48.
Fejezet
Nem hiszem, hogy megbotlottam és elestem. Inkább úgy
gondolom, hogy megint ki kell állnom egy próbát, ami megtanít a következő
lépésre. /Paulo C./
Bágyadt, caflató mozdulatokkal lépek ki a szálló kapuján,
egyenesen a szikrázó, élénk napsütésben úszó utca forgalmába. A főváros zsúfolt nyüzsgésében élve, az elém táruló látvány, az érzés egészen kietlennek, már-már hiányosnak hat. Fejem az ég felé
emelem, hosszúnak tűnő másodpercig szemlélem azt, majd a mellettem elhaladó
fiúra pillantok, változatlanul kifejezéstelen arccal. Azt mondják, hogy a
kalandvágy megváltoztatja az emberek hozzáállást, a szemléletüket. Éppen ez az
egész lényege, hiszen, ami éjfélkor még fergeteges kaland, reggel hétre
oltári nagy baromsággá válik. Egy részem mégsem bánja a történteket, hiszen
talán éppen ez volt az a kósza lámpafény, ami rávilágított a valóságra, arra,
hogy menthetetlenül, visszavonhatatlanul, balga mód szerelembe estem az előttem
sétáló férfiba. Megeshet, hogy csak álmodtam a történteket…?
- Igyekezhetnél egy kicsit –
sandít hátra, elmerült gondolataimat könyörtelenül elhessegetve. Nem néz rám,
éppen csak hátrabiccenti fejét, majd újra az utat kezdi pásztázni. – Ha
befejezted a mélázást, akár nyitva is tarthatnád a szemedet. Egyelőre nem
vagyunk biztonságban. – jegyzi hozzá, mintha magamtól nem tudnám, vagy teljesen ostoba lennék. Pusztán lábaimat sürgetem meg, de nem felelek, s úgy érzem, most ez így van
rendjén. Félek, ha szóra nyitnám számat, félreértéseket szülne, és megeshet,
hogy olyan is szárnyra kapna, aminek közel sem kellene. Feltűnik neki
hallgatagságom, megérzem rám-rám tévedő tekintetét, de fancsali fapofám oly
erősen ragad arcomra, hogy a körénk tévedő, megsokasodott tömeg sietsége sem
bír jelentőséggel a számomra. Elakarok tűnni innen, azt akarom, hogy egyszer, s
mindenkorra véget érjen ez az egész rémálom… A hullámok úgy csaptak össze a
fejünk felett, mintha az ég is így rendelte volt, s nincs mit szépíteni:
utálom, mi több, gyűlölöm! Látni akarom az öcsémet, a barátnőmet, a nagyit,
Yoongi-t, s egyszerre kezdenek hiányozni a hullaház megszokhatatlan rideg
falai is. Park Jimin te merre vagy már?
- Nézz már az orrod elé! – förmed rám
hirtelen Taehyung, karomat erősen megszorítva. – Ha már a szádat nem
nyitod ki, a szemedet használhatnád – fordít a járdaszegélyen maga
felé vállaimat megmarkolván. – Nincs szükségem egy élőholtra, aki lelép
az első erre járó kamion elé.
- Sajnálom…, főnökúr – dörmögöm orrom
alatt szemeimet félresütve, oly halkan, hogy bizton csak én halljam. Túlontúl
természetesnek hat hangszíne, és ez zavar. Frusztrál minden, itt, ezen az
átkozott helyen, távol mindentől, ami egy kicsit is fontos a számomra, itt ezen
sorsfordító út kellős közepén evickélve, amint éppen saját, önző, hanyatló
érzéseimben készülök megfulladni.
