A hívás - 49. Összeroppanás

ajánlott zene: https://www.youtube.com/watch?v=7PoIisbJ7HI

49. Fejezet

Felocsúdni vágyok, ébredni ebből a lehetetlen, kegyetlen világból, s elfutni, elbújni, hogy ezek a lidércek sose találjanak meg újra. Korábban mindig abban a hitben éltem, hogy a pokol legmélye forró, perzselő…, de már tudom, hogy jéggé fagyott, dermesztően hideg, akárcsak egy gleccser pereme. Lassan próbálok körül nézni, de a tarkómnak ékelődött pisztoly csöve túl szorosan tapad bőrömhöz, s én félek. El akarom vonni pillantásomat, egyre csak máshova néznék, minél messzebb az előttem álló férfi látványától, a mellette vérben úszó professzor holttestétől, mindattól, mik belém rekesztik minden épp gondolatomat, sikolyomat, s könnyemet. Elnémulok, mintha sosem bírnék újra szavakat formálni, mintha minden lélegzetvételem ellenem harcolna, torkom köré szúrós láncot verve.

- Már a legelején tudtam, hogy csak gond lesz veled – böki a mellettem fogait csikorgató fiúnak a férfi. Szívem, lelkem tagadja, de elmém pontosan tudja ki ő, abban a percben felismerte, amint azon az ajtón belépett. Bár cserben hagynának emlékeim... – Gyenge voltál, és az is maradtál. Beleszerettél a lányomba, aztán elfeledted mindazt, amit érted tettem? Teljesen megbolondultál? – ecseteli kimért, nyugodt hangon, közömbösen átlépve a halott történész felett. Hatalmasat nyelek minden rám utaló momentumban, de a kép már csaknem teljes, s ez egy csapásra rémít zsigerig.

- Maga elmebeteg – szűri fogai között undorodva Taehyung térdén megtámaszkodva. – A kurva pokol mélyén fog megrohadni – folytatja merész dühvel. – Mindig is a zsarolt bábja voltam, egy kibaszott kutya.

- Tévedsz, egy kutya nem harap a gazdájába – mosolyodik el, mire Taehyung ösztönszerűen ugrik el, s azzal a lendülettel testem is a padlón köt ki. Megtorpan, mintha kötéllel rántanák vissza, amint tudatába férkőzik a tény, hogy minden heves indulattal bennem tenne kárt. Miért beszélnek úgy egymással, mint, akik mindig is ismerték egymást? Mi ez az egész, mi ez az iszonyú viszony? Bár ne akarnám tudni, bárcsak a boldog tudatlanság nyugalmában élhetnék, távol mindettől...

Édesanyám halála után apám, mint a kámfor, mint a fülledtség egy nyári zápor után, úgy tűnt el. Nem nézett vissza, nem keresett minket, s bár minden előjele megvolt ennek akkoriban, sosem értettem meg igazán, miért hagyott el engem, és Jungkook-ot. Képe halványult az idő múlásával, egyre inkább egy elfeledett eszmévé vált, mintha csupán vendég lett volna, egy alak, aki pusztán rövid időre volt darabkája az életünknek. Meglehet, hogy igazán soha nem is volt része annak, amit úgy hívnak, család. Tulajdonképpen abban sem voltam biztos, hogy valaha éltünk-e meg közösen boldog perceket, mintha nem is lett volna emlékünk együtt… 

Egy őszi tájképet képzelek el. A fák barna, és sárga szín keverte elegáns öltözékben járnak könnyed táncot a hűvös szél karjaiban, valahol a Yeouido park környékén. Várok valakire, tudom, hogy szűkös perceken belül meg kell érkeznie az illetőnek, de a szokottnál is türelmetlenebben rúgok félre egy éppen földet érő, narancssárga falevelet. Nevem hallom meg, irányába fordulok, s apám előlépő mivoltának látványa, menten vidám mosolyt csal arcomra. Öltönyt visel, fekete, vagy talán sötétkék szövetkabáttal, de még túl messze van, nem igazán látom. Csapódást hallok, s a zaj irányába pördülök, ám csupán a kiürült park, kongó némasága köszön vissza, amint a baljóslón körénk ereszkedő szürkület, fojtogatva fonja körénk leplét. Megrémülök, az ódzkodó viszolygás érzete oly erősen hasít belém, s magam sem tudom mitől támadhatott fel ennyire a szél, mintha minden egy közelgő veszélyre hívná fel kába figyelmem. Édesapám felé indulok, arcomon már nyoma sincs önfeledt mosolyomnak, hisz távolodik, hiába igyekszek irányába, mindhiába nyúlok előre, pillanatok alatt szemeim elől, az örök homályba vész.

- Mi ez az egész – hatol jobb oldalamról fülembe Park Jimin hangja, ahogy feljebb tápászkodik. Elájultam volna? – Ha már mindannyian meghalunk ma, egy magyarázat jól esne – kerekedik bátran szóra, mélyem leplezve aggodalmát, s remegő, ökölbe szorított kezeit. – Jeon Dongwoo – formálja meg nevét az illetőnek, és bár ebben a pillanatban elgondolkoznom is hiábavaló, honnan ismeri apám nevét, elmémbe mégis kérdések sokaságába költözik. Következtetés, vagy korábbi nyomozás? Hiszen ismerheti létezésem minden szegmensét. Paranoiám a tetőfokára hág, elmém talán sosem volt ennyire zavaros, mint most, ahogy furcsa, fájdalmas játékot kezd űzni velem.

- Park Jimin – méri végig az előttünk álló, gondatlan közönnyel. – A zseniális patológus – vonja fel szemöldökeit, amint lesajnáló érdektelenséggel egy újabb lépést tesz felénk. Hirtelen vág át a verandán egy vészjósló felhőket magával hurcoló szél, mintha minden, mi bennünket körülvesz, egyre csak végünket suttogná. Nem térek magamhoz, képtelen vagyok rá... – Furcsa, már-már kiismerhetetlen dolog a természetfeletti – formálja fennhéjázón szavait. Nem birok ránézni, egyszerűen…, elképzelhetetlen. – Ti nem így gondoljátok?

- Szemét állat – köpi indulatosan Jimin, de teste hezitál. A tarkómnak feszített fegyver csöve szinte bőröm tépi fel, ahogy marconán hol jobban, hol megenyhülve fenyeget. Látom, ahogy édesapám fegyvert szegez a mellettem ülő összeszűkült tekintetű patológusra, az élet kiveszett szemeiből, egy üres lélek torz tekintete mered főnökömre. Apám képe, pusztán egy halovány emlékké válik, ami maradt belőle, a test, miben egy démon él, már csak egy ócska képmása annak a férfinek, akit hajdanán ismertem. Talán túl fiatal voltam, talán…, sosem ismertem ezt az embert.

- Minden olyan egyszerűen ment volna – neveti el magát. – Csakhogy te, kedves fiam – pillant a balomon térdeplő Teahyung megfeszült mivoltára. – Elfeledted ki is vagy…, és te – fordul vissza főnökömhöz. – Már az elején, a legelső kotnyeleskedésedkor elkellett volna tetesselek láb alól. Az édes kislányommal együtt – emeli fel dühösen hangját.

- Szörnyeteg – lehelem oly halkan, hogy pusztán a veranda pallóinak kósza pora hallja.

- Mondtál valamit? – horkant rám. – Az anyád…, pont olyan vagy, mint az a nő. Sosem értett meg, nem hitt abban, ami lehetséges, hajtotta az igazság vágy, a jó iránti elhivatottság – ecseteli néhány tétova kört leírva a professzor hullája mentén, míg újra elénk nem áll. – Hányingerem van a gondolattól is.

