A hívás - 40. Vezeklés

40. fejezet

    Taehyung

Reggelről reggelre, estéről estére görgetem végig elmémen, mint valamiféle megoldásra váró nehezéket, azt, amiről magam sem tudom, hogy valódi-e…, hogy valaha igaz lehet. Képes vagyok felidézni, szinte még zsigereimben motoszkál a megvető, irigy gyűlölet, melyen át Jeon Hyerin-t figyeltem akkoriban, csupán hónapokkal első találkozásunk előtt. Bája elragadta figyelmem, ügyetlen téblábolása, mosolya, szinte beleégették magukat agyam legtávolabbi szegleteibe, hogy aztán tudtomon kívül rejtőzzenek el, türelemmel várva a percet, mikor végleg megtörök. Érdekelt mit rejt a lány bensője, mitől vált kihűlt lelkem titkolt mentsvárává, s most, hogy itt állok, szemben utálkozó, fancsali tekintetével, újfent elém húzódik a kérdés: mikor engedtem ennyire közel? Mikor feledkeztem meg, s hagytam elvakítani magam egy káprázat szülte délibábtól…? Úgy érzem, mintha félrevezetnének, akárha minden gyanúmat kútba vágva tévesztene meg egy látszólagos, mesterkélt érzelem. Ez lenne az, amit az emberek szerelemnek csúfolnak? Hideg futkos a hátamon a szó ismereten hangzásától, ahogy minden egyes közénk ékelődő pillanatban, egyszerűen csak érinteni vágyom őt…

- Fel nem tudom fogni, hogy volt egyetlen egy perc is, amikor azt hittem, tehetsz valamit, hogy a tegnap történtek elvezetik a nyomozást általad a tetteshez – csóválja meg hitetlen kilátástalansággal fejét az előttem karnyújtásnyira toporgó kócos alak. -  A rendszer, a minisztérium, és saját téveszméid bábja vagy, és ezt te is pontosan tudod – vágja arcomban a tömény valóságot irodám közepéről, majd ellöki magát a megannyi értelmetlen, lezárt ügy dokumentumait rejtő szekrény sivár borításától, mire az egy magas polc szélére rejtett képkeret zuhanását előidézve inog meg. Megrökönyödve bámulja el, ahogy a tárgy minden apró szeglete szilánkjaira törik pusztán centikre lábaitól, majd ösztönszerűen az okozott kár romjai után kap.

- S- Sajnálom – hebegi félve, amint térdre rogy.

- Hagyd – utasítom hidegen háta mögé lépve. Semmi szükség erre a közjátékra, ugyanúgy ahogy jelenlétére sem tarthatok igényt, nem kívánja józan eszem egyetlen sarka sem…, nem kellett volna hagynom, hogy kövessen idáig, mégis mit gondoltam? Visz, egyszerűen csak magával ránt igyekezeteim ellenére, naivitásomtól megszégyenülve, balgaságomtól megrészegülve. Mozdulatait bámulom meredten…, mit tudott ő adni nekem, mit láttam meg benne, amiért szembe mentem a paranccsal, amitől lépten-nyomon ellenálltam az utasításoknak, egykor tudat alatt, mára már…

- Áú! – hördül fel egy töredék vágta sebtől, bosszúság csillapította, ijedt arcával minden kétséget kizáróan, saját ügyetlenségén morfondírozva. Már csak ez kellett…

- Mondtam, hogy hagyd ott! – förmedek rá mérgemben, s remegő karja után nyúlva, megrántva azt, könnyed mozdulattal állítom talpra őt, és azt a temérdek súlyú szerencsétlenséget, melyet vállán cipel. Nem gondolkozok, ha így lenne, talán megszabadulhatnék bűnös, meglehetősen perverz szexualitással átitatott cselekedeteimtől, és megeshet, hogy sérülés csúfította ujját sem venném ajkaim közé, oly hévvel mintha életem múlna rajta. Próbálja elkapni kezét, de erősen szorítom, s a vér acélos ízét megszívva, nyelvemmel fonom körbe fájó, dermedt porcikáját.  

- Mi a jó francot csinálsz? – sikít fel hisztérikusan, ám nem törődve riadtan engem vájkáló pillantásaival, lehunyva szemeimet, hagyom, hogy újfent elborzasszon vérének vasas, kesernyés aromája, mely már az első percben sem volt kedvemre. Lassú, kimért mozdulatokkal vezetem kezem farzsebemhez, ahonnan egy kissé már gyűrött papírzsebkendőt kiemelve, a lány mutatóujja köré csavarom. Meglepi, tisztán érzékelem, hogy nehezen mászik elméjébe a jelenetek valóságtartalma…, keresi a szavakat, egyszerűen csak bámul hol meredten maga elé, hol futólag rám. Egy kósza momentum csupán az egész, mégis mintha órákra megállna a köztünk lappangó, feszült hőt árasztó levegő.

- Még csak az kellene, hogy összevérezd a szőnyegem – orrolom meg gúnyosan.

- Ez…, ez marha undorító volt – ráncolja rám rémület átjárta, grimaszos arcán éktelenkedő szemöldökét, mint, aki még mindig a történtek hatása alatt áll. A pillanat tört része alatt rohan keresztül agyamon egy kéjenc kép, mintha egyre nehézkesebb volna önmegtartóztatásom, mintha minden, ami férfivá tesz, csak az előttem esetlenül ácsorgó lány után sóvárogna. Őrület…

- Igen, minden bizonnyal valami kórság terjeng a nyálamban – hajolok a földön heverő fényképért. – Jobb lesz, ha vigyázol, az első tünet a heves szívdobogás – egyenesedek ki, majd a fotót felmarkolva, asztalom legalsó fiókjában lelek újbóli menedéket húgom képének. – A második a szavak elakadása, nehézlégzés, forróság – folytatom önelégülten a teljes váratlanságból felötlött gyermeteg játékom, s elnézve Jeon Hyerin bambán pislogó mivoltát, szavaim zökkenőmentesen érnek célt.

