38. fejezet
A harcos (...)
elfogadja, hogy ellenségei azért vannak, hogy próbára tegyék bátorságát,
kitartását és ítélőképességét. Ők sarkallják arra, hogy harcoljon az álmaiért. /Paulo
Coelho/
A nap már felsejleni látszik a kora reggeli égen, ám arcomat
annak halovány fényétől, kábán fordítom párnám ölelésébe. Könyörtelen
csillogással ácsingózik tovább ablakom üvegén át, s átkozva a percet, mikor a
függönyöket elhúzva hagytam, morcosan ráncolom össze homlokom, minden szobám
falain beszűrődő zajra. Először a külvilág, urbanizált ricsajára gyanakodtam,
ám fülemet élesebbé hegyezve, megerősödik a tény, mely szerint a hangok csakugyan a konyha
felől jönnek. Choi Yujin-t az ágy feltehetően szokásához híven, már hajnalok
hajnalán kidobta. Elhiszem, hogy minden erejével azon van, hogy az esti
műszakom után hagyjon pihenni, és ne járjon minden lépése lármával, ám nem
tagadhatja meg önmagát, hiába is próbálkozik. Képtelen vagyok visszaaludni, kis
híján saját magam erőszakolom, zaklatom, de mindhiába…, a nap már nyílegyenesen
ágyamra tűz, s gondolataim is örvényszerűen készek az új reggel elébe állni. Nyakamra
simítok karmazsin vörös ágynemű borította ágyam szélére evickélve, mire nyúzottan
állapítom meg: ismét elaludtam fájó tagom.
- Yujin? – csoszogok végig a kopottas
parkettán egészen a zsizsegő morajok körbejárta konyháig. – Yujin – folytatom barátnőm szólongatását a helység hűvös
metlakijához érve.
- Jó reggelt – dob felém egy sanda üdvözlést a
lány, lassan felém pillantva a kávéfőző gép élces hangjának gomolyfelhőjéből. – Felébresztettelek? – kérdi, mire egy
látványos ásítást eresztek el.
- Más
hangdimenziókban élsz, rá se ránts – dörmögöm a pultoz helyezkedve, hogy onnan
szemlélhessem a lány szerelői tevékenységét.
- Komolyan
mondom, most fogom kivágni az ablakon – zsörtölődik, ám a szerkezet csak nem
engedelmeskedik, s már hangját sem hallatja, egyszerűen csak áll és vár, hiába
az őt ütlegelő egyén dühe. – Jungkook
meg hol a fenében késik? – csap mérgesen a kávéfőzőre, majd csuklóját kezdi
vakarni.
- Az
öcsémtől vársz segítséget? – grimaszolom, köntösöm zsebéből kiemelt mobilomat böngészve.
- Taehyung
nem ért rá – magyarázza,
szeme sarkából érdektelenül magam elé bámuló mivoltomat méregetve, amint
visszafojtva minden gyanút keltő vonást arcomon, némán tovább babrálom telefonom.
Hisz, mit is olvashatna ki belőlem, talán azt a
zavaros vízesést, melyen az értetlen kételyeim hömpölyögnek le, s egyre csak
Kim Taehyung irányába sodródnak? Tulajdonképpen inkább zúdulnak, hatalmas
robajjal a mélységbe csobbanva, mintsem hömpölyögnek…
- Na, hadd
lássam – csörtet
be az ajtón kisöcsém, válltáskáját flegmán a konyha küszöbére hajítva.
- Érezd
otthon magad – orrolom
meg az érkezőt szemöldökeimet felvonva.
- Korán
reggel van, és te máris otrombáskodsz egyetlen testvéreddel? – sétál közelebb, hangjában
megannyi iróniával.
- Remélem,
túléled faragatlanságom - dünnyögöm felelet gyanánt, ahogy titkon
összemosolygunk.
-
Bekapcsoltam, elkezdett sercegni – kezdi taglalni a történteket Yujin a fúnak. – Most meg már nem reagál semmire.
- Megnézem,
mit tehetek – konstatálja
elszánt udvariassággal Jungkook.
- Mi van
veled, vakarózol, mintha bolhás lennél – sandítok a mosogatógéphez somfordáló hosszú, fekete
hajúra.
