A hívás - 53. Eltűnök, és te szabad leszel

53. fejezet

Ebben a pillanatban 7.673.761.090 ember él a világon. Vannak, akik félnek, vannak, akik hazatérnek, vannak, akik hazudnak, hogy túléljenek valamit, mások éppen most szembesülnek az igazsággal. Vannak ördögi emberek, akik háborúskodásra születtek, mások meg arra, hogy az ördöggel viaskodjanak. Ez a természet rendje, velem sem történt ez másképp, előbb utóbb mindenkit elér a végzete, aztán csupán rajta áll…, mit kezd vele.

Pilláim nehézkesen adják meg magukat az ébredésnek, lomhán tárulnak szét az ágy kényelmében. Feltehetően az eső ritmusos, egyre csak gyorsuló kopogása vert fel idő előtt. Vagy ez a csapkodó zaj a nappali irányából jön? Menten elfeledtem az álmom, mely mintha egész éjjel kísért volna hol jobbra, hol pedig balra, ajtókon át, kies ösvényeken fel-alá. Bezzeg mások lottószámokat álmodnak, én meg csak fejvesztve vándorlok. Kereshetem valamit…, ilyesfajta érzés bizsereg bennem némi hiányérzettel. Valószínűleg nem találtam meg végül, ami után kutattam. Nyúzottan húzom fejemre a párnám, erősen szorítom, ám ekkor már telefonom ébresztője is búgni kezd, amit egy mélyről jövő sóhajjal konstatálok. Talán inkább nyögéssel…, fájdalmas krákogással.

- Hasadra süt a délutáni nap – kiáltja keresztül a teret Yujin, amint a nappaliba csoszogok. Amennyire ellátok a szemközti ablakig, az eső még mindig esik, feláztatva ezzel egész Szöult. Lakótársam a szobájába siet szőrös mamuszában, s csak lopva pillant felém. Az új munkahelye…, már el is feledkeztem róla, biztosan végzett már. Hány óra lehet egyáltalán? – Hé, mikor végzel ma a hullaházban? – pördül vissza a küszöbről.

- Este tíz körül – felelem, kócos hajamba túrva ujjaim.

- Nincs dolgod véletlenül utána? – folytatja halvány, titkolt mosollyal.

- Egyelőre nincs, talán vacsorázni viszel? – vonom fel piszkálódón szemöldököm.

- Emlékszel arra a helyes bankár fickóra hétvégéről? – érdeklődik, két kezével az ajtófélfának támaszkodva, úgy les kifele.

- Ige – kezdem kényelmetlenül elnyújtani szavam. – Igen – nyomatékosítom az elmémben örvénylő ködöt.

- Szóval nem – nyugtázza. – Nem baj – legyint sürgetően. – Felhívtam estére, amolyan első randi. Főzök neki.

- Szerencsétlen – prüszkölöm, a dohányzó asztalhoz térdelve. Ezt a szőnyeget hetek óta tervezem kitakarítani, közelről még koszosabb. A távirányító meg persze sehol…

- Nagyon vicces, valami egyszerűre gondoltam – lép elém egy szúrós pillantással, s az orrom elé dugja a keresett tárgyat, mintha csak a farzsebéből rántotta volna elő. – Egyébként – kezdi sarkon fordulva. – Tudtad, hogy Taehyung elköltözik? Az öcséd említette tegnap a lépcsőházban.

Szavai nyílként hasítanak belém, szemeim kitágulnak, úgy merevednek el a padlón.

