürke mézipari furgon – kezdem a rádióba. – Ismétlem, szürke…

- Most állt meg a felhajtó előtt - szakít félbe Seong ügynök, vélhetően éppen felfedezve a tettest. – Mindenki maradjon a helyén, amíg…

- Itt valami nincs rendjén – állapítja meg társa, Han, éppen csak olyan hangerővel, mellyel mindenki tisztán megértheti megjegyzését. – Egy nő?

- Elnéztem volna? – piszmogom orrom alatt, holott társam és saját rálátásom a feltételezett elkövetőre éppen oly csekély, mint a magyarázat, amit bár Jisub próbál kierőszakolni a szövetségiekből, válasz idegőrlő lélegzetvételekig nem érkezik.

- Nem stimmel az elemzés egyetlen szegmense sem – kerekedik szóra az egyik szövetségi a távolból. - Most vagy egy komplett profil bukik meg a szemünk láttára…

- Vagy a tettesnek társa van…, egy nő személyében – fejezi be másik gondolatmenetét. – Úgy vált meg a hullától, mint egy zsák szeméttől – undorodik el az ügynök, mire a mellettem ülő beindítva az autót, kellő óvatossággal a szövetségiek utasítását követve, a sebtében távozni készülő szürke furgon nyomába lendülünk.

- Központ, itt Kim Taehyung – tekerem meg a rádiót kezemben, gombjára a kelleténél is nagyobb nyomást fektetve, mégis ügyelve kimért, higgadt hanghordozásomra. – A feltételezett tettesnek egy női elkövető a társa. A két ügynökkel és a készenléti kommandósokkal követjük őket. Küldjenek hullaszállítót a megadott koordinációkra.

Megeshet, hogy talán sosem éreztem még ennyire lélek tipróan hosszúnak, és ennyire gyomorforgatónak tíz percnyi utazást az urbanizáció szélére. Forrong minden porcikám, mintha magam is gyilkolni vágynék, mintha csak a bosszú mardosna belülről, s mérgezné minden ép, tiszta gondolatomat. Húgom képe dereng fel újra is újra, az aggodalom, mivel valahányszor engem figyelt, a bizalom, mellyel minden szavam követte, az ártatlanság, amit hagytam, hogy elragadjanak. Egyszerűen csak félek… A megfeszített másodpercek, lágyan omló homokként peregnek végig kattogó elmém örvényének közepén, ott íves dombot építve, s mintha pusztán egy megnyugvó szóra, egy képre várna, hagyja, hogy az aggodalom szele eltiporja. So Jisub gondos magabiztossággal hajt egy elhagyatott gyárépület mögé, a szövetségi autótót méterekre lehagyva, s bár kezem zsibbadásig merevedett az ajtó szorongatásával, tekintetemet egy pillanatra sem térítem el a furgon távoli alakjáról. 

- Mindenki maradjon a helyén, amíg a kommandósok meg nem érkeznek – hadarja higgadtan Seong ügynök a felreccsenő rádión át. Szemem sarkából futólag a környezetet vizsgálom át, noha pillantásom mindvégig az épületbe sétáló nőt figyeli, s annak minden rezdülését, míg végül elveszítve egykori önuralmamat, józanságom végleg elhagy.

- Taehyung – szól balomról Jisub, és bár érzékelem utánam nyúló karját, figyelmen kívül hagyva lépek a hatalmas erődítmény adta árnyékba. Markomban fájón az öreg Jericho 941-est szorongatva csikorgatom meg fogaimat, akárcsak egy kiéhezett vadállat prédára vadászva. – Taehyung elment az eszed? – hagyja maga mögött társam is az autót, s fegyverét elővéve, egyenesen a bejárathoz törtető oldalamhoz lohol. Egy átkozott ösztönlény vagyok, semmi több...

- Mi a fészkes fenét csinál – vág hátba fennhangon az autóból kikászálódó Seoun ügynök.

