47. Fejezet
Egy vers van bennem, dallamokból fonódott ezer szóvirág de hangjait csak én
hallhatom, rajtam kívül senki más. Egy vers, amit még nem írtam meg, csak
mondogatom szótlanul, egy vers, amellyé lettél bennem örökre -
leírhatatlanul...
/Kormányos Sándor/
Hyerin
Feszült, kényelmetlen figyelem kísért
utunk végül egy frissen festett, parkoló autókkal szegélyezett, magas épületnél
ér látszólag célt, mire bőrömön megérezve a szemerkélő eső újbóli feltámadását,
sebtében kapkodom lábaimat magam, s az előttem magabiztosan előre haladó után.
Széles vállain, szitáló esőcseppek áztatta dzsekijén mereng el pillantásom, ám
viszonylag hamar az előtér barnás, bordó dekorációjára téved tekintetem, s a fehér falak közé zárt maroknyi, tébláboló emberre.
- Lefogadom, most jön az a klisé, hogy már csak egy szobájuk maradt – kuncogok a fiú
oldalához ballagva, alig pár lépésre a recepciós pulttól. Furcsa,
kiolvashatatlan grimasz ül ki arcára, majd a pult mögött üldögélő, fiatal,
meglehetősen vonzó nőhöz fordul.
- Üdv – köszön, mire az reflexszerűen ugrik fel helyéről. Hosszú, ahogy elnézem,
szinte végeláthatatlan hosszal rendelkező haját vállain átbillenti, s
érdeklődve Taehyung felé fordul, amitől akaratlanul is összeszűkülnek szemeim.
- Isten hozta önöket – hajol meg, majd a számítógépre pillant. – Szobát szeretnének kivenni?
- Igen, egy éjszakára.
- Egy szoba lesz?
- Igen – feleli a mellettem álló könnyelműen, mire ösztönösen oldalba vágom, de alig kitátva számat valamiféle prűd bosszankodással, menten megszid. – Nem romantikus nyaralásra jöttünk –
vázolja, mintha mondatának fikarcnyi értelme is lenne. Mégis miről beszél? Egy romantikus nyaralás alkalmával aligha
ellenezném a közös szobát vele. Jóságos ég, min jár az eszem már megint?
- Az emeleten jobbra az első szoba – nyújtja át illedelmesen a hölgy a
kulcsokat, majd egy beleegyező sóhajt intézve a mellettem állókhoz, egyenesen a lépcsőkhöz gyalogolva, bosszúsan
hagyom el az előteret. Vállaim felett még
ellenőrzöm a hátra hagyott egyéneket, mire Taehyung egy hanyagul felém
intézett, kéjenc kacsintással adja tudtomra, hogy elvörösödött arcomat, már ő
is tisztán látja. Remek…
Lomhán vonszolom elnyűtt lábaimat magam
után az első lépcsőfordulóig, ahol felidézve a lány szavait, keresgélően
fordulok jobbra, majd meg sem állva az egyes szám jelzett, fehér ajtóig, némi
hezitálás után, egyszerűen magamra csukom az ajtót. Egy pisszenés nélkül
vezetem körbe szemeimet a kicsiny, tiszta szoba szegényes bútorzatán, mely
pusztán egy megvetett franciaágyat, egy komódot, egy nagy ablakot és egy újabb
ajtót foglal magába, utóbbi minden bizonnyal a fürdőszobába vezet. Félrerúgva halvány rózsaszín sportcipőmet, apró lépésekkel merészkedek a szőnyegre, s az ágy szélére huppanok. Aggodalom fog el, amint a kietlen némaság egyedül hagy
feltörő gondolataimmal…, Jimin jut eszembe, a minket üldözők, az egész
lehetetlen helyzet súlya, mely egyszerre nyomja vállaimat, s hegek borította
mellkasomat. A behúzott függönyök takarta ablak irányába pillantok, de zaj csak
nem szűrődik át, s hiába forgolódok tovább, a szoba teljesen néma, elmém mégis megfékezhetetlenül zsong. Mintha félnék…, de hát mi okom lenne nyugodtnak maradni? Akaratlanul is összegyűröm a
paplan huzatát, görcsösen tartom, míg nem az ajtó szemben lassan nyílni kezd, s
Kim Taehyung egyszerű ábrázta lépi át a küszöböt. Rám néz, kezében egy csomagot
szorongat, közelebb lép, arca pedig furcsállóan mered tovább, mintha szemeivel végig képem vonásait tanulmányozná.