- N-Nem – nyögöm. – Még nem mondták – lehelem alig hallhatóan, ahogy önkénytelenül jobbra, majd ballra vándorol tekintetem. – Nem mintha érdekelne – folytatom. Yujin nem firtatja tovább, talán nem is vár semmiféle egyéb reakciót mondatára, talán nem is vizsgálja a kisasztal előtt térdeplő alakom, talán észre sem vesz, elkönyveli, hogy jobb nem kérdezni. Egyszerűen lépdel vissza szobájához, én pedig tovább bámulom a semmit, gépiesen bekapcsolva a tévét, hogy a reggeli időjárás jelentés elűzze a szoba légteréből ezt a kínkeserves, kongó némaságot. Magamat is képtelen vagyok átverni…

Közel két hét telt el, hogy hazaértünk Szöulba, két hete már annak a borzalomnak, ami majdnem az életünkbe került. Meglehet, hogy egy darabunk ott maradt…, a lelkünkből egy darab, ám az eseményekről már senki sem beszél, minden úgy tért vissza a megszokott kerékvágásba, mintha semmi sem történt volna, akárha egy hétvégi kirándulás félresikerült momentumait hessegetnénk el a hétköznapok szürkeségéből. Jimin mind untalan dolgozik a hullaház falai között, ahogy magam is igyekszem behozni a lemaradásomat. Jungkook immáron három napja felszolgáló tehetségét csillogtatja egy Itaewon-i klubban esténként, ám valami olyasmiről hadovált, hogy ő bizony rendőrnek áll, mi több, nyomozó lesz. Hogy is mondhatnék ellen neki, hiszem, hogy egyszer valahára megtalálja az útját, előbb is, mint én, aki újfent valamiféle enyhe depresszióval viaskodik egészen pontosan két hete. Vagy vannak már húsz éve is talán, de ki számolja? Nagyot szusszanok, szemem hunyom le, úgy tápászkodok fel a földről. Hazudnék…, ó de még mennyire hazudnék, ha azt mondanám: Kim Taehyung már a múlté. Egyszerűen csak halványul a léte, nem teszi ki a mindennapok forgatagát. Valamiféle űrt ásott magának bennem, amit folyton bőrömön érzett közelsége táplál. Plátóivá vált, olykor hallucinálom hátamba fúrt tekintetét, mikor elhagyom a lépcsőházat, a közönyös érdektelenségét, ahogy beszáll az autójába, holott pontosan tudja, hogy szemem sarkából utána fordulok. Akárcsak egy látásból ismert szomszéd, akit távolról tanulmányozol, vizsgálsz, hogy ma mit visel, merre fésüli a haját, mosolyog-e, vagy éppen ugyanolyan szomorú és megviselt az ábrázata, mint mindig. Óhatatlanul szagolsz a lépcsőház dohos levegőjébe, hátha igéző illatával kezet foghatsz reggelente, önkénytelenül lapozod végig akár háromszor is a postaládába hányt szórólapokat, hátha lelépdel a lépcsőn, de ő sosem pontos, mindig késik, vagy túl korai. Képes vagy órákig morfondírozni, észre sem veszed magad, mert tudod jól, akkor utálnád aggodalmas gondolataidat, holott egy órányi lélegzetvételed adnád, ha megkérdezhetnéd, jól van-e…, hogy miért és hová megy. Egy ködös, nem túl régi emlék úszik elém, amint sötét, esőáztatta konyhaablakon állapodik meg tekintetem.

Kissé szédelegve, elkerülve Taehyung megsegítésemre nyúló karjait sétáltam el a szűkös, kába félhomályban úszó nappali kanapéjáig. Megfáradtan, egy kóbor, mély levegővel foglaltam helyet egészen a bútor szélén, hogy combjaim mellett megtámaszkodva, alaposan áttanulmányozhassam szűk farmerem takarta térdeimet. Borzasztóan zavarban voltam, s nem csak testem minden porcikája, de elmém is fájdalomtól sajgott. Taehyung alig felmérve tetteimet, szaporán, egészen magabiztosan lépett közelebb, szemem sarkából mégis éreztem nyűgös fejvakarását, amint végül előttem megállt. Nem kedvelte a helyzetet…, ő sem.

- Beszélnünk kell – intézte felém egyhangú kijelentését.

- Köszönöm – szökött ki belőlem egészen könnyen. A vártnál is könnyebben.

- Mi?