- Álljon meg, ez parancs! – folytatja a másik, s ugyan Jisub visszaránt, könnyűszerrel hárítom mihaszna tettét. Szólongat, de megkövült tekintetemet mint a kiáramló füst, elmebeteg vérszomj ködösíti el minden újabb lépésemmel. Megkell találnom, egy kurva másodpercet sem vesztegethetek, kerül, amibe kerül…, élniük kell.

- Bemegyek – torpanok meg egy levert rács szegélyezte, omladozó bejáratnál, pusztán futólag a mellém szegődőkre futtatva pillantásomat, akik minden bizonnyal elhordtak ezalatt a pár méter alatt mindennek, most mégis hátam mögött állnak fegyvereiket tenyerükbe préselve. Bólintanak..., készek fedezni.

Dohszag járja át a szűk, félhomály áztatta, kietlen némaság övezte folyosót. Az embernek kedve támadna minden borzongásának hangot adva ordítani, s leggyorsabban elhagyni ezt, az egykor talán szanatóriumként működő helyet. A hideg futkos bátorság álarca mögé temetett hátamon, s minden egyes feszített mozzanat, mellyel közelebb kerülök feltételezett, már-már plátói célomhoz, mintha lélegzetemet követelné. Légszomj gyötör, torkom kapar, ujjam mereven szunnyad a kilenc milliméteres ravaszán. Tanulmányozom hol jobbra, hol balra, az omladozó, üres falazat, a korrodált csöveket, a vizes beton repedéseit, míg újabb izzadságcsepp gördül végig homlokomon az ócska világítás alatt. – Itt szétválunk – közlöm egy lépcsőfordulóhoz érve, ám alig elejtve önkényuralmam utasítását, ütemtelen csörgés vonja el mindannyiunk figyelmét.

- Abból az irányból jön – tekint a lépcsősor, zavaróan sötét mélyére Jisub.

- Lemegyünk – pillantok elszántan társamra, majd a két hátrahagyott, rádiójukért nyúló ügynökre.

Méterekkel a föld alatt, nyirkos penész csúfította falak börtönében utunk egy vasajtóig vezet, ahol a ritmustalan, egyeletlen zörgés zajjá válva késztet megtorpanásra, de társam, csupán egy feszült sóhaj erejéig hezitál, majd kitárja azt. Engedelmesen enged utat a nehéz, nyikorgó ajtó, s alig a térbe lépve, pisztolyom irányának vonala egy kábán vergődő lányon ragad meg.

- Shinhye – lehelem kiszáradt torkomból fegyveremet óvatosan hátam mögé rejtve. – Shinhye – ismétlem a karját megrögzötten a feje felett futó csőnek lendítő lánynak, s mintha fel sem ismerne, úgy emeli rám elgyötört arcát. A ritka oxigén, a doh émelyítő szaga részegítené meg elmém? Könny áztatja el szemeit a másodperc tört része alatt, s mintha sajátomat is a keserédes öröm marná fel, úgy tornyosulok testvérem fölé. Ő az. – Hála Istennek – fogom két kezem közé arcát, és bár vizsgálom, szűnni nem kívánó félelmem még mindig nyakam köré fonja kötelét. – Úgy sajnálom, én…

- Elvitte – nyögi záporozó könnyeit nyelve, ahogy nyúzott áldozatként puhatolózó szemeit a kijárat irányába vezeti, akárha szédült bódulat mérgezné gondolatait.

Vonásaim eltorzulnak, amint a lidérces hurok megfeszülni látszik torkomon, s remegő kezemmel fegyveremre markolva, talpra állítva magam, Jisub vállát szinte súrolva lépem át a helység képzelt küszöbét. 

- Taehyung – ragad alkaron társam, szemöldökét fesztelenül ráncolva.

