35. Tévút

35. fejezet

Semmi sem veszedelmesebb, mint egy olyan ellenség, amelyiknek nincs vesztenivalója. /Christopher Paolini/

- Taehyung –

- Hyerin! – robban be a szoba ajtaját feltépve Choi Yujin, mire a nevén szólongatott úgy taszít el magától, hogy kis híján a mögöttem ácsorgó komóddal együtt, a falat kidöntve lökődök ki az emeletről. Minden akaratom ellenére, idétlen vigyor ül ki arcomra, amint a tátogó, szavakat csak elvétve találó frufrus lány hol felém vet szúrós pillantást, hol pedig a küszöbön állóknak próbál valamiféle magyarázattal szolgálni. Összefüggéstelenül szabadkozik, s a kint ácsorgó megcsóválva fejét, vidám mosollyal csendre inti a tőlem csupán pár méterre állót. Összesomolyog a két lány, valószínűleg valamiféle női telepátiával folytatják diskurzusukat, s a nem sokkal kijjebb figyelgető, néha napján rám hunyorgó srácra tévedt tekintetemet arrébb hurcolva, óvatosan indítom mozgásra lábaimat. Ismét elvigyorodok az elmémet makacsul rabul ejtő mellé érve, aki hatalmas pislogásokkal karöltve, bárgyú grimasszal kezd a bámészkodó alakokat megkerülve, a kijárat felé terelgetni. Hagyom… Minden percét úgy élvezem ki közelségének, mintha bármelyik percben egy baljós erő próbálna meg beférkőzni elmémbe, elűzve ezzel minden naiv, gyermeteg örömöm, mely úgy karolta fel, s vette vállára sötétbe burkolt elmém, minthogyha mindig is erre várt volna.

- Zaklatottnak tűnsz – gúnyolódok alig kilépve a lépcsőházba, fülig kúszott szám szélét, egyenesen az előttem toporgónak címezve.

- Talán, mert az vagyok? – vágja nekem szarkasztikusan a lány. – Nem is tudom, hogy magyarázom ki magam – dörmögi fintorogva.

- Máskor kétszer gondold meg, hol és mikor veted rám magam – somolygom, kissé közelebb dőlve.

- Tessék? – csattan fel vehemensen. – Hé! – kiált utánam, ám szava már csupán a lépcsők irányába fordult hátamat érik el.

- Szép napot Jeon Hyerin! – intek nemes egyszerűséggel ingemet lobogtató kezemmel, azzal magam mögött hagyva feldúlt mivoltát, komótos léptekkel, ráérősen ballagok el a nagykapuig. Lelassult mozgással, ernyedten támasztom meg szédült testem a rozoga kijárat, kopott fa borításán, ahogy egy baljós, szúró érzés felfuvalkodva, egyre mélyebbre fúródna mellkasom hártyáján át egészen szívemig, majd körülláncolva a lomhán dobogó szervet, minden boldogság érzettől elfedné azt. Fullaszt a kiláthatatlanság, visszatartanak a mindennapos árnyak… Veszélyes játékot űzök, talán még én magam sem tudom felmérni, mit teszek kockára minden egyes engedékeny, önző lépésemmel.

A vártnál hűvösebb, egészen borongós napra ébredt Szöul a nyári évszaktól alig egy karnyújtásnyira, s a megszokott kerékvágáshoz hűen, az emberek arcára a változatlan üres közöny telepedik ki. Magamat látom a kongó kietlen szemekben, s a végérvényesen besimult szürke égben, ahonnan minden bizonnyal áztató eső kísérli majd meg lemosni a tömeg arcára festett műmosolyt, bűnt és lojalitást. Mindenki megvezethető…, korrupt a kormány, a nép, és velük együtt én sem vagyok több egy megvesztegethető bábnál, nem vagyok más egy embernél sem. Így volt ez mindig, s így van ez most is, amint ismét elérhetetlen távolra készülök sodortatni magam azon veszélyes övezettől, amit egyesek életöröm, kedélyes boldogság néven emlegetnek. Nem a sötétség az, ami megrémít…, benne éltem, a részemmé vált, s felöleli minden lélegzetvételemet. A fény az, amitől félek..., a fény az, amivel nem nézhetek szembe...

A tény, hogy autóm kormánya mögül, üveges tekintettek pásztázom a tébolyult külvilágot, valószínűleg csupán abban a percben ér el tudatomig, mikor telefonom a süketítő csendből felrezdül mellőlem, élesen elvonva figyelmem. Sóhaj hagyja el szám, ám a kijelzőre pillantva, a készüléket hirtelen kerekedett vehemenciával nyomom fülemhez:

- Shinhye! –  kiáltom el húgom nevét.

- Bátyó – felel egy ijedt, lágy hang a vonal túlsó végéről. - Tudom, hogy nem szabad hívjalak, de… - rezzen meg a lány szavaival együtt, az előttem éktelenkedő kormányt szorongató kezem is. - Két öltönyös alak várt engem ma reggel a sulinál – kezdi bátortalanul, mintha még jelenleg is keresné a megfelelő módot arra, hogy mindazt, amit átélt, tudtomra adhassa.

- Mit akartak – szűröm fogaim között visszafojtott ingerülettel.

- Azt mondták, te tudni fogod a szándékaikat – konstatálja hitetlenkedve.

