A hívás - 45. Az utolsó kaland

45. Fejezet

Fura, hogy megismertem egy olyan embert, akit nem érdekel, mi vagyok. Végül is minden hősnek van egy társa, és minden gazembernek egy bajtársa. Minden kapcsolatom a nemtudásra épült, de talán most megváltozik. Ezt képzeld el: egy élet, titkok nélkül. /Dexter c. film/

A Taehyung-gal folytatott szokatlan szóváltást követően nem tettem már ki a lábamat a szobámból, hiába gyötört éhség, hiába hívott magához a mosdó, s hasztalan furdalt kíváncsiság a fiút illetően. Nehezen merültem álomba, agyam kattogott, mint egy frissen feltekert állóóra, ahogy gondolataim versenyt futva egymással, vállvetve boncolták fel magukat. Se nem tértem napirendre, se nem jutottam dűlőre az elhangzottakkal kapcsolatban, így már-már megerőszakolva elmémet, a következő nap eseményeinek rejtélyére hagyatkoztattam magam, s minden álmosságtól ernyedt, megtépázott porcikámat. Félelem lengte körbe mindahány kósza eszmémet, mely a kint nyugvó alakban hivatott volna megbízni, követni, s szövetséget köttetni. Elnyűtt vacaksággal szenderültem végül el, szobám néma sötétségben úszó falai között, melyet pusztán egy kintről lopva beúszó utcai lámpa emelt hanyag fénybe, furcsa árnyékokat tűzve a kijárat magas, fehér ajtajára.

Percek óta bámulom a helység plafonját, minduntalan a repedéseket számlálva, ahogy tenyeremet mellkasomat fedő kötésén pihentetem. Szöul már órák óta talpon lehet, ahogy a konyhából beszűrődő zajokból ítélve, Kim Taehyung is. Arcom kifejezéstelen merengése, először szinte meg sem érzi a felcsörrenő csengőt, ám, amint az újból körbecsörömpöli a lakást, már csakugyan kipattannak helyükről szemeim.

- Ki a jó élet lehet az? – dünnyögöm orrom alatt hevesen feltápászkodva ágyamról, de hiába hegyezem fülem a kint zajló eseményekre, minden szokatlan nesz forrása, csupán egy ajtónyitásban merül ki. Sebes mozdulatokkal rántom le magamról halvány rózsaszín paplanomat, s belebújva papucsomba, egyenletes tempót diktálva csoszogok ki a nappaliba, mindenféle hezitálás, vagy bizonytalanság nélkül. Érdeklődve nyújtom nyakam, hogy minél előbb áttanulmányozhassam az előszobából szárnya kelt halk moraj eredetét, s némelyest lelassulva, lenge hálóingemmel kézen fogva fordulok be a bejárat irányába. Korábbi furcsálló, mégis kíváncsi arckifejezésem helyére rögvest valamiféle aggodalom vegyítette döbbenet lép, amint nem sokkal az előttem álló, pusztán egy alsónadrágot viselő férfi hátán túl megpillantom főnököm eltorzult vonásait. Tisztán érzékelem, hogy már ébren vagyok, de akkor miért tűnik úgy, mintha még mindig valamiféle nevetséges álom gyötörne?

- Hyerin – fordul hátra kedélyesen Taehyung fedetlen felsőtestét, könnyelműen elém tárva. Nem jutok szóhoz..., érzem, hogy szám mozog, viszont ez a lehetetlen helyzet hajnalok hajnalán egy csapásra fullasztja belém az összes épkézláb magyarázatomat. – Jól érzed magad? – kérdi, ám ügyet sem véve az álszentül érdeklődőről, menten a küszöbnél gyökeret eresztett alakhoz sietek.

- Akarom tudni, mi folyik itt? – kezdi kicsit halkabban, apránként közelebb hajolva hozzám.

- Jimin, ez – kelek szabadkozásra, arcomra furcsa grimaszt ültetve. – Ez pontosan az, aminek látszik – sóhajtom végül összegörnyesztve vállaimat, s kicsit távolabb lépve az értetlenül szemlélődőtől, bosszús pillantást intézek a ruhátlan illető felé. – Az öcsém megkérte őt, hogy tartson szemmel, amíg lábadozok, közben aztán a rossz zsaruból, jó zsaru lett, de én hiába kapkodom jobbra balra a fejemet, sehol nem látom, hogy valaki végre enni adna – darálom el monológomat, s egy ásítás keretei között, csoszogva hagyom magára a két bambán rám bámuló fiút. Reggel a szokottnál is nagyobb zagyvaságokat tudok összehordani, ez már bizonyos...

- Hyerin – ered nyomomba Park Jimin egészen a konyháig.

- Ez meg… - döbbenek meg a konyhapult sarkához érve, szemeimmel megkövülten a pulton ücsörgő melegszendvicseket vizsgálva. Nem, nem káprázik a szemem!

- Jó étvágyat – kiált a nappaliból Taehyung, cinizmustól elvékonyodott hangján.

- Hyerin – próbál újfent kapcsolatba lépni velem Jimin, mire elemelve egy tányérkát, a pultra huppanok, hatalmasra tágított tekintetemmel végre szót engedve összezavart főnökömnek. – Kezdjük ott, hogy jól érzed magad? Tegnap kerestelek legalább…

- Kérlek, ne haragudj rám – szakítom félbe tele szájjal. – Későn vettem észre, hogy hívtál, de egyszerűen – nyelem el hatalmas falatomat. – Fogalmam sem volt, mit is mondhatnék. Magam sem értem teljesen a helyzetemet, ő pedig… – sandítok a nappali irányába. – Nem tudom, mennyire bízhatok meg benne.

- Bármit is mondott, a válasz természetesen az, hogy semennyire – furkálja belém íriszeit Jimin, a konyhapultnak támaszkodva.

- Kávét? – bökök felé, combom mellől elemelve egy fél kancsó frissen lefőzött kávét. Taehyung ennyire nem tudott magával mit kezdeni...?

- Kérek – sóhajt szemeit lehunyva, s szorgosan kiszolgálva magát, pár másodpernyi szótlansággal merengek el a szemüveges, elegáns öltözetű fiún.

- Megmentett…, ismét – kerekedek szóra a forró italt szürcsölgető, hol rám, hol gyanúsan a nappaliból kiszűrődő hangok irányába figyelgetőnek. – Te is tudod…

- Hogy egy kiszámíthatatlan, megbízhatatlan emberi lény? Mi a francot mondott neked, amitől azt is elérte, hogy a lakásodban aludjon? – vagdalja feldúlt ingerülettel, holott ő maga is pontosan tudta, hogy a történtek megmásíthatatlanul igazak voltak. Félresütöm szemeimet, tudom: teljes mértében igaza van, ami a lakásban portyázó megbízhatóságát illeti, hisz saját eszem is pontosan ezen az állásponton fortyog, és küldi el minden lélegzetvétellel a bánatba reményekkel megtelt szívemet. Rettenetes érzés fog el főnököm aggodalommal meggyűlt, mérges szemeibe nézve…, mintha egyszerre sajdulna bele lelkem minden darabkája, puszta pillantásába.

- A harmadik sorsfigyelő rabolt el, és vitt el oda…, ahhoz az emberhez, aki ezt tette velem – hajtom le fejemet, kezemmel lassan hálóingemre mutatva, mely tulajdonképpen csak egy túlméretezett póló. – Taehyung azt mondta, az a felelős a történtekért, aki a megfigyelésemmel, és félreállításommal megbízta őt korábban. Az az ember irányítja  most a harmadik sorsőrzőt, Kim Seokjin-t.

- Az a srác, akiért úgy odavoltál? Viccelsz ugye? – döbben le hitetlenül Jimin, egy fél másodperc erejéig elfordulva a beszűrődő reggeli napfényben fürdő ablakhoz. Sóhajt, majd újra rajtam pihen meg tekintete.

- Bár úgy lenne - lehelem alig hallhatóan, szinte csak saját magamnak mormolva.

- És mi ez a pálfordulás? - folytatja Jimin. - Azt akarja bemesélni, hogy felhagyott a gyilkosságokkal és hirtelen a segítődnek áll, vagy mi a franc? 