- Értesítsd a mentőket. Tovább megyek – tolom képébe szavaim. – Vigyázz a húgomra – fúrom íriszeibe pillantásom, mire bólint, és meghunyászkodva utamra enged. Nem marasztal, nem kérdez, hisz mit is mondhatna, s én mit felelhetnék? Saját agyamban fel-alá hömpölygő kérdéseimet sem vagyok képes megválaszolni, csak egy név, egy arc lebeg zaklatott, sötétségben tapogatózó tekintetem előtt mind szüntelen. Elméleteket fogalmazok meg akarva-akaratlan…, a lány alakja dereng fel újra és újra, nem ereszt, erőnek erejével kapaszkodik, de a kötél nyakam körül immáron túl szoros, mintha homályosulna látásom. Már csupán az ösztön mi előrevisz, s a remény, ami mozgásban tartja merev tempóban törtető lábaimat. Jeon Hyerin...

Kizárólag egyetlen ajtó állja utam. Egyetlen egy lehetséges irány, maga a tökéletes zsákutca, az épület börtönének legmélye…, a pokol gyomra. Homlokom izzadságcseppjei, nyugtalan, lüktető halántékomon végigfolyva adják tudtomra: nem hezitálhatok.

- Rendőrség! Dobja el a kést! – üvöltöm az ajtót berúgva, kiszáradt tüdőmből kiáramló, elnyűtt levegőm utolsó fuvallatával. Előttem áll..., itt van. A halálszag, ami a szanatóriumot körbelengte, minden kín és fájdalom e falakig vezettek, mintha csak magam vezeklését kutattam volna fel, mintha csak…
Feldúlt, mégis szikla szilárd merevséggel tartom kezemben fegyverem, vérben forgó szemeimmel szinte azonnal bilincse fogva a karját lassan felemelő, óvatosan felém forduló férfit. – Dobja el! – ordítom, mire a pillantásomat bőszen álló elmosolyodik, s a tenyerében szorongatott tárgyat könnyedén ejti el. Közelebb lép, kezeit tarkójára helyezi, ám egyre csak fenyeget minden apró, egészen láthatatlan mozdulatával. Már látom…

- Hyerin – hőkölök vissza a terem közepén elősejlő, egy oszlop oldalához láncolt, roskatag alakra engedve tekintetemet. Szemem, kezem, s minden porcikám meginog, és bár a perifériám látja, érzékeli védekező ösztönöm minden szegmense a testemet érő lökést, pusztán fejem kongó fájdalma térít némelyest magamhoz. Végül pisztolyomon megtámaszkodva, térdre rogyok, és hagyom..., engedem a menekvést, mert félek: megölném. – Hyerin – dadogom, összpontosításommal a magatehetetlen lányt figyelve, és bár lépésemet kábulat fékezi, a végcélt egy percre sem eresztem. Fülem még zúg az ütéstől, fejem rázom, közelebb kúszva pislogok szakadatlan, pulzusát mégis érzékelem…, életben van.

- A tettes… - köszörülöm meg torkom. – Elmenekült. Ismétlem…

- Hol a pokolban vagy? – szakít félbe a rádió túl végéről Jisub.

- A kommandósok körbe vették az épületet, nem jutnak ki – világosít fel az egyik sokadjára sem kívánatos ügynök, mély, megfontolt hangjával. – Hol van nyomozó? – intézi nekem kérdését.

- Mentőt – kezdem. – Küldjetek mentőt az alaksorba – magyarázom, józanodó karjaimmal a lányt tartva, mire eloldva láncait, a vártnál is nagyobb hévvel omlik mellkasomnak. – Azonnal! – kiáltom a készüléket elejtve, az apró vágások sértette, zsibbadt női testet óvatosan a földre fektetve.

- Hyerin – szajkózom tovább nevét, ám nem felel…, nesztelenül hever az érdes beton nedvességében. – Hyerin – folytatom, mintha szókincsem pusztán nevében merülne ki, egész mellkasát tompán tenyerem nyomása alatt tartva.

- Jeon Hyerin – emelem fel hangom, szűnni nem vágyó, vérző sebeivel harcolva. – Hallasz engem? – szólongatom, tekintetemben tengernyi tehetetlen rémülettel. - Hol van már az a kibaszott mentő – üvöltöm a folyosó irányába, dühömtől most a szokottnál is rekedtebbnek tűnő, kétségbeesés szelével érkezett hangomon. Megtépett, szétcincált pillanatok másznak el mellettünk, félek, ha nem szorítom, elvérzik karjaim között...