- Picsába – csapok a telefont markoló kezemmel a műszerfarra. Mit tettem…, hogy engedhettem, hogy ez megtörténjen, mégis mit hittem? 

- Bátyó, mi ez az egész? Nagyon ijesztőek voltak – szólít fel, mire felbőszült ideg ködösítette elmém úgy késztet ösztönszerű mozgásra, hogy félig beletörve kulcsom az önindítóba, eszelős kerékcsikorgatással hagyom magam mögött a háztömböt. Nem mehet ez így tovább… - Tae, hallasz engem? Mi folyik itt?

- Menj a nagyihoz, és zárkózzatok be! – utasítom a kelleténél is nagyobb erővel, s esélyt sem adva neki faggatásomra, kíméletlenül vágom mobilom, a lehető legtávolabb vérben forgó szemeimtől. Mérhetetlen düh vegyítette félelem költözik az összes rezdülésembe, minden pillantásomba, s szitkozódások árán átvergődve magam a szemerkélő eső torzította közlekedés forgalmán, utam egy Gangnam szélén tornyosuló épület parkolójánál ér célt. Elmém örvénylik, ahogy lehetőségeim övezte gondolataimba merülök…, bár eltűnhetnék. Egészen egyszerűen, véglegesen, visszafordíthatatlanul szűnnék meg; válnék az enyészetté, s egy maroknyi ember fátyolos, tünedező emlékévé…

Fékezhetetlen hektikussággal, sarkam nyomában felejtve a szintek között gyanakodva rám meredő biztonsági őröket, úgy robbanok be az álnévvel ellátott, vastag, hangszigetelt, nyomokban üvegezett bejárati ajtón, hogy emeletekkel feljebb is érezhetőnek bizonyulhat az okozott dübörgés. Végezni akarok vele, minden porcikám gyilkolásért ordít, egyre csak ordít...

- Szervusz Taehyung – távolodik el iratai fölül a bent halált megvető higgadtsággal, gőgösen pöffeszkedő férfi, szemeit csak futólagosan rám emelve, mintha közel sem lepné meg érkezésem. – Kerülj beljebb – utasít, kihűlt gúnnyal. Számított rám, hiszen ismer...

- Ha egy újjal is, bántani merészeled - sziszegem, ökölbe szorított kezeimmel, undorodva közelebb lépve a mahagóni íróasztal túloldalán, kávés csészéjét szájához emelőhöz.

- Vedd ezt a mait, egy amolyan utolsó figyelmeztetésnek – szürcsöl az italba, majd eredeti helyére teszi azt. – Hogy is hívják…, Kim Shinhye?

- Pofa be – dohogom, szilárdan hozzászegezve lábaimat a parketta vakszolt felületéhez.

- Azt gondolod, hogy a nagyanyádnál biztonságban lesz?

- Honnan… - hunyorgok rá okafogyottan.

- Világosan elmondtam mindent, erre mit teszel? – áll fel, két karjával az asztal szélén megtámaszkodva, pillantását egyenesen elsötétült íriszeimbe vájva.

- Megéri mindez? – nevetem el magam megfáradt viszolygással, holott kérdésére pontosan tudom a választ. - Van értelme ennyi életen átgázolni, a saját lányod… Mindezt a hatalomért, az örök élet illúziójáért?

- Tudod fiam, annyi idős lehettem, mint te, amikor felfedeztem, hogy az idő kontrollálható, hogy képes lehet ember…, dönteni mások életéről. Minden addigi ócska porhintésnek bizonyult szenny értelmet nyert, ez volt maga a megvilágosodás - kerüli meg a halvány fény megvilágította bútort, szemét lehunyva, mintha csak a történelem legfontosabb mérföldköveiről regélni. - Volt egy nő, talán az elődöm lehetett…, általa értettem meg, hogy az egyensúly, a sors irányítása egy feladat, egy olyan…

- Baromság, sosem irányíthatja halandó a sorsot – szakítom ingerülten félbe az elmeháborodottakat megszégyenítő, embernek már alig nevezhető, előttem megálló lényt.  - Mindez kitaláció, egy olyan cél, ami nem létezik!

- Amíg van erő, van valamiféle tisztább energia, ami az egyensúly ellen dolgozik, valóban nem – vigyorodik el fejét megcsóválva, megérezvén szemem elé hömpölygött homályom tisztulását.

- Szóval, ha kiirtasz minden sorsfigyelőt; a hatalmad alá vonod az álomkontrollon át a sorsot…

- Már nem leszek többé holmi erőtlen halandó, nem fog a betegség mardosni, már nem lesz semmi, ami az utamba állhat. Minden rendelkezésem szerint fog kicsiny, megannyi szánalmas organizmus benépesítette világunkban zajlani, és te édes fiam..., talán magad életével együtt, a családod létét is megtarthatod. Már, ami maradt belőlük…

- Mocskos szemétláda – hőzöngöm, elnyelve savas bosszúvágyam.

