A hívás - 46. Rejtekhely

46. Fejezet

Ne faggass! Ne kérdezz! Így nem tudok.

Minden szó, amit magamról elárulok,

ajándék, neked. Szent titok,

csiszolatlan gyémántok,

melyekből kirakhatsz egy arcot,

aki talán én vagyok.

/Garay Zsuzsanna/

Taehyung

Sosem élt könnyedség emeli lelkem minden lélegzetvétellel, óhatatlanul is egyre feljebb, s bár szemem sarkából érzékelem kételyem megtestesítőjét, nehéz egyhangú ábrázatom mögé rejteni érzéseimet. Már lehetetlen volna megállni, hogy ne vezessem rá időnként tekintetem, ahogy a hátsó ülésen babrál valamivel, vagy éppen főnökével diskurál, pillantásomat egyre feszélyezettebben kerülve. Talán képzelődök…, mindenesetre titkon megmosolyogtat, amint egy könyvet percenként hol kinyit, hol pedig egy bágyadt sóhajjal becsuk.

- Rosszul leszel, ha olvasol – állapítja meg a balomon ülő patológus, a visszapillantón át, a lányra sandítva. Hogy figyelné inkább az éppen kielőzött autót jobbról…, ki ő, az anyja? Korábban, már az első találkozásunknál feltűnt, hogy a férfi puszta jelenléte, minden hanyag próbálkozásom ellenére is, könnyűszerrel jár táncot idegeimen.

- Ne aggódj, az előszón sem jutottam túl – dünnyögi válaszul. - Jimin, félre tudnál valahol állni?

- Mégis rosszul vagy? – fordul hátra vállai felett a megszólított. – Én megmondtam!

- Nem csak menten, be… - harapja el mondani valójának végét a lány. – Megmondó uraság – ironizálja egy idétlen vigyorral főnökének, aki elmosolyodik, s az út menti táblákat kezdi vizsgálni. Egyáltalán nem érzem szükségét, hogy az elhangzott magas röptű párbeszédet kommentáljam, és bár igencsak tudnám, epés megjegyzéseimet végül egyhangú, semmitmondó tekintetem mögé rejtem. Az autópálya forgalma elhagyva Szöult, egyre gyérülni látszik, s unottan újfent megforgatva szemeimet, a mellénk érkező pihenőhely vonja el lassacskán figyelmemet. Nem fér a fejembe, hogy a francba mehettem bele ebbe az egész kirándulósdiba, balomon jelenleg az egyik legfőbb nemkívánatos személlyel, aki valamiféle kettősséggel, a lányt védelmező hős patológus szerepét kívánja betölteni. Mintha szívességet tenne azzal, hogy megtisztel bennünket a társaságával!

A szánni való ostobaság érzete fog el, hisz, hogy is lehetne jogom bírálni azt az embert, aki akkor tartotta a hátát a lánynak, mikor én a földbe tiportam, s, azokban az időkben állt mellette, amikor leghőbb vágyam volt látni, ahogy elbukik… Vajon akartam én ezt valaha, igazán? A bennem élő lidércek után kezdek kutakodni, de hiába..., mintha egykor csupán képzelet szülte volna őket, nyomuk sincs.

-  Sietek – csattan fel a lány egy balga mosollyal, s kirobbanva a hátsó ülésről, a kietlenségtől kongó pihenő épülete felé veszi az irányt. Szemem sarkából figyelem végig, amint az ajtóra könyökölök, s egyszerű ábrázatommal, még inkább elhelyezkedek az ülésben. 

- Még nem válaszoltál – kezdi az autóból kikászálódó, alattomosan a letekert ablakom mellé sétáló Park Jimin.

- Mire is? – kérdem egyszerűen, holott pontosan tudom, hogy a lakásban megejtett rövid csevejünkre utal. Hogy fogná inkább be a száját!

- Hogy tényleg elmész-e?

- Idővel – felelem. – Miért fontos ez ennyire?

- Csak elgondolkodtam, hogy a károk, amiket magad mögött hagytál, így sosem nyernek bocsánatot. Egy kósza gondolattal azt hittem érzéseid vannak iránta – bök fejéven az épület felé. Mintha halkan nevetne…, rajtam.