- Fogd be! – sikoltom szemeimet ösztönszerűen összezárva. - Hagyd abba! – kiáltom sajgón, ahogy Jin még erősebben a földre kényszerít. – Őrült szörnyeteg!

- A ti életetek, az erőd kedves Jeon Hyerin lesz az ára valaminek, amit talán fel sem vagytok képesek fogni – emeli fel lassan kezét Jimin irányába, ki szinte saját ajkába vájja fogait, indulatait remegőn elnyelve. – Létezik az örök élet – folytatja, egy újabb lépéssel. - Egy olyan erő, mi mérföldekkel a jó és a rossz erők felett áll, ami kiteljesíti mindazt, amit emberi elme nem foghat fel. Egy erő, mely a hatalom jogait bitorolja, ítélni vágyván jó és rossz felett - tesz pontot mondatának végére, s a lágy, simogató nyári szél, mintha közénk fagyna, úgy borítja be a teraszt egy kósza pillanat alatt, a kongó némaság.

Minden, amit épp elme feltud fogni, úgy érzem már réges rég a semmivé lett, ez már nem a valóság, hiszen, hogy is lehetne? Miféle olcsó, vacak rémálom ez, miért járatja a bolondját velem tulajdon tudatom? Felismerem a pisztolyát előre szegező gyilkost, alakja, arca vonása ugyan az évek múlását hivatott tükrözni, ám még ebben a pillanatban is tagadja lelkem minden megtépázott része. Nem lehet ő…, ez nem lehet…, igazi. Lövés gördül, szemeimet összezárom megrettent rémülettel, testem sértetlen, a fegyver nem mozdul tarkómról, az áldozat nem én vagyok. Vagy talán mégis? Félem kitárni szemeimet, zsigerig riaszt a zúgó hang, ami megsüketíteni hivatott, minden egyre csak zsibong, s én egyre csak remegek. Kiáltás…, valaki kiált, mire óvatosan, pusztán résnyire nyitom szemeimet. Túl gyorsan cikáznak az árnyak, mintha ezernyi szellem úszna körém. Egyre csak fojtogatnak…

Úgy tartják, hogy minden ember életében vannak olyan meghatározó pillanatok, amikor kicsúszik a kezéből az irányítás, és tehetetlenül nézi, ahogy süllyedni kezd a világa.* Számtalanszor éreztem már így, néztem, ahogy szertefoszlik minden, amiben valaha hittem, de most, ebben a percben…, eltörpül minden valaha érzett gyermeteg kételyem. Mélyen belül sikítok, szinte hallom, torkom kapar, szemeim elé könnyes fátyol ereszkedik, míg szívemmel együtt, lelkem apró darabokra hull a nyár újabb sóhajával. Ajtócsapás, gyülemlő moraj készül a valóságba rángatni, de mintha elmém nem engedelmeskedne, mintha egészen egyszerűen…, összeroppanna.

Ezúttal egy téli tájat képzelek el. Egy délibábszerű látkép úszik örvénylően elém, pelyhedző havat, s éjszakai utcafényt hozva magával. Külváros, szinte egészen biztos vagyok benne, hogy délebbre, valahol Gwacehon irányában vagyok, és rettenetesen fázok. Vacogva rezzenek össze minden újabb lélegzetvétellel, de nem tudok, s mintha nem is akarnék igazán megmozdulni. Várok valakire, tudom, hogy szűkös perceken belül meg kell érkeznie az illetőnek, s a szokottnál is türelmetlenebben végül zsebre dugom átfagyott kezeimet. Nevem hallom meg, irányába fordulok, s egy magas fiú előlépő mivoltának látványa, menten melegséggel tölti meg kihűlt testem. Világosszürke kötött sálat, fekete szövetkabátot visel, s kipirosodott, kellemes vonású arca, még ebben a kegyetlen időben is megdobogtatja szívemet. Elmerülök látványában, amint egyenletesen közeledve felém, meredten bámul szemeimbe a szél fútta hópelyhek mögül. Közeledik, teljesen biztos vagyok szándékában, felém tart, engem akar elérni, s ez végtelen nyugalom enyhítette izgalommal melenget át, talán szerelmes lennék ebbe az emberbe? Csapódást hallok, akárha egy ág szakadna le a hó súlya alatt. Azonnal a zaj irányába pördülök, ám az éjjeli fények kihunynak, s a szél ormótlanul kap hajamba, amint a fehér kristályok, mint örvénylő hurrikán, úgy borítja be a környék csendes, kietlen világát.

- Maradjon ott! Kezeket tarkóra! – vágódik fülembe egy sosem hallott, rekedtes hang. Lassan nyílnak pilláim, s a földre kényszerített fegyver csöve, mintha megremegne. – Jeon Dongwoo, jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható Ön ellen a bíróságon! – hangzik, s egy izomrángással feljebb emelve fejem, szédülten szemlélem végig az elém táruló események képét. – Azt mondtam, kezeket tarkóra! – dühöng fel az egyenruhás, s mintha bilincs csattanna, de a tettek oly… homályosak.

- Azt mondtam letenni! – vicsorog balomról egy hang lőfegyvert markolva, mire értetlenül újfent átvizsgálva a körülöttem zajló rémálom kínkeserves mozzanatait, Kim Taehyung gyilkolásra kész tekintetét pillantom meg. Az álom és a valóság határa, talán sosem volt ennyire vékony, ennyire…, rémisztően fakó. Egyszerűen képtelen vagyok összekaparni magam, mikor lettem ennyire gyenge és gyáva? – Kurvára nem mondom többször Kim Seokjin! – ordítja fennhangon a tarkómhoz pisztolyt szegezőnek. Hatalmasat nyelek, amint látóterembe egy újabb, kisebb csoport egyenruhás keveredik, s míg egyik feszülten felénk tartja pisztolyát, addig korábban indulatosan felszólaló társa apám elégedetten mosolygó alakját kényszeríti térdre. 

- Jogában áll ügyvédet fogadni. Ha nincs pénze rá, az ügyészság hivatalból kirendel maga mellé egyet, bár úgy gondolom erre nem lesz szükség.

Nem értem…, mégis mi történik körülöttünk, mikor szipolyozott be minket ennyire a sötétség? Ők értünk jöttek volna? De hát, hogyan és miért?  Jimin...

- Mentőt kérünk – mormolja egy hátrább megálló, s tébolygó képzavaromból szinte fel sem eszmélve, minden teher elillan testemről, minden fenyegetés mögém térdepel. Taehyung nem késlekedik, úgy vetemedik támadómra, mintha élete múlna rajta, mintha képes lenne helyben, mindenféle megbánás nélkül megölni őt. Kim Seokjin-t, a harmadik sorsfigyelőt, azt a rejtélyek övezte fiút, akit feltétel nélküli bizalmamba fogadtam, s hittem barátságunkban. Mennyire bolond voltam…, hogy nem vettem észre. – Mentőt kérünk, most azonnal! – üvölti újra a közelebb loholó rendőr. Felkecmergek, nem nézek magam mögé, előre mászok, de észrevesz, s feltart. Hogylétem után érdeklődik, kitakarja a horizontot, és hiába erőlködök hanyagul mögé keveredni, nem enged, s immáron Taehyung karja ránt vissza. Mint a karcos, elromlott lejátszó, megint csak ugyanaz örvénylik át elmémen. Mi történik körülöttünk, hogy történhetett mindez? Park Jimin…

- Hyerin – formálja meg nevem, a mögöttem görnyedő, egyre csak magához húzva. - Térj már magadhoz – üvölti, s észre sem véve egyre hangosodó hisztérikus sírásomat, maradék erőmmel eltaszítva őt tőlem, barátom eszméletlenül heverő testéhez rontok. Képzelődök, hiszen, hogy is volna igazi mindez? Itt semmi sem az, ez mind csupán a rám telepedő lidérces téboly szüleménye, sem több sem kevesebb, megeshet, hogy még mindig álmodok, démoni, hamis képzelgések markában. Összeroppantam…, ismét. – Hyerin, kérlek, szólalj meg! – fordít maga felé, s letérdelve elém, tekintetemben kezd keresgélni, mígnem némi fényt talál, mely ugyan halovány, igazán halovány…, mégis ott van, s élni szeretne.

