A hívás - 45. Az utolsó kaland

45. Fejezet

Fura, hogy megismertem egy olyan embert, akit nem érdekel, mi vagyok. Végül is minden hősnek van egy társa, és minden gazembernek egy bajtársa. Minden kapcsolatom a nemtudásra épült, de talán most megváltozik. Ezt képzeld el: egy élet, titkok nélkül. /Dexter c. film/

A Taehyung-gal folytatott szokatlan szóváltást követően nem tettem már ki a lábamat a szobámból, hiába gyötört éhség, hiába hívott magához a mosdó, s hasztalan furdalt kíváncsiság a fiút illetően. Nehezen merültem álomba, agyam kattogott, mint egy frissen feltekert állóóra, ahogy gondolataim versenyt futva egymással, vállvetve boncolták fel magukat. Se nem tértem napirendre, se nem jutottam dűlőre az elhangzottakkal kapcsolatban, így már-már megerőszakolva elmémet, a következő nap eseményeinek rejtélyére hagyatkoztattam magam, s minden álmosságtól ernyedt, megtépázott porcikámat. Félelem lengte körbe mindahány kósza eszmémet, mely a kint nyugvó alakban hivatott volna megbízni, követni, s szövetséget köttetni. Elnyűtt vacaksággal szenderültem végül el, szobám néma sötétségben úszó falai között, melyet pusztán egy kintről lopva beúszó utcai lámpa emelt hanyag fénybe, furcsa árnyékokat tűzve a kijárat magas, fehér ajtajára.

Percek óta bámulom a helység plafonját, minduntalan a repedéseket számlálva, ahogy tenyeremet mellkasomat fedő kötésén pihentetem. Szöul már órák óta talpon lehet, ahogy a konyhából beszűrődő zajokból ítélve, Kim Taehyung is. Arcom kifejezéstelen merengése, először szinte meg sem érzi a felcsörrenő csengőt, ám, amint az újból körbecsörömpöli a lakást, már csakugyan kipattannak helyükről szemeim.

- Ki a jó élet lehet az? – dünnyögöm orrom alatt hevesen feltápászkodva ágyamról, de hiába hegyezem fülem a kint zajló eseményekre, minden szokatlan nesz forrása, csupán egy ajtónyitásban merül ki. Sebes mozdulatokkal rántom le magamról halvány rózsaszín paplanomat, s belebújva papucsomba, egyenletes tempót diktálva csoszogok ki a nappaliba, mindenféle hezitálás, vagy bizonytalanság nélkül. Érdeklődve nyújtom nyakam, hogy minél előbb áttanulmányozhassam az előszobából szárnya kelt halk moraj eredetét, s némelyest lelassulva, lenge hálóingemmel kézen fogva fordulok be a bejárat irányába. Korábbi furcsálló, mégis kíváncsi arckifejezésem helyére rögvest valamiféle aggodalom vegyítette döbbenet lép, amint nem sokkal az előttem álló, pusztán egy alsónadrágot viselő férfi hátán túl megpillantom főnököm eltorzult vonásait. Tisztán érzékelem, hogy már ébren vagyok, de akkor miért tűnik úgy, mintha még mindig valamiféle nevetséges álom gyötörne?

- Hyerin – fordul hátra kedélyesen Taehyung fedetlen felsőtestét, könnyelműen elém tárva. Nem jutok szóhoz..., érzem, hogy szám mozog, viszont ez a lehetetlen helyzet hajnalok hajnalán egy csapásra fullasztja belém az összes épkézláb magyarázatomat. – Jól érzed magad? – kérdi, ám ügyet sem véve az álszentül érdeklődőről, menten a küszöbnél gyökeret eresztett alakhoz sietek.

- Akarom tudni, mi folyik itt? – kezdi kicsit halkabban, apránként közelebb hajolva hozzám.

- Jimin, ez – kelek szabadkozásra, arcomra furcsa grimaszt ültetve. – Ez pontosan az, aminek látszik – sóhajtom végül összegörnyesztve vállaimat, s kicsit távolabb lépve az értetlenül szemlélődőtől, bosszús pillantást intézek a ruhátlan illető felé. – Az öcsém megkérte őt, hogy tartson szemmel, amíg lábadozok, közben aztán a rossz zsaruból, jó zsaru lett, de én hiába kapkodom jobbra balra a fejemet, sehol nem látom, hogy valaki végre enni adna – darálom el monológomat, s egy ásítás keretei között, csoszogva hagyom magára a két bambán rám bámuló fiút. Reggel a szokottnál is nagyobb zagyvaságokat tudok összehordani, ez már bizonyos...

