Felocsúdni vágyok, ébredni ebből a lehetetlen, kegyetlen világból, s elfutni, elbújni, hogy ezek a lidércek sose találjanak meg újra. Korábban mindig abban a hitben éltem, hogy a pokol legmélye forró, perzselő…, de már tudom, hogy jéggé fagyott, dermesztően hideg, akárcsak egy gleccser pereme. Lassan próbálok körül nézni, de a tarkómnak ékelődött pisztoly csöve túl szorosan tapad bőrömhöz, s én félek. El akarom vonni pillantásomat, egyre csak máshova néznék, minél messzebb az előttem álló férfi látványától, a mellette vérben úszó professzor holttestétől, mindattól, mik belém rekesztik minden épp gondolatomat, sikolyomat, s könnyemet. Elnémulok, mintha sosem bírnék újra szavakat formálni, mintha minden lélegzetvételem ellenem harcolna, torkom köré szúrós láncot verve.
- Már a legelején tudtam, hogy csak gond lesz veled – böki
a mellettem fogait csikorgató fiúnak a férfi. Szívem, lelkem tagadja, de elmém pontosan tudja ki ő, abban a percben felismerte, amint azon az ajtón belépett. Bár cserben hagynának emlékeim... – Gyenge voltál, és az is maradtál. Beleszerettél a lányomba, aztán
elfeledted mindazt, amit érted tettem? Teljesen
megbolondultál? – ecseteli kimért, nyugodt hangon, közömbösen átlépve a halott történész
felett. Hatalmasat nyelek minden rám utaló momentumban, de a kép már csaknem
teljes, s ez egy csapásra rémít zsigerig.
- Maga elmebeteg – szűri fogai között undorodva
Taehyung térdén megtámaszkodva. – A kurva pokol mélyén fog
megrohadni – folytatja merész dühvel. –
Mindig is a zsarolt bábja voltam, egy kibaszott kutya.
- Tévedsz, egy kutya nem harap a gazdájába –
mosolyodik el, mire Taehyung ösztönszerűen ugrik el, s azzal a lendülettel
testem is a padlón köt ki. Megtorpan, mintha kötéllel rántanák vissza, amint
tudatába férkőzik a tény, hogy minden heves indulattal bennem tenne kárt. Miért
beszélnek úgy egymással, mint, akik mindig is ismerték egymást? Mi ez az egész,
mi ez az iszonyú viszony? Bár ne akarnám tudni, bárcsak a boldog tudatlanság nyugalmában élhetnék, távol mindettől...
Édesanyám halála után apám,
mint a kámfor, mint a fülledtség egy nyári zápor után, úgy tűnt el. Nem nézett
vissza, nem keresett minket, s bár minden előjele megvolt ennek akkoriban,
sosem értettem meg igazán, miért hagyott el engem, és Jungkook-ot. Képe halványult
az idő múlásával, egyre inkább egy elfeledett eszmévé vált, mintha csupán
vendég lett volna, egy alak, aki pusztán rövid időre volt darabkája az életünknek. Meglehet, hogy igazán soha nem is volt része annak, amit úgy hívnak, család. Tulajdonképpen abban sem voltam biztos, hogy valaha éltünk-e meg közösen boldog
perceket, mintha nem is lett volna emlékünk együtt…
Egy őszi tájképet képzelek el.
A fák barna, és sárga szín keverte elegáns öltözékben járnak könnyed táncot a
hűvös szél karjaiban, valahol a Yeouido park környékén. Várok valakire, tudom,
hogy szűkös perceken belül meg kell érkeznie az illetőnek, de a szokottnál is
türelmetlenebben rúgok félre egy éppen földet érő, narancssárga falevelet. Nevem
hallom meg, irányába fordulok, s apám előlépő mivoltának látványa, menten vidám
mosolyt csal arcomra. Öltönyt visel, fekete, vagy talán sötétkék szövetkabáttal,
de még túl messze van, nem igazán látom. Csapódást hallok, s a zaj irányába
pördülök, ám csupán a kiürült park, kongó némasága köszön vissza, amint a
baljóslón körénk ereszkedő szürkület, fojtogatva fonja körénk leplét. Megrémülök,
az ódzkodó viszolygás érzete oly erősen hasít belém, s magam sem tudom mitől
támadhatott fel ennyire a szél, mintha minden egy közelgő veszélyre hívná fel kába figyelmem. Édesapám felé indulok, arcomon már nyoma sincs
önfeledt mosolyomnak, hisz távolodik, hiába igyekszek irányába, mindhiába
nyúlok előre, pillanatok alatt szemeim elől, az örök homályba vész.