- Köszönöm, hogy megmentettél…, megint – sütöttem immáron a padlóra pillantásom.

- Nem erről. Egyszerűen csak vallomást kell tenned amilyen gyorsan csak, lehet – konstatálta, s egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta is. – Amennyiben úgy érzed, készen állsz.

- Miért vagy kedves? – emeltem végre valahára tekintetem az előttem álló magas alakra. Hisz mindig csak annyira tartott közel magához, amennyire érdekei kívánták.

- Nem vagyok – felelte hanyagul.

- De igen, hallom a hangodon.

- A gyógyszerek szédítenek valószínűleg – védekezett bosszúsan. – Egyébként figyelsz arra, amit mondok?

- Rendben – feleltem korábbi kérdésére. Igaza lehet…, részeg bódulat uralja ernyedt testem, elmémmel sincs ez másképp, butaságokat beszélek.

- Rendben – nyomatékosította, amint újfent tarkójára simított némi zavarral, mesterien előkészítve ezzel a másodpercek alatt közénk ékelődő kínos csendet. Nem mozdult, egy karnyújtásnyira állt a kanapétól az örökkévalóságnak tűnő pillanatok mögé rejtőzve, én pedig újra elvesztem lábaim látványa adta biztonságban. Mindig ez volt velünk…

- Hyerin, szívem – köszön rám egy széles mosollyal Yoongi, éppen csak a boncterem ajtaján belépve. Az óra már délutánba nyúlik, az eső pedig még mindig, mind szüntelen kopog ott, ahol csak éri. – Éppen időben – fogja marokra az előtte elterülő lepedőt, és mintha csak beágyazna, oly légiesen lendíti meg a fehér anyagot. – Az előbb érkezett – sétál a jéghideg vaságyon fekvő, kihűlt test mellé.

- Ki ő? – érdeklődöm nedves dzsekimet egy közeli fogasra eszkábálva. Egyszer válaszolná meg nekem valaki, hogy a kabátok akasztója miért mindig kisebb, mint a fogas… foga?  Földre hullik a ruhadarab.

- Kang Minri – veszi kezébe mappáját, majd fellapozza azt. – Huszonhét éves, itt lakik nem messze, Suwon-ban. A gyilkosság viszont egy Itaewon kerületi szórakozóhely környékén volt. A nyomok szerint, dél körül megfojtották.

- Istenem, ez biztos? – roppant meg egy pillanatra a szőke mondata, ahogy egyenletesen közelebb araszolok a finom női alak mellé, kit már csak deréktól lefelé takarja a lepedő.

- Jimin, még be sem toltam látta a testen. Jön vissza nemsokára.

- Hyerin – köszön rám Park Jimin, mire rögvest a hang irányába pördülök. Hangja kedélyes, mely ugyancsak groteszknek, egyenesen morbidnak hat a hullaház hideg csempéin belül, egy élettelen test körül álldogálva. Biccentek egy apró mosollyal.

- Az emlegetett főnökúr – pillant fel a lapok közül Yoongi.

- Az nem te vagy Yoongi? – kacsint a patológus, egyenletesen felénk sétálva, fehér köpenyén némelyest igazítva.

- Ez mélyen talált be – rökönyödik meg teátrálisan a szőke boncmester, kezét szívéhez kapva. – Ide, látod? – Halk nevetést engedek meg, ám pillantásom alighogy visszavándorol a mozdulatlanul fekvő lány holttestére, torkomban menten megreked egy érdes rög.

- Jól vagy? – telepedik vállamra Jimin keze, éppen csak mellém érve, mire bólintok, s ő már tovább is halad Yoongi mellé. Egy fiatal nőt valaki megölt én pedig itt állok mellette egy lélegző testben…, vajon ezt komolyan kérdezte? A tudat, hogy nem segíthetek rajta…

- Ezek a személyes dolgai? – nyúlok az ágytól pusztán egy karnyújtásnyira álló kisasztal tartalmához.