- Menjünk – húz maga után a
gyalogátkelőre, feszített figyelemmel tanulmányozva hol engem, hol pedig az
utat. Erősen tartja alkarom, menekülnék, de nem enged…, rendületlenül maga
mellet tart, s céljául intézni, hogy gondolataim ne kalandozzanak el, ám én
képtelen vagyok nem a múlt éjszakán töprengeni. Mikor már azt hinném, figyelmem
a valóság irányába fordul, egy lopott sóhajjal újfent agyamba ötlik, és a fiú
érintése bizsergeti át bőröm. Rettenetesen érzem magam…
A nap már ormótlan magasságokban égeti a kisváros betonját,
amint óráknak érzett percek telnek el a szűkös utcák kerülgetésével, míg végül
egy sorház előtt végre valahára megpillantjuk főnököm ezüstös színekben
tündöklő autóját. Hatalmasat nyelek a tépázott járműre nézve, s megiramodva Taehyung mellől, az éppen kiszálló, aggodalmas ábrázatú fiú gyengéd mosolyához
rohanok.
- Hye… – kezdené, de oly erővel
csapódok mellkasának, hogy meglepettségében nevem végét elharapja. Szó nélkül
ölelem magamhoz, ő pedig könnyedén viszonozza azt. – Hála az égnek,
hogy jól vagy – nyugtázza Jimin.
- Köszönöm az aggódást – mordul fel
cinikusan magas kísérőm, megszaporázott lépteivel kikerülve bennünket.
- Jimin, nem sérültél meg? Mi történt –
szajkózom aggódóan, de az autónál megtorpanó mérgesen ismét
szavunkba vág.
- A bájcsevejt hagyjuk későbbre, ha lehet – grimaszolja Taehyung. - Nincs vesztegetni való időnk.
- Igaza van, indulnunk kell –
mélyeszti bizalmasan szemeibe tekintetét főnököm, s sebtében bólintva, kitárom
magam előtt a hátsó ülés ajtaját.
- Egyáltalán nincs jó előérzetem –
kezd elmélkedésbe Jimin, amint beindítva az autót, az utat kezdi hol jobbra,
hol pedig balra pásztázni. – Mi a garancia arra, hogy nem előztek be
minket? – kérdi minden bizonnyal inkább a jobbján ülő fiútól, mintsem
tőlem.
- Itt már régóta semmi sem biztos –
nyúl egy mély levegőért Taehyung megtámaszkodva a leengedett ablak
peremén. – Tulajdonképpen egy mégis. Véget kell vetnünk ennek. Ennek az
egésznek…
- Mi van, ha a történész Pohangban nem segít? – bukik
ki belőlem aggodalmas kérdésem.
- Akkor valaki ma meg fog halni – feleli
szárazon felém fordulva a háttámlán át, mire menten elhűlök. Bőrére eresztett,
néma perc ékelődik közénk egymás szemeit mozdulatlan figyelve, majd szinte
egyszerre pillantunk félre, s ő visszahelyezkedik az előttem lévő ülésbe.
- Nem tudom mennyire vészjósló, de a pohangi professzor, Lee
Minwook reggel óta nem válaszol a hívásaimra. Azt hiszem, igyekeznünk kell –
komolyodik el végérvényesen is Park Jimin, s a gázra taposva, merész irammal
veszi célba a szomszédos városba vezető főutat.
Tekintetem óhatatlanul is a magasabb, nyurgább fiú kócos
barna hajára vándorol, s ver tarkója tájékán sátrat magnak. Úgy érzem ebben a
felállásban aggályok nélkül tanulmányozhatom szemeimmel őt, és feltehetően
hiába van ezzel tisztában, tenni ellene jelenleg aligha tud. Még mindig oly
keveset tudok róla, mintha most is csupán a felszínt kapargatnám, mégis magával
húzott az ismeretlen mélységbe, melyről egykor azt hittem kietlen, rideg
gyötrelem. Talán igazam is volt, megeshet, hogy menthetetlen vizekre engedtem
magam sodródni, de lelkemben már nyoma sincs félelemnek. Ha zavaros, hektikus
érzelmeim az egyoldalúság süllyesztőébe merülne, én, akkor sem szégyellném,
akkor sem bánnám. Ő bár könnyelmű játéknak konstatálhatja, pusztán futó
kalandnak…, nem tudhatom, ahogy sok minden mást sem. Idővel talán…
Szótlanul mélyesztem körmeimet az ajtó kapaszkodójába, úgy
szemlélem végig a mellettünk elsuhanó kopott út mellett ácsingózó fákat, a
kihalt ipartelepek maradványait, míg elől halk diskurzus hallatszik, melyre
csak lopva figyelek. Spekulálnak, lehetőségeket latolgatnak, egymás iránt
érzett ellenszenvüket látszólag mélyre elnyomva, s ez elégedett nyugalommal
tölt el. Bízok bennük…, a bátorságukban, az ítélőképességükben, s, ha mégis
elesnénk, ők akkor is az én hőseim lesznek, míg csak világ a világ.