- Taehyung – lehelem nevét, ingének gyűrődésében megkapaszkodva. – Miért nem…, miért nem mozdul – szorítom össze egy pillanatra szemeimet.

- Rendben lesz, bízz bennem – nyúl arcomhoz, hogy fejem, pillantásom, egész lényem csak rá, s csakis rá figyeljen. – Minden rendben lesz, hallod? Jimin nem fog meghalni, ahogyan mi sem!

- Ébressz fel – nyögöm, s keserves könnyeim, újra utat törnek. – Azt, akarom, hogy ébressz fel! – emelem fel hangom makacsul, de az előttem térdeplő túl szorosan fog, s túl mélyre hatol aggódó tekintetével. Meglehet, hogy sosem éreztem ekkora szükségét közelségének, mint ebben a pillanatban, úgy érzem, hogy, ha most elengedne, talán…, mindennek, s nekem is végem lenne.

- Mennünk kell – emel fel kezeimnél fogva, s a kiáramló embertömeg irányába néz, őket vizsgálja át. Túl sokan lepték el a házat, a verandát, és az udvart. Rendőrök taszítják maguk elé a bilincsbe verteket, valaki egy zsákot hoz, míg társa a földön vérbe fagyva fekvő idős professzorra teríti azt. Jimin magatehetetlen testét, két mentős egyengeti a kint villogó mentőautó nyitott ajtaján be, ahol egy ápoló megfeszített tempóban feszíti szét főnököm felsőtestét fedő anyagát. Ösztönösen szorítom meg a mellettem álló, egyetlen mentsváram, kétes ellentmondásokkal felruházott támaszom kezét. – Beviszlek a kórházba, hogy megvizsgáljanak – bök felém Taehyung a kapu sarkánál megállva.

- Jól vagyok – hajtom le fejem egy mély sóhajjal, de mozgásom még mindig túl ingatag.

- Kim Taehyung – sétál elénk egy korábbi egyenruhás, egy fél fejbiccentést intézve felém. – Ugye ezt nem így tervezte?

- Nem egészen Uram – hajt fejet üdvözlés gyanánt a megszólított.

- Ha itt végzett – sandít rám a férfi némi bosszúsággal. – Várom Szöulban, azt hiszem lesz némi megbeszélni valónk.

- Igenis, Uram – komolyodik el a mellettem álló, mire az idősebb sarkon fordul, int a rendőrautók irányába, s eltűnik szemünk elől. – Menjünk!

- Mégis hova?

- Mondtam már, rád kell, hogy nézzen egy orvos.

- Azt mondtam, jól vagyok! – hördülök fel. – Csak vigyél Jimin után.

- Alig tíz perce nem úgy tűntél, mint, aki rendben van. Tudom, hogy minden, ami odabent történt, amit láttál, az…

- Az mi? – rivallok rá, mintha újfent a tébolyút húzna magával. – Bárhogy… bárhogy is próbáltam – rezzenek meg ellépve a fiútól. – Egyszerűen nem ment, azt hittem megbolondultam…, hogy csak egy rémálom az egész!

- Azt hiszed nekem könnyű volt? Hogy nem akartam a gondolattól is meghalni, hogy az a fegyver a tarkódnál egy óvatlan pillanatban elsül? – zendít rá indulatosan felém fordulva, a kiüresedett, távolodó szirénák zaja szennyezte utca esőfelhői alatt. – Azt akartam, hogy soha az életbe ne szerezz ezekről tudomást, hogy…

- Soha ne tudjam meg, ki is voltál, hogy ki is vagy igazából? – törlöm meg átnedvesedett arcomat. - Felelj! Válaszokat akarok, érted?

- Hyerin – nyúl utánam, s hiába hátrálok el, megrántja karom. Elnyűtten, akárcsak egy rongybabát, úgy fon magához, megingó testét a hátánál álló kapunak támasztva, amint minden erejével fogságba szorítja gyenge mivoltom.

- Én csak… válaszokat akarok – motyogom, vállába fúrva arcom, könnyektől ázott, torz arcomat mélyen elrejtve a kegyetlen külvilág elől. – Még, ha bele is halok az igazságba.



* Leiner Laura idézet

A hívás - 48. Találkozás a verandán

48. Fejezet

Nem hiszem, hogy megbotlottam és elestem. Inkább úgy gondolom, hogy megint ki kell állnom egy próbát, ami megtanít a következő lépésre. /Paulo C./

Bágyadt, caflató mozdulatokkal lépek ki a szálló kapuján, egyenesen a szikrázó, élénk napsütésben úszó utca forgalmába. A főváros zsúfolt nyüzsgésében élve, az elém táruló látvány, az érzés egészen kietlennek, már-már hiányosnak hat. Fejem az ég felé emelem, hosszúnak tűnő másodpercig szemlélem azt, majd a mellettem elhaladó fiúra pillantok, változatlanul kifejezéstelen arccal. Azt mondják, hogy a kalandvágy megváltoztatja az emberek hozzáállást, a szemléletüket. Éppen ez az egész lényege, hiszen, ami éjfélkor még fergeteges kaland, reggel hétre oltári nagy baromsággá válik. Egy részem mégsem bánja a történteket, hiszen talán éppen ez volt az a kósza lámpafény, ami rávilágított a valóságra, arra, hogy menthetetlenül, visszavonhatatlanul, balga mód szerelembe estem az előttem sétáló férfiba. Megeshet, hogy csak álmodtam a történteket…?

- Igyekezhetnél egy kicsit – sandít hátra, elmerült gondolataimat könyörtelenül elhessegetve. Nem néz rám, éppen csak hátrabiccenti fejét, majd újra az utat kezdi pásztázni. – Ha befejezted a mélázást, akár nyitva is tarthatnád a szemedet. Egyelőre nem vagyunk biztonságban. – jegyzi hozzá, mintha magamtól nem tudnám, vagy teljesen ostoba lennék. Pusztán lábaimat sürgetem meg, de nem felelek, s úgy érzem, most ez így van rendjén. Félek, ha szóra nyitnám számat, félreértéseket szülne, és megeshet, hogy olyan is szárnyra kapna, aminek közel sem kellene. Feltűnik neki hallgatagságom, megérzem rám-rám tévedő tekintetét, de fancsali fapofám oly erősen ragad arcomra, hogy a körénk tévedő, megsokasodott tömeg sietsége sem bír jelentőséggel a számomra. Elakarok tűnni innen, azt akarom, hogy egyszer, s mindenkorra véget érjen ez az egész rémálom… A hullámok úgy csaptak össze a fejünk felett, mintha az ég is így rendelte volt, s nincs mit szépíteni: utálom, mi több, gyűlölöm! Látni akarom az öcsémet, a barátnőmet, a nagyit, Yoongi-t, s egyszerre kezdenek hiányozni a hullaház megszokhatatlan rideg falai is. Park Jimin te merre vagy már?