- Félsz, hogy talán viszonozná? – ül egy fáradt vigyor szám szélére, s észrevételezve a kint ácsorgó szóra kerekedő száját, mentem megelőzöm mondandómmal. – Nem kell aggódnod, nem fogok túl mély nyomokat ejteni, időben elhagyom Szöult.

- Ajánlom, hogy ezúttal tartsd a szavad – támaszkodik meg a jármű oldalán, kezeit karba fonva. – És bármit is titkolsz még... – kezdi, tekintetét az előbotorkáló lány irányába emelve.

- Vannak dolgok, amikre jobb, ha sosem derül fény - szakítom menten félbe. - És vannak, amik jobb, ha kimondatlanul maradnak – mélyesztem szemeimet a közeledő, bátortalanul mosolygó, szél borzolta haját igazgató alakra.

- A próféta szóljon belőled – löki el magát a járműtől, s egy lépéssel a megérkezőhöz elé áll.

- Belőled meg inkább semmi – dörmögöm orrom alá szemeimet megforgatva, majd egy mély lélegzetvétellel karöltve, kimászok a kocsiból. Borongós, szeles idő telepedett a környékre, délebben pedig már minden bizonnyal esik. Nincs jó előérzetem, mi több…, már-már paranoiás szinten képzelem, hogy követnek bennünket. Óvatos figyelemmel pásztázom át az autópálya forgalmát, a pihenő környékét, a jobbra-balra dülöngélő fákat, észre sem véve a mellém settenkedő lányt, aki az imént, mintha nevemet motyogta volna.

- Nem figyel – állapítja meg Hyerin, amint visszafordul a hátsó ajtóhoz.

- Mi az – kérdem egyhangúan.

- Csak annyit kérdeztem, mit bámulsz ilyen gyanakvóan – vonja meg vállait, szemeit egy grimasszal félrevetve.

- Nincs jó előérzetem – felelem, még mielőtt kitárná az ajtót maga előtt. Meglepik szavaim, feltehetően nem számított őszinte reakcióra, vagy egyáltalán bármiféle válaszra.

- Zavar valami? – emeli rám elbátortalanodott tekintetét, s szeme meleg kedvességében elmerülve, pár elnyújtott csendes másodperc úszik közénk egymás néma fürkészésével.

- Azok, akik elakartak intézni téged, és immáron engem is, nem fognak tétlenül ülni – vázolom egyszerű tömörséggel, hol a lányra, hol pedig az el-el suhanó autókra pillantva. – Ránk fognak találni, talán előbb is, mint hinnénk.

- A következő lehetőségnél lehajtok az autópályáról – szól ki a sofőrülésről Park Jimin az autó beindításával megsürgetve minket. – Kerülőúton megyünk tovább.

- Köszönjük főnökúr – húzom el számszélét, mint, akinek még mindig derogál együttműködni. – Induljunk - hunyom le szemeimet, némi zavarral elkerülve az engem szakadatlanul tanulmányozó lány tekintetét, aki bólint, s visszakászálódni kezd a hátsó ülésre.

- H- Hé! – förmed rám meglepetten, alig felocsúdva a tényből, hogy az anyósülés helyett ezúttal mellette foglalok helyett, nemes egyszerűséggel arrébb taszajtva testét. – Mondom, hé! - nyomatékosítja felháborodását.

- Most meg mi van – dörren hátra a patológus is.

- Te csak vezess! – bökök a pihenő kijárata felé, s magunkra csapom a hátsó ajtót, majd megkeresve egy élesen engem szúró szempárt a balomról, egy sóhajjal bámulok végül ki az ablakon. – Mi lesz már – dohogom, és bár valamit dünnyög Jimin az autót beindítva, aggodalmas fáradtsággal hunyom le szemeimet pár rövid szusszanás erejéig.

- Komolyan, inkább meg se szólaljatok – konstatálja Hyerin oldalamról, amint övét bekötve elhelyezkedik. – Rosszabbak vagytok, mint két dacos kisfiú.