- Nem szép dolog csak úgy a gyilkos jelzővel dobálózni a másik háta mögött – tűnik fel Taehyung immáron felöltözve a helység bejáratánál, mintha figyelmünket elkerülve, percek óta az ajtófélfát támasztaná. Az előttem álló azonnal ráemeli összeszűkült szemeit, hosszasan hunyorog a néma támadást gond nélkül hárító fiúra, s érzem: a valaha átélt legellentmondásosabb, legkínosabb reggelét élem éppen át. – Tudd a helyed doki – fintorodik el kezeit karba fonva, mire a mellettem álló, olyan váratlan indulattal ugrik el, hogy felocsúdni is képtelen vagyok.

- Minek neveznéd, azt, amikor végignézed ártatlan emberek halálát? – kapja el jobb kezében Taehyung szürke pulóverének nyakát. - Ha kell a szemedbe mondom!

- Jimin! – rivallok a dühös fiúra ijedten.

- Gyilkos – szűri fogai között, s erővel meglökve a nálánál jóval magasabb, kifejezéstelenül szemlélődőt, unszolásomnak engedve, végül mellém hátrál.

- Jimin kérlek nyugodj meg, segítened kell nekünk – pillantok a mellettem zavarodottan ácsorgóra, ki meglehetősen meglepetten fordítja felém fejét.

- Nekünk? – dohogja. – Ezt így, többes számban?

- Jimin – csattanok fel főnököm érthető, mégis bosszantóan szokatlan vérmérsékletére. Mintha kicserélték volna, sosem láttam még ezt az oldalát, ezt az ugrásra kész, már-már kiszámíthatatlan habitusát. Ez az egész ilyen módon képes kifordítani az embert?

- Mégis minek kellene ennek a segítsége - pufogja Taehyung a másik oldalról.

- Abbahagynátok? – sóhajtok egy akkorát, hogy nyűglődésemnek feltehetően a szomszédok is fültanúi lehettek. - Ha hajlandó lennél meghallgatni… - ráncolom Jimin-re szemöldökeimet. – Csak hallgasd meg, amit mond, aztán felőlem…

- Beverhetem a képét?

- Hűtsd le magad doki – vigyorodik el Taehyung legyintve, s ellökve magát az ajtófélfa támaszából, a nappali irányába kezd sétálni. – Nem mintha nem lenne okod a féltékenységre – egészíti ki, mire én fülig vörösödök, Jimin pedig valószínűleg önmagával kel birokra, hogy ne rontson utána. Baj lenne a hallásommal, vagy pontosan azt mondta, amire gondolok? Nem vagyok eszemnél, hogy képes vagyok ezen elmorfondírozni jelen pillanatban...

- Kérlek – fordulok noszogatva a még mindig meglehetősen dühös fönököm irányába. – Megmentette az életemet, és azt hiszem…, én megbízok benne – engedem el elsőre, sőt talán másodjára is egészen felelőtlen kijelentésemet. – Ez már nem az első alkalom volt, megérdemel egy esélyt. Nem vagyunk biztonságban, amíg vadásznak ránk, ezt te is tudod.

- Hogy jövök én a képbe? – vesz egy mély levegőt végül Jimin, önmaga megnyugtatására.

- Taehyung elmondása alapján, feltételezhető, hogy ismét szükségünk lesz Kim Namjoon segítségére – felelek kérdésére. – Azt szeretném, ha most bejönnél, és meghallgatnád, azt, amit mond. Kérlek..., te vagy az egyetlen, aki mindig mellettem volt, aki tudta, min megyek keresztül - magyarázom tovább kérlelő szelídséggel. - Nélküled már rég összeroppantam volna a képességem terhétől, a tehetetlenségtől...

- Essünk túl rajta, de csak, hogy tudd – indul el a konyha kijáratán át. – Nem hagyom, hogy elcsavarja a fejed a megjátszott partnerségével – szűkíti össze komolyságtól elkomorodott szemeit, mire szinte ösztönszerűen bólintok, s nyomába eredve, a fürdő ajtajában lecövekelve figyelem végig a két fiú távolságtartó elhelyezkedését a nappali két foteljében. Távolabb már aligha ülhettek volna le egymástól, hogy életükben talán először megvitathassák azt, amin feltehetően az életünk múlik. Szörnyű szavakba önteni ezt, még mindig, mintha valaki más története peregne mivoltunk előtt... Taehyung szemből rám sandít, amolyan „őt meg mi a frászért kell bevonni” nézéssel, melyet egy kedves, kissé talán szarkasztikus mosollyal jutalmazok, s beletörődve sorsába, a magamra zárt fürdőszobaajtón túl, mély tónusú hangját hallom meg, miként az események hátterét kezdi tálalni morcos beszédpartnerének. Közel sem vagyok tisztában azzal, hogy ennek az egésznek milyen végkimenetele lesz, most mégis a bizakodás jóleső érzése jár át. Már csak azt remélem, hogy ez a kettő nem nyírja ki egymást, mire kiérek…

Pizsamámból kibújva ülök le mosdókagyló mellett álldogáló komód szélére, s bár fájdalmat nem okoz, olyan, mintha minden mozdulatomat ezer súly fékezné, amint óvatos figyelemmel lefejtem magamról sebeimet elrejtő kötésemet. Bárcsak egy varázsütésre megszabadulhatna az ember mindazon emlékektől, melyeket legszívesebben a pokol legmélyére kívánna, vagy csak elásna a hátsó kert szélébe, hogy az örökre eltűnjék. Sóhajok hagyják el számat, miket később összeszorítva lépek a kellemes meleg víz csobogása alá, ahogy fel-fel szisszenve, mellkasomat óvom meg a hirtelen rám ereszkedő a forróságtól. Nyugalom..., rég nem érzett békesség simogat cseppek formájában, s felnyitva pilláimat, a kint lévő egyéneken merengek el. Park Jimin-t ismeretségünk óta, sosem láttam ilyen feszültnek, ennyire…, idegesnek. Mintha egy teljesen más ember tért volna be ma hozzám, majdhogynem a fizimiskája is a feje tetejére állt, Kim Taehyung puszta látványától is, aki minden lélegzetvételével gúnyosan élvezi ki főnököm mérgét. Szokatlan, ahogy egyre lelkesebben várom a következő pillanatot, percet és órát, s bár félnem, egyenesen viszolyognom kellene a ránk váró megpróbáltatásoktól, arcomra most halvány mosoly kúszik. Egy bolond, megvezethető, naiv nő lennék? Meglehet…

Óvatos léptekkel, legalább három réteg törölközőbe csavarva minden esetlegesen kilátszó testrészemet nyitom résnyire a bejáratot, s kikukucskálva a nappaliba nyíló ajtóból, furcsállva nyugtázom, hogy a helység üres és meglehetősen csendes. Két lehetőség ötlik fel bennem szobám felé osonva: vagy kinyírták egymást a lehetetlen habitusukkal, vagy a meghunyászkodóbb, adott esetben főnököm már réges rég lemondott az egészről és…

- Hyerin – szól gondolatmenetem közepébe a szóban forgó, éppen elérve szobám kilincsét.

- Már azt hittük belefulladtál a tusolóba – érkezik meg gúnyos humorával Taehyung is alig irányukba lesve összegörnyedt vállaim felett. Egyáltalán nem zavarja őket, hogy minden öltözékem, pár törölközőben merül ki? – Igyekezz, dolgunk van – parancsol rám gőgösen.

- Igenis főnök – forgatom meg szemeimet egy ostoba grimasszal, s magam után kapkodva csupasz talpaimat, a helység ruhásszekrényéig meg sem állítom őket. Nézzük a jó oldalát: szemlátomást mindketten élnek, és nem folyt vér…, legalábbis elsőre sértetlennek tűntek.