- Aztán legyűrhetetlen sóvárgás, megmagyarázhatatlan vonzalom kerít hatalmába – lépek közelebb, résnyire eltátott szájára engedve tekintetem vonalát, mire egy megfékezhetetlen mosoly merészkedik képemre. Lehajtom fejem asztalomnak dőlve, kezem karba fonom, s puszta lélegzetvételére is büszkén áhítozó füleimre hagyatkozok a nesztelen tér közepén.

- Ha a megérzéseim nem csalnak, az én vérem is hordoz némi nyavalyát hasonló tünet együttessel – száll be epés humoromba, mely tagadhatatlanul kizökkent, ám, hogy ne lássa meglepettségem, egy felfestett vigyorral csóválom meg fejem, annyira, mennyire lesajnáló kicsinyességem csak engedi. - Remélem el is visz a kór! - pufogja kezét nézegetve. - Ki ő? – teszi fel kérdését pár elnyújtott másodperccel később, pillantásával körözve aurám körül, alakomat gondosan kikerülve.

- Valaki, aki fontos nekem – vonom meg vállaimat hűvösen. - Nem hiszem, hogy erre akarod vesztegetni az időd – sóhajtom ellépve asztalom támaszából.

- Igazad van – emeli fel állát, alapos figyelemmel kihúzva minden testrészét, majd tengelye körül megpördülve, ügyelve magabiztos lépteire, ráfekszik a kilincsre, s a folyosóra lép. Hangos morajjal csapja be háta mögött az üvegezett ajtót, noha feltételezéseim szerint terveiben nem szerepelt ilyen erélyes távozás. Ismét megmosolyogtat a gondolat, a kép, ahogy elszégyellve magát, felpaprikázott sebességgel távozik az épület falai közül, gyanítom főnöke segítségéért igyekezve, ahhoz az emberhez, akire mindig minden körülmény között számíthatott…, akinél mindig békés megnyugvásra lelt, akivel megoszthatta titkának terhét. A hős segítőt megformáló szerepért, a díj nyertese ebben a filmben Park Jimin lenne? A belem fordul ki…

Halk, undorban ázott, megfontolt vigyor tapad meg mihaszna képemen, ahogy székemre hányt, mobilomat rejtő dzsekim felé lépdelek, melynek csörgése kelletlenül hasítja át újra és újra a szoba ürességét.

- Mama? – szólok furcsálló érdeklődéssel sebtében fülemhez nyomott telefonomba.

- Tae – szipogja. – Borzasztó dolog történt kisfiam, a húgod…

- Miről beszélsz, mi van vele? – csapok tenyeremmel asztalom karcos borítására, minden felgyülemlett félelmemet kiélesítve szemeim előtt.

- Elvitték, egyszerűen fogták és elvitték – motyogja nagyanyám el-el akadó lélegzetvételével, könnyeit tehetetlenül nyelve.

- A jó büdös kurva életbe – tör utat trágárságom legalja. – Tudtam, tudtam…

- Tae – leheli alig hallhatóan.

- Láttad kik voltak?

- Két sötét ruhás alak, ellökött…, azt mondták az egyetlen esély az internet legsötétebb bugyrának… - csuklik el hangja.

- Hogy micsoda? Folytasd!

- Az internet legsötétebb bugyrának feltárása.

- Mi a francot jelent ez – dühöngöm tovább kabátomat szorongatva.

- Hozd vissza a kis unokámat, meg kell mentened őt! Ígérd meg!

- Az életem árán is megfizet az, aki ezt tette – csikorgatom meg fogaimat, s izmom megfeszítve, minden indulatomat elnyomva tárcsázom fel So Jisub-ot, akivel pusztán pár napja kaptuk kézhez a jelenleg is folyó ügyet. Nagymama tudja jól, hogy közöm lehet az eltűnéshez, hogy nem hiábavalón intettem korábban óva őket…, tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, nem volt kibúvó. Kavarog elmém minden épkézláb gondolata, amint Jisub a fejleményeket ecseteli, ennek dacára hiába kérdezem a korábban hallott szavakról, számára is éppoly homály fedi azok mögöttes tartalmát, mint, ahogy talán nekem sem mondanak semmit. Tisztában vagyok vele, hogy Jeon Dongwoo állhat húgom elrablásának hátterében, eszem mégis óhatatlanul kreál összefüggéseket az elmúlt gyilkosságok körülményeivel, s talán, ha a központiak segítségével fény derül az elhangzottakra, nem pusztán egy sorozatgyilkos kerül kézre ezúttal.

Őrjöngve szelem keresztül a rendőrségi parkolót Jisub-tól kapott helyszínhez loholva, mely úgy néz ki pontosan az a hely, ahol a legutóbbi áldozat holttestét megtalálták. Jártunk már ott, mit akarhatnak a szövetségiek, minden forró nyom kihűlt még ebben a kora nyári hőségben is…, vagy én hordok szemellenzőt, és valóban megrekedtem egy egyszerű járőr szintjén, minden érzékemet elveszítve a túlságosan is bőrére felejtett hónapok alatt? Ki kell derítenem mi történt a húgommal, az idő a nyakamnál fogva rángat, egy percet sem vesztegethetek.
- Taehyung – hallatszik a vonal túloldaláról, a pokol legmélyére kívánt embernek gúnyolt lény üdvözlése, amint nevemet rágja szét apró darabkákra.

- Hol van a testvérem – szűröm fogaimon keresztül, ingerülten átcsavarva a kormányt egy járhatóbbnak vélt sávra.

- Jól hallom vezetsz? – kérdi tenyérbe mászó higgadtsággal. – Nem kellene a volán mögül telefonálnod.

- Hagyja a kurva körítést – vicsorgom, mint egy támadásra kész kutya, feleletet hiába várva.

- A munkádat kellett volna tejesítened fiam, nem beleszeretni az ellenségedbe – taglalja hideg közönnyel. - Viseld a következményeit.

- Hova vitték – kerekedek újfent ostromlásra, hirtelen lépve a fékre a kereszteződés mélyvörös, vibráló fénye előtt.