- A nyomozó úr túl magasan hordja az orrát – piszmogja elölről a szemüveges balfék, akit Isten a tanúm, még ma kirángatok a kocsiból. A mozgó kocsiból… - Hyerin biztos jól vagy? A hegeid, még túl frissek.

- Jól, tényleg – mosolyodik el a megszólított. – Úgy csináltok, mintha legalább felboncoltak volna.

- Ne legyél, ennyire könnyelmű – orrolja meg főnöke, s ettől a borongós külvilág ölelte pillanattól fogva, mintha valamiféle különleges, természetfeletti képesség birtokába jutnék, úgy zárkózok el a két csevegő egyén teljes, húsvér valójától. Elmerengek patakzó gondolataim habzó örvényeiben, amint hol a múlt tépdes, marcangol, hol pedig a jelen hiábavalósága fűz aggódóan magához. Úgy tartják, hogy, amit az ember minden erejével tagad, feledni vágyja szüntelen, az végül homályba vész, s csak olykor ötlik újra fel. Úgy érzem, egész múltam ennek a gyűlöletnek az áldozatává vált már magam sem tudom mikor…, hogy mióta. Ráz a hideg, a félelem, a harag undorító egyvelege jár át, és ismét belém mar, mintha egy részem emlékezni vágyna, hogy lássam honnan indultam, miért tértem erre az útra…, mikor váltam sorsfigyelővé…, egy szolgává. Egy elmebeteg emberi lény rideg, érzések nélküli, bolyongó kutyájává, aki mintha ezeréves álmából ébredne, úgy menekül üldözői elől. Gyomrom fordul fel…, mintha kész lennék puszta kézzel ölni, megvédeni mindazon kevés értéket, melyeket aligha mondhatnék magaménak, mégis semmirevaló, céltalan létem adnám életükért. Megrémít minden újabb, feltörő, bűnös gondolat. Fogam csikorgatom, kezem ökölben, ahogy elönt ez a hányingert keltő bosszúvágy, ez a vakmerő önfeláldozási készség. Álmodnék?

Nem volt túl rég, éppen csak annyira, hogy a mellettem üldögélő lány iránti érdeklődésemet, mesterien nyomtam el magamban oly mélyre, hogy magam is szentül hittem: ő egy kiirtandó célpont csupán. Hasonlóképpen, Park Jimin-nel, a valaha élt egyik legtudálékosabb patológusával szőttek tervet, mely szerint az akkor újraélt nap hullajelöltjét, Minah-t, ha törik, ha szakad, megmentik.

- Nem is vagy te olyan buta – emelte fel állát büszkén a lány, mire ingerszerű, meggondolatlanság indíttatta mozdulattal megragadva alkarját hurcoltam el a következő, vontatottan megérkező kabinhoz, amibe ellentmondást nem tűrve be is tuszkoltam. Dühösen fordult felém, de hiába próbált mögém keveredni, szilárdan álltam el a kijáratot, s megérezve az óriáskerék lassú mozgását, végül higgadtan helyet foglaltam, kezeimet szarkasztikusan karba fonva. Kedveltem az érzést, a fölényt…, a lány mérges arcát, a figyelmét, amit csak rám szegezett.

- Ez mégis mire volt jó? – csattant fel egyre ingerültebben.

- Az a baj tudod, hogy nem figyelsz arra, amit mondok – csóváltam meg egy arcomon ragadt vigyorral fejemet. - Megmondtam, hogy tűnj el az utamból.

- És miért kellene azt tennem, amit mondasz? – ráncolta rám merészen homlokát, hangja mégis feszélyezett félénkségben ázott.

- Egy kicsit sem félsz tőlem? – sandítottam felemelt tekintetemmel a kabin legtávolabbi zugában toporgó lányra. 

- Nem – válaszolt könnyelműen. Még, hogy nem…

- Ezen változtatnunk kellene – mosolyodtam el, s felállva a kényelmes ülőhelyről, lomha léptekkel, mint egy magabiztos ragadozó, célba vettem a tágra nyílt pillantású alakot. A rémületet generáló eszközeim tárháza akkoriban a kelleténél is nagyobb szenvedélyben égtek, a lány vonzott, a kihívás pedig belülről égetett fel minden egyes hátrahagyott lépéssel.