- Mi bajod? – ráncolja értetlenül szemöldökét. –
Úgy bámulsz, mint, aki szellemet látott.
Azonnal félrevetem zavart tekintetem, ám
hiába fordult meg fejemben, a fiú látványa okozta megnyugvás, minden erőmmel
ezen érzésem leplezésére szippantok be egy mély levegőt , óvatosan felállva az
ágyról. Vállat vonok, mintha a legkevésbé sem érdekelne jötte, s ez mintha
apránként zavarni kezdené. – Fogd – bök felém.
- Mik ezek? – vizsgálom át a nekem nyújtott csomagot.
- Váltóruha, a recepciós lány adta.
- De jóba lettetek – kuncogok fel lesajnálóan, ám alig felocsúdva
hanglejtésemből, már a fél szemöldökét felvonó, gúnyosan elmosolyodó fiúval
nézhetek farkasszemet. Ez a lehető legrosszabbul jött ki, úgy érzem, lassan
megnyílik a lábam alatt a pokol, s a legmélyére süllyedek. - Vagyis…, köszönöm – köszörülöm meg torkomat, ami már inkább van
az előttem álló ínyére, de önelégült, cinikus mosolya még mindig arcán éktelenkedik, ahogy odébb
araszol. – Akkor én elmegyek fürdeni – lendítem menetirányba lábaimat, s
kínosan el is tűnök a tett színhelyéről, egyenesen a világoskék csempék
körülfonta, apró fürdőszoba mélyére. A tusoló csapját eltekerve, hamar forró
gőz párásítja be a teret, jóleső érzéssel átsimogatva fáradt testem. Kedvem
lenne örökre a meleg vízcseppek fátyla alatt maradni, távol a jéghideg, kemény világtól, elrejtőzve minden vacak kétség és félelem elől.
Hófehér törölközővel áttörölgetve kellően
ráncosra ázott porcikáimat, laza fonatba fogom itt-ott kissé nedves hajamat, de hiába törlöm le tenyeremmel a tükröt, az csakhamar újra bepárásodik. Nem látom az arcomat..., talán jobb is így. Újszerű
fehérnemű, egy egyszerű, nagyobb szabású póló és egy rám kissé talán bő pulóver
lapul a szatyor mélyén, melyekbe belebújva, kellemes csap meg a friss öblítő
illata. Megmosolyogtat puhasága, s ügyet sem vetve csupaszon felejtett
lábaimra, már-már új emberként lépek ki a szobába.
- Mondd már meg nekem – támad le morcosan Taehyung, alig elhagyva a
fürdőszobát. – Meleg víz az maradt? –
folytatja a kelleténél is közelebb hajolva arcomhoz, s hatalmasakat pislogó
szemeimhez. – Már azt hittem
belefulladtál a tusolóba, be is kopogtam!
- Nem hallottam – dohogom.
- Aztán én lettem volna a mocsok, ha rád nyitok, hogy ugyan élsz-e.
- Unatkoztál egyedül idekint? – nevetem arcon, megkerülve fölém
tornyosuló testét. – A fáradt idegeidre biztos jó hatással lesz majd a meleg fürdő.
- De felvágták a nyelved Jeon lány – gúnyolódik utánam, mire rögvest
rágrimaszolok, ő pedig fejét vigyorgón megcsóválva, a gőzfelhős csempék közé lépve,
hosszú percekre el is tűnik. Tulajdonképpen sosem értettem a köztünk lezajló
verbális kommunikációk többségét, hiszen vagy semmi értelmük nem volt, vagy
esetlenül tűrtem, hogy inzultáljon minden cinikus gyűlöletével karöltve. Mégis
mélyen belül úgy érzem…, mintha a kezdetektől ott lett volna minden váltott
mondat között egy érdeklődő szó, egy aggódás, egy megbizonyosodás…, valami,
amit talán sosem érthetünk meg. Talán beképzelem? Mostanában, mintha teljesen
más univerzumban járnék, és az egymást követő éles események vonzatában meg se
lepődnék némi képzelgésen.
