A hívás - 49. Összeroppanás

ajánlott zene: https://www.youtube.com/watch?v=7PoIisbJ7HI

49. Fejezet

Felocsúdni vágyok, ébredni ebből a lehetetlen, kegyetlen világból, s elfutni, elbújni, hogy ezek a lidércek sose találjanak meg újra. Korábban mindig abban a hitben éltem, hogy a pokol legmélye forró, perzselő…, de már tudom, hogy jéggé fagyott, dermesztően hideg, akárcsak egy gleccser pereme. Lassan próbálok körül nézni, de a tarkómnak ékelődött pisztoly csöve túl szorosan tapad bőrömhöz, s én félek. El akarom vonni pillantásomat, egyre csak máshova néznék, minél messzebb az előttem álló férfi látványától, a mellette vérben úszó professzor holttestétől, mindattól, mik belém rekesztik minden épp gondolatomat, sikolyomat, s könnyemet. Elnémulok, mintha sosem bírnék újra szavakat formálni, mintha minden lélegzetvételem ellenem harcolna, torkom köré szúrós láncot verve.

- Már a legelején tudtam, hogy csak gond lesz veled – böki a mellettem fogait csikorgató fiúnak a férfi. Szívem, lelkem tagadja, de elmém pontosan tudja ki ő, abban a percben felismerte, amint azon az ajtón belépett. Bár cserben hagynának emlékeim... – Gyenge voltál, és az is maradtál. Beleszerettél a lányomba, aztán elfeledted mindazt, amit érted tettem? Teljesen megbolondultál? – ecseteli kimért, nyugodt hangon, közömbösen átlépve a halott történész felett. Hatalmasat nyelek minden rám utaló momentumban, de a kép már csaknem teljes, s ez egy csapásra rémít zsigerig.

- Maga elmebeteg – szűri fogai között undorodva Taehyung térdén megtámaszkodva. – A kurva pokol mélyén fog megrohadni – folytatja merész dühvel. – Mindig is a zsarolt bábja voltam, egy kibaszott kutya.

- Tévedsz, egy kutya nem harap a gazdájába – mosolyodik el, mire Taehyung ösztönszerűen ugrik el, s azzal a lendülettel testem is a padlón köt ki. Megtorpan, mintha kötéllel rántanák vissza, amint tudatába férkőzik a tény, hogy minden heves indulattal bennem tenne kárt. Miért beszélnek úgy egymással, mint, akik mindig is ismerték egymást? Mi ez az egész, mi ez az iszonyú viszony? Bár ne akarnám tudni, bárcsak a boldog tudatlanság nyugalmában élhetnék, távol mindettől...

Édesanyám halála után apám, mint a kámfor, mint a fülledtség egy nyári zápor után, úgy tűnt el. Nem nézett vissza, nem keresett minket, s bár minden előjele megvolt ennek akkoriban, sosem értettem meg igazán, miért hagyott el engem, és Jungkook-ot. Képe halványult az idő múlásával, egyre inkább egy elfeledett eszmévé vált, mintha csupán vendég lett volna, egy alak, aki pusztán rövid időre volt darabkája az életünknek. Meglehet, hogy igazán soha nem is volt része annak, amit úgy hívnak, család. Tulajdonképpen abban sem voltam biztos, hogy valaha éltünk-e meg közösen boldog perceket, mintha nem is lett volna emlékünk együtt… 

Egy őszi tájképet képzelek el. A fák barna, és sárga szín keverte elegáns öltözékben járnak könnyed táncot a hűvös szél karjaiban, valahol a Yeouido park környékén. Várok valakire, tudom, hogy szűkös perceken belül meg kell érkeznie az illetőnek, de a szokottnál is türelmetlenebben rúgok félre egy éppen földet érő, narancssárga falevelet. Nevem hallom meg, irányába fordulok, s apám előlépő mivoltának látványa, menten vidám mosolyt csal arcomra. Öltönyt visel, fekete, vagy talán sötétkék szövetkabáttal, de még túl messze van, nem igazán látom. Csapódást hallok, s a zaj irányába pördülök, ám csupán a kiürült park, kongó némasága köszön vissza, amint a baljóslón körénk ereszkedő szürkület, fojtogatva fonja körénk leplét. Megrémülök, az ódzkodó viszolygás érzete oly erősen hasít belém, s magam sem tudom mitől támadhatott fel ennyire a szél, mintha minden egy közelgő veszélyre hívná fel kába figyelmem. Édesapám felé indulok, arcomon már nyoma sincs önfeledt mosolyomnak, hisz távolodik, hiába igyekszek irányába, mindhiába nyúlok előre, pillanatok alatt szemeim elől, az örök homályba vész.