- Ne merj közelebb jönni! – kiabált rám okafogyottul kelepcéje széléről.

- Egy nő, és egy férfi ketten egy… - néztem gúnyos hunyorgással körbe. – Meglehetősen szűk helyen… - somolyogtam tovább, óvatos, kimért léptekkel közelebb araszolva hozzá.

- Hagyj békén – folytatta, immáron halkabban, előtte megálló alakomtól, hátát még inkább az ablaknak passzírozva. – Mondtam, hogy ne gyere közelebb!

Karját védekezően emelte maga elé, erőtlenül hadonászott, mire megragadva felkarját, tekintetét alig elkapva, minden indulata ellenére, könnyedén hajoltam arcához egy csókért. Megrezzent kíméletlenségemtől, ahogy birtokba véve ajkait, zsigeri szenvedéllyel ízleltem öröknek tűnő másodpercekig ajkait. Mintha még most is érzékelném…, szinte még most is itt ez az édes íz.

Nyelveink vívta harcból, egyik pillanatról a másikba, fájón mordultam fel. 

– Te most… - vontam fel meglepetten szemöldökeimet. Elhinni sem voltam hajlandó tettét. – Megharaptál? – kérdeztem az egyértelműt, s összeráncolva homlokomat, ismét karja után nyúltam, de kielőzvén mozdulatomat, mint egy megbolondult kutya, úgy harapott kézfejembe. – Jó ég, veszett vagy? – jajdultam fel újfent, s azonnal eltávolodtam a mérges, elvörösödött arcú egyéntől.

- Az, és kórságokat terjesztek – fintorodott el fortyogó dühvel, mire oly jóízű nevetés hagyta el számat, hogy még ebben a pillanatban is, óvatlanul ülne ki szám szélére mosolyom. Dacosan fordított hátat nekem, pillantását az üvegen túlra szegezve. 

- Hm, még nem vagyunk a legtetején – konstatáltam, lassan mellé sétálva. – Flúgos vagy – sóhajtottam fel a napfényben úszó várost futólag átvizsgálva a maszatos ablakon át, s végül a balomon feszülten ácsorgó alakon pihentetem meg szemeimet.

- Legalább nem pszichopata – morgott rám, egy idétlen grimasszal, s bosszúsan visszafordult Szöul parányinak tűnő látképéhez. – Mire volt ez jó – piszmogta orra alatt, mintha kérdését pusztán saját magának intézte volna.

- Mondtam, hogy így vagy úgy, de tartani fogsz tőlem – vázolta egyszerűen. – Tartanod kell… - tettem pontot mondandóm végére, s mára már tisztán látom: a történet legócskább mellékszerepe jutott csupán nekem, aki hasztalan próbált meg a főhős útjába állni, míg végül…

- Taehyung – szökik fülembe nevem, s mintha homlokomat is valami egyre inkább nyomná. – Hahó, ébredj!

- Kim Taehyung – ordít hátra elölről egy mélyebb hang, s kitárva elnyűtt szemeimet, a szemöldökét ráncoló patológus, a visszapillantóból hátrasandító tekintetével találom szembe magam. – Na csakhogy!

- Hol járunk? – kérdem feljebb húzva magam az ülésen egy ásítás kíséretében. Odakint már baljós felhők simítják be az ég teljes hosszát, fenyegető esőt hozva.

- Követnek minket – jegyzi meg Jimin, mintha mi sem volna természetesebb.

- Tessék? Mégis mióta? – hőkölök vissza, mint, aki rosszul hall, s azonnal az autó mögé futtatom pillantásom vonalát. - A rohadt életbe! – telepednek meg szemeim a mögöttünk tisztes távolságban lemaradt, két fekete egyterűn.

- Most vált bizonyossá, miután lefordultam egy mellékútra.

- Mikor érünk a legközelebbi településre?

- Másfél kilométer – feleli egyre frusztráltabban, szemeivel idegesen hol az utat, hol a sarkunkba mászókat figyelve. Minden bizonnyal még mindig egy rémálom közepén vagyok.