- Nem mocskolom be a kezem, legyen elég annyi, hogy van, aki örül az ilyen csinos, fiatal lányoknak, és örömmel…, hogy is mondjam – köszörüli meg halkan eleresztett somolygásától torkát, arcán ülő vigyorát, szinte két szemem előtt érzékelve. – Átveszi az árut, és nem kérdez feleslegesen – sóhajtja, mintha érdek fűzné, s én csak némán hallgatom, minden pillanattal újabb hurkot tekerve saját nyakam köré. - Tudod Taehyung, hűséges katonám voltál, megbízható, kötelességtudó. Felkaroltalak, mert tudtad mi az a gyűlölet, tudtad mire szánt a sors, elfogadtad a halált, az elmúlást vezeklés nélkül. Azt gondoltam tökéletes utódom lehetsz, hogy elvégzel minden kirótt munkát, hogy együtt megteremthetjük az egyensúlyt. Mi lett belőled fiam?

- Ember – lehelem, s pontot téve bűnös aljasság szennyezte kötelékünk végére, elvágva azt hosszú ideje bűnhődéssel fent késemmel, az autó legtávolabbi pontjára vágom telefonomat. Van egy másik rajtam és a Jeon lányon túl, aki már réges régen átvette a helyemet…, a harmadik sorsfigyelő. Jeon úr pontosan tudta mikor inogtam meg, mégis a végsőkig hagyta, hogy felőröljem saját magamat. Ha nem ma, ha nem is holnap, ha majd egyszer nem marad már semmim, és senkim, ha már minden porrá égett körülöttem, én leszek a következő áldozat, és soha, senki nem fogja megtudni, hogy a világ általam vált kevesebbé. Ez volt a terv, mindig is ez volt, amennyiben csorba esne elkötelezett hitemben, a hitben, mely felemésztett, s átvágva torkom hagyott elvérezni a vezeklés jéghideg kövén. Az én hibám volt minden…

A helyszín átlagos forgalmú, a tettes valószínűleg tettének eredményét megbánás nélküli közönnyel kezeli, az áldozatok közel anyaszült meztelenül, mint egy zsák szemét, úgy hevertek a rakpart kövén, szinte észrevehetetlenül a külső sávból. Órák választanak el bennünket egy újabb halott lánytól, és a folyamatot latolgatva, valószínűleg már nem él.

- Uraim, ő itt Kim Taehyung a társam – harangozza be érkezésemet Jisub, méterekre a tett helyszínétől. – Ők itt Han és Seong ügynök a központból – mutat előbb a magasabbra, majd a látszólag fiatalabb fickóra.

- Örvendek – hajolok meg a két férfi előtt, kik azonnal viszonozzák gesztusomat. – Hallottak már arról a kifejezésről, hogy az „internet legsötétebb bugyra”?

- Legsötétebb bugyra? – ismétli meg kérdésemet Seong, szemeit gyanakvón hunyorítva.

- Ezt honnan szedted? – súgja furcsállóan mellőlem társam. - A telefonban sem értettem miről beszélsz.

- Úgy gondolom, kapcsolódhat az ügyhöz – közlöm sivár nyugodtsággal, holott belül felfal a feszültség minden hátrahagyott másodperccel. – A nyomozás során találkoztam ezzel.

- Úgy hangzik, mint… - fordul az idősebb Seong felé, aki kiemelve mobilját farzsebéből, rövidesen füléhez emeli azt.

- A Japán prostitúció hullám idején fellelt hálózat? – morfondíroz Han ügynök társa felé, mintha legalább értenünk kellene kettejük diskurzusát, s Jisub-bal kényelmetlen tudatlansággal össze is nézünk, mire az szóra is nyitja száját.

- Tea, honnan ez? Mi van, ha félrevezető, téves nyom és csak az időnket vesztegetjük? Nem volt semmi ilyesmire utaló jel.

- Egy nyomozás kellős közepén járunk, biztos nyomokból igen szűkösen megpakolva az aktát – húzom el számszélét, mire társam rögvest beleegyezően elhallgat. Magam sem tudom miféle út ez, de pillanatnyilag ez az egyetlen, amin hajlandó vagyok elindulni, szövetségi nyomozás ide vagy oda.

- Eunkyung figyelj, kihangosítalak – hadarja telefonjába az egyik, majd maga elé nyújtva azt, mindannyiunk számára hallhatóvá teszi a vonalat. – Amikor 2008 tavaszán Japánban megindult a prostitúciós emberkereskedelem, használták a sötét internet kifejezést?

- Drágám, az internet egésze egy hatalmas sötétség – rikolt fel egy mézes hangú nő, mintha legalább csábításra lenne hivatott a hívó fél irányába. Minden bizonnyal szövetségi adatelemző a központi rendszerek kavalkádjából, ahol még azt is tudják holnap mit teszel, nem csak azt, hogy ma kivel mit beszéltél meg, és milyen honlapokat böngésztél. – Tudom, mire gondolsz…, igen használták, és sajnos használják a mai napig. Rejtett, amolyan fekete szerverekről olyan lélekfacsaró mocskot lehet elérni, amivel nem szívesen fut össze az ember. Szervkereskedelem, szexrabszolgák tömkelege.

- Hallottam már erről régebben – jegyzi meg Jisub. – Hogy nem tudták ez idáig megakadályozni ezt?

- Ahogy a legegyszerűbb oldalakat sem képesek cenzúrázni – konstatálja Han. – Távoli szerverek elburjánzott tiltott hálózata.

-  Eunkyung vesd ki egész Szöulra a keresést, találd meg a két áldozat, és az eltűnt lány nyomát – szólítja fel a nőt újfent a fiatalbbik ügynök.

- Ha meg is találom őket a környéken fellelhető kiszolgálón át…,kevés az esélye annak, hogy megtaláljuk honnan erednek a feltöltött adatok, ezek nem holmi proxyszerverek – ecseteli hevesen.

- Az Államokban ezek virágkorukat élik, licitálnak az egyes nőkre, gyerekekre, a szállító pedig célba viszi az áldozatokat. Sorozatgyilkosok, gyűjtők… - kezdi tovább magyarázni Seong, dolgáról meggyőző bizonyosságot téve, mintha a vérében is a pszichopata elkövetők felkutatásának titkos összetevője csörgedezne. - Talán bonyolultabb az ügy, mint hittük.