Hegesedő sebeimet lágy, vékony réteggel bekenve, végül a lehető legegyszerűbb holmikat öltöm magamra, egy sötét szűk farmer és egy egyszerű fehér póló képében, amit még valahol a gimnázium végén vehettem, s színe is kissé megkopott már. Belebújva világoskék sportcipőmbe, könnyedén lépek az ajtóhoz, és ugyan lenyomom a kilincset, egy váratlanul előbukkanó gondolat olyan erővel késztet megállásra, hogy szívem mintha kihagyna egy dobbanást. Valami visszatart, valami…, amit talán úgy magyaráznának a legtöbben: félelem. Hová lett a halovány, bizakodó mosoly? Mellkasomban felgyorsult zakatolástól sajgó szívemet féltem, a lelkem minden törékeny szegletét, agyamat hirtelen körbelengő eszmék sokasága mind arra lennének hivatottak, hogy óva intsenek, hogy most az egyszer saját magamért aggódjak. Ez a félelem, most nem a veszélyről, az előttünk álló kihívásról szól, ez csak rólam és a kelletlen érzelmeimről, amiket az iránt táplálok, aki iránt sosem kellett  volna...

- Hova megyünk? – sétálok lendületesen a nappalin át a furcsán, sőt, egészen bosszúsan engem fürkésző két alak társaságába. Egyik a konyhapultot támasztja, míg az alacsonyabbik már a bejárat előtt fészkelődik indulásra készen. Úgy érzem, ezt a felállást legvadabb álmaimban sem mertem volna feltételezni, hisz miféle groteszk csapat készül itt összeverődni?

- Kim Namjoon az imént hívott vissza – felel Jimin az ajtóból. – Elmondása szerint azt, amit mi keresünk, kizárólag Pohang-ban találhatjuk meg…, viszont nem ígér semmit.

- Pohang? – pillantok a fiúra ijedten.

- Nincs vesztegetni való időnk, a dokid vállalta az utat – gyalogol mögém Taehyung semmit mondó, egyszerű hangvétellel megformálva szavait.

- Hagyd már ezt a dokizás – horkantja az előttem álló, szemüvegét feljebb tolva orrán.

- Legyen inkább taxis? – hecceli tovább a mögöttem álló, ami szemlátomást közel sincs főnököm ínyére. 

- Jól értem? – tudakolom szemöldökeimet ráncolva hol egyik, hol a másik fiúra lesve. – Mi hárman - vezetem végig pillantásom a brancson. - Most azonnal elutazunk Pohang-ba, mert feltételezhetjük, hogy ott megtaláljuk a kulcsot?

- Így van – bólogatnak egyszerre. Hát ez remek...

- És én még azt hittem kinyírjátok egymást, amíg fürdök – pislogok tovább magam elé, mire Jimin kitárja előttünk az ajtót. - Amúgy meg miről beszéltetek? Taehyung elmondott mindent? - kérdezősködök tovább a szemüveges felé fordulva, aki már éppen lábát teszi ki a lakásból, amolyan jelzés értékkel, hogy indulnunk kellene.

- Hyerin – vonja elkomolyodott mivoltára figyelmem Taehyung. – Nem szeretem a menekülés szót használni, de amennyiben hihetek a forrásaimnak, azok, akik elakartak tenni láb alól a legutóbb, nem fognak sokáig tétlenkedni – emeli le fogasról túlméretezett oldaltáskámat, s kezembe nyomva azt, a küszöbön túlra kezd finom mozdulataival lökdösni.

- Akkor javunkra is válhat eltűnni egy időre – motyogom kulcsra zárva a bejáratot.

- Főleg, hogy most már én is potenciális kivégzendő célpont vagyok – fest egy fáradt vigyort arcára, amint Jimin lelépcsőző alakja után lépdel. Könnyelműen elengedett kijelentése meg nem élt felvetést, egyenesen ijesztő légkör körülzárta gondolatot merültet fel bennem: ennek én lennék az oka? Én befolyásoltam mindezt, miattam áll most ő is célkeresztben? Elmerengek hátának látványában, ahogy szürke pulóverének kapucnija alá rejti kusza barnás tincseit, ám hiába pillantanak lopva rám az előttem baktatók, arcomról lerí, hogy mélyre merültem teóriáim sokaságában. Az életét kockáztatta csupán azért, hogy újból megmentse az életemet, mintha igazán sosem akart volna behódolni a rossznak, mindannak, ami mögé egykor elrejtőzött. Kellemes melegség költözik, már magam sem tudom mióta testembe, valahányszor szóval ér, akárhányszor szemünk találkozik, vagy pusztán eszembe ötlik hangja, arca…, mindaz, ami leplezhetetlenül elvonja figyelmem. Egyszerűen, csak érdekel…, tudni akarok az érzéseiről, az igaz gondolatairól, a múltjáról, mindenről, ami az Ő valóját teszi teljessé. Kezem mintha önkénytelenül nyúlva övé után, hogy némán enyhíthesse azt a pokoli kínt, azokat a ki nem mondott fájó szavakat, miket szótlanul hord magával…, melyek akarva akaratlan is zsigerig rémítik lelkem minden apró négyzetcentiméterét. Próbáltam ellene tenni, hogy ne akarjam mindenáron megfejteni ki is ő valójában, ám mára már beletörődtem, s hagyom...

A szürkés autó zaja villanásszerűen ráz vissza a valóságba, amint az ajtók központi zárja kiold. Társaságom két fiú tagja, egymásról szinte alig tudomást véve szállnak be a jármű első üléseibe, engem nemes egyszerűséggel hátra száműzve, akárha csak egy kolonc lennék. Vagy éppen ellenkezőleg? Valami, amit mind a ketten megakarnak óvni, hozzon bármilyen nehézséget is az előttünk álló út? Megeshet, hogy a követhetetlen helyzetet sem fogtam fel igazán..., még csak most ocsúdnék fel az előttem tébláboló tények súlya alól? Újfent ezer és egy kérdés örvénylik elmémben, és már csak azt remélem, hogy szokásaimmal felhagyva, ezúttal nem keveredik bajba, ez a lehetetlen alakulat…

A hívás - 44. A szövetség kapujában

44. Fejezet

Nincs az az ember, aki képes volna hazudni, vagy eltitkolni az érzéseit úgy, hogy közben a másik szemébe néz. És nincs az a nő, aki ne tudna olvasni egy szerelmes férfi szemében. Még akkor is, ha ez a szerelem lehetetlennek tűnik, és a legrosszabb helyen, a legrosszabb időben tör a felszínre. /Paulo Coelho/ 

Kiegyenesít, talpaimra állít vállaimat fogva, és bár mivoltomat fürkészi, arcomat tanulmányozza, hogy végre rá nézzek, tudom…, újra torkomban rekedne minden kikívánkozó, a történtekre reflektáló szavam, abban a pillanatban, ahogy pillantásunk találkozna. 

- Nem bocsátok meg, ha még egyszer bajod esik – úszik fülembe mély, selymes hangja, mely kellő komolysággal meghintve, újfent arra késztet, hogy felemeljem tekintetem. - Sem neked, sem magamnak – folytatja feldúlt nyugtalansággal, de fejemet szédület kerülgeti, erőm kevés, és félek…, viszolygok szemeibe nézni, mert tudom, megláthatja azt, amiről én sem tudom, hogy valóságos-e, hogy nem-e csupán a trauma, a gyógyszerek teszik ezt elmémmel, kihasználva erőtlenségemet.

Kissé szédelegve, elkerülve Taehyung megsegítésemre nyúló karjait sétálok el a szűkös, kába félhomályban úszó nappali kanapéjáig. Megfáradtan, egy kóbor, mély levegővel foglalok helyet egészen a bútor szélén, hogy combjaim mellett megtámaszkodva, alaposan áttanulmányozhassam szűk farmerem takarta térdeimet. Taehyung alig felmérve tetteimet, szaporán lép közelebb, szemem sarkából mégis érzem nyűgös fejvakarását, amint végül előttem megáll.

- Beszélnünk kell – intézi felém egyhangú kijelentéssel.

- Köszönöm – szökik ki belőlem.

- Mi?

- Köszönöm, hogy megmentettél…, megint.

- Nem erről. Egyszerűen csak vallomást kell tenned amilyen gyorsan csak lehet – konstatálja, s egy lélegzetvételnyi szünet után folytatja is. – Amennyiben úgy érzed, készen állsz.

- Miért vagy kedves? – emelem végre valahára tekintetem az előttem álló magas alakra.

- Nem vagyok – feleli hanyagul.

- De igen, hallom a hangodon.

- A gyógyszerek szédítenek valószínűleg – védekezik bosszúsan. – Egyébként figyelsz arra, amit mondok?

- Rendben – felelek korábbi kérdésére.