- Ne feledd Taehyung, nem itt lennél, ha akkor a pszichiátriáról nem veszlek magam mellé. Azt ajánlom, húzd meg magad – sétál elém fennhéjázó léptekkel, minden fénytől kihunyt tekintetemben, késként megforgatva pillantását. - Tedd, amit mondok, mert úgy érzem még mindig nem érted hol is van a helyed - hunyja le szemeit, azzal elfordulva, méreg átjárta testem közelségéből, az eső kopogtatta ablakon keresztül vizsgálja át a nagyvárost a sötétítő redőny lapjain rést ékelve. A hideg ráz, szinte bőrömön érzem szavai mögött megbújó tömény kegyetlenségének igaz súlyát, azt, ahogy az utolsó utáni dobásomat megelégelve, foga fehérjét villantja rám. Utoljára… - Taehyung – szól feszengve távozó alakom után, felém sem fordulva. – Holnapra virradóan Jeon Hyerin-t már nem akarom az élők között tudni – szegezi hátamnak romlott felületességgel, mire megrezzenek, s végül egy silány, viseltes mosolyra húzódik számszéle.

- Csak egy kérdés…, miért én? – támasztom meg kezem a félig nyitott ajtó kilincsén, mintha csak lábaim készülnének összecsuklani.

- Mit is használnak most a rendőrségen…, kilenc milliméteres Glock-ot? – hagyja figyelmen kívül kérdésem, majd önelégülten tovább bámulva a sötétszürke várost, kínzó magányában magára hagyva az abnormális férfit, az irodán túli, elvétve látogatott folyosóra vánszorgok. Visszavonhatatlanul is, végleg kicsúszott a kezeim közül minden, amiről valaha azt hittem, hogy irányításom alá vonhatok, amiről azt képzeltem, hogy szilárd biztonságot adhat…, hogy érzelemmentes sivárság általi erőt nyújthat. Megborzongok, még kimondani is félek, azt, amiről tudom: elkerülhetetlen.

Próbálom visszapörgetni a körülöttem zajló események sokaságát arra a napra, azon perc tört részére, amikor tudatom legmélyén eljátszottam azzal a gyermeteg káprázattal, mely szerint nem ódzkodhatok a remény fényességétől, hisz alanyi jogon illet meg a békés boldogság. Belekóstoltam…, megízleltem…, hagytam, hogy ujjai köré csavarjon egy hiú ábránd, egy olyan illúzió, amit talán sosem tudhatok magaménak, s most újra itt vagyok, megrészegülésemből kijózanodva. Mit is képzeltem? Hogy a tetteim megbocsátást nyernek majd egy felsőbb erőtől? Hogy eltitkolva a múltat, ártatlan idillben élhetek mindazon értékekkel, melyektől egykoron undor, s megvetés fogott el? Tisztán érzem, minden gyengeségem ellenére: a végzetes lépés kivédhetetlen, megkerülhetetlen, és itt van. Itt motoszkál, fülembe suttog, s magával ránt...

- Elnézést fiatalember – kocogtatja meg egy ismeretlen nő, indokolatlanul nehézkesen előre haladó vállam szélét. - Megtudná mondani, merre találom a pszichológiai osztályt? – támad le rögvest kérdésével a korosodó hölgy, alig arca elé pördülve. Gőzöm sincs, jobbára nem is érdekel, milyen ábrázatom lehet, ha feltételezi, hogy ismeretes vagyok azon a részlegen?

- Egy emelettel feljebb, a lépcsőktől jobbra, a folyosó végén – felel helyettem egy kellemetlen ismeretségtől kongó hang, s oldalra szegeződő szemeim egy látványos fordulattal konstatálják Park Jimin, a váratlanságból előbukkanó, szelíden mosolygó mivoltát.

- Éppen onnan jövünk – jegyzi hozzá, a magamtól jelenleg legtávolabbra kívánt nő, Jeon Hyerin személyében, ki óvatosan kilépve főnöke oldaláról, egy félénk pillantást intéz felém, majd a kedvesen mosolygó idős asszonyon telepedik meg tekintete. Megértem, hogy ez a szerencsétlen patológusnak éppen most jut eszébe kezeltetni mentális hanyatlásait, de, hogy ezt az idióta lányt is magával kellett, hogy cipelje… A belem fordul ki minden feleslegesen felkavarodó tervnek csúfolt eszmefuttatásomtól, a kesztyűtartóban tartogatott kilenc milliméterestől, és az egész hálátlan létezéstől. Lépnem kel...

- Szavamra, most küldtek el onnan – sopánkodik a nő. – Nem kísérne el? – fordul a mellettem nem sokkal álló szemüveges egyénhez, akit úgy fest, egészen meglep a hölgy kérése, s vonakodni kezd.

- Megvárlak, menj csak – vigyorodik el mellőlem a fiatal lány negédesen, mire kedvem támadna a lehető legmesszebbre rángatni őt ettől a kellemetlen patológus figurától. Eszem megáll,... bele fogok őrülni a kettősség érzésébe, a kételyek hullámaiba. Cselekednem kell...

- Őszintén megmondom, nem szívesen hagylak itt ezzel – mér végig Park Jimin, s talán csak a legyintő lány hárító mozdulata az egyetlen, ami megfékezi felbőszültségemet.

- Ígérem, vigyázok rá – emelkedik sötét cinizmusomtól egy félmosolyra szám, amint a fiú engedve az idős asszony kérésének, a lépcsők irányába tűnik el hunyorgó szemvilágom horizontjáról.