- Valami még mindig nem áll össze – engedek utat elmélkedésemnek, egy mély levegővel elterelve húgom vészesen ketyegő órájáról figyelmem.

- Jóságos Istenkém! – sikolt fel a telefonból a nő, ijedtségével bennünk is némi riadalmat keltve.

- Mi az? – hőzöng fel Han ügynök.

- Átküldtem a fájlokat – szól ránk, mire rögvest a képernyő felett gyűlünk össze. – Az arcfelismerő szinte azonnal megtalálta egy kívül eső szerveren futtatott szoftveren a lányokat. Ha nem lennék szövetségi adatelemző, most biztosan egy sarokba bújnék sírni, látjátok azt, amit én?

- Ez egy – nyelem el felgyűlt nyálam az elém tárult látványba süllyedve. – Aukciós oldal?

- Az eltűnt lány – mutat hirtelen Jisub egy előkerülő fotóra, mely mellett pirossal egyértelműen jelzik: elkelt.

- Ez a két lány került fel nagyjából fél órája, az aukció tíz perce járt le – állapítja meg Seong, figyelmét az utolsó oldalon látott fotókra szegezve, velünk együtt.
- Mire árulhatják őket? - érdeklődik társam, némi undorral hangjában.
- Amire megveszik. A gyilkos profilja alapján, egy impotens, negyvenes éveiben járó férfi éli ki beteges hajlamait a lányokon, ám korántsem biztos, hogy a vevő ezúttal ugyanaz - magyarázza Seong. - Eunkyung minden képességedet vesd be, meg kell találnod a vevő hálózati azonosítóját – utasítja kimért indulattal a nőt, ki talán felel a férfi parancsára, azonban már nem hallom, hirtelen minden túl…, halkká válik körülöttem. 

- Ez nem lehet – bámulom el a két, felismerhetetlenségig eltorzult arcú, kába nő fényképét, észre sem véve, hogy szavak hagynák el megfáradt számat. – Nem lehet – ismétlem monoton, ám hiába szólít fel Jisub, csupán vállaim heves rázása térít észhez pillanatnyi szédületemből. Esetlegesen rosszul láttam, talán csak az őrület kerülget lidérces árnyakkal, és járatja a bolondját elmémmel...

- Tae, jól vagy? Ismered valamelyiket? – szólongat tovább társam, mire ösztönösen kúszik szemem a képernyő rémálom szülte képeire, amint megfeszítve, minden körülöttem álló pusztán válaszomra ácsingózik. Nincs visszaút, ez a tömény valóság, s a torkom köré font hurok sem volt tán ilyen kegyetlenül szoros ezelőtt soha, mondatom végül mégis utat tör.
-  Jeon Hyerin, alatta pedig a húgom, Kim Shinhye.

A hívás - 39. A sors harmadik őrzője

39. fejezet

A világ egy veszélyes hely, nem azok miatt, akik gonoszságokat követnek el, hanem azok miatt, akik ezt tétlenül nézik. Albert Einstein

- So Jisub nyomozó vagyok a rendőrségtől – iramlik meg felénk a férfi, nyomában egy minden szavamat belém rekesztő illetővel, s, mire az események tudatosulni tudnának bennem, már kezet is ráznak főnökömmel. Jimin rám les, egyenesen döbbent pillantásomba fúrva értetlen kérdését, mely minden bizonnyal pontosan egyezik az elmémet keresztül hasító szalagcímmel: Ő meg a büdös francot keres itt? – A társam, Kim Taehyung – mutat a rajtunk meglehetősen keresztülnéző fiúra So Jisub nyomozó. – Mi felelünk az ügyért.

- Nos, egyeztettem a Hanyang halottasházba szállított másik két áldozat patológusával, és első ránézésre ugyanaz a tettes – vezeti a férfit közelebb a boncasztalhoz Jimin, higgadt nyugalommal, míg én pillantásommal szinte fojtogatom a hátrább megálló, kifejezéstelenül nézelődő fiút.

- Második ránézésre is – hajol a lány megcsupaszított, vágások torzította teste fölé Yoongi. – Egy huszonnyolc centis pengeélű, fedelező kés.

- Kérlek – ékel utat egy vékony nesz oldalamról. – Mi? – kapom arcom munkatársaim felé.

- Fedelező kés – ismétli meg Yoongi tovább tanulmányozva a testet.

- Kérlek, segíts rajtam! – nyesi át elmém a zsivajjá erősödött hang, s mire a szűkülő tér tornácáról, ingatag testem visszaléphetne, csupán Kim Taehyung rám pillantó, kétes tekintetébe kapaszkodhatnék, ám az elenged, s a mélység magával húz.

Úgy térek magamhoz, mintha csak egy mindent átszelő zúgás kaparná végig agyam legrejtettebb, józan eszemért felelős sarkait. Szívem torkomban dobog, s mintha kegyetlen erőszakkal löknének ki ágyamból, az első kezembe akadó farmerrel karöltve loholok ki szobám falai közül.

- Te jó ég, minden rendben? – hőköl vissza a konyhából felém kémlelő lakótársam. – Mintha szellemet látnál – néz végig hanyagul felöltözött testemen. – Ennyire rosszul festek? - igazgatja meg kócos fürtjeit Yujin.

- El kell mennem – fújom ki résnyire nyitott ajkaimon zihált szavaimat.

- Korai vagy – húzza el száját furcsállóan. – Kávét nem kérsz? Most készültem csinálni egyet.

- Az öcsémmel csak az időt vesztegeted – robogok az előszoba komódjához. – Vidd be az üzletbe, szerintem még érvényes a jótállás.

- Te meg miről beszélsz – rikkant vissza mit sem sejtve a lány.

- Igaz is, még nem szólt neki – mormolom orrom alatt cipőm sebes bekötésével. – Semmi, majd jövök! – erőltetek magamra egy feszült mosolyt, majd kirúgva magam előtt a bejárati ajtót, a másodperc tört része alatt kerülök szembe azzal, amihez sorsom útja, folyton folyvást vezet, hiába minden igyekezetem. Ezúttal azonban roppantul hasznosnak vélem óramű pontosságú megjelenését, s eltökélt szándékomként tűzöm ki megfigyelését, és nonszensz faggatását.