- Mi ez az egész – hatol jobb oldalamról
fülembe Park Jimin hangja, ahogy feljebb tápászkodik. Elájultam volna? – Ha már mindannyian meghalunk ma, egy magyarázat jól esne –
kerekedik bátran szóra, mélyem leplezve aggodalmát, s remegő, ökölbe szorított
kezeit. – Jeon Dongwoo – formálja
meg nevét az illetőnek, és bár ebben a pillanatban elgondolkoznom is hiábavaló,
honnan ismeri apám nevét, elmémbe mégis kérdések sokaságába költözik.
Következtetés, vagy korábbi nyomozás? Hiszen ismerheti létezésem minden szegmensét. Paranoiám a tetőfokára hág, elmém talán sosem
volt ennyire zavaros, mint most, ahogy furcsa, fájdalmas játékot kezd űzni velem.
- Park Jimin – méri végig az előttünk álló,
gondatlan közönnyel. – A zseniális patológus
– vonja fel szemöldökeit, amint lesajnáló érdektelenséggel egy újabb lépést
tesz felénk. Hirtelen vág át a verandán egy vészjósló felhőket magával hurcoló
szél, mintha minden, mi bennünket körülvesz, egyre csak végünket suttogná. Nem térek magamhoz, képtelen vagyok rá... – Furcsa, már-már kiismerhetetlen dolog a
természetfeletti – formálja fennhéjázón szavait. Nem birok ránézni,
egyszerűen…, elképzelhetetlen. – Ti
nem így gondoljátok?
- Szemét állat – köpi indulatosan Jimin, de
teste hezitál. A tarkómnak feszített fegyver csöve szinte bőröm tépi fel, ahogy
marconán hol jobban, hol megenyhülve fenyeget. Látom, ahogy édesapám fegyvert
szegez a mellettem ülő összeszűkült tekintetű patológusra, az élet kiveszett
szemeiből, egy üres lélek torz tekintete mered főnökömre. Apám képe, pusztán
egy halovány emlékké válik, ami maradt belőle, a test, miben egy démon él,
már csak egy ócska képmása annak a férfinek, akit hajdanán ismertem. Talán túl
fiatal voltam, talán…, sosem ismertem ezt az embert.
- Minden olyan egyszerűen ment volna –
neveti el magát. – Csakhogy te, kedves
fiam – pillant a balomon térdeplő Teahyung megfeszült mivoltára. – Elfeledted ki is vagy…, és te –
fordul vissza főnökömhöz. – Már az
elején, a legelső kotnyeleskedésedkor elkellett volna tetesselek láb alól. Az
édes kislányommal együtt – emeli fel dühösen hangját.
- Szörnyeteg – lehelem oly halkan, hogy
pusztán a veranda pallóinak kósza pora hallja.
- Mondtál valamit? – horkant rám. – Az anyád…, pont olyan vagy, mint az a nő.
Sosem értett meg, nem hitt abban, ami lehetséges, hajtotta az igazság vágy, a
jó iránti elhivatottság – ecseteli néhány tétova kört leírva a professzor
hullája mentén, míg újra elénk nem áll. –
Hányingerem van a gondolattól is.
- Fogd be! – sikoltom szemeimet
ösztönszerűen összezárva. - Hagyd abba! –
kiáltom sajgón, ahogy Jin még erősebben a földre kényszerít. – Őrült szörnyeteg!
