A hívás - 44. A szövetség kapujában

44. Fejezet

Nincs az az ember, aki képes volna hazudni, vagy eltitkolni az érzéseit úgy, hogy közben a másik szemébe néz. És nincs az a nő, aki ne tudna olvasni egy szerelmes férfi szemében. Még akkor is, ha ez a szerelem lehetetlennek tűnik, és a legrosszabb helyen, a legrosszabb időben tör a felszínre. /Paulo Coelho/ 

Kiegyenesít, talpaimra állít vállaimat fogva, és bár mivoltomat fürkészi, arcomat tanulmányozza, hogy végre rá nézzek, tudom…, újra torkomban rekedne minden kikívánkozó, a történtekre reflektáló szavam, abban a pillanatban, ahogy pillantásunk találkozna. 

- Nem bocsátok meg, ha még egyszer bajod esik – úszik fülembe mély, selymes hangja, mely kellő komolysággal meghintve, újfent arra késztet, hogy felemeljem tekintetem. - Sem neked, sem magamnak – folytatja feldúlt nyugtalansággal, de fejemet szédület kerülgeti, erőm kevés, és félek…, viszolygok szemeibe nézni, mert tudom, megláthatja azt, amiről én sem tudom, hogy valóságos-e, hogy nem-e csupán a trauma, a gyógyszerek teszik ezt elmémmel, kihasználva erőtlenségemet.

Kissé szédelegve, elkerülve Taehyung megsegítésemre nyúló karjait sétálok el a szűkös, kába félhomályban úszó nappali kanapéjáig. Megfáradtan, egy kóbor, mély levegővel foglalok helyet egészen a bútor szélén, hogy combjaim mellett megtámaszkodva, alaposan áttanulmányozhassam szűk farmerem takarta térdeimet. Taehyung alig felmérve tetteimet, szaporán lép közelebb, szemem sarkából mégis érzem nyűgös fejvakarását, amint végül előttem megáll.

- Beszélnünk kell – intézi felém egyhangú kijelentéssel.

- Köszönöm – szökik ki belőlem.

- Mi?

- Köszönöm, hogy megmentettél…, megint.

- Nem erről. Egyszerűen csak vallomást kell tenned amilyen gyorsan csak lehet – konstatálja, s egy lélegzetvételnyi szünet után folytatja is. – Amennyiben úgy érzed, készen állsz.

- Miért vagy kedves? – emelem végre valahára tekintetem az előttem álló magas alakra.

- Nem vagyok – feleli hanyagul.

- De igen, hallom a hangodon.

- A gyógyszerek szédítenek valószínűleg – védekezik bosszúsan. – Egyébként figyelsz arra, amit mondok?

- Rendben – felelek korábbi kérdésére.

- Rendben – nyomatékosítja, amint újfent tarkójára simít némi zavarral, mesterien előkészítve ezzel a másodpercek alatt közénk ékelődő kínos csendet. Nem mozdul, egy karnyújtásnyira áll a kanapétól az örökkévalóságnak tűnő pillanatok mögé rejtőzve, én pedig újra elveszek lábaim látványa adta biztonságban. Tulajdonképpen sosem szerettem ezt a heverőt, jelenleg pedig egyenesen gyűlölöm... Alig elgondolkodva, miféle mondat hagyhatná el számat, milyen mozdulattal törhetném meg a kellemetlen légkört, a várt távozás helyett, Taehyung nemes egyszerűséggel ül mellém. Jobban kiértékelve, inkább puffan, s akárcsak egy mérleghinta túlsó oldalán lógó kislány, úgy ugrok fel a bútor kényelméből.

- Ülj vissza – sóhajtja kelletlenül menekvésért siránkozó mivoltom felé. – Én is…, köszönetet szeretnék mondani – fürkészi át megrökönyödő alakom, ám alig irányába pördülve, azonnal elkapja felőlem tekintetét.

- Miért? – huppanok vissza érdeklődve, homlokomat furcsállóan ráncolva.

- A húgom elmondta, hogy nem te voltál az elsődleges célpont, mégis feláldoztad magad.

- Ah, tényleg, Shinhye - pattannak ki pilláim. - Jól van ugye?

- Igen, a nagyanyámmal együtt már Busan-ban vannak, nem maradhattak itt tovább – süti félre szemeit.

- Ki akarta bántani ezzel az egésszel? Shinhye azt mondta…

- Inkább azt mondd meg, hogy a jó francba keveredtél oda? – szakít némi indulattal félbe.