- M- Mi - fúj ki egy adag fáradt levegőt felsebzett ajkain át, a kezeimben pihenő alak, mire azonnal rá futtatom pillantásom, s ernyedt, aggodalom fojtogatta, szapora zihálással, ki tudja mennyi ideig, csupán arcát tanulmányozom a jéghideg, vérvörös nedv áztatta kövön tovább görnyed felette.

- Rendbe jössz, hallod? Minden rendben lesz – simítok egyik kezemmel lágyan arcára, mintha magam is csupán remélni tudnám, minden erőmmel szavaimba bízva.

- Tae… hyung – leheli alig hallhatóan, halványan rám hunyorogva, amint azonnal saját ajkamba mélyítem fogaimat. Pilláit lehunyja, ahogy ujjaimat vére mossa át, s talán sírni tudnék, talán dühöngnék üvöltve, míg erőm bírja, míg csak talpamon állok, míg lelkem e földön tart…

Ezelőtt sosem éreztem, hogy az idő megállt volna, hogy képes gyökeret ereszteni a pillanatban..., most mégsem érzékelem a másodpercek elmúlását, csak sodródok, mintha kívülről kajtatnám mindazt, mi körülvesz. Képek úsznak szemeim elé, a mentősök, a hordágy…, Jisub, ahogy a földről rángat fel, az ügynökök a kijáratnál, s a szemem előtt bevágódó mentőautó vörös ajtaja. A sziréna hangja, ahogy átmetszi hallásom, a hozzám vágott mondatok, húgom sínylett arca, és bár ölel, szorosan magához fon gyöngye karjaival, az egész mintha egyetlen ócska porhintéssel minősülne át bennem, mintha a nyakamat átfogó huzal nemhogy enyhülne, még inkább, kíméletlenül vájná magát húsomba.

Nem vallottam be, nem mertem szembe nézni vele, mégis minden egyes lélegzetvételemmel éreztem, hogy ott akkor, felemésztett a félelem…, a rettegés, hogy elveszítem, azt, amiről egész lényemmel tudtam: megmenthet.

A hívás - 41. Hét méterrel a föld alatt

41. fejezet

- Hyerin –

Keserű sikolyként csapódik a jéghideg kőre egy cseppnyi fájdalom, hűvös folyadékba burkolva minden magában hordozott kínt és szenvedést. Percek óta hallgatom ütemes moraját, míg végül kósza nesszé enyhül zaja, s már nem számolom tovább, miként duzzad pocsolyává a fal mellett összegyűlő sáros víz. Torkom köszörülöm meg bágyadtan, ami feltehetően a korábbi sikoltozások eredményeként rekedt némileg be, éppen csak annyira, hogy kaparva távozzon minden számat elhagyó sóhaj. Az alaksori doh, zsigerig rémítő halálszaggal vegyülve járja át a szűkös, vascsövek vonulatával szegélyezett teret, s hiába fut tekintetem végig az omladozó falakon, ismét elvakít a pislákoló neoncső égető fénye. Dühösen harapom el számszélét, fejemben megint csak a sokadszorra felötlő kérdéseimet háborgatva, amint jobb csuklómon újból megfeszül a bilincs. Nem értem…, miért hoztak ide, mit akarnak tőlem? Ki lehet ez a lány a szemközti vezetéknek láncolva, és miért nem tér magához? Szabad kezemmel halántékomhoz nyúlok, ám az otrombán felsebzett bőröm maradványaiból apró cseppekben szivárgó vér, még nem szűnik, még nem alvad. Zsibong testem minden szeglete, amint emlékeim között kutakodva, pusztán Seokjin arca dereng fel a vezető ülésről, de oly homályos, oly…, valótlan.

Néma, gyanúfelhőben úszó mélázásomat, egy fülembe mászó hang zökkenti ki, mire azonnal a görnyedten összecsuklott alakra kapom meglepett szemeimet.