- Jó reggelt – böki felém Kim Taehyung, lezser, mit sem törődöm habitussal, a lépcsőház lakásunk ajtaja előtt elhaladva. Állítom, rám sem emelete tekintetét...

- Pocsék reggel – morgom válasz gyanánt, s szűk farmerom zsebébe hányva kulcscsomómat, a vallatásra korántsem áhítozó egyén után sietek. – Beszélnünk kell – érem utol, ám nemes egyszerűséggel folytatja baktatását a lépcsősoron lefele, hiába minden szólongatásom. – Mióta vagy te holmi nyomozó, aki gyilkosságok ügyében dolgozik? – dobom, mi több, vágom erőnek erejével hátba a fiút időszerű kérdésemmel.

- Mindig is az voltam – dohogja a kapu kilincsért nyúlva.

- Akkor mit kerestél az utcákon, járőrözés címszóval – szajkózom tovább.

- Elég a kérdésekből – sandít hátra, s meglökve a rozoga kaput, a napsütötte utcára lép. – Nincs időm veled és a gyermeteg, idealizált világoddal foglalkozni.

- Gyermeteg? – tolom képébe lankadatlanul, mely már percekkel ezelőtt sem volt ínyére, most meg aztán végképp kilábalni látszik sodrából.

- Süket vagy? – torpan meg a város hömpölygő forgatagába érve éppen csak egy karnyújtásnyira az épület előtt parkoló autók sokaságától.

- Ha nem segítesz, ma meghal még egy lány!

- Hangosabban nem tudsz kiabálni? Még nem hallottak elegen – pördül felém mogorva vehemenciával.

- Áruld el, mit tudsz a korábbi áldozatokról – csattogom tovább, bosszús pillantásokkal sorozva az előttem álló, engem fájdalmas nyűggel szemlélőt.

- Maradj távol tőlem és az egész ügytől – szűkülnek össze mandulavágású, mélybarna szemei.

- Tudod jól, hogy ez nem lehetséges – mosolyodok el elszántan, ami szemlátomást lelkéig hatol, s szinte lefagy a szavak övezte magabiztos gesztustól. Lehunyt szemekkel, némileg meghunyászkodva lobbanékony közeledésem elől ér autója mellé, mely mintha gazdája minden apró titkát őrizve pihenne egy magas platánfa hűvös árnyékában. – Meg fogom menteni a lányt, te pedig nem fogsz megakadályozni ebben.

- Ha így is lesz, rajtad ki fog segíteni? – szól vissza higgadt kicsinyességgel, tekintetéből a legegyszerűbb érzelmeket is megtagadva szemem világa elől. - Nem biztos, hogy ezúttal megmentelek – tesz pontot száraz mondandója végére, s egy megfáradt sóhajjal karöltve kivágja maga előtt a sofőrülés ajtaját. Fortyogok a tehetetlen dühtől, szinte saját nyelvembe vájom tompa fogaim, ám mielőtt vér serkenhetne, valamiféle megtébolyult Isteni sugallat tuszkol be az éppen induló autóba. Megfeszülve préselem magam az ülésbe, amint szaggatott tempóban bekötve biztonsági övem, ellentmondást nem tűrve meredek az útra, egy pillanatra a rám bámuló fiúra, majd újra a forgalomra. Nem szól rám, egészen belegyezően nyúl a sebváltóért, amit marconán megragad, s a gázra lép.

Megszokott, kissé feszült céltudattal, néma merengéssel pásztázza az elé táruló utat, annak minden rezdülésével együtt, engem látszólag teljességgel kizárva figyelméből, noha kétségtelenül érzékeli leplezetlenül őt fürkésző mivoltomat. Egy pillanatra a pirossá váló közlekedési lámpára szalad tekintetem, ám, mintha valamiféle mágneses vonzás invitálná ismét, mi több, erőnek erejével rántaná magához szemeimet, úgy kémlelem át vonásait. Elbűvöl, megbabonáz, és ez ellen már réges rég óta semmit sem tudok tenni…, túl mélyen égette be magát elmém mindig elzárt, érinthetetlen zugába. Leplezem, noha beletörődtem... Bizton állítom, mindig is úgy hittem, hogy sosem ismerhetem meg igazán, hogy a felszín alatt rejtegetett terület, míg világ a világ egy féltve őrzött, fel nem törhető páncél fogságába vész majd, most mégis…, szorongó félelmet áraszt minden mozdulata. Bántja, hogy nézem, és bár ezelőtt kedvére volt gőgös gúnnyal megorrolni ezért, ebben a pillanatban önként fordítom fejem a kora nyári napsütés hintette utcákra. Nagyszüleim jutnak eszembe, az öcsém…, a lány a rakpartról.

- Maradj itt – ejti felém szavait Taehyung, éppen csak kikászálódva a járműből egy szűkös parkolóba érkezve. – Vagy menj el, bánom is én, de… - ecseteli tovább, de gondosan megformált mondandóját egy pillantás erejéig félbe szakítva, bosszúsan vizsgálja át mellé lépő alakom. – Hagyjuk – sóhajtja nyekkletten, azzal maga mögött hagyva autóját, lendületes léptekkel szeli át a rendőrség monumentális épületéhez vezető gyalogátkelőt, nyomában lankadatlanul velem. Magam sem tudom megfogalmazni miért követem, meg mernék esküdni, hogy minden tettével, gondolatával azon van, hogy engem hátráltasson, hogy gondoskodjon arról, hogy az az ártatlan fiatal lány ma este a hullaházban feküdjön, ennek dacára mégis mentsvárként cövekelek le minden előre törtető lábnyomában. Tudni akarom azt, amit ő tud…

Szokatlan fizimiskával megáldott egyenruhás, tébláboló emberek fogadtatásába ütközünk minduntalan, amint újabb és újabb folyosókra tévedünk, miközben Tae tiszteletet parancsoló kisugárzása kollégái felé, felettébb meglep.