- Nem azt mondtad csak akkor kell erről beszélnem, ha készen állok? – morgok fel, ám elnézve összeszűkülő szemeit, végül csak felelek. – A harmadik sorsfigyelő állított csapdát nekem, és akart elintéztetni – engedem útjára könnyedén szavaimat, melyek már hosszú ideje csak a megfelelő pillanatra vártak torkom szélén. Egyébként, egyáltalán nem érzem úgy, hogy ez lett volna az a pillanat, hisz lehetséges, hogy ő pontosan tudott erről, s mindez pusztán egy színjáték.

- Tessék? – hördül fel képembe hajolva, mintha így jobban hallana. – Ki az? – tudakolja, míg én egyre mélyebbre süllyedek a kanapé műbőr bevonatába.

- Seokjin – húzódok hátrébb, megóvva személyes teremet.

- Mármint az a tenyérbe mászó szépfiú? Aki lépten-nyomon udvarolt neked? – hadarja hitetlenkedve. – Tudhattam volna, hogy, ha rád van szállva, minden kétséget kizáróan, nincs minden rendben vele.

- Hé! – csattanok fel, gúnyba ültetett komolyságán. – Mellesleg kitalálhatnál valamit, mit hazudjak, elvégre ezt csak nem mondhatom el a rendőrségen.

- Ezek szerint nem viccelsz – sóhajtja homlokát megdörzsölve, mintha erről valóban fogalma sem lett volna. Vajon hihetek neki..., tényleg meglepte ez a fordulat? – Óvatosnak kell lenned.

- Tényleg? – ironizálok egy széles, cinikus mosollyal. – Ki tudja, rajta kívül még hányan akarnak kinyírni - vonom fel ajkaim egy vacak grimaszra. - Benned sem bízok.

- Nem is kell – legyint egy félmosollyal. -  Viszont a köszönetedet elfogadom, már-már megszoktam, hogy nélkülem halott ember vagy.

- Bosszant ez a beszélgetés – húzom el szám szélét hevesen felállva a kanapéról. – Ennek semmi értelme, menj inkább haza! – folytatom kikerülve a bútort, nagy léptekkel szobám rejteke felé trappolva. – Elment az eszem, nem is értem mit gondoltam – piszmogok tovább orrom alatt, a puszta kommunikációtól is elvörösödött füleimet hajam mögé dugdosva. Ha kívülről szemlélném magam, most minden bizonnyal a fejemet verném a falba a viselkedésemtől, ennek dacára most mégsem tudok tovább egy légtérben tartózkodni vele…, túl zavaros minden. Ő, én, a történtek, az elhangzott szavak, az egész kicseszett világ, úgy, ahogy van. Kim Seokjin rejtelmes megjelenése a sötét oldal árnyékában, már-már meg sem tud lepni mindazokon után, amin keresztül mentem. Mintha csak egy fájó, szürreális lidércnyomás venne körül...

Nyűgös, mélyről előtörő lélegzetvétellel csúsztatom végig hátam ajtóm göröngyein, míg padlót nem érek. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán bízhatok-e a szobán kívülre zárt emberben, hisz mi okom lenne rá? Azzal, hogy életben tart, hogy kezeskedett rólam, semmit sem bizonyít, ő maga mondta…, nem kell hinnem neki.

Csendes kopogás vonja el figyelmem, és bár először csupán képzelgésnek gondolom, végül egy hang is társul a neszhez:

- Nem csak te zavarodtál össze – tapint oda a mély, viszonylag halk mondat, ahova egyáltalán nem kellene.

- Hát még ki? – húzom közelebb térdeimet magamhoz, mintha csak attól félnék, hogy a falakon túl is belém lát. Megeshet, őt is épp oly kételyek gyötrik, mint engem? Meginoghat egy szentül hitt elv? 

- Kérdezz – szól át az ajtón, s kijelentésén némelyest elmélázva, szótlanul tanulmányozom át a szoba szűkös ablakát, amint a nap már nyugat felé igyekszik, hogy aztán megfossza a várost éltető melegétől.

- Mit kérdezzek – nyitom szóra számat, hangot adva értetlenségemnek az ajtó túloldalán lévő illetőnek. A zajokból ítélve, meg sem próbálva bebocsátást nyerni ide, valószínűleg ő is hátát támasztja a bejáratnak.