- Az első lehetséges helyen tűnjünk el előlük, ha szólok, megállsz! – utasítom a helyzet sebes mérlegelésével. Várható fordulat volt…, fogy az időnk. - Talán még nem fedezték fel, hogy tudunk róluk – konstatálom, s alig magam mellé pillantva, a némi riadtsággal bámészkodó lányra, egy éles dörrenés szédíti meg autónkat. Ránk lőttek.

- Azt hiszem ideje lelépnünk – rántja egyenesbe a kormányt Jimin, mint, akit a helyzet magaslatáról jelen helyzetünk meg sem hökkent. – Ez már nem játék.

Feszülten pásztázom az egyre gyorsabban elsuhanó környezetet, rémült áldozatként, az egérutat lesve, s megnyugvásként ér a sofőr ügyes manőverezése, valamint a kisvárost jelző táblának, sebes elhagyása. El kell tűnnünk előlük, különben három hullával gazdagabban térhetnek vissza a kopók Szöulba.

- Hyerin – szólítom meg, a fejét ösztönös védekezésre emelő lányt, egy újabb lövést követően. – Bízol bennem?

- Hogy mi?

- Bízol bennem? – ismétlem az elkerekedett szemű lánynak, övem szorításából kiemelt fegyveremet erősen magam elé markolva. Nem felel, pusztán elkomolyodott pillantásomba vájva tekintetét, némán bólint, mintha választása sem lenne. – Jimin… - kezdeném, de alig elejtve nevét, magához veszi a szót.

- A következő utcánál meneküljetek le – vázolja higgadtan, némi előnyhöz juttatva minket, néhány gyér forgalmú, szűkös utca árnyékában. – Elterelem őket.

- Megvesztél? – rivallja a lány, mire rögvest csuklón ragadom, ugrásra készen, közelebb húzva magamhoz. – Nem! Elment az eszetek?

- Most – kiáltja elölről, tövig nyomva a féket néhány rozsdás konténer tövénél. – Ha bántódása esik… - szól utánunk, de a másodpercek vészesen fogynak, s a következő pillanatban már a lány szájára tapasztva kezeimet, egy drótkerítésnek dőlve hallgatjuk a csikorgó kerekek sosem élt, halálos zaját. Zihálva kapkodja levegőjét, leplezni próbálja, de meg-meg rezzen teste, ahogy megkövesedett szemeit rám futtatva, haragosan lök el magától a méretes konténerek nyújtotta biztonság, kellemetlen bűzéből.

- Nem térek magamhoz – rikácsolja, merészen a járdára állva.

- Mennünk kell, ne most készülj ki!

- Mégis hova? Mi lesz Jimin-nel? Nem hiszem el, hogy hagytad elmenni – szajkózza hitetlenül előttem toporzékolva. – Mi van, ha… Te jó ég, mi van, ha…

- Ha visszajönnek? Tudod ez az, amit nem szeretnék megvárni – ragadom alkaron bosszúsan a zavarodott célszemélyt, aki némileg hezitál, ám végül engedelmesen követi lépteim nyomát a szürke ég alatt elterülő, néma kisváros eldugott járdáján. – A főnököd pedig képes magára vigyázni, ez volt a…

- A ti közös bé tervetek? Már leesett – fújja ki levegőjét gondolatmenetemet nyúzottan befejezve. – Mihez kezdünk? Pohang még legalább ötven kilométer innen.

- Itt maradunk…, bánat tudja mi ez a város – húzom félre a bambán botorkáló lányt két szembejövő egyén útjából. – Holnap előkerítjük Jimin-t. Vagy ő minket…

- A telefonom a kocsiban maradt, remélem tisztában vagy vele – böki ki végül némi pisszenéstelen csend után.

- Miért nem lepődök meg ezen? – forgatom meg szemeimet egyre gyorsabb tempóban masírozva a kihalt utcák kereszteződésein, elhitetve a szorgalmasan engem követővel: tudom, mit csinálok.

- Jól érzem, hogy kissé elvagyunk veszve? – tapint kegyetlenül a valóságra. Az idő múlásával kezd átlátni rajtam...