- Ez lesz az? – lassít le hirtelen
főnököm, mintha attól félne, túlrohan a célponton. Előrevágódok, a biztonsági
öv erőteljesen mélyed sebektől sajgó mellkasomba, úgy pillantok fel a
mellettünk tornyosuló hagyományos koreai stílust idéző ház kapujára. Talán
vörösfenyő… – Úgy néz ki – erősíti meg saját feltevését
telefonja kijelzőjére ugrasztva szemeit. – Ez az a cím.
- Induljunk! Tartsátok nyitva a szemeiteket –
emeli tekintetét az épületre Taehyung, s kiszállásra ösztönözve minket egy
szabályos sorba ültetett platános árnyékában, fegyverét kezdi igazgatni
övében. – Hé – nyúl utánam, ahogy ösztönösen Jimin irányába
indulnék. – Egy lépést ne merj mellőlem megtenni – förmed rám,
mire rögvest lecövekelek a járdaszegélyen. – Megértetted? –
bámul bele arcomba, egészen közel hajolva, mire én felelet gyanánt pusztán
hatalmasra tárt szemeket intézek felé. – Megértetted? –
ismétli.
- Igen, egyszerűen csak… - hunyorítok kissé
kihátrálva, egy kósza, szinte láthatatlan mosollyal. – Még mindig
szokatlan, hogy az ilyen helyzetekben te akarsz megvédeni és nem…
- Megölni? – sóhajt
bosszúsan. – Akkoriban te is hagytál volna megfulladni.
- Teljesen jogos – bólintok egyet,
majd még egyet, s bár szavainkat valós komolyság súlya nehezíti, most egészen
komikusnak hat ez a csipkelődés.
Jimin már a kaput tanulmányozza, mintha azt latolgatná,
van-e értelme ekkora aggodalommal lépni egy egyszerű lakóház udvarára.
Telefonjára pillant, újfent tárcsáz, míg mi elé érünk, de végül fejét megcsóválva, idegesen vágja
zsebre a készüléket. A professzor órák óta semmilyen
jelét nem adja annak, hogy kész a fogadásunkra, s csendes környék némaságával
kézen fogva, gyanúnk egyre indokoltabbá kezd válni. Talán megelőztek…,
tudhatták hová tartunk.
Taehyung előtt az udvarra vezető kapu oly engedelmesen
tárul ki, hogy megrezzen minden porcikám, de látszatát sem kelthetem, most az
egyszer nem. A hideg futkos a hátamon, a szél sem mozog, szinte már a nyári
napsütésben fürdőző énekesmadarak hangja is az enyészetté lesz…, zsong a fejem.
Az előttem lassan haladó, fegyverét megfontolt körültekintéssel szegezi előre,
úgy vezet maga után engem, és Jimin-t, s hiába minden figyelemfelkeltő
kopogtatás, válasz nem érkezik odabentről. Megtorpan az előttem álló egy
pillanatra, felénk les, komolyságtól keménnyé fagyott tekintetét szemeimbe
fúrja, aztán az előszobába lép.
- Lee Minwook! – kiáltja el magát
Taehyung beljebb araszolva. – Itthon van?
- Professzor! – folytatja hátam
mögül főnököm. – Park Jimin vagyok, a Gonam hullaház patológusa, két
napja beszéltünk telefonon – taglalja, amint előre nyomulva a tágas
térben, az előttünk bátran lépkedő, hirtelen egy szobába fordul, fegyverét
előre szegezi, s mintha kész lenne leadni egy lövést.