- Bármit..., tudom, hogy tele vagy kérdésekkel velem kapcsolatban.

- Nem vagy egy kissé…

- Öntelt? De igen – hangzik változatlanul egyszerű hangvétele, melybe mintha most mégis valamiféle nyugalom keverte szomorúság vegyülne.

- Figyelmeztetlek, ha ez csak egy trükk arra, hogy megvezess…

- Kérdezz – ismétli higgadtan.

- Mióta figyeltél? – tör elő, szinte reflexszerűen első eszembe ötlő kérdésem.

- Tavaly nyáron láttalak először, amikor beköltöztél ide – vágja rá. – Járőr voltam ezen a környéken, nem volt nehéz szemmel tartani téged.

- Ez ijesztő – dünnyögöm orrom alatt a váratlan választ átrágva. - Kinek az utasításából csináltad mindezt?

- Nevezzük Sátánnak.

- Sátánnak? – lep meg a durva megnevezés. - Mit akar tőlem? – tudakolom, de hiába várok azonnali feleletet, hosszúra nyújtott másodpercekig nem érkezik válasz a túloldalról. Szorosabban fonom magamhoz térdeimet, ügyet sem vetve a gondosan betapasztott, mellkasomat ért vágásokról. Nem az fáj, hogy ott vannak..., a gondolat mardos, hogy a világ megengedte ezt, hogy ennyire köztünk éljen a gátlástalan, émelyítő gonosz.

- Azzal, hogy megmentesz olyan lelkeket, amiket nem kellene, az egyensúly nem áll be és az asztrál sík elferdül – kezdi, és bár minden második szavát időbe telik megemésztenem, sebesen folytatja szónoklatát. – Van egy mítosz, hogy, ha a sík teljes egyenességbe kerül, a hozzánk hasonló, természetfeletti képességekkel bíró emberek, az asztráltest által képesek egy magasabb világból felvett energiával, akár az örök életre.

- Ez tényleg lehetséges lenne? – bököm felé.   

- Nem tudom, talán. Számos kognitív elmélet szól a tudat ilyesfajta képességeiről, de…

- Miért mondod ezeket el nekem? – vágok közbe. Hisz nem kötelessége. - Most, miért pont most…, egyáltalán ki ez az ember tulajdonképpen? – kérdem, ám válasz ismét nem érkezik, s türelmem végességével, erősködve ismét szóra kerekedek. – Miért állsz egy ilyen alak mellett?

- Ez hosszú – felel halk titokzatossággal, és hiába nyitnék azon nyomban újabb karakán kérdést közelebb fordulva a mereven ácsorgó ajtóhoz, minden felötlő gondolatom torkomban reked, s elmerülök a szobámra ereszkedő kellemesen meleg homályban. Óvatosan, kissé megszédülve állok talpra a kopottas, bézs szőnyegről, majd kihátrálva a bejárat küszöbétől, időtlen pillanatokig révedek el rajta, mialatt fülemet a némán kongó csendesség övezte lakás zúgása bántja minden egyes hátrahagyott másodperccel. Talán már elment…

Lassú léptekkel araszolok el kilincsig, s ugyan minden mozdulatomról bizonytalanság árulkodik, az ajtót meglepő hevességgel rántom ki helyéről, mire alig kipillantva a lakás dermedt kietlenségébe, egy alak, mint egy zsák krumpli, úgy borul át a küszöbön.

- Taehyung? – ejtem el nevét, amint kikerekedett szemekkel áttanulmányozom a pusztán egy lépésre hátán fekvő egyént, kinek arcáról épp oly meglepettség árulkodik, mint amilyen sajátomról is. Akarva akaratlan is elnevetem magam idétlenségét figyelve, ahogy leplezve somolygását, feltápászkodik a földről, pont, mint egy orra bukott kisfiú. Vagy büdös-bogár..., igen a bogár sokkal kifejezőbb. – Jól vagy? – tudakolom kacajomat vissza-vissza fojtva. - Azt hittem, már elmentél.

- Amikor utoljára itt jártam, ebben a szobában – elmélkedik, lassan körbelesve a helységben. – Ha nem csal az emlékezetem pont itt…, csókoltál meg.