- A ti életetek, az erőd kedves Jeon Hyerin lesz az ára
valaminek, amit talán fel sem vagytok képesek fogni –
emeli fel lassan kezét Jimin irányába, ki szinte saját ajkába vájja fogait,
indulatait remegőn elnyelve. – Létezik
az örök élet – folytatja, egy újabb lépéssel. - Egy olyan erő, mi mérföldekkel a jó és a rossz erők felett áll, ami kiteljesíti mindazt, amit emberi elme nem foghat fel. Egy erő, mely a hatalom jogait bitorolja, ítélni vágyván jó és rossz felett - tesz pontot mondatának végére, s a lágy, simogató nyári
szél, mintha közénk fagyna, úgy borítja be a teraszt egy kósza pillanat alatt, a
kongó némaság.
Minden, amit épp elme feltud
fogni, úgy érzem már réges rég a semmivé lett, ez már nem a valóság, hiszen,
hogy is lehetne? Miféle olcsó, vacak rémálom ez, miért járatja a bolondját
velem tulajdon tudatom? Felismerem a pisztolyát előre szegező gyilkost, alakja,
arca vonása ugyan az évek múlását hivatott tükrözni, ám még ebben a pillanatban is tagadja lelkem minden
megtépázott része. Nem lehet ő…, ez nem lehet…, igazi. Lövés gördül, szemeimet
összezárom megrettent rémülettel, testem sértetlen, a fegyver nem mozdul tarkómról,
az áldozat nem én vagyok. Vagy talán mégis? Félem kitárni szemeimet,
zsigerig riaszt a zúgó hang, ami megsüketíteni hivatott, minden egyre csak
zsibong, s én egyre csak remegek. Kiáltás…, valaki kiált, mire óvatosan, pusztán
résnyire nyitom szemeimet. Túl gyorsan cikáznak az árnyak, mintha ezernyi
szellem úszna körém. Egyre csak fojtogatnak…
Úgy tartják, hogy minden ember
életében vannak olyan meghatározó pillanatok, amikor kicsúszik a kezéből az
irányítás, és tehetetlenül nézi, ahogy süllyedni kezd a világa.* Számtalanszor
éreztem már így, néztem, ahogy szertefoszlik minden, amiben valaha hittem, de most,
ebben a percben…, eltörpül minden valaha érzett gyermeteg kételyem. Mélyen
belül sikítok, szinte hallom, torkom kapar, szemeim elé könnyes fátyol
ereszkedik, míg szívemmel együtt, lelkem apró darabokra hull a nyár újabb
sóhajával. Ajtócsapás, gyülemlő moraj készül a valóságba rángatni, de mintha
elmém nem engedelmeskedne, mintha egészen egyszerűen…, összeroppanna.
Ezúttal egy téli tájat képzelek el. Egy délibábszerű látkép úszik örvénylően elém, pelyhedző havat, s éjszakai
utcafényt hozva magával. Külváros, szinte egészen biztos vagyok benne, hogy
délebbre, valahol Gwacehon irányában vagyok, és rettenetesen fázok. Vacogva
rezzenek össze minden újabb lélegzetvétellel, de nem tudok, s mintha nem is akarnék igazán megmozdulni. Várok
valakire, tudom, hogy szűkös perceken belül meg kell érkeznie az illetőnek, s a
szokottnál is türelmetlenebben végül zsebre dugom átfagyott kezeimet. Nevem
hallom meg, irányába fordulok, s egy magas fiú előlépő mivoltának látványa,
menten melegséggel tölti meg kihűlt testem. Világosszürke kötött sálat, fekete szövetkabátot
visel, s kipirosodott, kellemes vonású arca, még ebben a kegyetlen időben is
megdobogtatja szívemet. Elmerülök látványában, amint egyenletesen közeledve
felém, meredten bámul szemeimbe a szél fútta hópelyhek mögül. Közeledik,
teljesen biztos vagyok szándékában, felém tart, engem akar elérni, s ez
végtelen nyugalom enyhítette izgalommal melenget át, talán szerelmes lennék
ebbe az emberbe? Csapódást hallok, akárha egy ág szakadna le a hó súlya alatt. Azonnal a zaj irányába pördülök, ám az éjjeli fények
kihunynak, s a szél ormótlanul kap hajamba, amint a fehér kristályok, mint örvénylő hurrikán,
úgy borítja be a környék csendes, kietlen világát.