- Szóval – zökkenti ki távolba meredő egyénem a mellém kúszó. – Mi járatban erre?

- Pszichológia - hazudom szinte zsigerből. - Pszichológiai teszten voltam – egészítem ki magam feszélyezetten. – Nem mintha közöd lenne hozzá – vonom meg vállaim egy kihívó szemöldökvonással, s előre megjósolva cselekedetét, hogy kíváncsiságától vezérelve követni kezdi a folyosón végiggyalogoló mozgásom, zsebre vágott kezekkel indulok el a fullasztó épület falai közül. Kérdésekkel támad nekem, beszélni kezd, talán még válaszolok is, ám morajló tudatom egy fikarcnyi érzelmet sem enged be lelkem helyére; makacsul ellenáll, s szinte küzd a közönyösség mögé rejtőzve. Érdektelenséggel átjártatott vérkeringésem egyszerre nyom el minden jót, minden olyan hátráltató gondolatot, ami a körvonalazódni látszó szándékom útját elállhatná, ami, ha nem vagyok résen, újfent megrészegít, s bódultan sodor borgőzös illúzióim fogságába. Meg kell tennem...

- Szállj be – közlöm a lányra sem nézve, hiszen pontosan tudom, mit tenne velem most tiszta lelkű, vétlen tekintete.

- Hm? – rökönyödik meg a járdaszegényen lecövekelve.

- Ne értetlenkedj, csak ülj be az autóba – nyúlok egy mély levegő után, kerülve pillantásának minden vonalát. Túl leszek rajta, megteszem, amit kell, és feledni fogom...

- Nem – rázza meg fejét egy értetlen grimasszal. – Jimin-nel visszamegyünk a hullaházba – kezdi. – Bár nyilván nem érdekel – húzza el mondatát szarkasztikusan.

- Nem kértem a beleegyezésed – mordulok fel fokozódó idegességgel, s visszalépve a padka szélére, alkarjánál fogva rángatom be az anyósülésre, a vonagló, fel-fel hördülő lányt. Egyre kevesebb száját elhagyó hang, szitokszó, méltatlankodó felszólítás éri el fülemen túl agyam, amint a lassan elárasztó elégedettség érzetétől megnyugodva, mintha mészárszékre vinnék egy vágásra nevelt állatot, úgy izzítom fel a sokat megélt járművet.

- Taehyung, hova viszel – tör utat egy kétségbeesett nesz oldalamról, keresztülvágva minden, óvatos türelemmel felépített, korábban némileg lerombolt gátat. – Túl gyorsan mész – kapaszkodik meg az ajtón, félőn hátrább helyezkedve. Figyelmem cikázik…, hol az utat tanulmányozom át, hol szemem sarkából veszek egy kósza pillantást a zavarodottságtól kissé remegő, suta lányról; s hiába minden zsigeri iszonyom, tekintetem végső soron, állandósultan telepedik meg a kesztyűtartón. Tartalmára összpontosítok…, tudom jól, mit rejt, tisztában vagyok a működésével. Nem vesztegethetem az időt, nem tölthetek egy felesleges másodpercet sem holmi vacak mérlegeléssel, nem lesz másik alkalom, nem várhatok! Réges régen megkellett volna tennem…

- Szállj ki – szűröm át résnyire nyitott számon, kormányra feszült ujjaimból némelyest felengedve.

- Nem értelek, miért…

- Szállj ki, vagy én rángatlak ki – emelem fel könyörtelennek ható hangszínem, mire ismét összerezzen, s eleget téve parancsomnak, kikászálódik mellőlem. Nincs visszaút… Fegyveremért nyúlok, melyet embertelen hanyagsággal lógatok elnyűtt lábaim mellé, amint vontatottan követve a hanyagul távolodó alakot az üres, hajdanán gyártelepként üzemelő betontengerbe, nyakam tornáztatásába kezdek. Érzem… Elmebeteg köd jár át, ahogy görcsbe rendeződő izmaim, félelmet generálva állnak meg a hűvös eső hintette tér repedései között. Nincs visszaút…, érzem.

- Taehyung, mi… - csuklik el hangja, apró léptekkel, szaggatottan messzebb kerülve az autó lámpáinak fényéből.

- Ne merj megfordulni – döföm hátba elutasító zordsággal, fogaimmal véres sebet ejtve saját ajkaimon, amint fagyos borzongással, rettegve emelem célra karom, s a markomban erőnek erejével tartott fegyvert. 
- M- Miért – pördül meg tengelye körül, az elázott, meglepett riadtságtól szabadulni vágyó, halkan felém szóló alak. Mintha az érkezéstől kezdve, tökéletesen tudott volna a csapdáról, tisztán értette volna a szándékom, talán mindig is tudta… - Meg fogsz ölni? – rendül meg arcának minden aggódás ölelte, hitevesztett vonása, ahogy egyenesen íriszeimhez láncoltatva pilláit, válaszok után kezd kutakodni.

- Maradj ott – kiáltom, érzékelve közelebb lépő, remegő lábainak látványát. Nincs visszaút..., már nincs!