Az ágy meglepően puha és kényelmes, rövid
bámészkodás és méricskélés után pedig az is megállapítható, hogy mindenféle
probléma nélkül elférünk majd egymás mellett, ki-ki a saját térfelén. Egy
felnőtt nő és egy felnőtt férfi úgy gondolom, a helyén tudja kezelni az eléjük
gördülő helyzetet, és nem csinál cirkuszt abból, hogy ki alszik a földön és ki
az ágyon. Vagyis…, mégiscsak a szőnyegre kellene feküdnöm? Frusztrált kislányokat megszégyenítve, ismét hagyom, hogy bamba és kelletlen gondolatok bombáznak minden oldalról.
- Na, mássz arrébb – ballag ki haját törölgetve Taehyung egy szál alsó
nadrágban, meztelen felsőtestét, széles vállait, fedetlenül orrom elé tálalva.
- Még nincs is este, miért akarsz aludni? – érdeklődöm orrom alól fejemet
elfordítva.
- Felétek csak este alhat az ember? – vonogatja bosszantóan szemöldökeit.
- Menj a másik oldalra – húzom még jobban magamra a takarót dacosan, de
válaszra nem méltat, egyszerűen felnevet, s erőszakkal kezdi arrébb gyömöszölni
alakomat.
- Ne már – vonaglok meg a bordáim tájékára tévedt kezek okozta csiklandozó érzéstől. – Hagyd abba – nevetem hangosan, mintha
nem is őszinte kínokat élnék át, hanem kedvem lelném a játékban. Fölém csúszik…, talán nem tervezte, sőt,
biztos vagyok benne, hogy véletlen mozdulatok szülte szokatlan helyzetünket.
Levegő után kapkodok meg-meg rángva, míg végül lefújja támadását, s mereven rám
mered.
- Ennyire csiklandós vagy? – ráncolja homlokát, ám könnyes szemeimbe
pillantva, menten elmosolyodik. Testem mellett támaszkodó karjait tolom,
nyomom, de sziklaszilárdan állva mindennemű próbálkozásomat, csakugyan nem
ereszt kelepcémből.
- Szállj már le rólam – sipítozok előrehulló hajtincsei mögé rejtőzött
szemeiben megpihenve, amint ábrázatomon még mindig egy széles vigyorral, némileg
fellélegzek hátamon. Nem mozdul, arcán már nyoma sincs korábbi mosolyának,
ahogy elkomolyodott érdeklődéssel pásztázza vonásaimat, majd ismét furcsálló értetlenségben úszó tekintetemre vezeti szemei vonalát. – N-Nem hallod? Engedj! – kelek szóra, ám hiába próbálom félrevetni
pillantásomat zavaromban, nedves hajáról egy vízcsepp landol homlokomon,
jelezvén: közelebb hajol.
- Miért? – leheli fülemhez, mire úgy borzongok meg, mintha egy tüzes vassal
fenyegetnék testem. Ennek nem lesz jó vége…, tudom jól, mégsem mozdulok. Számat
némileg eltátva, a fiú selymes hajának érintését érzem meg arcom felforrósodott
bőrén, amint kérdés nélkül, ajkai közé fogja fülcimpámat. Képtelen
vagyok megmoccanni.
- Nem tehetjük – sóhajtom kétségeim örvényében, egyre mélyebbre süllyedve, észre sem véve
a fiú helyezkedését alakom fölött. Egyre gondolunk..., menthetetlenül.
- Miért nem – emeli rám tekintetét, ahogy homlokát enyémnek dönti. Lélegzetvételeink halk
moraja, zakatoló szívem kattogó zaja, s a bűnbeesés peremének hívogató nesze
lengi be a szűkös szoba félhomályát. Nem tudok megszólalni, egy hang sem
engedelmeskedik…, torkomban rekedt minden mentségem. Mélyen vájja tekintetét
kérdően őt vizsgáló szemeimbe, amint hosszú, végtelennek tűnő másodpercek
vonaglanak el mellettünk. – Tudnál szeretni?–
suttogja halkan, és bár szavaiban biztos vagyok, mégsem értem. - Csak ma, csak most.
- Taehyung – eresztem el nevét, oly halkan, mintha csupán fejemben szólalna meg hangom.