- Ne bántson! – rikkant fel egy
remegő hang a teljes váratlanságból, mire mindannyian megtorpanunk a szoba küszöbénél.
- Lee Minwook – iramodik meg
hirtelen Jimin, kielőzve a fegyverét meredten előre tartó fiút, s bal kezével
lejjebb inti az ösztönösen fellépő Taehyung-ot. – Professzor, Park
Jimin vagyok – lép közelebb nyugtatóan az ijedt, idős úrhooz. –
Szöulból érkeztünk a társaimmal, nem akartuk megijeszteni.
- Elnézést, mi csak… - kelek
esetlenül szóra, míg Taehyung egyhangúan övébe csúsztatja fegyverét.
- Szakmai ártalom, ne is törődjön vele. A rendőrség sem a
régi már – mázol műmosolyt arcára Jimin, az újszerű hanbokot
viselő férfi oldalára sietve.
- Ne is mond fiam – helyesel
megenyhülve történész. – Meglehetősen rosszul festenek, jöjjenek beljebb –
invitál mindannyiunkat maga után, és míg szám szegletére idétlen vigyor ül,
addig a mellettem ácsorgó Taehyung hol szemét forgatja, hol mérgesen bámul főnököm nyomába.
- Professzor, telefonon is kerestük, de… -
kerekedik szóra Jimin ahogy a hátsó kert verandájára ér.
- Az a régi vacak, valahol elveszett a napokban –
zsörtölődik a megszólított, de arcára kedves mosoly ül. Tekintete némileg furcsa, szokatlanul
cikáznak olykor szűk szemei, mint, aki keres valamit, hangja rekedtes,
megviselt, mintha ezernyi történet hagyta volna már el száját. – Nos,
jól tudom, hogy a sorsistenség mítosza érdekelne titeket?
- Igen – vágom rá hevesen, alig
letérdelve a fapallók sorakoztatta, hűvös szellő járta tornác egy vékony
párnájára. – Kérem, mondjon el mindent, amit tud róluk!
- Idős ember vagyok már, megéltem már számtalan különös
dolgot, és higgyétek el nekem…, a sorsistenségek mítosza az egyik legködösebb,
ami az ókori hellének* vallási feljegyzéseiből ránk maradtak. –
veszi halkabbra mondani valóját, szemivel újfent körbejárva a kertet, a
nyitott, széles ajtót, s az üres szoba árnyékát, míg végül rajtunk telepedik le
tekintete.
- A Moirák*, vagyis a sors istenségei felügyelték a végzet
fonalát a görög mitológia mítoszai szerint, mely történetek az ókori görögök
világnézetének alapjául szolgáltak. Zeusz és Themisz három gyermeke voltak a
Moirák, kiknek hatalmában állt megakadályozni az istenek akaratának
érvényesülését is. Klóthó, a legidősebb szőtte az emberi élet fonalát,
Lakheszisz, a legfiatalabb kimérte a hosszúságát, míg aztán Atroposz ollójával
elmetszette azt – meséli, s mintha maga előtt látná, elénk festi a hellének
korát. - Feljegyzések szerint Lakheszisz megszegte az isteni
törvényeket; szerelembe esett, és visszaadta egy ember életét. Ekkor testvére,
Atroposz megkérte apjukat, Zeuszt, hogy büntesse meg Lakheszisz-t tettéért, és
állítsa helyre a sors összekuszálódott fonalát, hiszen ez eredeti
értelmezésben, nem szólhattak bele a végzet vezetésébe, ők csupán a rendet
tartották fenn. Létezik egy elfeledett annotáció*, mely
szerint, míg testvérei viaskodtak, Klóthó uralma alá hajtotta a sors fonalához
elengedhetetlen szöszt, ezzel saját bosszúvágya és hataloméhsége szerint fonva
azt. Istenek felett álló hatalomhoz jutott. Atroposz és Lakheszisz együttes
ereje volt az egyetlen, ami képes volt legyőzni, és helyrehozni a végzet
megsebzett fonalát. – nyúl egy mély levegőért a professzor, ahogy átvizsgálja
arcunkon felejtett megfeszített figyelmünket. Kim Namjoon korábban már beszélt
ezekről, amolyan tényként felvázolva előttünk, most mégis, mintha újra átélném
ugyanazt a döbbenetet.