- Úgy is
érzem magam – sóhajt, s
lábait a konyhán kívülre irányítja. – Két napja, minden
reggel viszketek.
- Valami
allergia? Nézesd meg – javaslom
nyomába ballagva.
- Az lesz.
Mész ma valahova?
- Délután a
hullaházba – bólintok,
félúton elhagyva Yujint.
- Én meg azt hiszem, vehetek új kávéfőzőt – sopánkodik a fürdő küszöbéről.
- Igyál
instantot –
vigyorodok el.
- Na, azért
tudd, mit beszélsz – csukja
nevetve magára az ajtót, s mintha valamit a vakarózásról kiabálna, szitkozódni kezd, míg az én utam szobám
falai közt ér célt.
Tündöklő napsütés vakít el, ahogy széttárt függönyeim
mellé állok, hogy onnan vizsgálhassam át az ébredő város zűrös forgatagát. A
nyár itt ül az ablakpárkányon, efelől már semmi kétségem sincs. Az pedig, hogy
a párás meleg milyen kihívások elé állít majd..., talán jobb nem is mélázni
rajta, hisz megfogadtam: csak a most van, ez a perc.
Már nem tartom számon pontosan mennyi, egy ideig
számláltam, azonban hamar feladtam…, már nem követem nyomon mióta nem kérte a
segítségem egy lélek sem. Átfutott, most is felötlik…, vajon milyen lenne, ha
egyszerűen csak elillanna mindaz, ami az utóbbi időben fenekestől felforgatta,
és adott új értelmet az életemnek? Én is a semmivé válnék, elvesznék a
hétköznapok szürkeségében?
Sosem ápoltam jó viszonyt a melegedő időjárással.
Szinte még ki sem tettem lábam a délutáni napsütés tébláboló fényeibe, máris
egy fa árnyékba kapkodom ösztönszerűen lábaimat, mintha csak a világosság
égetné meg bőröm, ahányszor eléri csupasz karjaimat.
Nagyszüleim pékség nincs messze, most mégis egy
furakodó, lelkiismeretnek csúfolt érzéstől egészen nehézkesek lépteim, amint
egymás után hagyom magam mögött lábnyomaim a hirtelen jött forróságtól izzadó
urbanizációban.
- Zárva – nyögöm értetlenül egy pár
emeletes épület, apró üzlethelyiségéhez érve. Homlokomat ráncolva kezdek
körbeforogni, s végül az üvegnek hajolva, meglepett aggodalommal pásztázom át a
kihalt, üres pultokat. Itt meg mi a fene történt? Nyugtalanító félelemmel tárcsázom
nagyanyámat, aki hosszas búgást követően, kedvesen leheli szavát a készülékbe.
- Hyerin,
kicsim.
- Miért van
zárva a pékség, hol vagytok, minden rendben? – hadarom egymás után zaklatott mondandómat.
- Ó drágám,
pár napja végleg megszűnt a bolt – csügged le hangja. - Nem akartalak ezzel zavarni, tudom, hogy elfoglalt vagy mostanában.
- Hol
vagytok, otthon?
- Az ügyvédi
irodába tartunk nagyapáddal.
- Pénzre van
szükségetek? Miért nem szóltatok – vagdalkozok hevesen tovább.
- Ez nem
ilyen egyszerű, de ne aggódj miattunk egy percig se – enyhül meg nagymama.
- Mi történt – nyúlok egy mélyről feláramló
levegőért.
- Egy cég
kivásárolta az egész épületet, nem volt maradásunk.
- Ez azt
jelenti, hogy… - hebegem.
- Visszaköltözünk Pohangba – feleli kedves nyugalommal. – A házba.
- Nem térek
magamhoz – fogom meg fejem, s szédületem egészen egy járda menti padig visz.
- Talán
ennek így kellett lennie, a férfi nagyon befolyásosnak bizonyult, egyik napról
a másikra kaptuk a hírt.
- Milyen
férfi, milyen cég? - kérdezősködök tovább lankadatlanul.
- Egy
magáncég a Jamwo úton, a számát könnyű volt megjegyezni, hisz a születésnapod
dátuma, huszonegy – vázolja higgadt
türelemmel. - Valamiféle komplexum fog
épülni, de ne foglalkozz ezzel, nincs semmi gond.