- Hogy mi? – hőkölök vissza az ajtófélfának, elkerekedett szemeimmel, a bosszúból most rajtam derülő fiút figyelve, ahogy villanásszerűen, szinte azonnal feldereng az a bizonyos ominózus eset:

- Itt az inged – rontottam megfeszített, ideges léptekkel a székem támlájára akasztott, gondosan kivasalt ruhadarabért. Már réges rég át kellett volna küldenem kisöcsémmel…, eleve nem hiszem el, hogy nem volt másik inge, lefogadom, csak egy ürügy volt, hogy kissé zsúfolt körünkbe beférkőzhessen. Aznap Seokjin tért be hozzánk látogatóba, nyájas, kedélyes üdvözléssel. Istenem, mennyire naiv voltam vele kapcsolatban, majdhogy nem fel sem fogom...

- Feldúlt vagy – röhögte el magát, meglepő vidámsággal Taehyung, óvatosan kivéve a kezemben összeszorongatott fehér anyagot. – Talán titkolózol Seokjin előtt? – döntötte gúnyos vigyorral oldalra fejét. Feltehetően arra célozgatott, hogy feltűnő hevességgel rángattam b magam után a többiek elől. – Beszélgetnem kellene vele – incselkedett tovább szobám szűkös terének közepén.

- M- Mégis miért? – horkantottam fel ijedten. – Mit mondanál neki?

- Nem is tudom, mivel kezdjem – kezdett vontatott járkálásba, alaposan szemügyre véve a helység minden szegletét. – Rögtön a tegnap estével? Vagy annál a napnál, amikor hozzád került az ing? – Tudtam jól, mi jár a fejében…, a csók a temetőnél, az éjszaka, mikor elhagytam a kulcsom, azok a távolinak tűnő napok, mikor minden egyre nagyobb lángra ébredt bennem..., bennünk.

- Maradj csendben! – szökkentem utána, s váratlan megfordulásából kerekedett közelségünk, önmagával együtt, engem is meglepett. – Csak fogd, és menj! – kaptam kínosan félre szemeim, egy határozott hátralépéssel karöltve.

- Maradjak csendbe, menjek el… - morfondírozott elnyújtott szavakkal, gőgös hangvételét egy percre sem leplezve. – Nem vagy te egy cseppet rideg?

- Légy szíves? – helyesbítettem nyájas szarkazmussal.

- Tudod, hogy nálam a szavak nem működnek – festett kéjenc, cinikus vigyort arcára, amint felvonva szemöldökét, sejtetően közelembe férkőzve, megnyalta szája szélét. Megborzongtam, szívem felpörgött zakatolása pedig fájdalmasan öntötte el testem perzselő, libabőrödző forrósággal. Sem ott akkor, sem a mai napig nem tudom megmagyarázni, hogy miként képes egyetlen pillantása, egy kósza mozdulata ilyen érzéseket kiváltani belőlem. Betegesen vonzódnék, ahhoz, amihez nem kellene?
Kim Taehyung minden kétséget kizáróan, nagyszerűen szórakozott rajtam, mintha jobb dolga sem lett volna aznap. – Várok – mélyesztette utoljára íriszeimbe pillantását, majd szemét lehunyva, kicsivel lejjebb hajolt, ezzel maradéktalanul elém tárva, a beszűrődő reggeli napfényben, még a megszokottnál is makulátlanabb vonásait. Elmerengtem szelíd, már korántsem sötét árnyakat sugárzó létében, s legszívesebben józan eszemre hagyatkozva, minden erőmmel egyre csak szabadkoztam volna, akkor még sem tettem. Testem önálló életre kelt, óvatosan lábujjhegyre álltam, és minden fegyelmezett gondolkodást mellőzve, lágy, puha csókot hintettem Kim Taehyung rózsaszínes párnáira. Megilletődött…, tisztán éreztem, hogy csodálkozott tettemen, talán éppen annyira, amennyire én is tettem, de cselekedetem viszonzásra talált általa, s kiürítve elmém, hagytam magam elsodródni az árral. 
Emlékszem, hogy azokban az időben ismertem fel igazán, hogy mennyire rejtélyes is ő, mennyire kiismerhetetlen, valamint azt is, hogy milyen szinteken volt képes, már akkoriban megbabonázni.

- Nagyon úgy tűnik, hogy vagy részeg voltam, vagy nagyon jó kedvem volt – mentegetőzök az előttem álló, szemöldökeivel furcsa játékot űző fiúnak. Ez meg miféle önvédelmi monológ volt...?