- Hyerin – ered nyomomba Park Jimin egészen a konyháig.

- Ez meg… - döbbenek meg a konyhapult sarkához érve, szemeimmel megkövülten a pulton ücsörgő melegszendvicseket vizsgálva. Nem, nem káprázik a szemem!

- Jó étvágyat – kiált a nappaliból Taehyung, cinizmustól elvékonyodott hangján.

- Hyerin – próbál újfent kapcsolatba lépni velem Jimin, mire elemelve egy tányérkát, a pultra huppanok, hatalmasra tágított tekintetemmel végre szót engedve összezavart főnökömnek. – Kezdjük ott, hogy jól érzed magad? Tegnap kerestelek legalább…

- Kérlek, ne haragudj rám – szakítom félbe tele szájjal. – Későn vettem észre, hogy hívtál, de egyszerűen – nyelem el hatalmas falatomat. – Fogalmam sem volt, mit is mondhatnék. Magam sem értem teljesen a helyzetemet, ő pedig… – sandítok a nappali irányába. – Nem tudom, mennyire bízhatok meg benne.

- Bármit is mondott, a válasz természetesen az, hogy semennyire – furkálja belém íriszeit Jimin, a konyhapultnak támaszkodva.

- Kávét? – bökök felé, combom mellől elemelve egy fél kancsó frissen lefőzött kávét. Taehyung ennyire nem tudott magával mit kezdeni...?

- Kérek – sóhajt szemeit lehunyva, s szorgosan kiszolgálva magát, pár másodpernyi szótlansággal merengek el a szemüveges, elegáns öltözetű fiún.

- Megmentett…, ismét – kerekedek szóra a forró italt szürcsölgető, hol rám, hol gyanúsan a nappaliból kiszűrődő hangok irányába figyelgetőnek. – Te is tudod…

- Hogy egy kiszámíthatatlan, megbízhatatlan emberi lény? Mi a francot mondott neked, amitől azt is elérte, hogy a lakásodban aludjon? – vagdalja feldúlt ingerülettel, holott ő maga is pontosan tudta, hogy a történtek megmásíthatatlanul igazak voltak. Félresütöm szemeimet, tudom: teljes mértében igaza van, ami a lakásban portyázó megbízhatóságát illeti, hisz saját eszem is pontosan ezen az állásponton fortyog, és küldi el minden lélegzetvétellel a bánatba reményekkel megtelt szívemet. Rettenetes érzés fog el főnököm aggodalommal meggyűlt, mérges szemeibe nézve…, mintha egyszerre sajdulna bele lelkem minden darabkája, puszta pillantásába.

- A harmadik sorsfigyelő rabolt el, és vitt el oda…, ahhoz az emberhez, aki ezt tette velem – hajtom le fejemet, kezemmel lassan hálóingemre mutatva, mely tulajdonképpen csak egy túlméretezett póló. – Taehyung azt mondta, az a felelős a történtekért, aki a megfigyelésemmel, és félreállításommal megbízta őt korábban. Az az ember irányítja  most a harmadik sorsőrzőt, Kim Seokjin-t.

- Az a srác, akiért úgy odavoltál? Viccelsz ugye? – döbben le hitetlenül Jimin, egy fél másodperc erejéig elfordulva a beszűrődő reggeli napfényben fürdő ablakhoz. Sóhajt, majd újra rajtam pihen meg tekintete.

- Bár úgy lenne - lehelem alig hallhatóan, szinte csak saját magamnak mormolva.

- És mi ez a pálfordulás? - folytatja Jimin. - Azt akarja bemesélni, hogy felhagyott a gyilkosságokkal és hirtelen a segítődnek áll, vagy mi a franc? 

- Nem szép dolog csak úgy a gyilkos jelzővel dobálózni a másik háta mögött – tűnik fel Taehyung immáron felöltözve a helység bejáratánál, mintha figyelmünket elkerülve, percek óta az ajtófélfát támasztaná. Az előttem álló azonnal ráemeli összeszűkült szemeit, hosszasan hunyorog a néma támadást gond nélkül hárító fiúra, s érzem: a valaha átélt legellentmondásosabb, legkínosabb reggelét élem éppen át. – Tudd a helyed doki – fintorodik el kezeit karba fonva, mire a mellettem álló, olyan váratlan indulattal ugrik el, hogy felocsúdni is képtelen vagyok.