- Csak ma, csak most…, szeress – ismétli szakadatlanul. Hatalmasat nyelek, számat
résnyire nyitom, s azon át kapkodok levegő után, míg ő elemelve homlokát,
messzebbről tanulmányozza át vonásaim mögé rejtett, tétova kételyeimet. Hűvös
bizonytalanság árulkodik minden pislogásából, és elrévedve a mélybarna szempárban,
tehetetlen testem mellől felemelt kezeimmel simítom végig karját, s vállát. Nem
hezitál…, biztos jelnek veszi néma tettem. Sóvárgón veszi birtokba ajkaim, ellentmondást
nem tűrve csókol, melyet oly vággyal viszonozok, mintha testemet hetek, hónapok
óta tartó éhség mardosná belülről. Elúszik a félelem, erősen fon magához, s hű
odaadással szabadulok meg felsőtestem takarására szolgáló pulóveremtől, pólómtól.
Futólag elmerül látványomban, s én nedves hajába túrva, a fiú eszméjével
megtelt elmém, testem zsibongásának adom át mindenem.
Az igazság az, hogy szeretem. Talán mindig is
szerettem, ismeretlenül, megvezetve, átverten, félve, s reménytelenül. Csillapíthatatlanul
szeretem..., mintha csak arra vágynék, hogy megszelídíthessem, magaménak tudjam
minden titkát, s rejtély övezte gondolatát. Az első pillanattól fogva ott volt
a lelkemben, a kíváncsiságomban, minden lopott pillantásban. Akkor is
szerettem, amikor megesküdtem, hogy nem, mikor pokolba kívántam minden
gyengeségem, és most…, erőtlenebb vagyok, mint valaha. Percek telnek el egymás
elnyűtt ajkainak ízlelgetésével, már hasam bőrét térképezi fel, s egyre lejjebb
vándorol. Mintha nem lenne sem tegnap, sem holnap, csak ez az egyetlen, megmásíthatatlan perc, ez az éjszaka…, csak ő és én. Elmém morajlik, mint a
háborgó óceán, testem önkénytelenül mozdul, akárha szél ringatná, s tetteimnek
már nem vagyok ura…, elveszek érintéseinek égető eufóriájában.
Felnyögök, ahogy minden nyelvcsapással egyre
érzékenyebb területre téved, s elérve látszólagos célját, egyik kezemet
ösztönösen kapom szám elé, míg másikkal a lepedőt összegyűrve kapaszkodok meg.
Sosem éreztem ehhez foghatót, mindig úgy véltem, hogy férfi és nő közti fizikai
kapcsolat eme tüze, szenvedélye, mind csak ábránd…, kitaláció, mely engem sosem
érne el. Talán a köztünk lévő ellentét, az ismeretlen korbácsolja fel ennyire
kettőnk vonzalmát?
-
Figyelmeztetlek
– támaszkodik meg felettem. - Innen már
nincs visszaút – bámul bele arcomba, mire hatalmasat pislogok, mintha magam
sem tudnám mi következik az elkövetkező percekben. Beszívott levegővel, lélegzetvisszafojtva bólintok, s
míg egyik kezével vállam mellé könyököl, addig a másikkal, combomat egyengeti
feljebb. Vigyáz rám, tudom..., a kiszolgáltatottság érzete elkerül, s kiszáradt
torkommal a párásnak megélt levegő után nyúlva, hangos nyögés hagyja el
számat. Elnyelném hangom, de képtelenség..., az érintés túl erős, túl élesen kúszik egyre mélyebben belém. Összeszorítom számat, homlokom ráncolom, és ő tudja mit érzek...,
szelíden hint puha csókot nyakamra, fülemhez, s végül ajkaimon pihen meg, amint
magabiztos óvatossággal csípőjét kezdi mozgatni. Az érzet megmagyarázhatatlan,
keserédes gyönyör képében úszik elmémbe, bíboros ködfátyolba ölelve minden
újabb mozzanatot, tapintást, és csókot. Szorosabban ölelem magamhoz meleg
testét, puha bőrének selymét, s hagyom magam végleg elúszni a fodrozódó folyó,
tüzet szító árjával.
Egykor azt mondta, hogy a világon nem menthetek
meg mindenkit…, hogy nem kell segítenem minden emberen, van, aki egyszerűen nem
akarja, akit nem lehet. Kim Taehyung vajon te vágytál rá, hogy valaki, bárki a
kezét nyújtsa egyszer érted? Miért zártad el szíved a külvilág elől…, és a szívem mélyén miért
akartalak megmenteni téged....?