- Rendben – nyomatékosítja, amint újfent tarkójára simít némi zavarral, mesterien előkészítve ezzel a másodpercek alatt közénk ékelődő kínos csendet. Nem mozdul, egy karnyújtásnyira áll a kanapétól az örökkévalóságnak tűnő pillanatok mögé rejtőzve, én pedig újra elveszek lábaim látványa adta biztonságban. Tulajdonképpen sosem szerettem ezt a heverőt, jelenleg pedig egyenesen gyűlölöm... Alig elgondolkodva, miféle mondat hagyhatná el számat, milyen mozdulattal törhetném meg a kellemetlen légkört, a várt távozás helyett, Taehyung nemes egyszerűséggel ül mellém. Jobban kiértékelve, inkább puffan, s akárcsak egy mérleghinta túlsó oldalán lógó kislány, úgy ugrok fel a bútor kényelméből.

- Ülj vissza – sóhajtja kelletlenül menekvésért siránkozó mivoltom felé. – Én is…, köszönetet szeretnék mondani – fürkészi át megrökönyödő alakom, ám alig irányába pördülve, azonnal elkapja felőlem tekintetét.

- Miért? – huppanok vissza érdeklődve, homlokomat furcsállóan ráncolva.

- A húgom elmondta, hogy nem te voltál az elsődleges célpont, mégis feláldoztad magad.

- Ah, tényleg, Shinhye - pattannak ki pilláim. - Jól van ugye?

- Igen, a nagyanyámmal együtt már Busan-ban vannak, nem maradhattak itt tovább – süti félre szemeit.

- Ki akarta bántani ezzel az egésszel? Shinhye azt mondta…

- Inkább azt mondd meg, hogy a jó francba keveredtél oda? – szakít némi indulattal félbe.

- Nem azt mondtad csak akkor kell erről beszélnem, ha készen állok? – morgok fel, ám elnézve összeszűkülő szemeit, végül csak felelek. – A harmadik sorsfigyelő állított csapdát nekem, és akart elintéztetni – engedem útjára könnyedén szavaimat, melyek már hosszú ideje csak a megfelelő pillanatra vártak torkom szélén. Egyébként, egyáltalán nem érzem úgy, hogy ez lett volna az a pillanat, hisz lehetséges, hogy ő pontosan tudott erről, s mindez pusztán egy színjáték.

- Tessék? – hördül fel képembe hajolva, mintha így jobban hallana. – Ki az? – tudakolja, míg én egyre mélyebbre süllyedek a kanapé műbőr bevonatába.

- Seokjin – húzódok hátrébb, megóvva személyes teremet.

- Mármint az a tenyérbe mászó szépfiú? Aki lépten-nyomon udvarolt neked? – hadarja hitetlenkedve. – Tudhattam volna, hogy, ha rád van szállva, minden kétséget kizáróan, nincs minden rendben vele.

- Hé! – csattanok fel, gúnyba ültetett komolyságán. – Mellesleg kitalálhatnál valamit, mit hazudjak, elvégre ezt csak nem mondhatom el a rendőrségen.

- Ezek szerint nem viccelsz – sóhajtja homlokát megdörzsölve, mintha erről valóban fogalma sem lett volna. Vajon hihetek neki..., tényleg meglepte ez a fordulat? – Óvatosnak kell lenned.

- Tényleg? – ironizálok egy széles, cinikus mosollyal. – Ki tudja, rajta kívül még hányan akarnak kinyírni - vonom fel ajkaim egy vacak grimaszra. - Benned sem bízok.

- Nem is kell – legyint egy félmosollyal. -  Viszont a köszönetedet elfogadom, már-már megszoktam, hogy nélkülem halott ember vagy.

- Bosszant ez a beszélgetés – húzom el szám szélét hevesen felállva a kanapéról. – Ennek semmi értelme, menj inkább haza! – folytatom kikerülve a bútort, nagy léptekkel szobám rejteke felé trappolva. – Elment az eszem, nem is értem mit gondoltam – piszmogok tovább orrom alatt, a puszta kommunikációtól is elvörösödött füleimet hajam mögé dugdosva. Ha kívülről szemlélném magam, most minden bizonnyal a fejemet verném a falba a viselkedésemtől, ennek dacára most mégsem tudok tovább egy légtérben tartózkodni vele…, túl zavaros minden. Ő, én, a történtek, az elhangzott szavak, az egész kicseszett világ, úgy, ahogy van. Kim Seokjin rejtelmes megjelenése a sötét oldal árnyékában, már-már meg sem tud lepni mindazokon után, amin keresztül mentem. Mintha csak egy fájó, szürreális lidércnyomás venne körül...

Nyűgös, mélyről előtörő lélegzetvétellel csúsztatom végig hátam ajtóm göröngyein, míg padlót nem érek. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán bízhatok-e a szobán kívülre zárt emberben, hisz mi okom lenne rá? Azzal, hogy életben tart, hogy kezeskedett rólam, semmit sem bizonyít, ő maga mondta…, nem kell hinnem neki.

Csendes kopogás vonja el figyelmem, és bár először csupán képzelgésnek gondolom, végül egy hang is társul a neszhez:

- Nem csak te zavarodtál össze – tapint oda a mély, viszonylag halk mondat, ahova egyáltalán nem kellene.

- Hát még ki? – húzom közelebb térdeimet magamhoz, mintha csak attól félnék, hogy a falakon túl is belém lát. Megeshet, őt is épp oly kételyek gyötrik, mint engem? Meginoghat egy szentül hitt elv? 

- Kérdezz – szól át az ajtón, s kijelentésén némelyest elmélázva, szótlanul tanulmányozom át a szoba szűkös ablakát, amint a nap már nyugat felé igyekszik, hogy aztán megfossza a várost éltető melegétől.

- Mit kérdezzek – nyitom szóra számat, hangot adva értetlenségemnek az ajtó túloldalán lévő illetőnek. A zajokból ítélve, meg sem próbálva bebocsátást nyerni ide, valószínűleg ő is hátát támasztja a bejáratnak.

- Bármit..., tudom, hogy tele vagy kérdésekkel velem kapcsolatban.

- Nem vagy egy kissé…

- Öntelt? De igen – hangzik változatlanul egyszerű hangvétele, melybe mintha most mégis valamiféle nyugalom keverte szomorúság vegyülne.

- Figyelmeztetlek, ha ez csak egy trükk arra, hogy megvezess…

- Kérdezz – ismétli higgadtan.

- Mióta figyeltél? – tör elő, szinte reflexszerűen első eszembe ötlő kérdésem.

- Tavaly nyáron láttalak először, amikor beköltöztél ide – vágja rá. – Járőr voltam ezen a környéken, nem volt nehéz szemmel tartani téged.

- Ez ijesztő – dünnyögöm orrom alatt a váratlan választ átrágva. - Kinek az utasításából csináltad mindezt?

- Nevezzük Sátánnak.

- Sátánnak? – lep meg a durva megnevezés. - Mit akar tőlem? – tudakolom, de hiába várok azonnali feleletet, hosszúra nyújtott másodpercekig nem érkezik válasz a túloldalról. Szorosabban fonom magamhoz térdeimet, ügyet sem vetve a gondosan betapasztott, mellkasomat ért vágásokról. Nem az fáj, hogy ott vannak..., a gondolat mardos, hogy a világ megengedte ezt, hogy ennyire köztünk éljen a gátlástalan, émelyítő gonosz.

- Azzal, hogy megmentesz olyan lelkeket, amiket nem kellene, az egyensúly nem áll be és az asztrál sík elferdül – kezdi, és bár minden második szavát időbe telik megemésztenem, sebesen folytatja szónoklatát. – Van egy mítosz, hogy, ha a sík teljes egyenességbe kerül, a hozzánk hasonló, természetfeletti képességekkel bíró emberek, az asztráltest által képesek egy magasabb világból felvett energiával, akár az örök életre.

- Ez tényleg lehetséges lenne? – bököm felé.   

- Nem tudom, talán. Számos kognitív elmélet szól a tudat ilyesfajta képességeiről, de…

- Miért mondod ezeket el nekem? – vágok közbe. Hisz nem kötelessége. - Most, miért pont most…, egyáltalán ki ez az ember tulajdonképpen? – kérdem, ám válasz ismét nem érkezik, s türelmem végességével, erősködve ismét szóra kerekedek. – Miért állsz egy ilyen alak mellett?