- Hé, hallasz engem? – szólok a szűk tér szemközti falánál kuporgó, most túl távolinak megélt, hosszú sötét hajú lánynak. Nem válaszol, csak szemeit nyitogatva nyögdécsel, lábait lomhán igazgatva. – Jól vagy? Mi a neved? – szajkózom tovább kérdéseim, hátha segítséget nyújt számára, a kijózanodáshoz. Óvatosan keresi meg aggódó pillantásom vonalát, ahol némi hezitálást követően, ernyedten pihen meg.

- Shinhye – leheli szédületét leplezve a körülbelül tizenhat évesnek vélt. – Kim Shinhye.

- Mondd, jól érzed magad?

- Nem igazán – közli az egyértelműt feljebb tápászkodva a nyirkos talajon. – H- Hol vagyunk? – hebegi a helység döbbent szemrevételezésével.

- Nem tudom, valószínűleg valamiféle alaksorban. Itt ébredtem én is – felelem nyugtatóan, szám szélének remegését, a vasajtó irányába takarva. Percről percre, belülről fal fel a rémület, minden egyes földre csattanó vízcseppel… Álmodnám? Egy ócska rémálom lenne mindez? – Mit akarhatnak tőlünk – meredek bele a kijárat leláncolt fémes szerkezetébe.

- Megölni minket – jegyzi meg egyszerű könnyelműséggel, s hanghordozásának lemondó tónusa, zsigerig döbbenti kábán mozgó testem. Rávezetem tekintetem vonalát, de ő már valószínűleg egy ideje engem figyel, kihűlt, egyhangú szemei mögé rejtve félelmét. Nem kérdez rólam, nem érdeklődik, csak fürkész, vizsgál egyetlen, egyenes pillantással, mintha maga sem tudná, ellenséggel vagy cinkostárssal néz általam szembe.

- E- Ezt nem tudhatod – kerekedek szóra, gyermeteg önhitegetéssel.

- A férfi, aki a testvéremet zsarolja – vágja rá szinte azonnal. – Ő hozatott ide. Tudom jól, ismerem a módszereit.

- Férfi? – hőkölök vissza értetlenül. – Milyen férfi?

- Aki valószínűleg téged is ide szánt – ráncolja össze szemöldökét némi indulattal közelebb húzva térdeit magához. – A halálom lesz a bátyám utolsó büntetése. Azokért, amiket elkövetett – csuklik végül el hangja, arcát a lehető legjobban elfordítva tőlem. Fogalmam sincs, hogy miről beszél, hogy kikre gondol, de az iszony…, a megtörtség, ami torkából szavakat öltve kiáramlik, minden maradék reményemet is halálra gázolja.   

- Te is hallod ezt? – hökkenek meg egy távolabbról érkező ajtócsapódástól, melyet hangos, sietős léptek zaja követ.

- Értünk jönnek? – reagál azonnal egy kérdéssel felelet gyanánt a lány, míg nem a vasajtó éles morajjal ki nem vágódik, s vérünk belénk nem fagy. – Tudtam…, tudtam, hogy erre a sorsra jutok – duruzsolja maga elé Shinhye a dermesztő téglafalnak csúszva.

Egy jóvágású kései negyvenes férfi lépi át az odaképzelt küszöböt. Bármennyire is tanulmányozom gyanakvás átfogta félelemmel alakját, csupán részben tűnik ázsiai származásúnak, haja, s bőre világosabb, meredten reánk bambuló szemei nagyobbak, szélesebbek, mint az utca emberéjé. Elkapnám tekintetem, de az a lomhán közeledő férfin ragad, és bár hunyorgok minden lépésével ösztönszerűen egyre szűkebbre zárva szemem, fejem nem mozdul.