- Tae – csörtet mellénk alig a lépcsőfordulókhoz érve, egy elsőre nem túl ismerős hátú fiatalember, ki csak másodpercekkel később vesz szemügyre, engem és a bárgyú, semmit mondó, kissé ijedt arcomat. Jung Hoseok az, efelől semmi kétségem, ámbár haja mintha hosszabb lenne, vagy csupán a beltéri fények ábrázolják új keletűnek komoly megjelenését.

- Megjött a halottkém jelentése? – rezdül fel az előttem trappoló hangja.

- Ő mit keres itt? – horkantja a mellette loholó kollégájának.

- Kérdeztem valamit.

- Igen, alig két perce vittem az irodádba – halkul el megalkuvón Hoseok. Nem vagyok köteles elhinni, hogy ő miatta történt Yujin-nal az, ami…, hogy ez az ember csavarta el a legjobb barátnőm fejét. - A központiak már úton vannak.

- Nyilván tudnak valamit, amit mi nem – nevet fel cinikusan Taehyung. – Szánalmas idióták, hátráltatják csak a nyomozást, ideküldenek egy csapat profilozót vagy mi?

- Magyarázd meg a minisztériumnak – feleli a másik, egy üvegajtónál lelassulva. Szememet hunyorítva olvasom újra és újra a feliratot, ennek ellenére mindannyiszor ugyanaz a név fogad, kinek ideges arcára futtatva pillantásom, megannyi felötlő kérdésemmel kelek birokra. – Figyelj, nem tudom, mi jár a fejedben, de nem mehet a nyomozás rovására, ezt te is tudod.

- Még ma kézre kerítem a tettest – csikorgatja meg fogait Taehyung, s faképnél hagyva barátját, szólni sem merő testem mellől kiragadott alkaromnál fogva ránt magával az ajtó túloldalára. Talán csak most realizálódik bennem, mennyire rossz ötlet volt vele jönnöm, sőt, kezd egy hatalmas, meggondolatlan fejetlenségnek tűnni az egész…

- Miért keltetted mindvégig azt az érzést, hogy egy egyszerű járőr vagy? – andalgok óvatos távolságtartással végig az egyszerű, minimalista helység falai mentén, kotnyeles kérdésemet a fiúnak intézve.

- Volt egy ügyem…, jobbnak gondolták, ha az utcára küldenek fejet szellőztetni – válaszol egyhangúan meglepetésemre. – Mentem volna magamtól is – bontja fel az ablak előtt elhelyezkedő, sötétbarna asztalának dőlve a kapott iratokat. Elmerengve olvassa a sorait, de a közöny, az érdektelen semmi kisvártatva arcára ül, s mintha a szöveg az ég adta világon semmi újjal nem szolgálna számára, egy fiók mélyére dugja azt.

- Nem érzel lelkifurdalást, amikor hagysz meghalni embereket? Ez nem ütközik az eskütételeddel? – fonom karba kezeim egy közeli polcos szekrénynek dőlve. - Vagy, hogy nevezek ezt...

- Tisztázzunk valamit – húzódik lekezelő mosoly szája szegletébe. - Nem az áldozatokat mentem meg, hanem a bűnözőket vadászom le, és fontoskodó kérdésedre válaszolva, az életben minden okkal történik.

- Furcsa észjárásod van – forgatom meg szemeim egy grimasszal. – Miért van olyan érzésem, hogy már pontosan tudod ki áll a gyilkosságok mögött?

- Fogalmazzunk úgy, erős a gyanúm, és bármilyen furcsa, amíg minisztérium kutyái meg nem érkeznek, mi legfeljebb barkóbázhatunk egymást nézve, a mondvacsinált bizonyítékainkkal együtt. Tudod… – lép közelebb, újra asztalának támaszába helyezkedve, szavait kellő gondossággal felém irányítva. – Van egy bizonyos szám, ez a három. Ennyi embernek kell összefüggően meghalnia, hogy bárki kimerje ejteni a száján: sorozatgyilkosság – fullad megfáradt, leheletnyi kacajba mondata. - Ez Dél-Korea, nem az Államok...

- A tegnap - puhatolózok. - Ugyanígy zajlott? – döntöm kérdőn oldalra fejem.

- Igen – vágja rá könnyelműen.

- Vagyis a nyomozás megrekedt, és a lány ma is meghal.

- Vág az eszed – gúnyolódik eszmefuttatásomon.

- Azt mondtad még ma kézre keríted a tettest! – csattanok fel, fel sem véve sértését.

- Ehhez Kim Dahyun-nak meg kell halnia, és az utolsó nyomok fogják révbe terelni az ügyet, úgy, ahogy annak lennie kell.

- Fel nem tudom fogni, hogy volt egyetlen egy perc is, amikor azt hittem, tehetsz valamit, hogy a tegnap történtek elvezetik a nyomozást általad a tetteshez – csóválom meg hitetlen reményvesztettséggel fejem. -  A rendszer, a minisztérium, és saját téveszméid bábja vagy, és ezt te is pontosan tudod – lököm el magam a szekrény sivár borításától, mire az egy magas polc szélére rejtett képkeret zuhanását előidézve inog meg. Megrökönyödve bámulom el, ahogy a tárgy minden apró szeglete szilánkjaira törik centikre lábaimtól, s a védelmezett fotó, hányatottan terül végül el a szőnyegen.

- S- Sajnálom – hebegem, amint térdre rogyva, menten a romok után lendítem kezeimet.

- Hagyd – utasít hidegen hátam mögé lépve.

- Áú! – hördülök fel egy töredék szélét élét éppen, hogy érintve. Lüktető pulzálással buggyan ki mutató ujjam vére, s áttanulmányozva a sajgó vágást, morogva nyugtázom ügyetlen megmozdulásomat.

- Mondtam, hogy hagyd ott! – förmed rám emelt hangon, mihelyt megrántva karom talpra állít, s a vérző sérülés csúfította ujjat oly könnyedén helyezi ajkai közé, mintha csak egy elcsépelt, romantikus vámpír sztori kellős közepére csöppentünk volna. Látom, egészen tisztán kínálkozik fel a kép, de mintha elmém minden erejével tagadná, azt, amiről pontosan tudom, hogy megtörténik. 