- Mikor
jöttök vissza – sóhajtom immáron
sokadszorra, lábaimat gondosan a pad alá húzva.
- Csak egy
aláírás az egész, gyertek át vacsorára az öcséddel – javasolja jámbor melegszívűséggel.
Bólintok szavaimat elnyelve, majd hümmögök valami beleegyezőt, s táskám mélyére
nyomom elsötétült telefonomat. Nincs ez így jól, közel sincs rendjén semmi sem. Pohang…, ahol anya született, ahol mindig is éltek,
és, ami mindig a lányuk halálára fogja emlékeztetni őket. Ide jöttek, hogy
vigyázzanak ránk, hogy megnyissák minden megtakarított pénzükből a pékséget,
hogy talpra álljanak…, hogy újrakezdhessenek. Bánt az egész tény eszméje, hosszasan emészt, ám
kisöcsém, a váratlanságból felötlő gondolata, amint kudarcot vall, mint
kávéfőző szerelő, halvány, egészen láthatatlan mosolyt csal arcomra. Írnom kellene
neki, nem mintha nem feledkezne meg róla...
Úgy érzem, minél tovább töprengek a nehézségek okozta
problémákon, annál megoldhatatlanabbá válnak kócos fejemben. És miért kellene
megoldanom mindent, egyáltalán miért kellene egyedül tennem? Hisz lehet, magam is része vagyok a
bonyodalomnak, s senki sem kérte, hogy segítsek.
A nyár beköszöntével a tömegközlekedés csakolyan elviselhetetlen
tortúra lett, mint maga a rendkívülien megugrott hőmérséklet. Mindenki rohan, a
tömeg áramlik, csődül a metró kijáratai felé, az ajtó az arcomba lendül, s
tódul a nép a késődélutáni árral, egyre csak patakzik, mint a fel-fel csillanó
izzadságcseppek néhány homlokon. Egy vagyok közülük, és mégsem…
Megnyugtat a hullaház régies hajléka, a hűvös falak üdvözlő fogadtatása.
Emlékszek, tisztán előttem van a kép, az érzés a végtagjaimban, a bizonytalan
gondolatok az elmémben, mikor először tettem be a lábam ide. Nem volt túl régen..., a tavasz már karját nyújtotta, s a tél is elengedni látta súlyos kötelékéből az újjászületés évszakát.
- Gonam Hullaház? – sétáltam a potenciális helyszín épülete elé,
és hiába forgolódtam, hol a papíromra, hol az épületre pillantva, csak nem
akart megváltozni a felirat. A helyszín stimmelt, a cetlin szereplő név pedig ott
dolgozott a portás szavaiból ítélve. Nem hittem a szememnek, sem a fülemnek,
hitetlenkedtem fesztelen, s végül, elnyújtott percekkel később, egy nagy adag
sóhajjal a zsebemben, számlálva a lépcsők fokait, az emeletre engedtem vinni
magam lábaim által.
- Elnézést – kopogtattam be egy iroda feliratú üvegajtón. -
A portán azt mondták…
- Miben
segíthetek? – vágott rögtön
mondandómba az íróasztala mögött ülő, furcsa hajú férfi. A helyzet csak nem
akart enyhülni, egyre kényelmetlenebbül, mi több, hulla hülyén éreztem magam
ott akkor, jövendő főnököm egyhangú íriszeibe bámulva. Az akaratlanul is
feltörő szóvicceket már meg sem említve…
- Dr. Park Jimin-t
keresem – köszörültem meg
zavartan torkom.
- Én vagyok, milyen
ügyben?
- Dr. Kim Heechul
küldött, hogy…
- Voltál már
hullaházban? – szólt mondatom
közbe ismét, mire halványan megráncoltam szemöldökömet.
- Még soha.
- És gondolom, itt
akarsz dolgozni. Biztos vagy ebben? – meredt rám kissé ijesztően az egészen bordóra festett hajú
fiú. – Mert őszintén szólva, a legtöbb ilyen csinos lány, aki idejön…
Nos, már hulla – nevette el magát döbbenetemre, s ez a röhögés sokkal
inkább furcsálló grimaszt mázolt az arcomra, mintsem jóérzésű mosolyt. Rögvest
a menekülési útvonalak kezdtek körvonalazódni agyamban, ám mindez végül egy
hatalmas nyelésbe torkollott.