- M- Mit akar tőlünk? – szökik ki számon halk kérdésem, mire a nem sokkal előttünk megálló furcsállóan végigmér, majd folytatva tevékenykedését, a terem egyetlen szekrényének csúfolt, viseletes bútordarabjához araszol. – Miért vagyunk itt? – folytatom, mintha szavaim önálló életre kelnének a kitakart fény irányába. – Hol vagyunk? – tornyosul ki hangom, mire a férfi dühös zajjal vágja be az imént kihúzott fiókot.

- Pofa be – vicsorog ránk, amint torz arcán megjelenő mosolyától, menten szám elé kapom kezem. – Várd ki a sorod – markol fel egy kést, mit tenyerébe szorít, s megáll karnyújtásnyira közöttem, s az ajkait rémülten harapdáló lány között.

- M- Mit…, mit akar tőlünk? Miért csinálja ezt? – nyüszít fel halk óvatossággal Shinhye, hiába intem szemeimmel csendre, már késő. A férfi kimért mozdulatokkal áll meg felette, kését fenyegetően combja mellett feszegetve, mely végül unott érdektelenséggel ér célt a remegő lány torkánál.

- Hagyja őt békén! – üvöltöm hátba, de mit sem törődve velem, fegyverének éles peremével kóstoltatja meg Shinhye kihűlt bőrét, ahonnan halk sikollyal, leheletnyi vér serken egy apró seben át. – Fejezze be! Elmebeteg állat! – kiáltom ingerülten, észre sem véve, ahogy a rángatózásaimtól, csuklóm belesajdul, valahányszor megfeszül rajta a bilincs. – Megölöm! – sikítom, mintha magam testén érezném a kés ismételt vágását, mely újabb és újabb nyomot hagy a lány elmerevedett, könnyeit elnyelő testén. Rúgkapálok, ordítok, de nem hall…, senki sem. – Ezt nem fogja megúszni, elfogják kapni! Elfogja kapni!

- Mégis ki? – kacag fel a torzult fizimiskájú fickó, majd kiegyenesedik, s a magatehetetlenül heverő, sokkos lány ernyedt kezét követve, egy felfele haladó cső mentén felmászatva ujjait, zsebéből előbányászott kulcsával kezd babrálni.

- Hova viszi? Nem viheti el! – vagdalkozok tovább, amivel szemlátomást végérvényesen is kitér sodrából a pislákoló neoncső adta félhomály közepéről lábam mellé lépő alak. Markában tartogatott kését szájához emeli, engem néz…, elakadt lélegzetemtől megkövült pillantásomba fúrja tébolyult tekintetét, s nyelvét végighúzva a penge élén, röviden ízleli meg a lány ártatlan vérét. Belemosolyog, szinte zsigerig átjárja a tudatzavar keverte beteges őrület, s hiába minden próbálkozásom, könnybe lábadt szemeimet összeszorítva érzékelem meg a hajamat megrántó alak, dühödt erejét. Eloldoz a faltól, szinte észre sem veszem, a csőről lekattanó zárat, amint megragadva a bilincs fogságában hagyott megfagyott csuklómat, előbb talpra állít, majd összeesett testemet kezdi húzni a vasajtó irányába. Belém mar a nedves beton, ahogy egyre távolabbról érzékelve Shinhye gyenge nyögéseit, újbóli, élces sikoly hagyja el halálfélelemmel átjárt számat…, már magam sem tudom, hogy ez a valóság-e, győzködöm elmém a tettek koholt, szürreális hamisságáról, ám minden újabb zúzódás, mely mivoltom éri, erőnek erejével lök vissza a dermesztő folyosó kövére. Hol alkaromnál, hol hajamnál fogva cibál maga után, ahogy óráknak tűnő, szűkös percekig, könnyűszerrel hárítja minden ellenkező megmozdulásomat.