- Maradjon ott! Kezeket tarkóra! –
vágódik fülembe egy sosem hallott, rekedtes hang. Lassan nyílnak pilláim, s a földre
kényszerített fegyver csöve, mintha megremegne. – Jeon Dongwoo, jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható
Ön ellen a bíróságon! – hangzik, s egy izomrángással feljebb emelve fejem,
szédülten szemlélem végig az elém táruló események képét. – Azt mondtam, kezeket tarkóra! – dühöng fel az egyenruhás, s mintha
bilincs csattanna, de a tettek oly… homályosak.
- Azt mondtam letenni! – vicsorog balomról egy hang
lőfegyvert markolva, mire értetlenül újfent átvizsgálva a körülöttem zajló rémálom
kínkeserves mozzanatait, Kim Taehyung gyilkolásra kész tekintetét pillantom
meg. Az álom és a valóság határa, talán sosem volt ennyire vékony, ennyire…,
rémisztően fakó. Egyszerűen képtelen vagyok összekaparni magam, mikor lettem ennyire gyenge és gyáva? – Kurvára nem mondom többször Kim
Seokjin! – ordítja fennhangon a tarkómhoz pisztolyt szegezőnek. Hatalmasat
nyelek, amint látóterembe egy újabb, kisebb csoport egyenruhás keveredik, s míg
egyik feszülten felénk tartja pisztolyát, addig korábban indulatosan felszólaló
társa apám elégedetten mosolygó alakját kényszeríti térdre.
- Jogában áll ügyvédet fogadni. Ha nincs pénze rá, az
ügyészság hivatalból kirendel maga mellé egyet, bár úgy gondolom erre nem lesz
szükség.
Nem értem…, mégis mi történik körülöttünk,
mikor szipolyozott be minket ennyire a sötétség?
- Mentőt kérünk – mormolja egy hátrább
megálló, s tébolygó képzavaromból szinte fel sem eszmélve, minden teher elillan
testemről, minden fenyegetés mögém térdepel. Taehyung nem késlekedik, úgy
vetemedik támadómra, mintha élete múlna rajta, mintha képes lenne helyben,
mindenféle megbánás nélkül megölni őt. Kim Seokjin-t, a harmadik sorsfigyelőt,
azt a rejtélyek övezte fiút, akit feltétel nélküli bizalmamba fogadtam, s
hittem barátságunkban. Mennyire bolond voltam…, hogy nem vettem észre. – Mentőt kérünk, most azonnal! – üvölti
újra a közelebb loholó rendőr. Felkecmergek, nem nézek magam mögé, előre mászok,
de észrevesz, s feltart. Hogylétem után érdeklődik, kitakarja a horizontot, és
hiába erőlködök hanyagul mögé keveredni, nem enged, s immáron Taehyung karja
ránt vissza. Mint a karcos, elromlott lejátszó, megint csak ugyanaz örvénylik át
elmémen. Mi történik körülöttünk, hogy történhetett mindez? Park Jimin…
- Hyerin – formálja meg nevem, a mögöttem görnyedő,
egyre csak magához húzva. - Térj már
magadhoz – üvölti, s észre sem véve egyre hangosodó hisztérikus sírásomat,
maradék erőmmel eltaszítva őt tőlem, barátom eszméletlenül heverő testéhez
rontok. Képzelődök, hiszen, hogy is volna igazi mindez? Itt semmi sem az, ez
mind csupán a rám telepedő lidérces téboly szüleménye, sem több sem kevesebb,
megeshet, hogy még mindig álmodok, démoni, hamis képzelgések markában. Összeroppantam…,
ismét. – Hyerin, kérlek, szólalj meg!
– fordít maga felé, s letérdelve elém, tekintetemben kezd keresgélni, mígnem
némi fényt talál, mely ugyan halovány, igazán halovány…, mégis ott van, s élni
szeretne.
- Taehyung – lehelem nevét, ingének gyűrődésében
megkapaszkodva. – Miért nem…, miért nem
mozdul – szorítom össze egy pillanatra szemeimet.