- Mi a jó francot csinálsz? – sikítom hisztérikusan, ám lehunyva szemeit, nagyot szívva a sebből, csak pár, hosszú perceknek tűnő pillanattal később vesz rólam tudomást, amint szabad kezével farzsebét felkutatva, egy hófehér, enyhén gyűrött papírzsebkendőt emel elő.

- Még csak az kellene, hogy összevérezd a szőnyegem – tekeri be balgatag sebesülésemet.

- Ez…, ez marha undorító volt – ráncolom rá rémület átjárta, grimaszos arcomon éktelenkedő szemöldökömet, mint, aki még mindig a történtek hatása alatt áll. Vagy inkább hátán vergődik, mint egy sorsára hagyott csótány…

- Igen, minden bizonnyal valami kórság terjeng a nyálamban – gúnyolódik a fényképért lehajolva. – Jobb lesz, ha vigyázol, az első tünet a heves szívdobogás – egyenesedik ki, majd a fotót felmarkolva, kimért léptekkel asztala fiókjaiban keres neki újbóli menedéket. – A második a szavak elakadása, nehézlégzés, forróság – folytatja önelégülten, s a felsorolt összes tünettel magamban, menthetetlenül gyökereznek földbe lábaim, mintha csak Kim Taehyung puszta hangja is okafogyott lázban égetné fel minden porcikám. Valóban betegséget terjesztene…?

- Aztán legyűrhetetlen sóvárgás, megmagyarázhatatlan vonzalom kerít hatalmába – fordul résnyire eltátott szám irányába, amin szemlátomást meglehetősen jót derül.

- Ha a megérzéseim nem csalnak, az én vérem is hordoz némi nyavalyát hasonló tünet együttessel – szállok be epés humorába, csak, hogy hárítsam rám gyakorolt befolyását, s ezzel saját feszengésemről elterelhessem figyelmét, mely úgy fest, nem számított válaszreakcióra, és bár meglepik szavaim, fejét rajtam kellemeset derülve csóválja meg. - Remélem el is visz a kór! - pufogom kezemet vizsgálva. - Ki ő? – idézem fel a fiatal, kedves mosolyú lány portréját, megfontoltan elkerülve Taehyung tekintetét.

- Valaki, aki fontos nekem - von vállat. - Nem hiszem, hogy erre akarod vesztegetni az időd.

- Igazad van – emelem fel állam kihúzva minden testrészemet, aztán tengelyem körül megpördülve, ügyelve magabiztos lépteimre, a kilincset lenyomva tárom ki magam előtt a bejárat homályos üveg díszítette ajtaját.

Mély, mintha órákig tüdőmbe rekesztett levegőt fújnék ki a rendőrség kapuján kilépve. Nem tudom mit kerestem bent, hogy mi folyik körülöttem, hogy miért vártam, akár egy elkóborolt segítségfoszlányt is tőle, hsiz feltehetően akkor sem mondana nekem semmit az üggyel kapcsolatban, ha pisztolyt tartanék a fejéhez. A túloldal tömött parkoló soraiba andalgok, mobilom névjegyzékével babrálva, egyre csak főnököm neve után kutakodva, s miután harmadszorra is félrenyomom kezdőbetűjét, a híváselőzményeimből csörgetem fel Park Jimin-t. Máskor is oldottunk már meg ketten ügyet, miért lenne ez most más? Pusztán azért, mert sorozatgyilkossal van dolgunk, aki minden bizonnyal lépten-nyomon új áldozatokért kajtat a városon belül jóformán bárhol? A hideg is kiráz…

- Jó reggelt – üdvözöl a vonal túl végéről hívottam.

- Jobbat – dünnyögöm megkerülve egy újabb kocsisort. – Ez is egy olyan nap, és nagyobb szükségem van rád, mint valaha.

- Hallgatlak, ezúttal ki halt meg - száll rögvest ringbe főnököm.

- Inkább kik – sóhajtom. – Tegnap este fele, a műszakom elején egy fiatal lány holttestét hozta be Yoongi. Kim Dahyun, tizennyolc éves diáklány – körvonalazom a történteket.

- Már nézem is – feleli Jimin, s szinte lelki szemeim előtt felderül, amint kihangosítva mobilját, hangos pötyögésbe kezd. – Ez furcsa…, pont egy ilyen nevű lány eltűnését jelentették két napja, még a média is felkapta.

- Ezt nem hiszem el – lehelem, kezemmel elaludt tarkómra simítva. – Egy másik hullaházba vittek az elmúlt héten két másik fiatal lányt, közel azonos szúrt sebesülésekkel, róluk mit tudunk?

- Ugye tudod, hogy ezekhez az adatokhoz nekem…

- Nem lenne szabad hozzáférned, tudom.

- Eléggé úgy hangzik, mintha valamiféle sorozatgyilkos fiatal lányokon élné ki a szadizmusát – elmélkedik főnököm pár pillanat alatt a szomszédos körzet patológiájának jelentéseit áttanulmányozva.

- Mit találtál? – préselem át magam két egymás mellett parkoló autó között, akárha utam rövidítené.

- Nemi erőszak mind a két esetben, amiben a legmegbotránkoztatóbb, hogy mindezt tárgyakkal. Tudod, mire gondolok?

- Hogy az elkövetőnk impotens – vágom rá hidegvérrel.

- Pontosan és a szúrások, azok mértéke és mennyisége, fokozott dühre utal. Úgy látom specifikus eszközt használt mindkét áldozatnál, egy kissé tompa élű fedelező kést.

- Fedelező kés?

- A méhészek használják, és ez a kaptárvadász úgy tűnik, szívből gyűlöli a nőket…

- Nincs ennek szíve – szorítom meg telefonom ingerülten. – Jimin, a nyomozásról találsz valamit?

- Szigorúan titkosak, az ügy részleteit kizárólag a rendőrség tudja, sajnálom Hyerin.

- Minden lehetséges magánnyomozás, ami eszembe jut, órákba telne, és biztos vagyok benne, hogy Kim Dahyun-nak egy perc is rengeteg… Fogalmam sincs, mit tehetnék – remeg meg reményfosztott hangom minden második szónál, míg kesergésemből villanásszerűen felrázódva, a korábban leparkolt autója felé robogó, eltorzult arcú, Kim Taehyung vonja el figyelmem. Mi a...?