- Te büdös kurva! – förmed rám, minden kétséget kizáróan lábát ért ütlegeléseimet megelégelve, amint fogcsikorgatva vág egy új fényű terem közepére. Azonnal talpra kászálódok megérezve távolságunkat, de a bódulat itatta szédületemet kihasználva, torkomra tapasztva tenyerét, egy tartógerendáig lök, kezemet fejem fölé nyomva. Talán…, megeshet, hogy ezek az utolsó lélegzetvételeim? Ennyi lenne…? Egy elmebeteg gyilkos tévképzeteit kiélve vet végül véget ennek a Földi létnek, hét méterrel a föld alatt, egy sivár, halálszagú börtönben? Mennyi kín, szenvedés lakozik egyetlen, kis szobában…, szinte bőrömön érzem az itt raboskodott emberek sikolyának, mellém szegődő borzongását. Félem a halált, félem azt, hogy csak úgy eltűnök, mintha pusztán egy eltévedt élet bolyongott volna rövid ideig itt, egy lélek, akire talán nem is emlékeznek majd… Elfelejtenek, csupán néhány fotó, homályos élmények beszélnek majd rólam, de az idő felemészt a szívekből, elmékből foszlok azután szerte szét, és véglegesen is a semmivé lesz minden, ami egykor voltam, s, ami lehettem volna.  Egy injekciós tű helyének belém nyilalló zsibongását érzem meg a váratlanságból, egyszerre esnek ki pillanatok, jelenetek, már nem látok tisztán, minden túl homályos, túlságosan…, mérgező.

Késő nyári szél borzolja meg szög egyenesre fésült, puhán vállaimra omló hajam, s vékony, lenge szoknyám, amint megtéve még egy lépést a pázsiton, érdeklődve pördülök meg saját tengelyem körül. Egy utópiás, mesetáj tárul elém, fák szegélyezte méltóságteljes dombok, virágok, minek szirmait, üzenetként veszi szárnyára egy újabb, elhömpölygő lágy szellő. Ábrándoztam gyermekkoromban erről a helyről, ez a rét volt minden békém forrása, elvágyódásom képzete, úgy hittem, itt válik könnyűvé a lélek, és gondtalanná az elme.

- Hyerin – szólal fel hátam mögül, egy elfeledettnek hitt, negédes hang. Gyomrom sebtében rándul össze, oly hirtelen, hogy a nesz irányába fordulva, másodpercekig fel sem fogja tiltakozó agyam a látottakat, egyszerűen csak bámulom az egyre tisztábban körvonalazódó alakot.

- Anya – lehelem alig hallható hitetlen kétellyel. – Anya – ismétlem immáron hangosabban a kisimult arcú, kedves, meleg mosolyú nőt pásztázva. Káprázat ragyogja körbe, s arany fényben úszik törékeny valója, mintha csak egy igazi…, angyal lenne.

- Gyönyörű nő lett belőled – konstatálja, egy futótűzként közénk robogó fuvallattól megóvva, rózsaszín szalag díszítette szalmakalapját.

- T- Tényleg te vagy az? – dadogom kicsorduló könnyeimtől elhomályosulva, óvatos bizalmatlansággal a nő felé indulva.

- Nem ismered meg az édesanyádat? – szid meg megjátszott nehezteléssel, s, hogy jól átvizsgálhassam földig érő ruháját meglibbentve, kezét szélesre tárva forog meg. Hezitálás nélkül hagyom magam mögött a tétova ácsorgással kitaposott fűcsomókat, s a szerteszét fújt pitypangok között, anyámhoz fúrom gyámoltalan mivoltom. Szorosan ölel, s én még feszesebben fogom át, mintha soha többet nem ereszteném, amint orromba mászó parfümének nosztalgikus emlékétől, vállait újfent könnyeim zuhatagával itatom át.

- Hyerin, nincs sok időnk – tol el gyöngéden, hogy nedves szemeimbe fúrhassa mély pillantását. - Nagyon fontos, hogy most rám figyelj!

- Nem akarom, hogy elmenj – nyöszörgöm, csuklómmal megtörölgetve arcom. – Maradj még!

- Mindig veled vagyok, hisz tudod – mutat egy nemes jósággal megformált, mégis fájdalmas, apró mosollyal mellkasomra. – Odabent.

- Úgy félek, úgy érzem, mintha minden porcikámat tüzes vas perzselné fel szüntelen.