- Ez hosszú – felel halk titokzatossággal, és hiába nyitnék azon nyomban újabb karakán kérdést közelebb fordulva a mereven ácsorgó ajtóhoz, minden felötlő gondolatom torkomban reked, s elmerülök a szobámra ereszkedő kellemesen meleg homályban. Óvatosan, kissé megszédülve állok talpra a kopottas, bézs szőnyegről, majd kihátrálva a bejárat küszöbétől, időtlen pillanatokig révedek el rajta, mialatt fülemet a némán kongó csendesség övezte lakás zúgása bántja minden egyes hátrahagyott másodperccel. Talán már elment…

Lassú léptekkel araszolok el kilincsig, s ugyan minden mozdulatomról bizonytalanság árulkodik, az ajtót meglepő hevességgel rántom ki helyéről, mire alig kipillantva a lakás dermedt kietlenségébe, egy alak, mint egy zsák krumpli, úgy borul át a küszöbön.

- Taehyung? – ejtem el nevét, amint kikerekedett szemekkel áttanulmányozom a pusztán egy lépésre hátán fekvő egyént, kinek arcáról épp oly meglepettség árulkodik, mint amilyen sajátomról is. Akarva akaratlan is elnevetem magam idétlenségét figyelve, ahogy leplezve somolygását, feltápászkodik a földről, pont, mint egy orra bukott kisfiú. Vagy büdös-bogár..., igen a bogár sokkal kifejezőbb. – Jól vagy? – tudakolom kacajomat vissza-vissza fojtva. - Azt hittem, már elmentél.

- Amikor utoljára itt jártam, ebben a szobában – elmélkedik, lassan körbelesve a helységben. – Ha nem csal az emlékezetem pont itt…, csókoltál meg.

- Hogy mi? – hőkölök vissza az ajtófélfának, elkerekedett szemeimmel, a bosszúból most rajtam derülő fiút figyelve, ahogy villanásszerűen, szinte azonnal feldereng az a bizonyos ominózus eset:

- Itt az inged – rontottam megfeszített, ideges léptekkel a székem támlájára akasztott, gondosan kivasalt ruhadarabért. Már réges rég át kellett volna küldenem kisöcsémmel…, eleve nem hiszem el, hogy nem volt másik inge, lefogadom, csak egy ürügy volt, hogy kissé zsúfolt körünkbe beférkőzhessen. Aznap Seokjin tért be hozzánk látogatóba, nyájas, kedélyes üdvözléssel. Istenem, mennyire naiv voltam vele kapcsolatban, majdhogy nem fel sem fogom...

- Feldúlt vagy – röhögte el magát, meglepő vidámsággal Taehyung, óvatosan kivéve a kezemben összeszorongatott fehér anyagot. – Talán titkolózol Seokjin előtt? – döntötte gúnyos vigyorral oldalra fejét. Feltehetően arra célozgatott, hogy feltűnő hevességgel rángattam b magam után a többiek elől. – Beszélgetnem kellene vele – incselkedett tovább szobám szűkös terének közepén.

- M- Mégis miért? – horkantottam fel ijedten. – Mit mondanál neki?

- Nem is tudom, mivel kezdjem – kezdett vontatott járkálásba, alaposan szemügyre véve a helység minden szegletét. – Rögtön a tegnap estével? Vagy annál a napnál, amikor hozzád került az ing? – Tudtam jól, mi jár a fejében…, a csók a temetőnél, az éjszaka, mikor elhagytam a kulcsom, azok a távolinak tűnő napok, mikor minden egyre nagyobb lángra ébredt bennem..., bennünk.

- Maradj csendben! – szökkentem utána, s váratlan megfordulásából kerekedett közelségünk, önmagával együtt, engem is meglepett. – Csak fogd, és menj! – kaptam kínosan félre szemeim, egy határozott hátralépéssel karöltve.

- Maradjak csendbe, menjek el… - morfondírozott elnyújtott szavakkal, gőgös hangvételét egy percre sem leplezve. – Nem vagy te egy cseppet rideg?

- Légy szíves? – helyesbítettem nyájas szarkazmussal.

- Tudod, hogy nálam a szavak nem működnek – festett kéjenc, cinikus vigyort arcára, amint felvonva szemöldökét, sejtetően közelembe férkőzve, megnyalta szája szélét. Megborzongtam, szívem felpörgött zakatolása pedig fájdalmasan öntötte el testem perzselő, libabőrödző forrósággal. Sem ott akkor, sem a mai napig nem tudom megmagyarázni, hogy miként képes egyetlen pillantása, egy kósza mozdulata ilyen érzéseket kiváltani belőlem. Betegesen vonzódnék, ahhoz, amihez nem kellene?
Kim Taehyung minden kétséget kizáróan, nagyszerűen szórakozott rajtam, mintha jobb dolga sem lett volna aznap. – Várok – mélyesztette utoljára íriszeimbe pillantását, majd szemét lehunyva, kicsivel lejjebb hajolt, ezzel maradéktalanul elém tárva, a beszűrődő reggeli napfényben, még a megszokottnál is makulátlanabb vonásait. Elmerengtem szelíd, már korántsem sötét árnyakat sugárzó létében, s legszívesebben józan eszemre hagyatkozva, minden erőmmel egyre csak szabadkoztam volna, akkor még sem tettem. Testem önálló életre kelt, óvatosan lábujjhegyre álltam, és minden fegyelmezett gondolkodást mellőzve, lágy, puha csókot hintettem Kim Taehyung rózsaszínes párnáira. Megilletődött…, tisztán éreztem, hogy csodálkozott tettemen, talán éppen annyira, amennyire én is tettem, de cselekedetem viszonzásra talált általa, s kiürítve elmém, hagytam magam elsodródni az árral. 
Emlékszem, hogy azokban az időben ismertem fel igazán, hogy mennyire rejtélyes is ő, mennyire kiismerhetetlen, valamint azt is, hogy milyen szinteken volt képes, már akkoriban megbabonázni.

- Nagyon úgy tűnik, hogy vagy részeg voltam, vagy nagyon jó kedvem volt – mentegetőzök az előttem álló, szemöldökeivel furcsa játékot űző fiúnak. Ez meg miféle önvédelmi monológ volt...?

- Végletekig tudnálak ezzel bosszantani – nevet fel, s karba téve kezeit az ablakhoz sétál. Néha azon töprengek, vajon személyiség zavarban szenved-e, vagy pusztán ennyire mélyről eredő, sötét kétségek mardossák a lelkét..., s olykor-olykor azt kívánom, bár olvashatnék belőle.

- Talán ennyire élvezed a társaságomat? – kelek harcra csípős szavaival, de válasz nem érkezik. Mintha meg sem hallott volna, afféle merevséggel pásztázza át a lemenő nap utolsó, ácsingózó napsugarait, a szemközti társasház vonulatában. Nem sokkal mögötte állok meg, éppen csak annyira közel, amennyiből már tisztán láthatóvá válik tekintetének elkomorodó vonala, amivel a várost fürkészi. Arcáról már eltűntek mosolygós vonásai..., újfent a valóságba merül minden porcikája, s én csak bámulom.

- Hyerin – szól rám, pillantásával nem eresztve a külvilágot. – Ugye tudod, hogy össze kell fognunk.

- Össze kellene? – érdeklődök hitetlenségtől csengő hanggal.

- Kim Seokjin annak az alaknak dolgozik, erről már kétségem sincs.

- Akinek tulajdonképpen te is – reagálok azonnal.

- Ez már múlt idő, én egyszerűen csak…, gyáva voltam – csóválja meg fejét, szemeit egy lélegzetvételnyire lehunyva. Kim Taehyung mi a te történeted, miért nem mondod egyszerűen csak el? – Akkoriban abban a hitben éltem, hogy tartozok neki, hogy nincs más választásom, hogy számomra nincs más lehetőség.

- Taehyung – lehelem nesztelen nevét, s a szólított lassan felém fordul.

- Véget kell ennek az egésznek vetnünk – szűkülnek össze pillái, amint az ablakból beszűrődő tébláboló fényt, szinte egész testével eltakarja. – Ismered a sorsőrzőkről szóló mítosz végét?