- Szeretnék bejutni az
orvosi egyetemre, és… - sóhajtottam egy
kellemetlen szájhúzással.
- Kellene egy ajánlás,
referencia, na meg pénz – állt fel székéből, és
kielőzve engem, megindult a folyosóra. – Kövess!
Bosszantónak találtam a
viselkedését, idegesített, hogy képtelen voltam eldönteni, hogy egy fiatal
patológus zsenit követtem ösztönösen, vagy egy elmebeteg őrültet. Vagy esetleg
ez így egyben adja ki Dr. Park Jimin-t? Rémisztő volt a hely, a falak, az az
ember előttem, de a tény még félelmetesebbé vált, miszerint jobb lesz
megszoknom a légkört, ugyanis pontosan azon a szent helyen alapozhatom meg később
a karrieremet. Mit kerestem egy hullaházban a belváros közepén? Hiszen életeket
akartam menteni…
- Először egy törvényszéki
orvos veszi kézbe a holttestet, ezután előkészítik tárolásra – magyarázta egy fémasztalokkal körülrakott termet
átszelve, s kezeimet magam köré fonva, lassan lépkedtem az alak után. Nem kellett
volna az afféle dolgoktól tartanom, de elég méretes megnyugvással töltött el,
hogy az a nő tőlünk nem messze, még nem látott hozzá annak a férfi hullájának a
feltárásához.
- Ezek itt a hűtők – vezetett be egy, a korábbinál is frusztrálóbb
helységbe, ahol jéghideg fémdobozok sorakoztak, a villódzó neonfényben. –
Itt tároljuk azokat, akik nem természetes halált haltak, és még boncolásra
várnak.
- Nem természetes halált
haltak? – álltam meg egy
emeletnyi tároló előtt, amint lassan tanulmányozni kezdtem azokat.
- Ha a legkisebb nyoma
is van, hogy a halál nem természetes volt, akkor ide kerülnek.
- Vagyis minden hűtőben…
- Van egy holttest – fejezte be ismét gondolatmenetemet a kezeit
hátraszorítva felém sétáló fiú, s ácsorgó alakom mellett, egy oszlopnak dőlt. –
A legtöbbnek közülük még nem kellett volna meghalnia – futtatta ő is
végig szemeit az egyhangú, némi félelmet keltő tárolókon. – Nyiss ki
egyet – szólított fel.
- Huh? – pillantottam menten Dr. Park-ra, ám
tekintetéből egyértelműen kiszűrhető volt, hogy véletlenül sem viccel.
Vonakodva, meg-meg szakítva mozdulataimat nyúltam az egyik kallantyúhoz, s
óvatosan kitárva a sötétséget rejtő hűtőt, a benne fekvő halott látványát
érzékelve, azonnal visszacsaptam az ajtót.
- Ma este kellene
kezdened – közölte nemes
egyszerűséggel, majd ellökve magát a támaszt nyújtó oszloptól, egy félmosollyal
indult vissza az irodák irányába, engem faképnél hagyva a halott emberi lények szegélyezte,
jéghideg csempék között.
Sosem hittem volna, hogy egy ilyen helyhez bármiféle
közöm lehet a jövőben, sosem gondoltam ilyen eshetőségre, most mégis…, a biztonság
érzete ölel át valahányszor e falak közé tévedek. Bólintok a portásnak, ki
pusztán egy pillanat erejéig emeli rám életunt tekintetét, pontosan úgy, ahogy
mindig is tette.
- Jó
reggelt! – szólalok
fel már a folyosón terjedelmes hangerővel, ám az első boncteremből egy pusztán
látásból ismert köpenyes alak sétál ki, így mosolyom menten arcomra fagy. Most
minden bizonnyal teljesen hibbantnak gondol... – Jó reggelt! – ismétlem újult erővel immáron az éppen mögém
érkező, vaságyat toló szőke munkatársamnak, ám szemrevételezve a fehér lepellel
letakart holttest formáit, vigyorom újfent vonásaimba vész.
- Neked is
jó reggelt szívem –
viszonozza kedvesen köszöntésem, amint odébbálló alakom mellől, egy szemközti boncterembe
löki az asztalt. – Gyere – szól vissza
futólag.