- Mi ez az egész – hatol jobb oldalamról fülembe Park Jimin hangja, ahogy feljebb tápászkodik. Elájultam volna? – Ha már mindannyian meghalunk ma, egy magyarázat jól esne – kerekedik bátran szóra, mélyem leplezve aggodalmát, s remegő, ökölbe szorított kezeit. – Jeon Dongwoo – formálja meg nevét az illetőnek, és bár ebben a pillanatban elgondolkoznom is hiábavaló, honnan ismeri apám nevét, elmémbe mégis kérdések sokaságába költözik. Következtetés, vagy korábbi nyomozás? Hiszen ismerheti létezésem minden szegmensét. Paranoiám a tetőfokára hág, elmém talán sosem volt ennyire zavaros, mint most, ahogy furcsa, fájdalmas játékot kezd űzni velem.

- Park Jimin – méri végig az előttünk álló, gondatlan közönnyel. – A zseniális patológus – vonja fel szemöldökeit, amint lesajnáló érdektelenséggel egy újabb lépést tesz felénk. Hirtelen vág át a verandán egy vészjósló felhőket magával hurcoló szél, mintha minden, mi bennünket körülvesz, egyre csak végünket suttogná. Nem térek magamhoz, képtelen vagyok rá... – Furcsa, már-már kiismerhetetlen dolog a természetfeletti – formálja fennhéjázón szavait. Nem birok ránézni, egyszerűen…, elképzelhetetlen. – Ti nem így gondoljátok?

- Szemét állat – köpi indulatosan Jimin, de teste hezitál. A tarkómnak feszített fegyver csöve szinte bőröm tépi fel, ahogy marconán hol jobban, hol megenyhülve fenyeget. Látom, ahogy édesapám fegyvert szegez a mellettem ülő összeszűkült tekintetű patológusra, az élet kiveszett szemeiből, egy üres lélek torz tekintete mered főnökömre. Apám képe, pusztán egy halovány emlékké válik, ami maradt belőle, a test, miben egy démon él, már csak egy ócska képmása annak a férfinek, akit hajdanán ismertem. Talán túl fiatal voltam, talán…, sosem ismertem ezt az embert.

- Minden olyan egyszerűen ment volna – neveti el magát. – Csakhogy te, kedves fiam – pillant a balomon térdeplő Teahyung megfeszült mivoltára. – Elfeledted ki is vagy…, és te – fordul vissza főnökömhöz. – Már az elején, a legelső kotnyeleskedésedkor elkellett volna tetesselek láb alól. Az édes kislányommal együtt – emeli fel dühösen hangját.

- Szörnyeteg – lehelem oly halkan, hogy pusztán a veranda pallóinak kósza pora hallja.

- Mondtál valamit? – horkant rám. – Az anyád…, pont olyan vagy, mint az a nő. Sosem értett meg, nem hitt abban, ami lehetséges, hajtotta az igazság vágy, a jó iránti elhivatottság – ecseteli néhány tétova kört leírva a professzor hullája mentén, míg újra elénk nem áll. – Hányingerem van a gondolattól is.

- Fogd be! – sikoltom szemeimet ösztönszerűen összezárva. - Hagyd abba! – kiáltom sajgón, ahogy Jin még erősebben a földre kényszerít. – Őrült szörnyeteg!