- Nem, Kim Namjoon nem mondta el – felelem halkan. – Azt mondod, a mitológia lesz a kulcs? – kérdem felbátorodva, mire rögvest bólint, íriszeimbe vájkáló szemeit szorosan rajtam tartva. – Ha átversz, és mindez igazából ellenem szól, én…

- Neked aztán bizonyíthat az ember – forgatja meg nyűgösen szemeit, ahogy testemet kielőzve, a kijáratot veszi célba. - És még én vagyok az öntelt - magyarázza nyűglődve saját magának. – Holnapra pihend ki magad, ha rendben leszel…

- Rendben vagyok – rikkantok az ajtóban visszaforduló alaknak.
- Dolgunk lesz - egészíti ki kijelentését. - Hol találok takarót?

- Takarót? Minek az neked – kerekednek el szemeim ágyam mellett megtorpanva, mintha ismét nem tudnék lépést tartani a fiú észjárásával.

- Nem gondolod, hogy egyedül hagylak a házban – válaszolja egyszerű hanglejtéssel. – Nos, hol van takaró?

- A- A kanapé ágyneműtartójában – ráncolom rendületlen bizonytalansággal homlokomat, s fel sem ocsúdva az eseményekből, már csak a helyére ékelődő ajtó látványával szembesülök. Rég éreztem magam ennyire elveszett idiótának..., úgy érzem most a legátlátszóbb csapdába is képes lennék némán tátogva belesétálni. Mivoltomat jelenleg talán a tömegszerencsétlenség jelző írná legjobban körül...

- Majdnem elfelejtettem – tárul ki váratlanul az ajtó, míg én még mindig, változatlanul csak pislogok magam elé, mint egy akváriumba zárt aranyhal. – Park Jimin legalább nyolcvanszor keresett. Még jó, hogy le vagy némítva – dobja felém rafinált könnyelműséggel telefonomat, s alig utána ugorva, hogy ne a szőnyegen placcsanjon a készülék, a bejárat végleg becsukódik orrom előtt. Rögvest a képernyőre futtatom pillantásom, s szembesülve a ténnyel, hogy Jimin egész délután keresett telefonon, melyet ezek szerint Taehyung pontosan tudott, olyan hisztérikus dühöt pumpál belém, hogy legszívesebben tarkón vágnám a kint lábatlankodót. Nem is térek magamhoz..., a délutánunkat körül ölelő beszélgetés valóban megtörtént volna? A szövetség kapujában gyökeret eresztve, miért tűnik hirtelen ennyire lehetetlennek, hogy megbízzak benne... 

A hívás - 43. Zavar az éterben

43. fejezet

A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez. /Paulo Coelho/

    - Hyerin –

Az emberek azt mondják, hogy bármely szörnyű is egy rémálom, a valóság sokkal rútabb, hisz, ha kedve úgy hozza, puszta léte, a legédesebb illúziót is porig rombolja. Félek az ébredéstől, az aggályoktól, a felelősségtől, attól, hogy mit hoz a holnap, mi lesz velünk ezután…, csakhogy  a jelen már túl közel, s érzem, az elmémben zsibongó halk zsongás, már a valóság szülötte. Nem haltam meg…

Szörnyű fejfájás rángat vissza az ébrenlét egyszerű mivoltába, és bár álmom kínzó pokla még mindig zsibbadt lábaim körül kering, kijózanít a fülembe mászó, apró neszek hada. Fülelek, puha, meleg takaróm alól, homlokom sajog, mellkasomat fedő bőröm pedig szinte ég. A körülöttem búgó kósza szavak, ismerős hangokká válnak, ám pilláim még nehezek, s álcázva kissé kába figyelmem, csendben, mozdulatlan fekszek tovább a kórházszagú ágynemű rejtekében.

- Boncoltál már ismerőst? Úgy értem, tényleg közeli ismerőst, barátot – morfondírozik el jobbomról, hangjának rekedtes tónusából ítélve, szőke munkatársam, arcán felsejlő érdeklődését lehunyt pilláimon át is érzékelve.

- Yoongi – sóhajtja másik oldalamról Park Jimin. Mióta lehetnek itt…?

- És rokont? – folytatja lankadatlanul gondolatmenetét. – Képzeld el, ahogy…

- Menned kellene, nem? – orrolja meg főnöke, sebtében félbeszakítva szavait.

- Most jöttem – méltatlankodik, és bár türtőztetem magam minden erőmmel, kettejük magas röptű diskurzusát hallgatva, végül egy apró mosoly ül ki szám szélére.

- Somolyog?

- Inkább nevet – állapítja meg elmésen Yoongi, társához hasonló, furcsálló hanglejtéssel. Lebuktam.

- Sziasztok – nyöszörgöm szemeimet lassan kitárva, erőtlenségemet meglepetten tapasztalva.

- Jó reggelt szívem – üdvözöl egy széles, a maga módján igen gyanús mosollyal a szőke.

- Hogy érzed magad? – kérdi Jimin közelebb lépve ágyamhoz.

- Mint egy másnapos – dünnyögöm, kicsit feljebb tápászkodva.

- Tegnap délután műtöttek – hárítja esetlen próbálkozásomat Jimin. - Szerencsére egy vágás sem volt túl mély, nem értek szervet.

- Vágás – lehelem, magam elé meredve, kezemet gépiesen mellkasomhoz emelve. Tisztán érzem a legapróbb seb helyét is…

- Nagyon fáj? – húz maga alá egy széket főnököm, aggódó pillantásaival szórva elnyűtten, már-már tehetetlenül fekvő testem.

- Azt hittem meghalok – sóhajtom, és bár szavaim valós súlya megátalkodottan veri kenterbe a legnehezebb acélt is, mégis játszik könnyedséggel engedem utunkra őket. Talán fel sem fogom a történteket? – Ez a fájdalom semmiség – vigyorodok el nehézkesen hátamra helyezkedve, mindazonáltal hiába ez derűsnek mutatott festmény arcom helyén, tisztán érzem társaim feszélyezettségét.

- Emlékszel valamire? – érdeklődik kezeit karba téve Yoongi.

- Bár ne tenném – húzom el szám szélét, egy óvatlan mozdulattól felszisszenve. – Mi történt a lánnyal? És azzal a…

- Elkapták, soha többet nem bánthat senkit – szakít félbe Jimin, tekintetében még mindig a feszengés örvénylő tengerével. – A lány pedig…, Kim Taehyung húga.

- Hogy micsoda? – hőkölök meg, s amint a fiú hangzatos szavai elérik tudatom értelmező központját, rögvest szemem elé oson az emlék, a fotó Taehyung irodájában, amit…, eltörtem.

- A neve Kim Shinhye, és azon kívül, hogy sokkos állapotba került, nem sérült meg különösebben. Gyanúsabb már alig lehetne az egész – elmélkedik tovább a balomon ülő. - Azt tudod, hogy hogy a pokolba raboltak el?

- A- Arra nem emlékszek – füllentem, egy sanda pillantással felelve Jimin kérdésére, aki abban a minutumban kiolvassa ábrázatomat, minden apró vonásom mögé lát, tudja, hogy teljesen tisztában vagyok azzal, ki miatt kerültem fogságba. Tekintetének vonalát Min Yoongi-ra vezetve, lassan áll fel székéről, testével jelezvén: ideje menni.

- Hagyunk pihenni – mosolyodik el ágyam végébe sétálva. – Ne erőltesd meg magad.

- Köszönöm, hogy itt voltatok velem.

- Ha kellünk, csak szólj – kacsint Min Yoongi, sajátos habitusával.

- M- Mikor mehetek haza? – ragadom meg figyelmüket egy utolsó lélegzetvétel erejéig.

- Két nap, ha jól értesültem – int kedvesen főnököm, és hiába próbál még valami elméset kiötleni szőke munkatársam, Jimin lendületes léptekkel állítja menetirányba, és hagyják el mindketten a hófehér kórtermet. Amilyen hirtelen jelentek meg, olyan gyorsan tűntek el... Talán tervez valamit Jimin az érdekemben?