- Rendben lesz, bízz bennem – nyúl arcomhoz, hogy
fejem, pillantásom, egész lényem csak rá, s csakis rá figyeljen. – Minden rendben lesz, hallod? Jimin nem fog meghalni, ahogyan mi sem!
- Ébressz fel – nyögöm, s keserves könnyeim,
újra utat törnek. – Azt, akarom, hogy
ébressz fel! – emelem fel hangom makacsul, de az előttem térdeplő túl
szorosan fog, s túl mélyre hatol aggódó tekintetével. Meglehet, hogy sosem
éreztem ekkora szükségét közelségének, mint ebben a pillanatban, úgy érzem,
hogy, ha most elengedne, talán…, mindennek, s nekem is végem lenne.
- Mennünk kell – emel fel kezeimnél fogva, s
a kiáramló embertömeg irányába néz, őket vizsgálja át. Túl sokan lepték el a
házat, a verandát, és az udvart. Rendőrök taszítják maguk elé a bilincsbe
verteket, valaki egy zsákot hoz, míg társa a földön vérbe fagyva fekvő idős
professzorra teríti azt. Jimin magatehetetlen testét, két mentős egyengeti a
kint villogó mentőautó nyitott ajtaján be, ahol egy ápoló megfeszített tempóban
feszíti szét főnököm felsőtestét fedő anyagát. Ösztönösen szorítom meg a
mellettem álló, egyetlen mentsváram, kétes ellentmondásokkal felruházott
támaszom kezét. – Beviszlek a kórházba,
hogy megvizsgáljanak – bök felém Taehyung a kapu sarkánál megállva.
- Jól vagyok – hajtom le fejem egy mély
sóhajjal, de mozgásom még mindig túl ingatag.
- Kim Taehyung – sétál elénk egy korábbi
egyenruhás, egy fél fejbiccentést intézve felém. – Ugye ezt nem így tervezte?
- Nem egészen Uram – hajt fejet üdvözlés gyanánt
a megszólított.
- Ha itt végzett – sandít rám a férfi némi
bosszúsággal. – Várom Szöulban, azt hiszem
lesz némi megbeszélni valónk.
- Igenis, Uram – komolyodik el a mellettem
álló, mire az idősebb sarkon fordul, int a rendőrautók irányába, s eltűnik
szemünk elől. – Menjünk!
- Mégis hova?
- Mondtam már, rád kell, hogy nézzen egy orvos.
- Azt mondtam, jól vagyok! – hördülök fel. – Csak vigyél Jimin után.
- Alig tíz perce nem úgy tűntél, mint, aki rendben van.
Tudom, hogy minden, ami odabent történt, amit láttál, az…
- Az mi? – rivallok rá, mintha újfent a tébolyút
húzna magával. – Bárhogy… bárhogy is
próbáltam – rezzenek meg ellépve a fiútól. – Egyszerűen nem ment, azt hittem megbolondultam…, hogy csak egy
rémálom az egész!
- Azt hiszed nekem könnyű volt? Hogy nem akartam a gondolattól
is meghalni, hogy az a fegyver a tarkódnál egy óvatlan pillanatban elsül? –
zendít rá indulatosan felém fordulva, a kiüresedett, távolodó szirénák zaja
szennyezte utca esőfelhői alatt. – Azt
akartam, hogy soha az életbe ne szerezz ezekről tudomást, hogy…
- Soha ne tudjam meg, ki is voltál, hogy ki is vagy igazából? – törlöm
meg átnedvesedett arcomat. - Felelj!
Válaszokat akarok, érted?
- Hyerin – nyúl utánam, s hiába hátrálok el,
megrántja karom. Elnyűtten, akárcsak egy rongybabát, úgy fon magához, megingó
testét a hátánál álló kapunak támasztva, amint minden erejével fogságba
szorítja gyenge mivoltom.
- Én csak… válaszokat akarok – motyogom, vállába fúrva
arcom, könnyektől ázott, torz arcomat mélyen elrejtve a kegyetlen külvilág elől. – Még, ha bele is halok az
igazságba.
* Leiner Laura idézet
* Leiner Laura idézet