- A ti életetek, az erőd kedves Jeon Hyerin lesz az ára valaminek, amit talán fel sem vagytok képesek fogni – emeli fel lassan kezét Jimin irányába, ki szinte saját ajkába vájja fogait, indulatait remegőn elnyelve. – Létezik az örök élet – folytatja, egy újabb lépéssel. - Egy olyan erő, mi mérföldekkel a jó és a rossz erők felett áll, ami kiteljesíti mindazt, amit emberi elme nem foghat fel. Egy erő, mely a hatalom jogait bitorolja, ítélni vágyván jó és rossz felett - tesz pontot mondatának végére, s a lágy, simogató nyári szél, mintha közénk fagyna, úgy borítja be a teraszt egy kósza pillanat alatt, a kongó némaság.

Minden, amit épp elme feltud fogni, úgy érzem már réges rég a semmivé lett, ez már nem a valóság, hiszen, hogy is lehetne? Miféle olcsó, vacak rémálom ez, miért járatja a bolondját velem tulajdon tudatom? Felismerem a pisztolyát előre szegező gyilkost, alakja, arca vonása ugyan az évek múlását hivatott tükrözni, ám még ebben a pillanatban is tagadja lelkem minden megtépázott része. Nem lehet ő…, ez nem lehet…, igazi. Lövés gördül, szemeimet összezárom megrettent rémülettel, testem sértetlen, a fegyver nem mozdul tarkómról, az áldozat nem én vagyok. Vagy talán mégis? Félem kitárni szemeimet, zsigerig riaszt a zúgó hang, ami megsüketíteni hivatott, minden egyre csak zsibong, s én egyre csak remegek. Kiáltás…, valaki kiált, mire óvatosan, pusztán résnyire nyitom szemeimet. Túl gyorsan cikáznak az árnyak, mintha ezernyi szellem úszna körém. Egyre csak fojtogatnak…

Úgy tartják, hogy minden ember életében vannak olyan meghatározó pillanatok, amikor kicsúszik a kezéből az irányítás, és tehetetlenül nézi, ahogy süllyedni kezd a világa.* Számtalanszor éreztem már így, néztem, ahogy szertefoszlik minden, amiben valaha hittem, de most, ebben a percben…, eltörpül minden valaha érzett gyermeteg kételyem. Mélyen belül sikítok, szinte hallom, torkom kapar, szemeim elé könnyes fátyol ereszkedik, míg szívemmel együtt, lelkem apró darabokra hull a nyár újabb sóhajával. Ajtócsapás, gyülemlő moraj készül a valóságba rángatni, de mintha elmém nem engedelmeskedne, mintha egészen egyszerűen…, összeroppanna.

Ezúttal egy téli tájat képzelek el. Egy délibábszerű látkép úszik örvénylően elém, pelyhedző havat, s éjszakai utcafényt hozva magával. Külváros, szinte egészen biztos vagyok benne, hogy délebbre, valahol Gwacehon irányában vagyok, és rettenetesen fázok. Vacogva rezzenek össze minden újabb lélegzetvétellel, de nem tudok, s mintha nem is akarnék igazán megmozdulni. Várok valakire, tudom, hogy szűkös perceken belül meg kell érkeznie az illetőnek, s a szokottnál is türelmetlenebben végül zsebre dugom átfagyott kezeimet. Nevem hallom meg, irányába fordulok, s egy magas fiú előlépő mivoltának látványa, menten melegséggel tölti meg kihűlt testem. Világosszürke kötött sálat, fekete szövetkabátot visel, s kipirosodott, kellemes vonású arca, még ebben a kegyetlen időben is megdobogtatja szívemet. Elmerülök látványában, amint egyenletesen közeledve felém, meredten bámul szemeimbe a szél fútta hópelyhek mögül. Közeledik, teljesen biztos vagyok szándékában, felém tart, engem akar elérni, s ez végtelen nyugalom enyhítette izgalommal melenget át, talán szerelmes lennék ebbe az emberbe? Csapódást hallok, akárha egy ág szakadna le a hó súlya alatt. Azonnal a zaj irányába pördülök, ám az éjjeli fények kihunynak, s a szél ormótlanul kap hajamba, amint a fehér kristályok, mint örvénylő hurrikán, úgy borítja be a környék csendes, kietlen világát.