- Minek neveznéd, azt, amikor végignézed ártatlan emberek halálát? – kapja el jobb kezében Taehyung szürke pulóverének nyakát. - Ha kell a szemedbe mondom!

- Jimin! – rivallok a dühös fiúra ijedten.

- Gyilkos – szűri fogai között, s erővel meglökve a nálánál jóval magasabb, kifejezéstelenül szemlélődőt, unszolásomnak engedve, végül mellém hátrál.

- Jimin kérlek nyugodj meg, segítened kell nekünk – pillantok a mellettem zavarodottan ácsorgóra, ki meglehetősen meglepetten fordítja felém fejét.

- Nekünk? – dohogja. – Ezt így, többes számban?

- Jimin – csattanok fel főnököm érthető, mégis bosszantóan szokatlan vérmérsékletére. Mintha kicserélték volna, sosem láttam még ezt az oldalát, ezt az ugrásra kész, már-már kiszámíthatatlan habitusát. Ez az egész ilyen módon képes kifordítani az embert?

- Mégis minek kellene ennek a segítsége - pufogja Taehyung a másik oldalról.

- Abbahagynátok? – sóhajtok egy akkorát, hogy nyűglődésemnek feltehetően a szomszédok is fültanúi lehettek. - Ha hajlandó lennél meghallgatni… - ráncolom Jimin-re szemöldökeimet. – Csak hallgasd meg, amit mond, aztán felőlem…

- Beverhetem a képét?

- Hűtsd le magad doki – vigyorodik el Taehyung legyintve, s ellökve magát az ajtófélfa támaszából, a nappali irányába kezd sétálni. – Nem mintha nem lenne okod a féltékenységre – egészíti ki, mire én fülig vörösödök, Jimin pedig valószínűleg önmagával kel birokra, hogy ne rontson utána. Baj lenne a hallásommal, vagy pontosan azt mondta, amire gondolok? Nem vagyok eszemnél, hogy képes vagyok ezen elmorfondírozni jelen pillanatban...

- Kérlek – fordulok noszogatva a még mindig meglehetősen dühös fönököm irányába. – Megmentette az életemet, és azt hiszem…, én megbízok benne – engedem el elsőre, sőt talán másodjára is egészen felelőtlen kijelentésemet. – Ez már nem az első alkalom volt, megérdemel egy esélyt. Nem vagyunk biztonságban, amíg vadásznak ránk, ezt te is tudod.

- Hogy jövök én a képbe? – vesz egy mély levegőt végül Jimin, önmaga megnyugtatására.

- Taehyung elmondása alapján, feltételezhető, hogy ismét szükségünk lesz Kim Namjoon segítségére – felelek kérdésére. – Azt szeretném, ha most bejönnél, és meghallgatnád, azt, amit mond. Kérlek..., te vagy az egyetlen, aki mindig mellettem volt, aki tudta, min megyek keresztül - magyarázom tovább kérlelő szelídséggel. - Nélküled már rég összeroppantam volna a képességem terhétől, a tehetetlenségtől...

- Essünk túl rajta, de csak, hogy tudd – indul el a konyha kijáratán át. – Nem hagyom, hogy elcsavarja a fejed a megjátszott partnerségével – szűkíti össze komolyságtól elkomorodott szemeit, mire szinte ösztönszerűen bólintok, s nyomába eredve, a fürdő ajtajában lecövekelve figyelem végig a két fiú távolságtartó elhelyezkedését a nappali két foteljében. Távolabb már aligha ülhettek volna le egymástól, hogy életükben talán először megvitathassák azt, amin feltehetően az életünk múlik. Szörnyű szavakba önteni ezt, még mindig, mintha valaki más története peregne mivoltunk előtt... Taehyung szemből rám sandít, amolyan „őt meg mi a frászért kell bevonni” nézéssel, melyet egy kedves, kissé talán szarkasztikus mosollyal jutalmazok, s beletörődve sorsába, a magamra zárt fürdőszobaajtón túl, mély tónusú hangját hallom meg, miként az események hátterét kezdi tálalni morcos beszédpartnerének. Közel sem vagyok tisztában azzal, hogy ennek az egésznek milyen végkimenetele lesz, most mégis a bizakodás jóleső érzése jár át. Már csak azt remélem, hogy ez a kettő nem nyírja ki egymást, mire kiérek…