- Miért – leheli újból, megállíthatatlanul felém osonva, mire az égbe emelt kezem meghúzván a ravaszt, velejéig rémíti a sosem látott törékenységtől reszkető lányt. Fejéhez rántja vállait, kezével ösztönösen védi magát, mintha csupán ebben a pillanatban eszmélne rá magatartásom komolyságára. – Miért – bátorodik fel rekedt hangja ismét, tébolyult rettegéstől könnybe lábadt szemeivel, érzéketlenségtől elmerevedett, minden bennem kavargó érzelmet elrejtő pillantásomban keresve feleletek után. Nem tehetem...

- Sajnálom – fújom ki levegőm, s lehunyt pilláim sötétsége által megszabadítva magam minden földi kín látványától, megkeseredett tettem, robajló, éles zajban ölt formát, s tesz minden valaha élt jót egy homályos képzelgéssé.

Sokszor tűnődtem azon, hogy tulajdonképpen meddig is bízhat…, mit is remélhet az ember. Túl késő lenne bármit is megváltoztatni, késő lenne egy elmúlt, soha át nem élt létért fohászkodni? Rád néztem… Láttam benned mindazt, s még annál is többet, amit halandó valaha is kívánhatna; láttam benned mindazt, ami emberré tehetne, mindazt a jót, amiért érdemes lenne meghalni, s én gyáván megfutamodva, így tettem. Csak annyit kérlek, hogy olykor, mikor egyedül vagy, s mosolyod már nem tündököl, azokban a percekben kérlek, gondolj rám, őrizz meg egy kósza, múló emlékképben. Tudd, hogy már nem fáj semmi, s ne kérdezd meg ki bántott, ne akarj megmenteni, csak élj…, élj úgy, ahogy egyszer én is szerettem volna; tudom, hogy minden erőd meg van, ahhoz, hogy győzz.
- Taehyung! – szűrődik át elmém fátyolán egy távoli sikoly, de szemeim nehezek, testem erőtlen, légzésem lassul, s végül utolsó leheletemmel égbe küldött, végső kívánságom csak arra kér: élj!

34. Bódító tettek

34. fejezet

Jól titkolod, (...) de azért le merném fogadni, hogy sokat szenvedsz. Csak nem engeded, hogy meglássák rajtad. /Stephenie Meyer/

- Azért követtél idáig, hogy ezt közöld? – vonja fel megfáradtan egyik szemöldökét. – Úgy csinálsz, mintha nem magadnak okoztad volna ezt, hát vállald a következményeket!

- Könnyű játékszer vagyok nemde? – tárom szét kezeim, még egy lépést eltávolodva a jármű fényszóróitól, holott minden suttogás a fejemben, kristálytisztán a tudtomra adja: igaza van. Miért vonz ennyire, miért akarok többet tudni róla, hogy érdekelhet ennyire valaki, aki egy fikarcnyit sem érdemli meg a figyelmem?

- Hagyd ezt abba… Már mondtam! – egyenesedik ki válla, egyre komorabb megjelenését teljesen szembeállítva velem.

- Miért? Nincs itt senki más! Erősebb vagy, ezt te is tudod, kisujjból dönthetsz a sorsom felett - vigyorgom hisztérikusan, mint, akit még mindig a kéretlen csók hamis valója zaklat. Miket beszélek, honnan jönnek ezek a bődületes ostobaságok, miért viselkedek így…?

- Ennyire megviselt az agyrázkódás, hogy már semmi logika nincs benned? Szádba kell rágnom, hogy a csók a kussoltatásodra volt hivatott? – ingerlődik tovább, ám hiába próbálok gátat szabni vagdalkozásomnak, érzelmileg közönyös habitusa, félvállról vett cselekedetei, nem várt haragot, bosszúért kiáltó tüzet szítanak az elérhetetlenért epekedő szívemben.

- Azt mondtam korábban, hogy szívtelen? – hőzöngöm. – Szánalmasra gondoltam - hunyorgok felhevült akaratossággal, s mintha több se kellene, Kim Taehyung jobb kezével lazít végiggombolt ingjén, míg megszaporázott, hatalmas lépteivel, időt sem engedve számomra bárminemű menekülésre, mintha zsákmányra vadászna, úgy vesz célba. Riadtan rezzenek össze, ám hiába húzom össze magam, már késő: fájdalmasan rántja meg alkarom, s bevágva a hátsó ülésre, sosem látott indulattal ékel ijesztő, rideg rémületet közénk, ahogy erővel félre túrva hasztalan mivoltom, beszáll mellém, s lezárja az autó minden ajtaját. Mit tettem…? Elmém egy távol eső, apró szeglete fennhangon egyre csak azt szajkózza, hogy ez mind egy mélyről jövő, bűnös vágyak szította provokáció volt, a bennem élő, eddig talán ismeretlen, mélyen szunnyadó szajha fohásza, most mégis… Mit tett velem, mikor, és miként váltam közelségének rabjává? Hogy lehettem ennyire könnyelmű, miért hagytam magam megvezetni, mikor lettem a mocskos, feltörekvő szenvedélyek foglya? Mit nem vettem észre…?