- Nézz már az orrod elé! – förmed rám hirtelen Taehyung, karomat erősen megszorítva. – Ha már a szádat nem nyitod ki, a szemedet használhatnád – fordít a járdaszegélyen maga felé vállaimat megmarkolván. – Nincs szükségem egy élőholtra, aki lelép az első erre járó kamion elé.

- Sajnálom…, főnökúr – dörmögöm orrom alatt szemeimet félresütve, oly halkan, hogy bizton csak én halljam. Túlontúl természetesnek hat hangszíne, és ez zavar. Frusztrál minden, itt, ezen az átkozott helyen, távol mindentől, ami egy kicsit is fontos a számomra, itt ezen sorsfordító út kellős közepén evickélve, amint éppen saját, önző, hanyatló érzéseimben készülök megfulladni.

- Menjünk – húz maga után a gyalogátkelőre, feszített figyelemmel tanulmányozva hol engem, hol pedig az utat. Erősen tartja alkarom, menekülnék, de nem enged…, rendületlenül maga mellet tart, s céljául intézni, hogy gondolataim ne kalandozzanak el, ám én képtelen vagyok nem a múlt éjszakán töprengeni. Mikor már azt hinném, figyelmem a valóság irányába fordul, egy lopott sóhajjal újfent agyamba ötlik, és a fiú érintése bizsergeti át bőröm. Rettenetesen érzem magam…

A nap már ormótlan magasságokban égeti a kisváros betonját, amint óráknak érzett percek telnek el a szűkös utcák kerülgetésével, míg végül egy sorház előtt végre valahára megpillantjuk főnököm ezüstös színekben tündöklő autóját. Hatalmasat nyelek a tépázott járműre nézve, s megiramodva Taehyung mellől, az éppen kiszálló, aggodalmas ábrázatú fiú gyengéd mosolyához rohanok.

- Hye… – kezdené, de oly erővel csapódok mellkasának, hogy meglepettségében nevem végét elharapja. Szó nélkül ölelem magamhoz, ő pedig könnyedén viszonozza azt. – Hála az égnek, hogy jól vagy – nyugtázza Jimin.

- Köszönöm az aggódást – mordul fel cinikusan magas kísérőm, megszaporázott lépteivel kikerülve bennünket.

- Jimin, nem sérültél meg? Mi történt – szajkózom aggódóan, de az autónál megtorpanó mérgesen ismét szavunkba vág.

- A bájcsevejt hagyjuk későbbre, ha lehet – grimaszolja Taehyung. - Nincs vesztegetni való időnk.

- Igaza van, indulnunk kell – mélyeszti bizalmasan szemeibe tekintetét főnököm, s sebtében bólintva, kitárom magam előtt a hátsó ülés ajtaját.

- Egyáltalán nincs jó előérzetem – kezd elmélkedésbe Jimin, amint beindítva az autót, az utat kezdi hol jobbra, hol pedig balra pásztázni. – Mi a garancia arra, hogy nem előztek be minket? – kérdi minden bizonnyal inkább a jobbján ülő fiútól, mintsem tőlem.

- Itt már régóta semmi sem biztos – nyúl egy mély levegőért Taehyung megtámaszkodva a leengedett ablak peremén. – Tulajdonképpen egy mégis. Véget kell vetnünk ennek. Ennek az egésznek…

- Mi van, ha a történész Pohangban nem segít? – bukik ki belőlem aggodalmas kérdésem.

- Akkor valaki ma meg fog halni – feleli szárazon felém fordulva a háttámlán át, mire menten elhűlök. Bőrére eresztett, néma perc ékelődik közénk egymás szemeit mozdulatlan figyelve, majd szinte egyszerre pillantunk félre, s ő visszahelyezkedik az előttem lévő ülésbe.

- Nem tudom mennyire vészjósló, de a pohangi professzor, Lee Minwook reggel óta nem válaszol a hívásaimra. Azt hiszem, igyekeznünk kell – komolyodik el végérvényesen is Park Jimin, s a gázra taposva, merész irammal veszi célba a szomszédos városba vezető főutat.

Tekintetem óhatatlanul is a magasabb, nyurgább fiú kócos barna hajára vándorol, s ver tarkója tájékán sátrat magnak. Úgy érzem ebben a felállásban aggályok nélkül tanulmányozhatom szemeimmel őt, és feltehetően hiába van ezzel tisztában, tenni ellene jelenleg aligha tud. Még mindig oly keveset tudok róla, mintha most is csupán a felszínt kapargatnám, mégis magával húzott az ismeretlen mélységbe, melyről egykor azt hittem kietlen, rideg gyötrelem. Talán igazam is volt, megeshet, hogy menthetetlen vizekre engedtem magam sodródni, de lelkemben már nyoma sincs félelemnek. Ha zavaros, hektikus érzelmeim az egyoldalúság süllyesztőébe merülne, én, akkor sem szégyellném, akkor sem bánnám. Ő bár könnyelmű játéknak konstatálhatja, pusztán futó kalandnak…, nem tudhatom, ahogy sok minden mást sem. Idővel talán…

Szótlanul mélyesztem körmeimet az ajtó kapaszkodójába, úgy szemlélem végig a mellettünk elsuhanó kopott út mellett ácsingózó fákat, a kihalt ipartelepek maradványait, míg elől halk diskurzus hallatszik, melyre csak lopva figyelek. Spekulálnak, lehetőségeket latolgatnak, egymás iránt érzett ellenszenvüket látszólag mélyre elnyomva, s ez elégedett nyugalommal tölt el. Bízok bennük…, a bátorságukban, az ítélőképességükben, s, ha mégis elesnénk, ők akkor is az én hőseim lesznek, míg csak világ a világ.

- Ez lesz az? – lassít le hirtelen főnököm, mintha attól félne, túlrohan a célponton. Előrevágódok, a biztonsági öv erőteljesen mélyed sebektől sajgó mellkasomba, úgy pillantok fel a mellettünk tornyosuló hagyományos koreai stílust idéző ház kapujára. Talán vörösfenyő… – Úgy néz ki – erősíti meg saját feltevését telefonja kijelzőjére ugrasztva szemeit. – Ez az a cím.

- Induljunk! Tartsátok nyitva a szemeiteket – emeli tekintetét az épületre Taehyung, s kiszállásra ösztönözve minket egy szabályos sorba ültetett platános árnyékában, fegyverét kezdi igazgatni övében. – Hé – nyúl utánam, ahogy ösztönösen Jimin irányába indulnék. – Egy lépést ne merj mellőlem megtenni – förmed rám, mire rögvest lecövekelek a járdaszegélyen. – Megértetted? – bámul bele arcomba, egészen közel hajolva, mire én felelet gyanánt pusztán hatalmasra tárt szemeket intézek felé. – Megértetted? – ismétli.

- Igen, egyszerűen csak… - hunyorítok kissé kihátrálva, egy kósza, szinte láthatatlan mosollyal. – Még mindig szokatlan, hogy az ilyen helyzetekben te akarsz megvédeni és nem…

- Megölni? – sóhajt bosszúsan. – Akkoriban te is hagytál volna megfulladni.

- Teljesen jogos – bólintok egyet, majd még egyet, s bár szavainkat valós komolyság súlya nehezíti, most egészen komikusnak hat ez a csipkelődés.