- Igen. A családja valószínűleg ez időtájban értesül a lány haláláról – feleli Yoongi. – Nem volt hosszú a helyszínelés.

- A rendőrség azonnal megkezdte a nyomozást, szinte kérdés sem fért hozzá – hajol közelebb a hosszú, fekete hajzuhataghoz Jimin, amit még jobban félre simít, s újra áttanulmányozza az élettelen test nyakát, vállát, karjain át egészen ujjperceihez vándorol. – Megfojtották…, ezek pedig itt erős küzdelem jelei – nyugtázza. - Hogy áll a laborvizsgálat? – egyenesedik ki, szemeit el nem emelve a vaságyon fekvőről.

- Még nem hoztam le – konstatálja Yoongi, mire mindketten még egyszer a fehér lapokba fúrják tekintetüket. Lábaim utánuk mozdulnának, érzem, ám szemem egyre csak a lány egyszerű dolgait tapogatják… Egy kikapcsolt telefon, egy fekete pénztárca, az igazolványai, egy kulcscsomó piros kulcstartóval, amin egy gekkószerű állat és néhány, talán thai betű. Nehézkes sóhaj hagyja el számat, Jimin pillantását kapom el, kissé kérdő, tudom jól, mit akar kérdezni, de csak egy apró fejrázással tudom tudtára adni, hogy annak már vége. Nem élek újra napokat, minden kettészakadt két héttel ezelőtt. És ez talán így is van jól…

- Hyerin, hozd le a laboreredményeket – utasít Jimin, az elmémbe ékelődött hatásszünetet egy csapásra elvágva. - A nyomozók lassan itt vannak az orvosi jelentésért – folytatja, mire rögvest bólintok, s lábaimat a folyosó irányába sürgetem meg.

- Üdv – villan egy rémisztően ismerős hang a boncterem küszöbéről, amit felismervén úgy bicsaklik meg a lábam, hogy bődületes tempóban fejelem le az elsőként belépni vágyó, egyenruhás mellkasát. Csend. Olyan kietlen némaság köszön be, akárha egy pillanatra is, hogy egy életlen kenőkés is képes lenne azt elvágni. Ezer közül is megismerném ezt az illatot, lágyan tart, de nem sürget, s én félek felnézni rá.

- A kerületi rendőrségtől jöttünk – lép mellénk az ajtóban, egy korosabb, ismerősen csengő egyenruhás, akit szemem sarkában áttanulmányozok, majd torkom megköszörülve úgy ugrok hátra, az engem tartó alaktól, hogy legszívesebben, azzal a lendülettel, az ablakon is kivetném magam. Kerület…, átkozott kerület. Mellesleg mit keres még itt, nem úgy volt, hogy el fog költözni? Most meg gyilkossági nyomozásban vesz részt? Kiborít… – Kang Joseob – nyújt kezet.

- Park Jimin – ragadja meg az előtte megálló végtagját főnököm.

– A társamat már úgy tudom, ismerik – mutat az engem, nemes egyszerűséggel megkerülő Kim Taehyung személyére. – Én vezetem a nyomozást az ügyben – kezdi, ahogy a hulla mellet sátrat vernek. Meredt bámulásomból, hogy még véletlenül se tévedjenek szemeim az ágy végénél ácsorgó, nekem magasztosan hátat fordító fiúra, végül Jimin szólongatása térít észhez. A terem minden lelke engem vizsgál, ekkora már kitudja hány elnyűtt másodperce.