Felhergelt, pislákoló fény úszik át, rémült szemeimben áskálódó tekintetében, miként fölényesen maga alá gyűrve, jobb kezével az ablakánál, ballal pedig az ülés támlájánál talál magának támaszt. Nem kérdezek, és ő nem felel…; minden zaj forrása még mindig csupán a fel-fel reccsenő rendőrségi rádió, s saját zaklatott légzésem szusszanásai. Elmenekülve merev, bántó pillantásától, félrevont arcom, az állhatatos sötétségbe burkolózó autó belseje felé irányítom. Mit kellene tennem? Önkénytelenül harapom el számat, finom, lassú mozdulattal, ahogy fejemet megfeszítve még távolabb fordítom a fiú kiismerhetetlen valója elől. Mit tegyek…? Halk nevetést enged el, mely somolygásba torkollik, mire megfontolt nyugalommal közelebb hajol, s nem várt gyengédségtől átázott puha csókokat kezd hinteni nyakam szövetére. Cselekedetem ösztönözte tettre, öntudatlanul adtam volna engedélyt a következő lépésre? Belemosolyog bőröm ízlelgetésébe, és hiába fordulok irányába, ajkai fülemhez tévednek, s mire eltaszíthatnám magamtól, óhatatlanul hagyja el számat egy halk, mégis túl hangosra engedett nyögés. Visszafojthatatlan, talán a kelleténél is kéjesebb sóhajaim, mintha csak egy kanna olaj lenne a tűzre, úgy ösztönzik a fiút, s minden újabb, ellenem intézett felderítő hadművelete, egyre kínosabb reakciót vált ki felperzselt testemből. Erre mondják, hogy az ember elveszti a józan ítélőképességét? Úgy érzem, mintha az időközben kardigánom húzószárával küzdő, kíméletlenül ténykedő, hol egyik, hol másik fülemet csócsáló, nyakamat szívogató egyén, egy csettintésre babonázná meg minden porcikámat, én pedig csak csüngök a zsineg végén, melyet kedvére, saját szórakoztatására mozgat…

- F- Fejezd be – szökik számon, pilláim szorítását lassan felengedve. – Hagyd abba!

- Ha tudnád ez mennyire hiteltelen volt most – mosolyogja, fülembe lehelve szavait.

- Nem akarom - bátorodik némelyest fel hangom, szemeimet szélesebbre, félőn széttárva. - Engedj e… - utasítom, ám belém rekesztve minden további, esetlen parancsom, puha, izzó párnái, résnyire tárt számon érnek célt. Ebben a pillanatban érzem meg először szívem, s testem önző óhajának igazi súlyát, igaz gyengeségem, s gyarló vágyam megvesztegetett bolyongását. Valami ő hozzá köt, több, mint, ami kész tényként tárul elénk a kezdetektől fogva, sokkal több, valami, amit nem lehet megmagyarázni…, valami, amit a szavak megsértenek, a tettek pedig elbódítanak.

- Yongsan 1026, itt a Megyei Kapitányság, Yongsan 1026 itt a Megye Kapitányság! – morajlik fel egy bosszús hang a kormány melletti rádióból. Taehyung ócska vontatottsággal ám, de felhagy minden cselekedetével, amint lomhán elemelve testemről kezeit, lassan a két első ülés között, a rádióért nyúl. Sóhajt; megcsóválja fejét, s végül szájához emeli a készüléket:

- Megyei kapitányság, itt Yongsan 1026 – mormolja, lenyomva tartva a szerkezet oldalsó gombját.

- A második kerület, Singil és Guro kereszteződésénél koccanásos karambol..., baleseti helyszínelőt kérnek.

- Vettem, úton vagyok – konstatálja, amint nemes egyszerűséggel kimászik mellőlem az autóból, majd kimért mozdulattal a vezetőülésbe helyezkedik két könnyed ajtóbecsapást követően. Elnyűtt magányban heverek a történtek hatása alatt megrökönyödve, s csupán az idő tájt térek észhez, mikor Kim Taehyung engem szólít fel, kitudja ekkor már hanyadjára…

- Akkor még egyszer: megtennéd, hogy előre ülsz? Nem vagyok a sofőröd, hogy hátul utazz – orrol rám, beindítva a kocsit. Nem válaszolok, tulajdonképpen nincs is mondanivalóm, nem is szánok a számára egy árva szót sem…, kérdeznék, de hiábavaló lenne. Egy mély levegővel kászálódok ki az elsötétült, borongós némaság övezte parkolóba, hol a csípős esti szél, ormótlanul csap arcon, s összegyűrt, megtépázott ruhámat megigazgatva, nesztelenül indulok el a temető menti járda irányába. Újfent sóhaj hagyja el felajzott, némelyest megnyugvó testem, amint elbambult lépteimből kizökkentve, a rendőrautó gördül mellém.

- Ülj be! – szól ki a gyalogos tempóban araszoló jármű letekert ablakán, szemlátomást meglepődve tapasztalva, hogy eszem ágában sincs visszaülni abba a fertőbe.

- Meg vagyok – szállok szembe kérésének, oldalra se pillantva, szemeimet fáradtan félig lehunyva, kezeimmel reflexszerűen összébb húzva magamon ruhámat. Elfintorodik. Akaratlanul is érzékelem arcára kiült grimaszát, ahogy megforgatva szemeit, beletörődve hajthatatlan makacsságomba, feldúltan a gázra lép. Nem kellene vele lennem, soha semmire sem vezet, csak is kizárólag a szórakozásra, a játékra való igényének kielégítésére használ fel, semmi többre. Arrogáns, fölényeskedő alak, akinek semmi, és senki sem szent, mitől lehetnék én más, miért engedné be mivoltom oda, ahova azelőtt mást soha…, ennek dacára miért akarok mégis bebocsátást nyerni?