Jimin már a kaput tanulmányozza, mintha azt latolgatná, van-e értelme ekkora aggodalommal lépni egy egyszerű lakóház udvarára. Telefonjára pillant, újfent tárcsáz, míg mi elé érünk, de végül fejét megcsóválva, idegesen vágja zsebre a készüléket. A professzor órák óta semmilyen jelét nem adja annak, hogy kész a fogadásunkra, s csendes környék némaságával kézen fogva, gyanúnk egyre indokoltabbá kezd válni. Talán megelőztek…, tudhatták hová tartunk.

Taehyung előtt az udvarra vezető kapu oly engedelmesen tárul ki, hogy megrezzen minden porcikám, de látszatát sem kelthetem, most az egyszer nem. A hideg futkos a hátamon, a szél sem mozog, szinte már a nyári napsütésben fürdőző énekesmadarak hangja is az enyészetté lesz…, zsong a fejem. Az előttem lassan haladó, fegyverét megfontolt körültekintéssel szegezi előre, úgy vezet maga után engem, és Jimin-t, s hiába minden figyelemfelkeltő kopogtatás, válasz nem érkezik odabentről. Megtorpan az előttem álló egy pillanatra, felénk les, komolyságtól keménnyé fagyott tekintetét szemeimbe fúrja, aztán az előszobába lép.

- Lee Minwook! – kiáltja el magát Taehyung beljebb araszolva. – Itthon van?

- Professzor! – folytatja hátam mögül főnököm. – Park Jimin vagyok, a Gonam hullaház patológusa, két napja beszéltünk telefonon – taglalja, amint előre nyomulva a tágas térben, az előttünk bátran lépkedő, hirtelen egy szobába fordul, fegyverét előre szegezi, s mintha kész lenne leadni egy lövést.

- Ne bántson! – rikkant fel egy remegő hang a teljes váratlanságból, mire mindannyian megtorpanunk a szoba küszöbénél.

- Lee Minwook – iramodik meg hirtelen Jimin, kielőzve a fegyverét meredten előre tartó fiút, s bal kezével lejjebb inti az ösztönösen fellépő Taehyung-ot. – Professzor, Park Jimin vagyok – lép közelebb nyugtatóan az ijedt, idős úrhooz. – Szöulból érkeztünk a társaimmal, nem akartuk megijeszteni.

- Elnézést, mi csak… - kelek esetlenül szóra, míg Taehyung egyhangúan övébe csúsztatja fegyverét.

- Szakmai ártalom, ne is törődjön vele. A rendőrség sem a régi már – mázol műmosolyt arcára Jimin, az újszerű hanbokot viselő férfi oldalára sietve.

- Ne is mond fiam – helyesel megenyhülve történész. – Meglehetősen rosszul festenek, jöjjenek beljebb – invitál mindannyiunkat maga után, és míg szám szegletére idétlen vigyor ül, addig a mellettem ácsorgó Taehyung hol szemét forgatja, hol mérgesen bámul főnököm nyomába.

- Professzor, telefonon is kerestük, de… - kerekedik szóra Jimin ahogy a hátsó kert verandájára ér.

- Az a régi vacak, valahol elveszett a napokban – zsörtölődik a megszólított, de arcára kedves mosoly ül. Tekintete némileg furcsa, szokatlanul cikáznak olykor szűk szemei, mint, aki keres valamit, hangja rekedtes, megviselt, mintha ezernyi történet hagyta volna már el száját. – Nos, jól tudom, hogy a sorsistenség mítosza érdekelne titeket?

- Igen – vágom rá hevesen, alig letérdelve a fapallók sorakoztatta, hűvös szellő járta tornác egy vékony párnájára. – Kérem, mondjon el mindent, amit tud róluk!

- Idős ember vagyok már, megéltem már számtalan különös dolgot, és higgyétek el nekem…, a sorsistenségek mítosza az egyik legködösebb, ami az ókori hellének* vallási feljegyzéseiből ránk maradtak. – veszi halkabbra mondani valóját, szemivel újfent körbejárva a kertet, a nyitott, széles ajtót, s az üres szoba árnyékát, míg végül rajtunk telepedik le tekintete.

- A Moirák*, vagyis a sors istenségei felügyelték a végzet fonalát a görög mitológia mítoszai szerint, mely történetek az ókori görögök világnézetének alapjául szolgáltak. Zeusz és Themisz három gyermeke voltak a Moirák, kiknek hatalmában állt megakadályozni az istenek akaratának érvényesülését is. Klóthó, a legidősebb szőtte az emberi élet fonalát, Lakheszisz, a legfiatalabb kimérte a hosszúságát, míg aztán Atroposz ollójával elmetszette azt – meséli, s mintha maga előtt látná, elénk festi a hellének korát. - Feljegyzések szerint Lakheszisz megszegte az isteni törvényeket; szerelembe esett, és visszaadta egy ember életét. Ekkor testvére, Atroposz megkérte apjukat, Zeuszt, hogy büntesse meg Lakheszisz-t tettéért, és állítsa helyre a sors összekuszálódott fonalát, hiszen ez eredeti értelmezésben, nem szólhattak bele a végzet vezetésébe, ők csupán a rendet tartották fenn. Létezik egy elfeledett annotáció*, mely szerint, míg testvérei viaskodtak, Klóthó uralma alá hajtotta a sors fonalához elengedhetetlen szöszt, ezzel saját bosszúvágya és hataloméhsége szerint fonva azt. Istenek felett álló hatalomhoz jutott. Atroposz és Lakheszisz együttes ereje volt az egyetlen, ami képes volt legyőzni, és helyrehozni a végzet megsebzett fonalát. – nyúl egy mély levegőért a professzor, ahogy átvizsgálja arcunkon felejtett megfeszített figyelmünket. Kim Namjoon korábban már beszélt ezekről, amolyan tényként felvázolva előttünk, most mégis, mintha újra átélném ugyanazt a döbbenetet. 

- Hogy győzhették le? – kérdem nyugtalanul.

- Vannak dolgok, amikről még Homérosz*, vagy holmi vallási feljegyzések sem írnak – mélyeszti tekintetét íriszeimbe, ám kisvártatva nesz vonja el figyelmét pusztán egy észrevehetetlen pillanatra, mire indulattal folytatni kezdi regéjét. - Klóthó legyőzéséhez, Atroposz és Lakheszisz feladta az erejét, halandókká lettek – szűkíti össze szemeit az öreg. – Mindezért gyilkossá kellett válniuk.

- Gyilkossá? – ámul el tekintetem, míg combjaim mellett lógó kezemet ösztönösen Taehyung csuklójára tapasztom. A levegő megfagy a kopott tornác körül, lélegzetem pedig, mintha kihagyna. Jimin gondterhesen hajtja le fejét, tarkójára simít, a professzor hol jobbra, hol balra les zavartan, mindezek ellenére a mellettem mereven ülő rendőr egyre csak szemöldökét ráncolja, s nem mozdul. Felemelem fejem, már szóra nyitom számat, kérdések hada lepik el elmémet, de minden kikívánkozó hang, elnyűtt gondolat torkomban reked. Jéghideg fuvallat éri tarkóm kemény acélos képben. Egy pisztoly csöve. 

- Megunhatatlan ez a történet professzor úr – hasít keresztül a téren egy ismerős, baljósló tónusú hang, míg Taehyung szorítja meg rémülettől dermedt kezemet. Nem szólal meg, arca torz, szinte fogait csikorgatja, tudom, hogy nehezére esik megőrizni hidegvérét, józanul lépni, miközben agya örvénylik a vérszomjtól. – Köszönöm, hogy ismét meghallgathattam - folytatja, és ugyan nem láthatom, érzem, hogy démoni mosoly csúfítja el vonásait. A harmadik sorsfigyelő..., Klóthó.