Bágyadtan helyezkedek oldalamra, a fel-fel törő fájdalmas szúró érzések seregével szembe szállva, mitől arcom is nem kívánt módon torzul itt-ott el. Egy nővér oson hátam mögé, halk ajtónyitással, de hiába kérdései, s monoton feleleteim, szemeim meredten bámulják el a lemenő nap színezte rózsaszín felhőket a szoba egyetlen ablakán át.

- Megkérdezhetem, hogy járt-e itt látogatóban egy Kim Taehyung nevű illető? – szólok át vállaim felett az infúzióval ténykedő hölgynek.

- Nem rémlik a neve, a két úriemberen túl, csak az öccse volt itt tegnap – válaszol. – Esetleg szeretné, ha értesítenénk?

- Nem, köszönöm – harapom el mondatom végét, egyhangúan tovább szemlélve az elúszó, most még sötétebb mályva felhőket. – Nem fontos.

Hogy ne lenne az, hogy ne lenne lényeges…, hiszen miként is adhatnám a világ tudtára mindazt, amit magam sem tudok elmondani, szavakkal, hangokkal ábrázolni, mert mindent átitat ez a vétkes misztérium, ez a fojtogató érzés, mélyen…, túl mélyen. Minden porcikám, lelkem minden apró szeglete szentül hiszi, tudja, hogy ő volt az, aki megmentette az életemet, aki vigyázott rám ott, akkor, azon a helyen..., mégis, mintha félnék a valóság igazságtartalmától. Lassan emelem kezem mellkasomhoz, ám ez a nyilalló, sajgó érzés sokkal lentebbről gyökeredzik, mintsem a bőrömet ért vágásból. Miért fáj, miért lesz ennyire nehéz szívem a fiú puszta gondolatától is. Túl erősek a gyógyszerek, túl…, erősek.

Két nappal később, a hét első napjának reggelén, kisöcsém sziporkázó humora kelt, ahogy valamiféle lehetetlen történetet próbál előbb nagyobb, majd látva furcsálló pillantásaimat, kisebb dózisokban adagolni. Megmosolyogom erőteljes szándékát, hogy jobb kedvre derít, közben persze hiába taglalom újra és újra, hogy az égadta világon semmilyen jellegű mentális nehézségem nincs, végülis a vak is láthatja, hogy valami igenis bánt. Valami, amit óvatos, félő kísérletekkel próbáltam megfogalmazni korábban, de végül csak elhessegettem, akárcsak egy idegesítő, csípős legyet a városba köszöntő fülledt nyári nappalokon. Jungkook híresen kíváncsi természetű, mióta csak az eszét tudja, most mégsem kérdez a történtekről. Nyilván valóan abban a tudatban van, hogy a történtek miatt ért megrázkódtatás az oka hullámzó életkedvemnek, vagy a műtét utórengése. Nem merném bizton állítani, hogy a rengeteg zűr és balhé az oka, amikbe a természete vitte, ahogy azt sem, hogy kezd végre felnőni, ennek ellenére úgy érzem, kívánni se kívánhattam volna jobb testvér magam mellé. Hogy is mondják? Bajban ismerszik meg az ember? Hirtelen egy ínyemre való testvéri közhely, vagy témához illő Paulo Coelho idézet sem jut eszembe...

- Ne szoríts már ennyi – dörmögi. – Az a dögös nővérke még félre érti.

- Mennyire hülye vagy, édes jó Istenem – tolom el magamtól a fiút egy rosszalló vigyorral képemen. – Tudod milyen jó érzés végre megölelni valakit?

- Hát még engem milyen jó – incselkedik a megvetett kórházi ágyon heverő táskámért nyúlva. – Vigyáznod kellene a sebeidre – sandít felsőmre.

- Még a végén azt hiszem, nem is az öcsém vagy – somolygok orrom alatt, s Jungkook karjában megkapaszkodva, szinte keresztülhasítjuk…, vagyis inkább csak hasítanánk a kórház folyosóit, egészen Szöul napsütés aranyozta utcáira, ha drága kisöcsém egy számomra eddig ismeretlen nővérkét el nem kezdene kegyeibe fűzni, nem sokkal a földszintre érve. Kéjenc testvérkém bárgyú vigyorát bámulva, karba tett kezeimmel várom menekülési hadműveletem célját, már-már a gyomrom fordul fel a kórház közönyös, fertőtlenítőszagú légkörétől. Egyszerűen csak el innen, a lehető legmesszebb, mintha meg sem történt volna…

- Áú! – ocsúdik fel mellém érve Jugkook, kezét fájdalmasan fejéhez emelve. Feltehetően nem volt kedvére, hogy némi lábujjhegyre ágaskodás után meghúztam egy sötétbarna hajtincsét.

- Csak vigyél haza, aztán azzal flörtölsz, akivel csak akarsz – bosszankodok, egyre csak sürgetve a lomhán vonagló fiút.

- Ha már Yujin észre sem vesz – sopánkodik a forró napsütésbe ballagva.

- Ha egy kicsit megkomolyodnál…

- Még mindig azért a gyökér járőrért van oda.

- Jung Hoseok? – kérdem meglepetten, hisz magamat sem éreztem a helyzet magaslatán  e téren az utóbbi időben. – Nem beszéltünk mostanában erről, szerintem tévedsz.

- Minden esetre miután tegnap meglátogatott, megkért, hogy nézzek rád az elkövetkező napokban, mert tanulmányúton lesz.

- Jól vagyok, nem kell felügyelet. Ezt neki is elmondtam! – érvelek azonnal igazam mellett, de úgy fest meggyőzésem kudarcba fullad. 

- Nem kérdezte erről senki a véleményed – ugrik le a parkolót szegélyezte padkáról, ügyelve gondos lekísérésemről, s hiába emelném fel hangom egy szitokszó erejéig, rögvest leint. – Viszont dolgozok holnap reggelig, így Tae lesz a…

- Tessék? – szakítom félbe menten, kissé pánikba esve a név puszta hallatán.

- Mi az – sandít rám, amint éppen az anyósülésre tuszkolna be, akárcsak egy mozgáskorlátozottat. – Megkértem, hogy nézzen rád este, élsz-e még.

- Hányszor mondjam el, hogy rendben…, áú! – jajdulok fel, testvérem erőszakos övbecsatolásától. – Ezt direkt csináltad.

- Persze, hogy direkt – kacag fel nyomoromon, és hiába minden bosszús pillantásom, meglehetősen önelégült arckifejezéssel pattan be mellém, majd egy újabb vigyort intézve felém alig elhelyezkedve, ezúttal kis híján szemébe lógó frufruját rántom meg. Pont, mint két civakodó óvodás, ha ezt látná valaki, minden kétséget kizáróan megkérdőjelezné először életkorunkat, másodszor pedig mentális képességünk felől érdeklődne. Jeon Jungkook igaz testvérként aggódik értem…, még ha ezt szavakkal képtelen is lenne elém tárni, mégis jól tudom, hogy, ha majd egyszer elhagynak a barátok, szerelmek foszlanak szerte, vágyak törnek össze, számára csak én, számomra pedig csak ő lesz ezen a romlott, kiszámíthatatlan világon.

Valamit magyarázni kezd kisöcsém az új munkájáról már az első kereszteződésnél, de hamar elveszítve a fonalat darálása és a rádióban híreket ecsetelő nő hangja között, tekintetemet a mellénk suhanó Hangang hídra szegezem. Szívesen állítanám, hogy szinte dübörögnek elmémben a gondolatok, a terveim, a jövőképem, viszont ekkor bődületes hazugságba ringatnám saját magam, hiszen agyam olyan tompa és üresen kongó jelenleg, hogy eldönteni sem tudom…, a reggeli fájdalomcsillapítók részegítik meg érzékeim, álmosítanak el, vagy ennyire tanácstalan lennék?

A Han folyó buzgón fodrozódó felszínén, szinte táncolnak a nyári napsütés sugarai, és hiába törnek meg minden örvény szélén, lankadatlan állják a habokat, nem hátrálnak meg…, mindent beborít éltető fényük. Szinte mosolyognak, mintha boldogok lennének a mély víz hullámain, ahogy a makulátlan tisztaságú ragyogó kék ég visszatükröződik általuk, gondosan megkerülve egy-egy útjuk álló hajót. Szürreálisnak hat ahogy a városra ereszkedő szmog függyönt átjárja a kora nyári fülledtség, mintha pusztán most ébredne fel téli, búval bélelt álmából Szöul.