- Csak egy szállás kell és…, némi segítség – köszörülöm meg torkomat, szemeimmel szinte már fájón tanulmányozva az elénk táruló épületek sokaságát. – De amennyiben kötekedni kívánsz, úgy csupa fül vagyok – szidom meg szemöldökömet gúnyosan felvonva, ám hiába fordulok magam mögé, Hyerin méterekkel lemaradva egy vadidegennel kezd negédes bájcsevejt.

- Mi a francot csinálsz – rántom visszább a középkorú férfi közeléből, kit szemlátomást igen meglep viselkedésem.

- Segíteni próbálok magunkon – sziszegi alig hallhatóan, egy széles, álszent mosollyal kibontva magát szorításomból. – Szóval kétszer jobbra, a főút mellett? – fordul ismét a férfihoz kedvesen, aki hasonló jámborsággal felel is.

- Igen-igen, Kékmadár fogadó.

- Hálásan köszönjük – hajol meg, int, s maga után terelgetve engem, utunkat kezdi vizslatni. – Hihetetlen, hogy itt tartok. Bujkálok, holott azt sem tudom kik, és tulajdonképpen miért akarnak eltenni láb alól.

- A hangsúly az „eltenni láb alól”-on van. Útban vagy valakinek, azt hittem, ez világos.

- Igaz, teljesen igaz. Hányszor is hallottam ezt a te szádból? – neveti el magát lesajnálóan, szemeit a járdaszegélyre sütve. Nem reagálok, nem látom értelmét, hisz még itt lappang a bennem élt szörny maradványa, itt ott megtapadva, de hiába. Meglehet, hogy ő még látja, érzi, s nem felejti…, túl közeli az emlék, túlontúl közeli. Engedek a közénk ékelődő némaságnak, s egy sóhajjal lépek mellé, amint nézelődő arcára téved tekintetem, majd végül az utcák hömpölygő forgalmát tanulmányozom át, és csak remélni tudom, hogy egyelőre nem akadnak nyomunkra.

Óvatos figyelemmel kísért utunk végül egy frissen festett, parkoló autókkal szegélyezett, magas épületnél ér látszólag célt, s megérezve bőrömön a szemerkélő eső újbóli feltámadását, egyenletes magabiztossággal nyitom ki magam előtt az üvegajtót. A lány szorosan követ, méregeti a barnás, bordó dekorációt, a fehér falakat, s a gyéren lézengő, maroknyi embert a teremben.

- Lefogadom, most jön az a klisé, hogy már csak egy szobájuk maradt – kuncogja oldalamhoz ballagva, alig pár lépésre a recepciós pulttól. Visszafojtva ingerszerűen feltörő nevetésemet, egy sunyi mosoly mögé lapulok, mintha magam is a lány gondolatán derülnék fel.

- Jó napot! – köszönök egyszerűen a pult mögött üldögélő, szemtelenül fiatal nőnek, aki észrevételezve bennünket, menten felpattan.

- Isten hozta önöket – hajol meg kicsit idegesen babrálva a számítógép egerével. – Szobát szeretnének kivenni?

- Igen, egy éjszakára – felelem.

- Egy szoba lesz?

- Igen – válaszolok, mire a jobbomon ácsorgó menten oldalba vág, ám megelőzve előtörő kelletlen szavait, azonnal csendre intem. – Nem romantikus nyaralásra jöttünk - kacsintok egy röpke mosollyal a lányra.

- Az emeleten jobbra az első szoba – nyújtja át kulcsait illedelmesen a hölgy, a beleegyezően bosszús, halk fújtatásokat feltűnően elhagyó lánynak, aki valamit mormol orra alatt, majd elveszi azokat, s méretes léptekkel a lépcsők felé veszi az irányt. Megmosolyogtat vöröses árnyalatokra színezett arcának szúrós tekintete, ahogy hátrapillant, majd megcsóválva fejem a recepciós elém nyújtotta papír fölé görnyedek. Szokatlan, hogy jelen helyzetünkben is képesek vagyunk mosolyogni, gyermeteg vitákkal civódni, s végletekig önmagunk maradni. Önmagunk…, micsoda furcsa kifejezés.