- J- Jin – lehelem magam elé, szemeimmel óvatosan a két mellettem ülőt felmérve. Mi ez az egész, miért így, miért most…

- Kim Seokjin – mordul fel mellőlem főnököm, a mögöttem állóra pillantva. Minden aggályos, félő előérzetünk egy csapásra igazolódik be, amint kelepcénk kellős közepén reszketve, újabb hang ékelődik közénk.

- Taehyung, fiam – lép ki a mellettünk álló szoba szürkületéből egy öltönyös férfi, néhány hasonló ábrázatú, elegáns, félelmet generáló alak társaságában, de fejem féltem megmozdítani, így nem látom tisztán arcukat. – Üdvözöllek – lép az idős, szemeit félresütő, rettegő professzor mögé, ezzel szemeim előtt, makulátlanul feltárva valóját. Bántó üresség mar belém, mintha ebben a másodpercben, ebben a rövid pillanatban kész lennék, minden világi igazságot hazugságnak címezni. A nem várt, döbbenetes felismerés oly kíméletlen erővel hasít elmémbe, hogy bár sikítanék szemeim, agyam szúró fájdalmától, mégis úgy görnyedek tovább a pallókon, mintha egy húsvér lidérc állna előttem, elővett fegyverét könnyelműen a történész koponyájához nyomva. Lövés dörren fel, s saját sikolyom otromba, fájdalomtól zengő zaja sem képes észhez téríteni, elernyedek a zavar súlya alatt. Mintha nem ébrednék a zuhanásból, de a beton még túl messze. Apa…?

* hellének - görögök

* Moirák - a végzet irányítói

* annotáció - egy szöveg rövid általános jellemzése

* Homérosz - ókori görög költő

A hívás - 47. Bíbor ködfátyol

47. Fejezet

Egy vers van bennem, dallamokból fonódott ezer szóvirág de hangjait csak én hallhatom, rajtam kívül senki más. Egy vers, amit még nem írtam meg, csak mondogatom szótlanul, egy vers, amellyé lettél bennem örökre - leírhatatlanul...

/Kormányos Sándor/

Hyerin

Feszült, kényelmetlen figyelem kísért utunk végül egy frissen festett, parkoló autókkal szegélyezett, magas épületnél ér látszólag célt, mire bőrömön megérezve a szemerkélő eső újbóli feltámadását, sebtében kapkodom lábaimat magam, s az előttem magabiztosan előre haladó után. Széles vállain, szitáló esőcseppek áztatta dzsekijén mereng el pillantásom, ám viszonylag hamar az előtér barnás, bordó dekorációjára téved tekintetem, s a fehér falak közé zárt maroknyi, tébláboló emberre.

- Lefogadom, most jön az a klisé, hogy már csak egy szobájuk maradt – kuncogok a fiú oldalához ballagva, alig pár lépésre a recepciós pulttól. Furcsa, kiolvashatatlan grimasz ül ki arcára, majd a pult mögött üldögélő, fiatal, meglehetősen vonzó nőhöz fordul.

- Üdv – köszön, mire az reflexszerűen ugrik fel helyéről. Hosszú, ahogy elnézem, szinte végeláthatatlan hosszal rendelkező haját vállain átbillenti, s érdeklődve Taehyung felé fordul, amitől akaratlanul is összeszűkülnek szemeim. 

- Isten hozta önöket – hajol meg, majd a számítógépre pillant. – Szobát szeretnének kivenni?

- Igen, egy éjszakára.

- Egy szoba lesz?

- Igen – feleli a mellettem álló könnyelműen, mire ösztönösen oldalba vágom, de alig kitátva számat valamiféle prűd bosszankodással, menten megszid. – Nem romantikus nyaralásra jöttünk – vázolja, mintha mondatának fikarcnyi értelme is lenne. Mégis miről beszél? Egy romantikus nyaralás alkalmával aligha ellenezném a közös szobát vele. Jóságos ég, min jár az eszem már megint?

- Az emeleten jobbra az első szoba – nyújtja át illedelmesen a hölgy a kulcsokat, majd egy beleegyező sóhajt intézve a mellettem állókhoz, egyenesen a lépcsőkhöz gyalogolva, bosszúsan hagyom el az előteret. Vállaim felett még ellenőrzöm a hátra hagyott egyéneket, mire Taehyung egy hanyagul felém intézett, kéjenc kacsintással adja tudtomra, hogy elvörösödött arcomat, már ő is tisztán látja. Remek…

Lomhán vonszolom elnyűtt lábaimat magam után az első lépcsőfordulóig, ahol felidézve a lány szavait, keresgélően fordulok jobbra, majd meg sem állva az egyes szám jelzett, fehér ajtóig, némi hezitálás után, egyszerűen magamra csukom az ajtót. Egy pisszenés nélkül vezetem körbe szemeimet a kicsiny, tiszta szoba szegényes bútorzatán, mely pusztán egy megvetett franciaágyat, egy komódot, egy nagy ablakot és egy újabb ajtót foglal magába, utóbbi minden bizonnyal a fürdőszobába vezet. Félrerúgva halvány rózsaszín sportcipőmet, apró lépésekkel merészkedek a szőnyegre, s az ágy szélére huppanok. Aggodalom fog el, amint a kietlen némaság egyedül hagy feltörő gondolataimmal…, Jimin jut eszembe, a minket üldözők, az egész lehetetlen helyzet súlya, mely egyszerre nyomja vállaimat, s hegek borította mellkasomat. A behúzott függönyök takarta ablak irányába pillantok, de zaj csak nem szűrődik át, s hiába forgolódok tovább, a szoba teljesen néma, elmém mégis megfékezhetetlenül zsong. Mintha félnék…, de hát mi okom lenne nyugodtnak maradni? Akaratlanul is összegyűröm a paplan huzatát, görcsösen tartom, míg nem az ajtó szemben lassan nyílni kezd, s Kim Taehyung egyszerű ábrázta lépi át a küszöböt. Rám néz, kezében egy csomagot szorongat, közelebb lép, arca pedig furcsállóan mered tovább, mintha szemeivel végig képem vonásait tanulmányozná.

- Mi bajod? – ráncolja értetlenül szemöldökét. – Úgy bámulsz, mint, aki szellemet látott.

Azonnal félrevetem zavart tekintetem, ám hiába fordult meg fejemben, a fiú látványa okozta megnyugvás, minden erőmmel ezen érzésem leplezésére szippantok be egy mély levegőt , óvatosan felállva az ágyról. Vállat vonok, mintha a legkevésbé sem érdekelne jötte, s ez mintha apránként zavarni kezdené. – Fogd – bök felém.

- Mik ezek? – vizsgálom át a nekem nyújtott csomagot.

- Váltóruha, a recepciós lány adta.

- De jóba lettetek – kuncogok fel lesajnálóan, ám alig felocsúdva hanglejtésemből, már a fél szemöldökét felvonó, gúnyosan elmosolyodó fiúval nézhetek farkasszemet. Ez a lehető legrosszabbul jött ki, úgy érzem, lassan megnyílik a lábam alatt a pokol, s a legmélyére süllyedek. - Vagyis…, köszönöm – köszörülöm meg torkomat, ami már inkább van az előttem álló ínyére, de önelégült, cinikus mosolya még mindig arcán éktelenkedik, ahogy odébb araszol. – Akkor én elmegyek fürdeni – lendítem menetirányba lábaimat, s kínosan el is tűnök a tett színhelyéről, egyenesen a világoskék csempék körülfonta, apró fürdőszoba mélyére. A tusoló csapját eltekerve, hamar forró gőz párásítja be a teret, jóleső érzéssel átsimogatva fáradt testem. Kedvem lenne örökre a meleg vízcseppek fátyla alatt maradni, távol a jéghideg, kemény világtól, elrejtőzve minden vacak kétség és félelem elől.