Pizsamámból kibújva ülök le mosdókagyló mellett álldogáló komód szélére, s bár fájdalmat nem okoz, olyan, mintha minden mozdulatomat ezer súly fékezné, amint óvatos figyelemmel lefejtem magamról sebeimet elrejtő kötésemet. Bárcsak egy varázsütésre megszabadulhatna az ember mindazon emlékektől, melyeket legszívesebben a pokol legmélyére kívánna, vagy csak elásna a hátsó kert szélébe, hogy az örökre eltűnjék. Sóhajok hagyják el számat, miket később összeszorítva lépek a kellemes meleg víz csobogása alá, ahogy fel-fel szisszenve, mellkasomat óvom meg a hirtelen rám ereszkedő a forróságtól. Nyugalom..., rég nem érzett békesség simogat cseppek formájában, s felnyitva pilláimat, a kint lévő egyéneken merengek el. Park Jimin-t ismeretségünk óta, sosem láttam ilyen feszültnek, ennyire…, idegesnek. Mintha egy teljesen más ember tért volna be ma hozzám, majdhogynem a fizimiskája is a feje tetejére állt, Kim Taehyung puszta látványától is, aki minden lélegzetvételével gúnyosan élvezi ki főnököm mérgét. Szokatlan, ahogy egyre lelkesebben várom a következő pillanatot, percet és órát, s bár félnem, egyenesen viszolyognom kellene a ránk váró megpróbáltatásoktól, arcomra most halvány mosoly kúszik. Egy bolond, megvezethető, naiv nő lennék? Meglehet…

Óvatos léptekkel, legalább három réteg törölközőbe csavarva minden esetlegesen kilátszó testrészemet nyitom résnyire a bejáratot, s kikukucskálva a nappaliba nyíló ajtóból, furcsállva nyugtázom, hogy a helység üres és meglehetősen csendes. Két lehetőség ötlik fel bennem szobám felé osonva: vagy kinyírták egymást a lehetetlen habitusukkal, vagy a meghunyászkodóbb, adott esetben főnököm már réges rég lemondott az egészről és…

- Hyerin – szól gondolatmenetem közepébe a szóban forgó, éppen elérve szobám kilincsét.

- Már azt hittük belefulladtál a tusolóba – érkezik meg gúnyos humorával Taehyung is alig irányukba lesve összegörnyedt vállaim felett. Egyáltalán nem zavarja őket, hogy minden öltözékem, pár törölközőben merül ki? – Igyekezz, dolgunk van – parancsol rám gőgösen.

- Igenis főnök – forgatom meg szemeimet egy ostoba grimasszal, s magam után kapkodva csupasz talpaimat, a helység ruhásszekrényéig meg sem állítom őket. Nézzük a jó oldalát: szemlátomást mindketten élnek, és nem folyt vér…, legalábbis elsőre sértetlennek tűntek.

Hegesedő sebeimet lágy, vékony réteggel bekenve, végül a lehető legegyszerűbb holmikat öltöm magamra, egy sötét szűk farmer és egy egyszerű fehér póló képében, amit még valahol a gimnázium végén vehettem, s színe is kissé megkopott már. Belebújva világoskék sportcipőmbe, könnyedén lépek az ajtóhoz, és ugyan lenyomom a kilincset, egy váratlanul előbukkanó gondolat olyan erővel késztet megállásra, hogy szívem mintha kihagyna egy dobbanást. Valami visszatart, valami…, amit talán úgy magyaráznának a legtöbben: félelem. Hová lett a halovány, bizakodó mosoly? Mellkasomban felgyorsult zakatolástól sajgó szívemet féltem, a lelkem minden törékeny szegletét, agyamat hirtelen körbelengő eszmék sokasága mind arra lennének hivatottak, hogy óva intsenek, hogy most az egyszer saját magamért aggódjak. Ez a félelem, most nem a veszélyről, az előttünk álló kihívásról szól, ez csak rólam és a kelletlen érzelmeimről, amiket az iránt táplálok, aki iránt sosem kellett  volna...

- Hova megyünk? – sétálok lendületesen a nappalin át a furcsán, sőt, egészen bosszúsan engem fürkésző két alak társaságába. Egyik a konyhapultot támasztja, míg az alacsonyabbik már a bejárat előtt fészkelődik indulásra készen. Úgy érzem, ezt a felállást legvadabb álmaimban sem mertem volna feltételezni, hisz miféle groteszk csapat készül itt összeverődni?