- A… A labor – rázom meg magam zavartan egy idétlen vigyorral, s feszülten a folyosó felé mutogatva, kiszáguldok a nyitott ajtón. Ökölbe szorított kezeimet magam mellé szorítva, mérgesen csörtetek végig a folyosón, aminek végén ketté ugrasztva pár bámészkodó fehérruhást, a lépcsőn kezdek felgyalogolni. Hogy viselkedhet ennyire érdektelenül természetesen, míg én bohócot csinálok magamból minden adandó alkalommal? Én voltam, aki pontot akart tenni a dolgok végére, így is tettem. A jó életbe, kit akarok átverni, hiszen hagytam befejezetlenül, a levegőben lógni mindent! Ebbe fogok…

- Hé – szól valaki, de túl halk, nem valószínű, hogy nekem szánták, így folytatom csendes mérgelődésemet. – Hé! – hangzik ismét, s immáron felhagyva monoton törtetésem, bosszúsan fordulok vissza a lépcsőfordulóba. – Veled megyek – tesz feljebb pár határozott lépést Taehyung. Időm sincs átgondolni, miért jött utánam, ösztönszerűen tör ki belőlem legmogorvább énem, úgy teremtem le.

- Ne fáradj! – bököm, amint makacsul visszafordulok utam irányába. – Ne kövess.

- Bonyolultabb vagy, mint egy határozatlan integrál kiszámítása – sóhajtja, mire a második emeletnél utol is ér. – Miért vagy ennyire paradoxon?

- Emberi nyelvet azért nem használsz, mert azt gondolod így nem értem, amit mondasz? – hőkölök vissza, s büszkén összefonva magam előtt kezeim, kihúzni igyekszem magam. Így is sokkal kisebb vagyok, hasztalan minden…

- Megértettem a történteket. Nem akarsz velem semmiféle interakciót, de hadd kérdezzem meg – kezdi kissé közelebb hajolva. – Biztosan ez az, amit szeretnél?

- Igen. Azt gondoltam egyértelmű – grimaszolom kelletlenül, meglepően jól tűrve tekintetét. – Így kell lennie.

- Legyen – húzza félmosolyra száját, lehajtja fejét, majd megcsóválja azt. – Ha itt végeztem…, ezzel a nyomozással – húzza ki magát elkomolyodva. – Elmegyek, és soha többé nem térek vissza. Busan-ba kértem az áthelyezésemet, nem köt már Szöulhoz semmi. – Szavai túl keményen hatnak, túl erősen intézi felém nehéz tónussal formált szavait. Akaratlanul is erősebben karolom át magam, arcomról pedig végérvényesen is eltűnik a gúny. – Nem kell többé a szemembe nézned, ellenségeskedéssel palástolnod a kapcsolatunkat. Nem kell többé haragudnod magadra, hogy mindazok ellenére is, amiket tettem, amiket megtudtál rólam, még mindig törődsz velem – hangzik érces hangja, mely, mintha bőrömet szabdalná, oly rideg. Egy utolsó, határozott lépést tesz felém, akárha észre se venné azt. – Eltűnök, és te szabad leszel.

Megszólalni is képtelen vagyok, mit mondhatnék…, komolyan beszél? Torkomban rekedt minden hang, mozdulni sem tudok. Egyre csak homlokomat ráncolom, félve, engem furkáló szemeibe nézve, mintha bármelyik pillanatban megnyílhatna a föld lábam alatt. Ez lenne a helyes, mindkettőnk örökre köttetett lezárása? A legvégső pont a novella végén? Halk suhogás oson fülembe…, kizökkent a hidegrázás, megborzong mindenem.

- Mi ez – motyogom magam elé, elkövülten félreszegezve szemeimet. 

- Mi – érdeklődik az előttem álló.

- Ez a hang – támasztom meg mindkét kezem a szinteket elválasztó korláznak, hogy a lépcsők alján keressem a zaj forrását. Résnyire tátom el számat, ahogy kissé kijjebb hajolok. – Annyira…

- Ismerős – egészít ki a mellettem álló, mely mindkettőnket meglep, s a lelkünk mélyére menten beköltözik a felismerés óvatos, ámde ijesztő szele. Miért itt…, miért pont most?!

- SEGÍTS!

Az kezdő mondat a Tuti Gimi sorozatból, a két főhős beszélgetésének egy részlete a Vámpírnaplók sorozatból lett részben átemelve.