Hófehér törölközővel áttörölgetve kellően ráncosra ázott porcikáimat, laza fonatba fogom itt-ott kissé nedves hajamat, de hiába törlöm le tenyeremmel a tükröt, az csakhamar újra bepárásodik. Nem látom az arcomat..., talán jobb is így. Újszerű fehérnemű, egy egyszerű, nagyobb szabású póló és egy rám kissé talán bő pulóver lapul a szatyor mélyén, melyekbe belebújva, kellemes csap meg a friss öblítő illata. Megmosolyogtat puhasága, s ügyet sem vetve csupaszon felejtett lábaimra, már-már új emberként lépek ki a szobába.

- Mondd már meg nekem – támad le morcosan Taehyung, alig elhagyva a fürdőszobát. – Meleg víz az maradt? – folytatja a kelleténél is közelebb hajolva arcomhoz, s hatalmasakat pislogó szemeimhez. – Már azt hittem belefulladtál a tusolóba, be is kopogtam!

- Nem hallottam – dohogom.

- Aztán én lettem volna a mocsok, ha rád nyitok, hogy ugyan élsz-e.

- Unatkoztál egyedül idekint? – nevetem arcon, megkerülve fölém tornyosuló testét.  – A fáradt idegeidre biztos jó hatással lesz majd a meleg fürdő.

- De felvágták a nyelved Jeon lány – gúnyolódik utánam, mire rögvest rágrimaszolok, ő pedig fejét vigyorgón megcsóválva, a gőzfelhős csempék közé lépve, hosszú percekre el is tűnik. Tulajdonképpen sosem értettem a köztünk lezajló verbális kommunikációk többségét, hiszen vagy semmi értelmük nem volt, vagy esetlenül tűrtem, hogy inzultáljon minden cinikus gyűlöletével karöltve. Mégis mélyen belül úgy érzem…, mintha a kezdetektől ott lett volna minden váltott mondat között egy érdeklődő szó, egy aggódás, egy megbizonyosodás…, valami, amit talán sosem érthetünk meg. Talán beképzelem? Mostanában, mintha teljesen más univerzumban járnék, és az egymást követő éles események vonzatában meg se lepődnék némi képzelgésen.

Az ágy meglepően puha és kényelmes, rövid bámészkodás és méricskélés után pedig az is megállapítható, hogy mindenféle probléma nélkül elférünk majd egymás mellett, ki-ki a saját térfelén. Egy felnőtt nő és egy felnőtt férfi úgy gondolom, a helyén tudja kezelni az eléjük gördülő helyzetet, és nem csinál cirkuszt abból, hogy ki alszik a földön és ki az ágyon. Vagyis…, mégiscsak a szőnyegre kellene feküdnöm? Frusztrált kislányokat megszégyenítve, ismét hagyom, hogy bamba és kelletlen gondolatok bombáznak minden oldalról.

- Na, mássz arrébb – ballag ki haját törölgetve Taehyung egy szál alsó nadrágban, meztelen felsőtestét, széles vállait, fedetlenül orrom elé tálalva.

- Még nincs is este, miért akarsz aludni? – érdeklődöm orrom alól fejemet elfordítva.

- Felétek csak este alhat az ember? – vonogatja bosszantóan szemöldökeit.

- Menj a másik oldalra – húzom még jobban magamra a takarót dacosan, de válaszra nem méltat, egyszerűen felnevet, s erőszakkal kezdi arrébb gyömöszölni alakomat.

- Ne már – vonaglok meg a bordáim tájékára tévedt kezek okozta csiklandozó érzéstől. – Hagyd abba – nevetem hangosan, mintha nem is őszinte kínokat élnék át, hanem kedvem lelném a játékban. Fölém csúszik…, talán nem tervezte, sőt, biztos vagyok benne, hogy véletlen mozdulatok szülte szokatlan helyzetünket. Levegő után kapkodok meg-meg rángva, míg végül lefújja támadását, s mereven rám mered.

- Ennyire csiklandós vagy? – ráncolja homlokát, ám könnyes szemeimbe pillantva, menten elmosolyodik. Testem mellett támaszkodó karjait tolom, nyomom, de sziklaszilárdan állva mindennemű próbálkozásomat, csakugyan nem ereszt kelepcémből.

- Szállj már le rólam – sipítozok előrehulló hajtincsei mögé rejtőzött szemeiben megpihenve, amint ábrázatomon még mindig egy széles vigyorral, némileg fellélegzek hátamon. Nem mozdul, arcán már nyoma sincs korábbi mosolyának, ahogy elkomolyodott érdeklődéssel pásztázza vonásaimat, majd ismét furcsálló értetlenségben úszó tekintetemre vezeti szemei vonalát. – N-Nem hallod? Engedj! – kelek szóra, ám hiába próbálom félrevetni pillantásomat zavaromban, nedves hajáról egy vízcsepp landol homlokomon, jelezvén: közelebb hajol.

- Miért? – leheli fülemhez, mire úgy borzongok meg, mintha egy tüzes vassal fenyegetnék testem. Ennek nem lesz jó vége…, tudom jól, mégsem mozdulok. Számat némileg eltátva, a fiú selymes hajának érintését érzem meg arcom felforrósodott bőrén, amint kérdés nélkül, ajkai közé fogja fülcimpámat. Képtelen vagyok megmoccanni.

- Nem tehetjük – sóhajtom kétségeim örvényében, egyre mélyebbre süllyedve, észre sem véve a fiú helyezkedését alakom fölött. Egyre gondolunk..., menthetetlenül.

- Miért nem – emeli rám tekintetét, ahogy homlokát enyémnek dönti. Lélegzetvételeink halk moraja, zakatoló szívem kattogó zaja, s a bűnbeesés peremének hívogató nesze lengi be a szűkös szoba félhomályát. Nem tudok megszólalni, egy hang sem engedelmeskedik…, torkomban rekedt minden mentségem. Mélyen vájja tekintetét kérdően őt vizsgáló szemeimbe, amint hosszú, végtelennek tűnő másodpercek vonaglanak el mellettünk. – Tudnál szeretni?– suttogja halkan, és bár szavaiban biztos vagyok, mégsem értem. - Csak ma, csak most.

- Taehyung – eresztem el nevét, oly halkan, mintha csupán fejemben szólalna meg hangom.

- Csak ma, csak most…, szeress – ismétli szakadatlanul. Hatalmasat nyelek, számat résnyire nyitom, s azon át kapkodok levegő után, míg ő elemelve homlokát, messzebbről tanulmányozza át vonásaim mögé rejtett, tétova kételyeimet. Hűvös bizonytalanság árulkodik minden pislogásából, és elrévedve a mélybarna szempárban, tehetetlen testem mellől felemelt kezeimmel simítom végig karját, s vállát. Nem hezitál…, biztos jelnek veszi néma tettem. Sóvárgón veszi birtokba ajkaim, ellentmondást nem tűrve csókol, melyet oly vággyal viszonozok, mintha testemet hetek, hónapok óta tartó éhség mardosná belülről. Elúszik a félelem, erősen fon magához, s hű odaadással szabadulok meg felsőtestem takarására szolgáló pulóveremtől, pólómtól. Futólag elmerül látványomban, s én nedves hajába túrva, a fiú eszméjével megtelt elmém, testem zsibongásának adom át mindenem.