Halk, éppen hallható telefonbúgás térít
némelyest magamhoz meglehetősen furcsa, zavaros álmom közepéből. Az engem
lengén ölelő kar elhúzódik, az ágy rugója pedig kissé megdobja testem, ahogy
másik oldalamra helyezkedek az ablak beszűrődő fénye felé. Reggel van…,
legalábbis már másnap. Szemeimet lehunyva, a hófehér tollpárnába nyomom fejemet,
hátha zavaros álmom végére járhatok, de Kim Taehyung rekedtes, mély hangja,
azonnal magára vonja figyelmemet.
- A
városban maradtunk
– szól telefonjába, az ágy végében ülve. –
Igen, szerintem sem lenne célszerű, ott keresnének először – folytatja a
vonal túlsó végének. – Vonatállomás?
Hánykor?
- Jimin – szökik ki számon, s
pár pillanat erejéig magam elé pislogva, felpattanok az ágyon. – Jimin! – ismétlem, a felém forduló
fiúnak. – Ő az? Ő az ugye? –
szajkózom, pulóverem ujján megtámaszkodva, mire Taehyung száját elhúzva bólint.
-
Felébredt
– konstatálja a készülékbe, amint közelebb mászva, kikapom kezéből azt.
- Jimin – kiáltom fülemhez
kapva két kezemmel a telefont.
- Hyerin,
minden rendben?
– hallom meg főnököm nyugtató, kissé aggodalmas hangját. – Taehyung felcsörgette a telefonodat, amit sikeresen itt hagytál a hátsó ülésen.
- Annyira
örülök, hogy jól vagy
– sóhajtom könnyeimet visszanyelve. –
Mert jól vagy ugye?
- Jól
vagyok, ne aggódj.
- Hála az
égnek –
mosolyodok el.
- Hyerin,
maradj vele
– utal a mellettem nyúzottan szemlélődőre, akire futólag rápillantva, menten
magam elé sütöm ijedt szemeimet. Miért néz rám így, ennyire…, hidegen. – A megbeszélt időben és helyen találkozunk.
-
R-Rendben –
mormolom halkan.
- Kérlek,
nagyon vigyázz, légy óvatos! – kedvesedik el hangja.
- Te is – suttogom, s a vonal
megszakad. Bár halványan fellélegezni vágyok, szívem kinzón szorul össze
megérezve a valóságba való kegyetlen visszazökkenést. A nem sokkal előttem, az
ágy szélén ülő már nem figyel rám, így nesztelenül csúsztatom mellé mobilját,
fedetlen lábaimat az ágy másik oldala felé lassan lelógatva. Fogalmam sincs mit
mondhatnék, hogy mi lenne a megfelelő szó vagy mondat, hogy egyáltalán
érdemes-e gondolatra méltatnom a történeteket, vagy csupán…
-
Készülj, indulunk
– töri meg eszmefuttatásomat Taehyung hűvös komolysággal, ahogy felállva az
ágyról, nadrágjának övét csatolja be. Combjaim mellett támaszkodok meg, észre
sem véve, hogy a lelkemet marcangoló elkeseredettség hosszú másodpercekig tesz
mozgásképtelenné. Térdeimbe merengek, hol a kint ólálkodó veszélyre, hol pedig a
megszokott hideg gúny körüllengte fiúra gondolva, s utóbbi, mintha egy egyre
nagyobb lyukat kezdene ütni szívembe. –
Öltözz – utasít, amint mellém dobja farmeremet. Nem tudom megállni…, arcom
kifejezéstelen, mozgásom vontatott, és legszívesebben csak eltűnnék. Hát ennyi lett volna? Valóban csak ennyit akart tőlem..., ott, akkor szeretni őt? Elég pár
szó, mintha mi sem történt volna, hanghordozása jobban kong az ürességtől, mint
valaha, mintha gesztusait a legapróbb érzelem sem itatná át…, úgy nyitja ki, s
lép ki a szobából. Megtorpanok a küszöb előtt, ő pedig hátra sem nézve halad el
a folyosón, engem mégis marasztal valami, ami hitem szerint, örökre e szoba
falai között lel majd rejtekhelyre. Azt kérte csak akkor, csak ott szeressem.
Sem tovább sem máshol…, hát így lett. Az ajtót behúzom magam után, arcomra
pedig halvány mosoly ül, hisz a szoba fontos titkot őriz, védi az
örökkévalóságig, mert tudom: nem vihetjük magunkkal, hiszen túl törékeny, s odakint
a semmivé válna.