- Maradjon ott! Kezeket tarkóra! – vágódik fülembe egy sosem hallott, rekedtes hang. Lassan nyílnak pilláim, s a földre kényszerített fegyver csöve, mintha megremegne. – Jeon Dongwoo, jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható Ön ellen a bíróságon! – hangzik, s egy izomrángással feljebb emelve fejem, szédülten szemlélem végig az elém táruló események képét. – Azt mondtam, kezeket tarkóra! – dühöng fel az egyenruhás, s mintha bilincs csattanna, de a tettek oly… homályosak.

- Azt mondtam letenni! – vicsorog balomról egy hang lőfegyvert markolva, mire értetlenül újfent átvizsgálva a körülöttem zajló rémálom kínkeserves mozzanatait, Kim Taehyung gyilkolásra kész tekintetét pillantom meg. Az álom és a valóság határa, talán sosem volt ennyire vékony, ennyire…, rémisztően fakó. Egyszerűen képtelen vagyok összekaparni magam, mikor lettem ennyire gyenge és gyáva? – Kurvára nem mondom többször Kim Seokjin! – ordítja fennhangon a tarkómhoz pisztolyt szegezőnek. Hatalmasat nyelek, amint látóterembe egy újabb, kisebb csoport egyenruhás keveredik, s míg egyik feszülten felénk tartja pisztolyát, addig korábban indulatosan felszólaló társa apám elégedetten mosolygó alakját kényszeríti térdre. 

- Jogában áll ügyvédet fogadni. Ha nincs pénze rá, az ügyészság hivatalból kirendel maga mellé egyet, bár úgy gondolom erre nem lesz szükség.

Nem értem…, mégis mi történik körülöttünk, mikor szipolyozott be minket ennyire a sötétség? Ők értünk jöttek volna? De hát, hogyan és miért?  Jimin...

- Mentőt kérünk – mormolja egy hátrább megálló, s tébolygó képzavaromból szinte fel sem eszmélve, minden teher elillan testemről, minden fenyegetés mögém térdepel. Taehyung nem késlekedik, úgy vetemedik támadómra, mintha élete múlna rajta, mintha képes lenne helyben, mindenféle megbánás nélkül megölni őt. Kim Seokjin-t, a harmadik sorsfigyelőt, azt a rejtélyek övezte fiút, akit feltétel nélküli bizalmamba fogadtam, s hittem barátságunkban. Mennyire bolond voltam…, hogy nem vettem észre. – Mentőt kérünk, most azonnal! – üvölti újra a közelebb loholó rendőr. Felkecmergek, nem nézek magam mögé, előre mászok, de észrevesz, s feltart. Hogylétem után érdeklődik, kitakarja a horizontot, és hiába erőlködök hanyagul mögé keveredni, nem enged, s immáron Taehyung karja ránt vissza. Mint a karcos, elromlott lejátszó, megint csak ugyanaz örvénylik át elmémen. Mi történik körülöttünk, hogy történhetett mindez? Park Jimin…

- Hyerin – formálja meg nevem, a mögöttem görnyedő, egyre csak magához húzva. - Térj már magadhoz – üvölti, s észre sem véve egyre hangosodó hisztérikus sírásomat, maradék erőmmel eltaszítva őt tőlem, barátom eszméletlenül heverő testéhez rontok. Képzelődök, hiszen, hogy is volna igazi mindez? Itt semmi sem az, ez mind csupán a rám telepedő lidérces téboly szüleménye, sem több sem kevesebb, megeshet, hogy még mindig álmodok, démoni, hamis képzelgések markában. Összeroppantam…, ismét. – Hyerin, kérlek, szólalj meg! – fordít maga felé, s letérdelve elém, tekintetemben kezd keresgélni, mígnem némi fényt talál, mely ugyan halovány, igazán halovány…, mégis ott van, s élni szeretne.

- Taehyung – lehelem nevét, ingének gyűrődésében megkapaszkodva. – Miért nem…, miért nem mozdul – szorítom össze egy pillanatra szemeimet.