Az igazság az, hogy szeretem. Talán mindig is szerettem, ismeretlenül, megvezetve, átverten, félve, s reménytelenül. Csillapíthatatlanul szeretem..., mintha csak arra vágynék, hogy megszelídíthessem, magaménak tudjam minden titkát, s rejtély övezte gondolatát. Az első pillanattól fogva ott volt a lelkemben, a kíváncsiságomban, minden lopott pillantásban. Akkor is szerettem, amikor megesküdtem, hogy nem, mikor pokolba kívántam minden gyengeségem, és most…, erőtlenebb vagyok, mint valaha. Percek telnek el egymás elnyűtt ajkainak ízlelgetésével, már hasam bőrét térképezi fel, s egyre lejjebb vándorol. Mintha nem lenne sem tegnap, sem holnap, csak ez az egyetlen, megmásíthatatlan perc, ez az éjszaka…, csak ő és én. Elmém morajlik, mint a háborgó óceán, testem önkénytelenül mozdul, akárha szél ringatná, s tetteimnek már nem vagyok ura…, elveszek érintéseinek égető eufóriájában.

Felnyögök, ahogy minden nyelvcsapással egyre érzékenyebb területre téved, s elérve látszólagos célját, egyik kezemet ösztönösen kapom szám elé, míg másikkal a lepedőt összegyűrve kapaszkodok meg. Sosem éreztem ehhez foghatót, mindig úgy véltem, hogy férfi és nő közti fizikai kapcsolat eme tüze, szenvedélye, mind csak ábránd…, kitaláció, mely engem sosem érne el. Talán a köztünk lévő ellentét, az ismeretlen korbácsolja fel ennyire kettőnk vonzalmát?

- Figyelmeztetlek – támaszkodik meg felettem. - Innen már nincs visszaút – bámul bele arcomba, mire hatalmasat pislogok, mintha magam sem tudnám mi következik az elkövetkező percekben. Beszívott levegővel, lélegzetvisszafojtva bólintok, s míg egyik kezével vállam mellé könyököl, addig a másikkal, combomat egyengeti feljebb. Vigyáz rám, tudom..., a kiszolgáltatottság érzete elkerül, s kiszáradt torkommal a párásnak megélt levegő után nyúlva, hangos nyögés hagyja el számat. Elnyelném hangom, de képtelenség..., az érintés túl erős, túl élesen kúszik egyre mélyebben belém. Összeszorítom számat, homlokom ráncolom, és ő tudja mit érzek..., szelíden hint puha csókot nyakamra, fülemhez, s végül ajkaimon pihen meg, amint magabiztos óvatossággal csípőjét kezdi mozgatni. Az érzet megmagyarázhatatlan, keserédes gyönyör képében úszik elmémbe, bíboros ködfátyolba ölelve minden újabb mozzanatot, tapintást, és csókot. Szorosabban ölelem magamhoz meleg testét, puha bőrének selymét, s hagyom magam végleg elúszni a fodrozódó folyó, tüzet szító árjával.

Egykor azt mondta, hogy a világon nem menthetek meg mindenkit…, hogy nem kell segítenem minden emberen, van, aki egyszerűen nem akarja, akit nem lehet. Kim Taehyung vajon te vágytál rá, hogy valaki, bárki a kezét nyújtsa egyszer érted? Miért zártad el szíved a külvilág elől…, és a szívem mélyén miért akartalak megmenteni téged....?

Halk, éppen hallható telefonbúgás térít némelyest magamhoz meglehetősen furcsa, zavaros álmom közepéből. Az engem lengén ölelő kar elhúzódik, az ágy rugója pedig kissé megdobja testem, ahogy másik oldalamra helyezkedek az ablak beszűrődő fénye felé. Reggel van…, legalábbis már másnap. Szemeimet lehunyva, a hófehér tollpárnába nyomom fejemet, hátha zavaros álmom végére járhatok, de Kim Taehyung rekedtes, mély hangja, azonnal magára vonja figyelmemet.

- A városban maradtunk – szól telefonjába, az ágy végében ülve. – Igen, szerintem sem lenne célszerű, ott keresnének először – folytatja a vonal túlsó végének. – Vonatállomás? Hánykor?

- Jimin – szökik ki számon, s pár pillanat erejéig magam elé pislogva, felpattanok az ágyon. – Jimin! – ismétlem, a felém forduló fiúnak. – Ő az? Ő az ugye? – szajkózom, pulóverem ujján megtámaszkodva, mire Taehyung száját elhúzva bólint.

- Felébredt – konstatálja a készülékbe, amint közelebb mászva, kikapom kezéből azt.

- Jimin – kiáltom fülemhez kapva két kezemmel a telefont.

- Hyerin, minden rendben? – hallom meg főnököm nyugtató, kissé aggodalmas hangját. – Taehyung felcsörgette a telefonodat, amit sikeresen itt hagytál a hátsó ülésen.

- Annyira örülök, hogy jól vagy – sóhajtom könnyeimet visszanyelve. – Mert jól vagy ugye?

- Jól vagyok, ne aggódj.

- Hála az égnek – mosolyodok el.

- Hyerin, maradj vele – utal a mellettem nyúzottan szemlélődőre, akire futólag rápillantva, menten magam elé sütöm ijedt szemeimet. Miért néz rám így, ennyire…, hidegen. – A megbeszélt időben és helyen találkozunk.

- R-Rendben – mormolom halkan.

- Kérlek, nagyon vigyázz, légy óvatos! – kedvesedik el hangja.

- Te is – suttogom, s a vonal megszakad. Bár halványan fellélegezni vágyok, szívem kinzón szorul össze megérezve a valóságba való kegyetlen visszazökkenést. A nem sokkal előttem, az ágy szélén ülő már nem figyel rám, így nesztelenül csúsztatom mellé mobilját, fedetlen lábaimat az ágy másik oldala felé lassan lelógatva. Fogalmam sincs mit mondhatnék, hogy mi lenne a megfelelő szó vagy mondat, hogy egyáltalán érdemes-e gondolatra méltatnom a történeteket, vagy csupán…

- Készülj, indulunk – töri meg eszmefuttatásomat Taehyung hűvös komolysággal, ahogy felállva az ágyról, nadrágjának övét csatolja be. Combjaim mellett támaszkodok meg, észre sem véve, hogy a lelkemet marcangoló elkeseredettség hosszú másodpercekig tesz mozgásképtelenné. Térdeimbe merengek, hol a kint ólálkodó veszélyre, hol pedig a megszokott hideg gúny körüllengte fiúra gondolva, s utóbbi, mintha egy egyre nagyobb lyukat kezdene ütni szívembe. – Öltözz – utasít, amint mellém dobja farmeremet. Nem tudom megállni…, arcom kifejezéstelen, mozgásom vontatott, és legszívesebben csak eltűnnék. Hát ennyi lett volna? Valóban csak ennyit akart tőlem..., ott, akkor szeretni őt? Elég pár szó, mintha mi sem történt volna, hanghordozása jobban kong az ürességtől, mint valaha, mintha gesztusait a legapróbb érzelem sem itatná át…, úgy nyitja ki, s lép ki a szobából. Megtorpanok a küszöb előtt, ő pedig hátra sem nézve halad el a folyosón, engem mégis marasztal valami, ami hitem szerint, örökre e szoba falai között lel majd rejtekhelyre. Azt kérte csak akkor, csak ott szeressem. Sem tovább sem máshol…, hát így lett. Az ajtót behúzom magam után, arcomra pedig halvány mosoly ül, hisz a szoba fontos titkot őriz, védi az örökkévalóságig, mert tudom: nem vihetjük magunkkal, hiszen túl törékeny, s odakint a semmivé válna.