- Végletekig tudnálak ezzel bosszantani – nevet fel, s karba téve kezeit az ablakhoz sétál. Néha azon töprengek, vajon személyiség zavarban szenved-e, vagy pusztán ennyire mélyről eredő, sötét kétségek mardossák a lelkét..., s olykor-olykor azt kívánom, bár olvashatnék belőle.

- Talán ennyire élvezed a társaságomat? – kelek harcra csípős szavaival, de válasz nem érkezik. Mintha meg sem hallott volna, afféle merevséggel pásztázza át a lemenő nap utolsó, ácsingózó napsugarait, a szemközti társasház vonulatában. Nem sokkal mögötte állok meg, éppen csak annyira közel, amennyiből már tisztán láthatóvá válik tekintetének elkomorodó vonala, amivel a várost fürkészi. Arcáról már eltűntek mosolygós vonásai..., újfent a valóságba merül minden porcikája, s én csak bámulom.

- Hyerin – szól rám, pillantásával nem eresztve a külvilágot. – Ugye tudod, hogy össze kell fognunk.

- Össze kellene? – érdeklődök hitetlenségtől csengő hanggal.

- Kim Seokjin annak az alaknak dolgozik, erről már kétségem sincs.

- Akinek tulajdonképpen te is – reagálok azonnal.

- Ez már múlt idő, én egyszerűen csak…, gyáva voltam – csóválja meg fejét, szemeit egy lélegzetvételnyire lehunyva. Kim Taehyung mi a te történeted, miért nem mondod egyszerűen csak el? – Akkoriban abban a hitben éltem, hogy tartozok neki, hogy nincs más választásom, hogy számomra nincs más lehetőség.

- Taehyung – lehelem nesztelen nevét, s a szólított lassan felém fordul.

- Véget kell ennek az egésznek vetnünk – szűkülnek össze pillái, amint az ablakból beszűrődő tébláboló fényt, szinte egész testével eltakarja. – Ismered a sorsőrzőkről szóló mítosz végét?

- Nem, Kim Namjoon nem mondta el – felelem halkan. – Azt mondod, a mitológia lesz a kulcs? – kérdem felbátorodva, mire rögvest bólint, íriszeimbe vájkáló szemeit szorosan rajtam tartva. – Ha átversz, és mindez igazából ellenem szól, én…

- Neked aztán bizonyíthat az ember – forgatja meg nyűgösen szemeit, ahogy testemet kielőzve, a kijáratot veszi célba. - És még én vagyok az öntelt - magyarázza nyűglődve saját magának. – Holnapra pihend ki magad, ha rendben leszel…

- Rendben vagyok – rikkantok az ajtóban visszaforduló alaknak.
- Dolgunk lesz - egészíti ki kijelentését. - Hol találok takarót?

- Takarót? Minek az neked – kerekednek el szemeim ágyam mellett megtorpanva, mintha ismét nem tudnék lépést tartani a fiú észjárásával.

- Nem gondolod, hogy egyedül hagylak a házban – válaszolja egyszerű hanglejtéssel. – Nos, hol van takaró?

- A- A kanapé ágyneműtartójában – ráncolom rendületlen bizonytalansággal homlokomat, s fel sem ocsúdva az eseményekből, már csak a helyére ékelődő ajtó látványával szembesülök. Rég éreztem magam ennyire elveszett idiótának..., úgy érzem most a legátlátszóbb csapdába is képes lennék némán tátogva belesétálni. Mivoltomat jelenleg talán a tömegszerencsétlenség jelző írná legjobban körül...

- Majdnem elfelejtettem – tárul ki váratlanul az ajtó, míg én még mindig, változatlanul csak pislogok magam elé, mint egy akváriumba zárt aranyhal. – Park Jimin legalább nyolcvanszor keresett. Még jó, hogy le vagy némítva – dobja felém rafinált könnyelműséggel telefonomat, s alig utána ugorva, hogy ne a szőnyegen placcsanjon a készülék, a bejárat végleg becsukódik orrom előtt. Rögvest a képernyőre futtatom pillantásom, s szembesülve a ténnyel, hogy Jimin egész délután keresett telefonon, melyet ezek szerint Taehyung pontosan tudott, olyan hisztérikus dühöt pumpál belém, hogy legszívesebben tarkón vágnám a kint lábatlankodót. Nem is térek magamhoz..., a délutánunkat körül ölelő beszélgetés valóban megtörtént volna? A szövetség kapujában gyökeret eresztve, miért tűnik hirtelen ennyire lehetetlennek, hogy megbízzak benne...