- Hogy győzhették le? – kérdem
nyugtalanul.
- Vannak dolgok, amikről még Homérosz*, vagy holmi vallási
feljegyzések sem írnak – mélyeszti tekintetét
íriszeimbe, ám kisvártatva nesz vonja el figyelmét pusztán egy
észrevehetetlen pillanatra, mire indulattal folytatni kezdi regéjét. - Klóthó legyőzéséhez, Atroposz
és Lakheszisz feladta az erejét, halandókká lettek – szűkíti össze szemeit az öreg. – Mindezért gyilkossá
kellett válniuk.
- Gyilkossá? – ámul el tekintetem, míg combjaim mellett lógó kezemet ösztönösen
Taehyung csuklójára tapasztom. A levegő megfagy a kopott tornác körül,
lélegzetem pedig, mintha kihagyna. Jimin gondterhesen hajtja le fejét,
tarkójára simít, a professzor hol jobbra, hol balra les zavartan, mindezek
ellenére a mellettem mereven ülő rendőr egyre csak szemöldökét ráncolja, s nem
mozdul. Felemelem fejem, már szóra nyitom számat, kérdések hada lepik el
elmémet, de minden kikívánkozó hang, elnyűtt gondolat torkomban reked. Jéghideg
fuvallat éri tarkóm kemény acélos képben. Egy pisztoly csöve.
- Megunhatatlan ez a történet professzor úr – hasít keresztül a téren egy ismerős, baljósló tónusú
hang, míg Taehyung szorítja meg rémülettől dermedt kezemet. Nem szólal meg, arca torz, szinte fogait csikorgatja, tudom, hogy nehezére esik megőrizni hidegvérét, józanul lépni, miközben agya örvénylik a vérszomjtól. – Köszönöm, hogy ismét meghallgathattam - folytatja, és ugyan nem láthatom, érzem, hogy démoni mosoly csúfítja el vonásait. A harmadik sorsfigyelő..., Klóthó.
- J- Jin – lehelem magam elé, szemeimmel óvatosan a két mellettem ülőt felmérve. Mi
ez az egész, miért így, miért most…
- Kim Seokjin – mordul fel mellőlem főnököm, a mögöttem állóra pillantva. Minden
aggályos, félő előérzetünk egy csapásra igazolódik be, amint kelepcénk kellős
közepén reszketve, újabb hang ékelődik közénk.
- Taehyung, fiam – lép ki a mellettünk álló szoba szürkületéből egy öltönyös férfi, néhány
hasonló ábrázatú, elegáns, félelmet generáló alak társaságában, de fejem féltem
megmozdítani, így nem látom tisztán arcukat. – Üdvözöllek – lép az idős,
szemeit félresütő, rettegő professzor mögé, ezzel szemeim előtt, makulátlanul
feltárva valóját. Bántó üresség mar belém, mintha ebben a másodpercben, ebben a rövid pillanatban kész lennék, minden világi igazságot hazugságnak címezni. A nem várt, döbbenetes felismerés oly kíméletlen erővel hasít elmémbe, hogy bár
sikítanék szemeim, agyam szúró fájdalmától, mégis úgy görnyedek tovább a pallókon,
mintha egy húsvér lidérc állna előttem, elővett fegyverét könnyelműen a
történész koponyájához nyomva. Lövés dörren fel, s saját sikolyom otromba,
fájdalomtól zengő zaja sem képes észhez téríteni, elernyedek a zavar súlya
alatt. Mintha nem ébrednék a zuhanásból, de a beton még túl messze. Apa…?
* hellének - görögök
* Moirák - a végzet irányítói
* annotáció - egy szöveg rövid általános jellemzése
* Homérosz - ókori görög költő