- Hívlak, ha találtam valamit, ami nyomra vezethet, addig is elküldöm Dahyun lakcímét, kezdd ott – javasolja biztató határozottsággal Jimin, de válaszra már képtelen vagyok méltatni, az autójában eltűnő, feldúlt zaklatottsággal elviharzó fiú megzavarja minden összpontosításom, ahogy a távoli járda padkáján megtorpanva, páholyból bambulok hűlt helye után. Távol volt tőlem, arcának halálfélelemmel vegyített háborgása mégis mintha csak egy karnyújtásnyira lett volna meghőkölt mivoltomtól. Rémes érzés kerít hatalmába mobilom képernyőjére mászatva szemeimet, amint lábaimat az aluljáró irányába mozdítom, megdöbbentő nehézségek árán, ám alig elhagyva pár tétova lépést, vacak testem mellett egy világos, elsőre egészen fehéres színeknek örvendő autó lassul le. Sofőrje ismerős, kezével int, majd mosolyát élesebbé téve, a felém eső ablakot leengedve késztet megállásra.

- Elvigyem szép hölgy? – kandikál ki a kormány mögül Kim Seokjin, bántó vidámsággal. 

- Szia - köszöntöm illedelmesen a váratlanságból előbukkanót. - A külvárosba megyek – húzom el nyúzottan számat, közelebb hajolva. – Sürgős dolgom van, el kell, hogy érjem a metrót.

- Szállj be, elviszlek – ajánlja fel, hangjában némi burkolt paranccsal egykori hőn áhított, plátói szerelmem. – Na, mi lesz, nem azt mondtad igyekszel valahová? – sietett meg morfondírozásom közepette, s sebtében mérlegelve lehetőségeimet, végül az anyósülés kényelmes ülésébe helyezkedek, a fiú kedélyes mosolyának kíséretében. Talán ez a fuvar képes megspórolni nekem most egy jó adag időt...

- Köszönöm, ez most nagyon jól jön – erőltetem magamra viszonzó derűmet. – Ide kérlek – mutatom felé telefonom kijelzőjét. – Dobong kerület.

- Ez nincs messze – konstatálja, ahogy fejét az elhaladó forgalom felé fordítja, s hevesen a gázra lép. – Mit csinálsz arra?

- Egy barátomat látogatom meg - füllentem halkan.

- Ilyen sietősen? – folytatja most meglehetősen zavaró kérdezősködését.

- Mikor kezdődik az orvosi előkészítő kurzus? – terelem azonnal más vizekre a témát, mibe úgy néz ki azonnal bele is nyugszik.

- Két hét múlva, remélem, el tudsz jönni, később átküldöm az óratervezeteket és a jelentkezési lapot – folytatja egyre irritálóbb hanglejtéssel, mely korábban, mintha egy kicsit sem érdekelt volna, vagy pusztán nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.

- A Yeongdong híd irányába kellett volna fordulni – tapasztom meg tekintetem a szélvédőn át elsuhant táblára.

- Nagyszerű véletlen, hogy a semmiből beléd futottam a rendőrség parkolója mellett – mosolyog tovább maga elé Jin, korábbi felszólalásomat látszólag eleresztve füle mellett.

- Igen, de eltévesztetted az utat, valahol fordulj le jobbra – szajkózom, mire alig kimondva utasításom, a kormányt hirtelen mozdulattal rántja az ellenkező irányba, egyenesen egy soron következő szűk utcába. – Ez nem vicces Jin, fordulj vissza, nem erre kell jönni! – ráncolom a mereven előre tekintetőre homlokom, kinek ábrázata egyre frusztráltabbá alkotja a köztünk lebegő légkört. Most meg mi ütött belé?

- Pedig ott volt a lehetőség, csak egy hangyányit kellett volna a gázpedálra lépnem, hogy balesetből elüssem feldúlt Taehyung barátunkat – szorít a kormánykerékre megkövült figyelmét egy pillanatra sem elvonva az útról. – De tudod, akkor hol maradt volna az élvezet? 

- Tessék? - nyelem félre saját nyálam, mélyebbre passzírozva hátam az ülésbe.

- Sokan még csak nem sejtik milyen sötét is az internet, mennyi beteg ember kész embereket venni, hogy aztán…

- Mi van veled, mi a fenéről beszélsz? – csuklik el hangom az ajtó kapaszkodóját markolászva mind két karommal, hogy a lehető legtávolabb húzódhassak a sofőrtől, kit egykor talán ismertem, most viszont… Miféle terv része vagyok, ki ez az ember mellettem, mi folyik körülöttem, mit hagyhattam figyelmen kívül? 

- Azt sajnálom egyedül, hogy csak a végeredménnyel szembesülhetünk majd, pedig szívesen végignézném azt, ami veletek fog történni - kuncog fel, egy apró gombnyomással lezárva az összes ajtót, minden menekülési útvonalamat. 

- Elment az eszed! – üvöltöm mindhiába. - Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? - köpöm remegő szavaim vérlázító dühvel. 

- Sok nevem van - nyújtja el nyájasan mondatát. -  Van, akik Fonónak neveznek, míg mások Klothóként említenek meg.

- A harmadik sorsfigyelő - hűl meg egy csapásra  véremmel együtt tisztán látásom is. - Képtelenség...

- Szervusz Hyerin, vagy mondjam inkább úgy..., Lakheszisz? - nevet fel tébolyult elmezavar keserítette torz arccal.

- Mit akarsz - vicsorgom, körmeimet az ajtó műanyag borításába mélyesztve.

- Pontot tenni a létezésetek végére - fagy meg kíméletlenségben ázott tényközlése, és bár irányába lendítem felbátorodott kezem, egy égető érzés, mely vékony felsőmön át gyomorszájam környékét éri, a teljes mozgásképtelenségbe taszít, míg végleg el nem ernyed utolsó lélegzetvételem is, s el nem sötétül a minket körülvevő, elérhetetlen néma sikoly övezte külvilág.