- Nem is figyelsz rám – dörren fel morcosan Jungkook a vezető ülésből. – Nem figyel – állapítja meg immáron saját magának, fejét az út felé csóválva. – Bezzeg, ha én nem hallgatnám őt – folytatja elmés piszmogását. – Kitörne az újabb koreai háború – taglalja tovább, mire megforgatom szemeimet. – Ezúttal az amcsik sem állnának mellénk.

- Hallak ám – dünnyögöm, homlokomat elemelve a kellemesen hűvös ablak adta támaszból. – Mr. hatszor buktam történelemből.

- Hatalmas tévedés! – kontráz rám sebesen. – Csak ötször. Mondom én…, sosem figyelsz rám! – röhögi el mondatának végét, engem könnyűszerrel magával rántva a nevetésbe. Az útra pillant, majd pár másodpercig rajtam pihennek meg szemei, ahogy belemosolyog vigyorgó arcomba, újra az útra les, s végül elégedetten parkol le társasházunk elé, melyre úgy mászatom fel tekintetem, mintha emberöltő óta nem láttam volna. Nem szerettem a környéket, a házat, az itt lakó olykor kellemetlen alakokat, ennek dacára most egyre csak az otthon szó ötlik fel bennem, holott csupán pár napja voltam távol innét. Igaz lenne a mondás, valóban képes minden, akár egy csettintés alatt átértékelődni az emberben?

- Megleszek – kapok testvérem keze felé, aki éppen az autót készül leállítani. – Menj csak, ne késs el a munkából.

- Na, ezek szerint fél füllel csak hallottál – vonja fel dölyfösen szemöldökeit, tenyerét visszamasíroztatva a kormánykerékre. – Pedig korábban éppen meg akartam sértődni – nevet bele arcomba, s kikerekítve szemeit, hirtelen, szinte reflexszerűen fekszik ajtóm ablakának leengedő gombjára. – Taehyung! – kiált keresztül az autón, s a név hallatán csaknem ösztönösen az ülés, most a szokottnál is kényelmetlenebb kárpitjába süppedek. – Taehyung! – hajol közelebb megdermedt testemhez, hogy jobban kilásson a járdán, feltételezhetően a legtermészetesebb váratlanságból előlépő egyénre. Vonakodó, már-már feszélyezett szemeim, óvatosan keresik meg a közelebb lépő alak aurájának vonalát, majd annak egyhangúan rám irányuló pillantását, de végül csak lábaimra meredek.

- Tae, felkíséred Hyerin-t kérlek? – vigyorog Jungkook, az autó mellé lépőre.

- Fel – bólint egyszerűen, ám alig kimondva szavát, öcsém felé fordulva, mérges aggodalommal hördülök fel.

- Nincs semmi baja a lábaimnak! És más egyéb testrészemnek sem.

- Lázad van? Tiszta vörös a fejed…, lehet a gyógyszerek miatt? – elmélkedik ártatlan balgasággal.

- Na jó, köszönöm a fuvart, igyekezz nem kirúgatni magad drága kisöcsém – intek egy ócska mosollyal, s vehemensen kivágva az ajtót, szinte a kint állót, baloldali, felvont szemöldökével együtt arrébb taszajtva, bevágom magam után azt, s kihúzott háttal, kimérten indulok el a bejárati kapu irányába. Előbb Jungkook kiált utánam, miszerint már megint kegyetlenül bánok szeretett kocsijával, majd Taehyung kérdése késztet egy kelletlen sóhajjal megtorpanásra a járda kellős közepén, hogy ugyan a táskám kell-e.

- Szóval kell vagy nem? – kérdi ismét, a hátsó ülésről kiemelt sporttáskámat maga mellett lógatva, arcán megjelenő cinikus derűjét egy ponton sem leplezve.

- Kell – hajtom le fejem, s magam előtt összekulcsolt kezeimet tördelve, majdhogy nem homlokomra írom zavart viselkedésem forrását. Nem érzem jól magam…, egyáltalán. Ezekről a kelletlen meglepetésszerű feltűnésekről, már szót sem ejtve. A napnak pontosan ezen szakaszán téblábol éppen itt, pont most érne ő is haza?

Kim Taehyung felsőtestéhez méltón illeszkedő fehér ingének ujját könyökéig feltűrve, vagyis inkább gyűrve lép a nyári meleg, fülledt idő ellen menedékként szolgáló, hűvös lépcsőházba, minek kapuja a vártnál is nagyobb zsivajjal csapódik be mögöttünk. Jobb kezében táskám markolja, és bár minden erőmmel erektől duzzadó, fedetlen alkarjáról igyekszem elhessegetni szemeimet, azok csak visszatévednek, mintha íriszeim saját elmémmel űznének gyermeteg játékot. Fogalmam sincs mikor vált ennyire imponálóvá számomra megjelenése…, talán mindig is bennem volt szépségének érzékelése, most mégis szinte beleremeg térdem, amint hátára osontatva tekintetem, elveszek kesernyés parfümének illatában. Meleg fahéj, méz, szegfűszeg…, cédrus és citrom, mintha minden jegy úgy csavarná el fejem, mintha az sosem lett volna a helyén, oly könnyedén, oly…

- Szóval ideadod a kulcsokat, vagy bámulod még a mellkasomat egy ideig? – húzza kevély mosolyra száját. 

- Ah, persze – dugom kezem pulóverem zsebébe, ahonnan gyorsan kiemelve, egyenesen a zárba dugom…, a rossz kulcsot, amit újabb és újabb téves kísérlet követ, míg aztán csak utat enged a lakásba vezető, sötétbarna ajtó. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki, egyszerűen köszönjem meg? Nyilvánítsam ki, mennyire hálás vagyok, hogy újra ő volt az, aki megmentette az életemet? Megőrjít ez az esetlenség, zavarodottságomat pedig kár is lenne leplezni...

- Jól érzed magad? – sétál mögém a fiú.

- Csak tedd oda valahova – mutatok fáradt mozdulatokkal a nappaliba, ahova a fiú kötelességtudóan le is helyezi a táskát, s megállva nem sokkal messzebb vele szemben, kissé ingatagul kezdem a padlót méregetni. – Köszönöm – hangzik tőlem némi bódulattal. Köszönöm, hogy felvonszoltad a poggyászomat, ez esetleg erre lenne elegendő, semmi többre.

- Hyerin, jól vagy? – vizsgál át közelebb lépdelve, hangjából tisztán kivehető furcsa aggodalommal. Milyen szokatlan a szájából saját nevemet hallani…

- J- Jól – dörzsölöm meg homlokom nyúzottan. Mi az ördög van velem…? 

- Menj be, le kellene feküdnöd – parancsol rám szemöldökeit ráncolgatva.

- Ne…, ne utasítgass – lehelem halkan, amint legyintve elfordulok tőle.

- Ez egy erős javaslat volt. Nem takarítalak fel, ha ideájulsz – húzza el száját, amit egy fancsali grimasszal jutalmazok, és bár elég erőt érzek magamban, hogy ellépjek közvetlen közeléből, minden bizonnyal, ha nem ugrik utánam, hogy felkaromnál fogva visszarántson, már a parkettán feküdnék, mint egy elejtett vajas kenyér. Kiegyenesít, talpaimra állít vállaimat fogva, és bár mivoltomat fürkészi, arcomat tanulmányozza, hogy végre rá nézzek, tudom…, újra torkomban rekedne minden kikívánkozó, a történtekre reflektáló szavam, abban a pillanatban, ahogy pillantásunk találkozna. 

- Nem bocsátok meg, ha még egyszer bajod esik – úszik fülembe mély, selymes hangja, mely kellő komolysággal meghintve, újfent arra késztet, hogy felemeljem tekintetem. - Sem neked, sem magamnak – folytatja feldúlt nyugtalansággal, de fejemet szédület kerülgeti, erőm kevés, és félek…, viszolygok szemeibe nézni, mert tudom, megláthatja azt, amiről én sem tudom, hogy valóságos-e, hogy nem-e csupán a trauma, a gyógyszerek teszik ezt elmémmel, kihasználva erőtlenségem... Kim Taehyung, mit akarsz tőlem?