- Kim Namjoon az imént hívott vissza – felel Jimin az ajtóból. – Elmondása szerint azt, amit mi keresünk, kizárólag Pohang-ban találhatjuk meg…, viszont nem ígér semmit.

- Pohang? – pillantok a fiúra ijedten.

- Nincs vesztegetni való időnk, a dokid vállalta az utat – gyalogol mögém Taehyung semmit mondó, egyszerű hangvétellel megformálva szavait.

- Hagyd már ezt a dokizás – horkantja az előttem álló, szemüvegét feljebb tolva orrán.

- Legyen inkább taxis? – hecceli tovább a mögöttem álló, ami szemlátomást közel sincs főnököm ínyére. 

- Jól értem? – tudakolom szemöldökeimet ráncolva hol egyik, hol a másik fiúra lesve. – Mi hárman - vezetem végig pillantásom a brancson. - Most azonnal elutazunk Pohang-ba, mert feltételezhetjük, hogy ott megtaláljuk a kulcsot?

- Így van – bólogatnak egyszerre. Hát ez remek...

- És én még azt hittem kinyírjátok egymást, amíg fürdök – pislogok tovább magam elé, mire Jimin kitárja előttünk az ajtót. - Amúgy meg miről beszéltetek? Taehyung elmondott mindent? - kérdezősködök tovább a szemüveges felé fordulva, aki már éppen lábát teszi ki a lakásból, amolyan jelzés értékkel, hogy indulnunk kellene.

- Hyerin – vonja elkomolyodott mivoltára figyelmem Taehyung. – Nem szeretem a menekülés szót használni, de amennyiben hihetek a forrásaimnak, azok, akik elakartak tenni láb alól a legutóbb, nem fognak sokáig tétlenkedni – emeli le fogasról túlméretezett oldaltáskámat, s kezembe nyomva azt, a küszöbön túlra kezd finom mozdulataival lökdösni.

- Akkor javunkra is válhat eltűnni egy időre – motyogom kulcsra zárva a bejáratot.

- Főleg, hogy most már én is potenciális kivégzendő célpont vagyok – fest egy fáradt vigyort arcára, amint Jimin lelépcsőző alakja után lépdel. Könnyelműen elengedett kijelentése meg nem élt felvetést, egyenesen ijesztő légkör körülzárta gondolatot merültet fel bennem: ennek én lennék az oka? Én befolyásoltam mindezt, miattam áll most ő is célkeresztben? Elmerengek hátának látványában, ahogy szürke pulóverének kapucnija alá rejti kusza barnás tincseit, ám hiába pillantanak lopva rám az előttem baktatók, arcomról lerí, hogy mélyre merültem teóriáim sokaságában. Az életét kockáztatta csupán azért, hogy újból megmentse az életemet, mintha igazán sosem akart volna behódolni a rossznak, mindannak, ami mögé egykor elrejtőzött. Kellemes melegség költözik, már magam sem tudom mióta testembe, valahányszor szóval ér, akárhányszor szemünk találkozik, vagy pusztán eszembe ötlik hangja, arca…, mindaz, ami leplezhetetlenül elvonja figyelmem. Egyszerűen, csak érdekel…, tudni akarok az érzéseiről, az igaz gondolatairól, a múltjáról, mindenről, ami az Ő valóját teszi teljessé. Kezem mintha önkénytelenül nyúlva övé után, hogy némán enyhíthesse azt a pokoli kínt, azokat a ki nem mondott fájó szavakat, miket szótlanul hord magával…, melyek akarva akaratlan is zsigerig rémítik lelkem minden apró négyzetcentiméterét. Próbáltam ellene tenni, hogy ne akarjam mindenáron megfejteni ki is ő valójában, ám mára már beletörődtem, s hagyom...

A szürkés autó zaja villanásszerűen ráz vissza a valóságba, amint az ajtók központi zárja kiold. Társaságom két fiú tagja, egymásról szinte alig tudomást véve szállnak be a jármű első üléseibe, engem nemes egyszerűséggel hátra száműzve, akárha csak egy kolonc lennék. Vagy éppen ellenkezőleg? Valami, amit mind a ketten megakarnak óvni, hozzon bármilyen nehézséget is az előttünk álló út? Megeshet, hogy a követhetetlen helyzetet sem fogtam fel igazán..., még csak most ocsúdnék fel az előttem tébláboló tények súlya alól? Újfent ezer és egy kérdés örvénylik elmémben, és már csak azt remélem, hogy szokásaimmal felhagyva, ezúttal nem keveredik bajba, ez a lehetetlen alakulat…