- Rendben lesz, bízz bennem – nyúl arcomhoz, hogy fejem, pillantásom, egész lényem csak rá, s csakis rá figyeljen. – Minden rendben lesz, hallod? Jimin nem fog meghalni, ahogyan mi sem!

- Ébressz fel – nyögöm, s keserves könnyeim, újra utat törnek. – Azt, akarom, hogy ébressz fel! – emelem fel hangom makacsul, de az előttem térdeplő túl szorosan fog, s túl mélyre hatol aggódó tekintetével. Meglehet, hogy sosem éreztem ekkora szükségét közelségének, mint ebben a pillanatban, úgy érzem, hogy, ha most elengedne, talán…, mindennek, s nekem is végem lenne.

- Mennünk kell – emel fel kezeimnél fogva, s a kiáramló embertömeg irányába néz, őket vizsgálja át. Túl sokan lepték el a házat, a verandát, és az udvart. Rendőrök taszítják maguk elé a bilincsbe verteket, valaki egy zsákot hoz, míg társa a földön vérbe fagyva fekvő idős professzorra teríti azt. Jimin magatehetetlen testét, két mentős egyengeti a kint villogó mentőautó nyitott ajtaján be, ahol egy ápoló megfeszített tempóban feszíti szét főnököm felsőtestét fedő anyagát. Ösztönösen szorítom meg a mellettem álló, egyetlen mentsváram, kétes ellentmondásokkal felruházott támaszom kezét. – Beviszlek a kórházba, hogy megvizsgáljanak – bök felém Taehyung a kapu sarkánál megállva.

- Jól vagyok – hajtom le fejem egy mély sóhajjal, de mozgásom még mindig túl ingatag.

- Kim Taehyung – sétál elénk egy korábbi egyenruhás, egy fél fejbiccentést intézve felém. – Ugye ezt nem így tervezte?

- Nem egészen Uram – hajt fejet üdvözlés gyanánt a megszólított.

- Ha itt végzett – sandít rám a férfi némi bosszúsággal. – Várom Szöulban, azt hiszem lesz némi megbeszélni valónk.

- Igenis, Uram – komolyodik el a mellettem álló, mire az idősebb sarkon fordul, int a rendőrautók irányába, s eltűnik szemünk elől. – Menjünk!

- Mégis hova?

- Mondtam már, rád kell, hogy nézzen egy orvos.

- Azt mondtam, jól vagyok! – hördülök fel. – Csak vigyél Jimin után.

- Alig tíz perce nem úgy tűntél, mint, aki rendben van. Tudom, hogy minden, ami odabent történt, amit láttál, az…

- Az mi? – rivallok rá, mintha újfent a tébolyút húzna magával. – Bárhogy… bárhogy is próbáltam – rezzenek meg ellépve a fiútól. – Egyszerűen nem ment, azt hittem megbolondultam…, hogy csak egy rémálom az egész!

- Azt hiszed nekem könnyű volt? Hogy nem akartam a gondolattól is meghalni, hogy az a fegyver a tarkódnál egy óvatlan pillanatban elsül? – zendít rá indulatosan felém fordulva, a kiüresedett, távolodó szirénák zaja szennyezte utca esőfelhői alatt. – Azt akartam, hogy soha az életbe ne szerezz ezekről tudomást, hogy…

- Soha ne tudjam meg, ki is voltál, hogy ki is vagy igazából? – törlöm meg átnedvesedett arcomat. - Felelj! Válaszokat akarok, érted?

- Hyerin – nyúl utánam, s hiába hátrálok el, megrántja karom. Elnyűtten, akárcsak egy rongybabát, úgy fon magához, megingó testét a hátánál álló kapunak támasztva, amint minden erejével fogságba szorítja gyenge mivoltom.

- Én csak… válaszokat akarok – motyogom, vállába fúrva arcom, könnyektől ázott, torz arcomat mélyen elrejtve a kegyetlen külvilág elől. – Még, ha bele is halok az igazságba.



* Leiner Laura idézet