Hiszen délután öt óra, és fapofával, csípőből visszaköszön,
hogy jó reggelt? Tudhattam volna, hogy ez a gyenge poén édes kevés, vagy éppen
túl sok Min Yoongi-nak.
- Szia Hyerin – sétál a tűző lámpa fénye alá tolt
hullához Jimin, tollát kötelességtudóan a kezében tartott, kitöltésre váró
boncolási jegyzőkönyv fölé tartva. –
Kipihented magad? – utal vissza az elnyúzott tegnap esti ügyeletre.
- Fogjuk rá – legyintek közelebb caflatva. - Ki ő? – érdeklődök, mire Yoongi
rögvest lerántja a leplet a fiatal áldozat, szinte még meleg testéről.
- Kim Dahyun,
tizennyolc éves – kezdi mormolni
az áldozatot méregetve a szőke. – A rakparton
dobták ki a testét úgy fél órája. Több halálos késszúrást ejtettek a mellkasán –
taglalja, s széttárja a véres, egykor talán fehér inget. Elborzaszt a látvány…
- Egy órája
lehet halott –
konstatálja Jimin a lány szemeit vizsgálva.
- Szinte még
gyerek – dörmögöm
bágyadtan zacskót tartva Yoonginak, ki a fiatal áldozat nyakláncát engedi óvatosan a
műanyagba.
- A nyomozók
mindjárt itt vannak – sóhajt Jimin
megkerülve az asztalt. – Komolyabb az
ügy, mint gondolnánk.
- Ezt, hogy
érted? – kapom a
fiúkra tekintetem.
- Ő a
harmadik a héten, akit ugyanezzel a módszerrel öltek meg – feleli.
- Úgy
látszik, egy igencsak aktív sorozatgyilkos ólálkodik Szöul utcáin – távolodik el Yoongi a kredencek
irányába. – Vigyázz hazafele, nehogy
tudod…, itt végezd – kuncogja, makulátlanra tisztított eszközeit sorban
egy tálcára pakolászva.
-
Legszívesebben lenyomnám a torkodon ezeket a sziporkázó megjegyzéseket – grimaszolom, mire jóízű
mosolygásba kezd. – A hideg ráz ki, rémes még
belegondolni is, hogy ilyen megtörténhet. Ki és miért tehette?
- Ez az,
amit mi is szeretnénk kideríteni – érkezik a boncterem kijárata felől egy ismeretlen
hang. - So Jisub nyomozó vagyok a
rendőrségtől – iramlik meg felénk a férfi, nyomában egy minden szavamat
belém rekesztő illetővel, s, mire az események tudatosulni tudnának bennem, már
kezet is ráznak főnökömmel. Jimin rám les, egyenesen döbbent pillantásomba
fúrva értetlen kérdését, mely minden bizonnyal pontosan egyezik az elmémet
keresztül hasító szalagcímmel: Ő meg a büdös francot keres itt? – A társam, Kim Taehyung – mutat a
rajtunk meglehetősen keresztülnéző fiúra So Jisub nyomozó. – Mi felelünk az ügyért.
- Nos, egyeztettem
a Hanyang halottasházba szállított másik két áldozat patológusával, és első
ránézésre ugyanaz a tettes – vezeti a férfit közelebb a boncasztalhoz Jimin, higgadt nyugalommal, míg
én pillantásommal szinte fojtogatom a hátrább megálló, kifejezéstelenül nézelődő, túl jól ismert fiút.
- Második
ránézésre is – hajol a
lány megcsupaszított, vágások torzította teste fölé Yoongi. – Egy huszonnyolc centis pengeélű, fedelező
kés ejtette vágások.
- Kérlek – ékel utat egy vékony nesz
oldalamról. – Mi? – kapom arcom munkatársaim
felé.
- Fedelező
kés – ismétli meg
Yoongi tovább tanulmányozva a testet.
- Kérlek,
segíts rajtam! – nyesi át
elmém a zsivajjá erősödött női hang, mire a szűkülő tér tornácára taszított ingatag testem, utolsó mentsvárként Kim Taehyung kétes tekintetébe kapaszkodik, ám az elenged, s a feneketlen mélységbe zuhanok.