- Tudom, hogy fáj – simít puhán arcomra. – Ahogy azt is, hogy kifogod bírni.

- Nem vagyok elég erős – szorítom össze fogaimat.

- Ne butáskodj – kacag fel finoman, fejemet lágyan feljebb emelve. – Karakán vagy és bátor, nem riadhatsz meg senkitől és semmitől! Nem okozhatsz örömet a félelmeddel annak, aki bánt! – terel maga mellé, a fényár úsztatta megannyi gyönyörű virág szegélyezte mezőn. - Emlékszel még, hogy mit mondtam mindig?

- A kétely a cselekvés mozgatórugója – hajtom le fejem egy újabb lépést megtéve, kínok közepette egy halovány mosolyt festve tépázott ábrázatomra.

- Tele vagy aggállyal, hogy, amit teszel, az helyén való-e, hogy, amiért küzdesz, az járható- e, de tudnod kell - szaporázza meg lépéseit, hogy aztán egy kicsiny margarétát leszakítva újra szembe állhasson velem. – Ez lesz az erőd forrása, és én, míg világ a világ nagyon büszke leszek rád..., hidd csak el, minden, amit teszel, vagy, amit cselekedni fogsz, a világot egy jobb hellyé varázsolja majd. És, ami azt illeti, ennek a romlott világnak, igazán szüksége lesz rád - neveti sajgó derűvel.

- Nem fogom feladni – nyelem le nyálammal együtt, elmémet körbejáró, józan eszemet cincáló félelmeimet is. Fáj, mardossa minden testrészemet a gyötrelem, mintha ezer kés pengéje vájná át húsom, de nem tántorodok meg, egyszerűen merülök el az előttem álló, jólelkű angyal képében, s már nem viszolygok, már nem borzaszt el testem szenvedése, lelkem nyugtalan rémülete.

- Hyerin – csapja meg fülem egy semmiből engem szólító búgás, de túl távoli, és hiába fordulok irányába, csupán a messziség fogad.

- Azt hiszem, most mennem kell – vonja magára újfent figyelmem anya, immáron kihátrálva pár parányi lépést a tünedező rét tövében.

- Tessék? – kapom felé döbbent tekintetem. - Még ne! – szajkózom makacsul.

- Hyerin – hallom meg ismét nevem a távolból, mintha a hang tulajdonosa minden erejével, aggódva hívna, de nem talál…, mintha elvesztett volna engem a fák árnyékában.

- Velem maradsz? – emelem utoljára a nő irányába megenyhült arcom, a búcsú terhétől keserves szívemhez emelve kezem.

- Örökre – húzza önzetlen nemeség formálta mosolyra száját, s könnyű alakját felkapva egy átrohanó szél, világszirmos kavalkád repíti tova, s én hiába kémlelem a messziségbe foszló formákat, megnyugvón nyugtázom az üres távol napsütötte díszletét. 

- Jeon Hyerin – szökell fülembe ezúttal közvetlen közelemből korábbi szólongatásom zaja, s éppen csak irányába fordítva fejem, egy kéz nyúl vállaimért, és hirtelen minden mi körbevett…, porhintésként lesz egy álom ködképévé. – Hallasz engem? – tűnik fel bódult szemeim előtt egy ismerős fiú, tekintetében tengernyi tehetetlen rémülettel. - Hol van már az a kibaszott mentő? – üvölti egy messzebbinek, de választ nem hallok.

- M- Mi… - erőszakolom ki ajkaimon fáradt levegőm, mire az egyenruhás fiú azonnal rám futtatja, a sötétben egészen feketének tűnő íriszeit. Rám mered, rövid ideig tanulmányozza résnyire nyitott, részeges forróság ölelte arcomat, s birokra kelve ösztöneivel, megtartóztatja magát, hogy ne húzzon közelebb testéhez, a jéghideg, vérvörös nedv áztatta kövön, tovább görnyed felettem. Az én vérem lenne, mely körülöttem úszik? Miért nem kapok levegőt, miért nem tudok mozdulni, miért fáj…, ennyire.