A bágyadt hallgatagságot, a fákat megborzoló esti szellő neszét a belváros felé közeledve egyre inkább az urbanizáció élces lármája váltja fel, s teszi semmissé. Megborzongok. Ismét Kim Taehyung bőrének lágy, ellentmondást nem tűrő érintése járja át ritmusosan előrehaladó testem, s szinte még nyelvem hegyén érzem ajkai fanyarságtól nedvedző ízét. Mi a jó élet történt velem, mióta birtokolja elmém egy cafka? Ez nem szerelem, legfeljebb valamiféle kíváncsiság körbelengte fellángolás, pillanatnyi vonzalom. Megrázom fejem, majd újra, és újra…

- Seokjin? – emelem fülemhez, rövid matatás után telefonom, kissé meglepődve.

- Szia, remélem nem hívtalak későn – puhatolózik kissé bátortalanul.

- Nem, éppen hazafele tartok – szelídül meg hangom.

- Akkor ezek szerint jól vagy – lágyul el még gyanúsabban hangja. - Merre jártál?

- Ah, csak a temetőben – szaporázódik meg szívverésem, ezáltal hallható nehézlégzést produkálva számomra.

- Édesanyádnál jártál? – érdeklődik tovább.

- I- Igen – füllentem. – Egyébként…

- Holnap reggel - vág közbe hirtelen, - Ha van egy kis időd rám, felmennék hozzátok.

- H- Holnap?                  

- Megbeszélni az anatómia kurzust – teszi hozzá.

- A nyári kurzus - lehelem csupán saját magamnak. – Persze, gyere, tízre megyek a hullaházba, előtte…

- Akkor holnap – rekeszti belém ismét mondandómat, némi gyermeteg izgatottsággal, azzal sebesen lezárva rövidre eresztett beszélgetésünket, egy hatás szüntet követően rám nyomja a vonalat. Miért érzem úgy, hogy...

A belváros forgalma süvítve söpör végig a legalább hat sávot számláló főút kopottas aszfaltján…, a fények játéka, az emberek…. Megtorpanok, holott még átérnék, hiszen a zöld jelzőlámpa még másodpercekig villog, én ennek ellenére mégis megállok a fehér csíkok szegélyénél. Viharvert vacaksággal emelem arcom a város szennyes fénye csúfította, fátyolos égbolt felé, de csillagoknak nyomát se látom..., itt mintha nem is léteznének. Szöul talán sosem tűnt ennyire visszataszítóan otrombának, ám jobban szemrevételezve az épületek éleit, meglehet, hogy mindössze csak az elém táruló megszokott látvány köré égetem saját elmezavarom förtelmét érzékelem. Magam sem tudom, mi tévő lehetnék…, hogyan folytassam utam, egyáltalán járható-e még az a bozóttal elgazosodott ösvény, vagy már sosem látott veszélyes kétely övezné? Embereket akartam menteni, orvos akartam lenni, szerelmet szerettem volna, barátokat, családot..., életet.

Tompa dübörgés úszik szürreálisan lehetetlen álmom forgatagába, mely egyre élesebben, szúró kattogásként tör utat éber elmémig. Nyöszörögve húzom fejemre párnám, de csak nem hagy alább a ricsaj. Órámhoz nyúlok, mely képet egy mély, kábult szusszanással nyugtázok, amint lassan feltápászkodva, a szünetekkel tűzdelt, ütemes zúgolódás forrását kezdem kémlelni.

- Yujin, mi a… - tántorgok ki lenge rövidnadrágomban, egy hozzá közel sem passzoló, színben elütő férfi pólóban. – Yujin – szólongatom újra, s a hangoskodás útját kiszimatolva, a konyha irányába fordulok.

- Hyerin, szia! – rikkant rám lakótársnőm a pulton ücsörögve. – Felébresztettünk?

- Jó reggelt – fordul vállai felett irányomba Jin, jobb kezében szorongatott fúróját lejjebb engedve, mire intek.

- Erre még egy hulla is felkelne – fintorodok el, álmosan pislogva a két vigyorgó alakra.

- A kredenc, aminek az ajtaját leverted múltkor – köhint Yujin. – Befogtam egy kis munkára Jin-t, ha már úgy is vendégségbe jött – somolyogja vidáman.

- Öröm hozzánk járni – nevetek fel, még mindig kissé bambán a hűtőhöz csoszogva. Rég voltam ennyire közömbös Seokjin társaságában, nem tudom, hogy túl korán van, vagy egyszerűen csak ennyire természetes érdektelenség fog el jelenlététől? Mintha csupán kisöcsém, vagy a szomszéd szerelgetne kora reggel a lakásunkon...

- Hyerin – szól rám a fiú, eltávolodva a polcoktól.

- Hm? – pillantok rá, tovább nyakalva dobozból a kedvenc tejem.

- Semmi – kacag fel, majd kisétálva a konyhából, az előszobában ledobott hátizsákjához lépdel.

- Te – oson mellém sejtelmes lassúsággal barátnőm. – Elvileg hozzád jött – tartja szemeit a matató fiún.

- Tudom, tegnap szólt, hogy jön – sóhajtom, becsukva magam előtt a fehér szekrény ajtaját. – És hiába nézel így, kizárólag a nyári kurzus miatt jött – folytatom, mire hunyorgó farkasszemünket szemlátomást kizárólag a felzizzenő csengő képes félbeszakítani.

- Jin, kinyitnád? – kiabál arcomba Yujin, szúrósan tovább meredve rám, nyilván valóan valamiféle választ vár egy olyan kérdésre, aminek kilétéről én sem tudok pontosat.

- Te? – hangzik a bejárat felől.

- Neked is szia, segíthetek? – merül gyanakvásba Jin hangja, feltehetően a túloldalon álló egyén hanyag flegmaságán meglepődve.

- Nem hinném.

- A lányokhoz jöttél?

- Mondd, félre állnál az útból? – folytatják kelletlen diskurzusukat, mire sikeresen megérkezve az előszoba feszült légkörébe, minden feltételezésemet beigazolva, Kim Taehyung vág meglehetősen sértett fapofát a küszöbön lecövekelve. Ösztönösen rohanok, minden arcomat elöntő pírommal együtt a két egymást feltűnően méregető fiú közé, s kérdőn a frissen betoppant alakhoz fordulva, tekintetünket találkoztatom.

- Az ingem – jegyzi meg higgadt közönnyel elhúzva száját, még mindig a mögöttem állót vizsgálva.

- Ing? – hökken vissza Jin, szemeit rám futtatva.

- Ó, az ing – nevet fel Yujin a háttérből, mire érkezésének oka elérve tudatomat, kipattant pillákkal, megragadva a fiú fekete pulóverének ujját, erőnek erejével rántom beljebb, s csendre intve az értetlenkedően utánam rángatott egyént, egészen a szobám biztonságáig csörtetek. Nem hiszem el, ennél kínosabb helyzetbe aligha hozhatott volna, még csak az kellene, hogy Jin elkezdjen kombinálni, vagy megtudni az igazságot… Már csak abban reménykedek, hogy Yujin tartja a száját, és minimum vállat von, ha bármit is kérdez odakint..., tudom jól, hogy elúszna a kurzussal együtt saját becsületem is, hisz egyértelmű: Jin valamit szeretne, és meglehet, hogy az a valami jelenleg én vagyok. Magam sem értem igazán...

- Itt az inged – rontok megfeszített, ideges léptekkel a székem támlájára akasztott, gondosan kivasalt ruhadarabért.

- Feldúlt vagy – röhögi el magát, meglepetésszerű vidámsággal Taehyung, óvatosan kivéve a kezemben összeszorongatott fehér anyagot. – Talán titkolózol Seokjin előtt? – dönti gúnyos vigyorral oldalra fejét. – Beszélgetnem kellene vele.

- M- Mégis miért? – horkantok fel ijedten. – Mit mondanál neki?

- Nem is tudom, mivel kezdjem – kezd vontatott járkálásba, alaposan szemügyre véve szobám minden szegletét. – Rögtön a tegnap estével? Vagy annál a napnál, amikor hozzád került az ing?

- Maradj csendben! – szökkenek utána, s váratlan megfordulásából kerekedett közelségünk, önmagával együtt, engem is meglep. – Csak fogd, és menj! – kapom félre szemeim, egy határozott hátralépéssel karöltve.

- Maradjak csendbe, menjek el… - morfondírozik elnyújtott szavakkal. – Nem vagy te egy cseppet rideg?

- Légy szíves? – helyesbítem nyájas szarkazmussal.

- Tudod, hogy nálam a szavak nem működnek – fest kéjenc, cinikus vigyort arcára, amint felvonva szemöldökét, sejtetően közelembe férkőzve, szája szélét nyalja meg.  Megborzongok, szívem felpörgött zakatolása pedig fájdalmasan önti el testem perzselő, libabőrödző forrósággal. – Várok – mélyeszti utoljára íriszeimbe pillantását, majd szemét lehunyva, kicsivel lejjebb hajol, ezzel maradéktalanul elém tárva, a beszűrődő reggeli napfényben, még a megszokottnál is makulátlanabb vonásait. Elmerengek szelíd, már korántsem sötét árnyakat sugárzó létében, ám egyre csak szabadkoznék, vagdalkoznék, most még sem teszem, hisz testem önálló életre kelve, minden fegyelmezett gondolkodást mellőzve, lágy, puha csókot hint Kim Taehyung rózsaszínes párnáira. Megilletődik…, tisztán érzem, hogy csodálkozik tettemen, talán épp annyira, amennyire én is teszem, de cselekedetem viszonozza, s kiürítve elmém, hagyom magam elsodródni az árral. Az utóbbi időben a szokottnál is kevésbé ismerem ki őt, a hétköznapi hideg közönyt, valami egészen más fedte el, azonban előfordulhat, hogy pusztán bennem változott meg valami, s már én szemlélem másként, korábban árnyékok ködösítette mivoltát. Félek kimondani, így nem teszem…

- Hyerin! – robban be a teljes váratlanság viharát magával hozva, szobám ajtaját félig kitépve Choi Yujin, kezében szorongatott mobiltelefonom társaságában, mire az arcára kiülő, mélységes döbbenet úgy csap tarkón, ahogy már igen rég óta semmi...